Csodás napnak ígérkezett. Bár már messze nem külföldön, de elégedettség érzése fogott el. Imádtam Toszkánában élni. Imádtam a zenét, és imádtam utazgatni az olasz csizmában mindenfelé, amerre arcomat égette a nap. Az itteni város a zsúfolt hétköznapokhoz hasonlított, az emberek fel alá járkáltak, mint akiknek halaszthatatlan elfoglaltságuk lenne, ilyenkor is. A rövid hétvégének hosszú a párja, ezt is szoktam mondani.
Délelőtt fél tizenegy felé járt már az idő, úgy gondoltam még tíz perc múlva elindulok a nyugati pályaudvar felé a metróval. Ha késik Tibor, ha nem, ma megpályázom az igazság felderítését. És nyernem kell. Kisebb kölyökkoromban, mindig játszottam, vagy a seprűvel alkottam magamból gitárost, vagy a hajszárítóból képzeltem a mikrofont. A jó öreg bakelit, pedig Stevie Ray Vaughan-t játszott folyamatosan. Akkor tanultam meg az életnek az ízét játszani, magamnak elmondani, hogy ez mennyire jó érzés, és nem akartam kiszállni az álmaiból. Aztán mégis a leszállópálya következett. Tizennyolc éves koromban, anyám kórházba került. Hónapokig tüdőgyulladással gyengélkedett. Akkoriban elmaradtak a kiállításai, nem festett, apám nem tudom melyik világnak a másik felén éldegélt. Nem törődött velünk más, csak az ég. Szóval, ételkihordóként dolgoztam, de kirúgtak hamar. A főnököm, Antonio zenélt, nagy dáridókat rendezett az éttermében, de megszorult a kisujjam körül a hurok. Egy kis balhé miatt. Ők a művészetet csak balhénak nevezték, mivel október harmadikán Stevei születésének évfordulóján a helyi fiúkkal kipróbáltuk magunkat a kifőzde konyhájában, mindenféle eszközöket és a tulaj gitárját kölcsönvéve. Berágott az öreg és úgy gondolta, nem fér meg két dudás együtt a csárdájában. Ő maradt én mentem. Szegény Stevie meg onnan fentről integetett nekem, hogy fel ne adjam. Sosem értettem, miért szenvednek a híres és a mindenre megtermett zenészek, ilyen tragikus kimenetelű baleseteket. Ez Isten sem akarhatta, meg senki nem kívánhatta, hogy ez megtörténjen. Az élet meg mégis erről adott számot: Vitte azt, akire nekem nagy szükségem lett volna.
Gyorsan forgott az óra kereke, el kellett indulnom lassan lassan. Össze kellett szednem a gondolataimat, a kérdéseimet, bár képtelennek éreztem magamat erre a feladatra. Anyámnak lett volna a küldetése az, hogy felvértez a világgal szemben és nem hagy engem a bizonytalanság kátyújában. Az apámnak lett volna dolga, hogy férfit neveljen a fiából, és nem egy kétkedő gyereket.
Zsombor már hajnalban elment, nem kérdeztem hova és miért. Viszont tördelte az ujjait és ez nála idegességre vallott. Talán valamiben sántikált, vagy a rossz megérzéseim vezettek erre a megállapításra. Voltak jó ötletei, de nekem nem ezzel az oldalával mutatkozott be, így kénytelen voltam Tibort kérdőre vonni.
Délben volt találkozónk a nyugatinál.
Késett.
Márpedig aki késik, feltételezem, hogy nem túlságosan szigorú önmagához. Én inkább szerettem előbb odaérni a helyszínre. Az utcán sétáló emberek már nyugodtabbnak látszottak, elmulasztotta a hétvége a rohanó csend forgatagát. Egy embert láttam rohanni, egyenesen felém vette az irányt. Amint közelebb ért hozzám, jobban kirajzolódott az alakja.
Tibor volt az. Nagyon stresszesnek találtam az állapotát. Nyúzott volt, mint aki kialvatlan.
- Szia - szólt hozzám fátyolos, kissé unott hangon.
- Szia.
- Mi történt veled? - kérdeztem.
- Hosszú volt az éjszaka. Fogadáson voltam és egy kicsit többet ittam a kelleténél, nem aludtam és nem jött össze a projekt.
- Most elégedett vagy?
- Ne érts félre, csak láttam, nem vagy valami formában.
- Formában? nézz csak rám, ezek a fogadások, a mindennapi bájolgás a nagyérdeműnek, már nem nekem való foglalatosság. Minden a fogadással kezdődött...
- Igen? Mi minden? - néztem rá kíváncsian.
- Igen, a fogadással...Ott találkoztam az édesanyáddal először. Hivatalos voltam egy megnyitóra. Sok híres ember megfordult ott akkor, én voltam a testőre egy olasz színésznek. Fenyegetéseket kapott és engem osztottak ki a bodyguard szerepre. Amikor talpalatnyi időm lett, bemutattak az anyádnak is. Mesélte nekem, hogy az utóbbi időben nagyon retteg valamitől. Először arra fogta a dolgot, hogy rosszul alszik és rémálmok gyötrik, de ugyanakkor lehetett az valaki más is.
- Más is? Ezt, hogy érted? - döbbenten álltam a bennem még nem tudatosult események előtt.
- Valami férfi.
- Férfi? Az apám?
- Nem. Egy fiatalabb férfiről beszélt, fura fickóról. Amolyan magadfajtáról.
- Most már elég! - fakadtam ki.
- Hogy mersz engem így nevezni?
- A zenészfajtára gondolok. A zenészfajta egy külön világot képvisel az éppen meglévőtől.
Összekulcsoltam a kezem és az orrom elé emelve, egy nagy levegőt szívtam belőle.
- Igen, igazad van. Egy más világ. Ilyen ahogyan most láttad, szívás....
Kételkedve figyelt rám, mint egy tanár.
- Tudod, Laci...A családodban nagyon furcsa események történtek. Kibogózhatatlanná váltak a történések és minden a feje tetejére állt.
A tárgyra tértem...
- Zsombor honnan ismeri a szüleimet és te honnan ismered Zsombort?
- Azon a fogadáson történt minden. Ott futottam össze édesanyáddal és Zsomborral is. Arra nem tudok neked választ adni, édesanyád és Zsombor között milyen kapcsolat volt, volt- e egyáltalán bármi ismeretség is. Egyet azonban tudok, volt ott egy férfi...valami Rony.
- Rony Flee??? - kérdeztem vissza, felment vérnyomásom közepette. Éreztem, ahogy a nyakamon lüktető erek, nem szabályos ritmusban kezdtek el játszani...
- Elképzelhető. Zenészgyerek ő is. Mást nem tudok róla.
- De te honnan ismered a fickót?
- Zsombor ismerőse, pár hete heroin túladagolás végett elhunyt. Az anyám sokkal régebben halt meg. Nem értem, mi lehetne az összefüggés, de meg kell tudnom...
- Hmm...- morgott egyet Tibor. Amolyan vénember forma volt ilyenkor. Letagadhatatlanul látszott rajta a gond.
- Zsombor mondta ezt el neked?
- Nem. Hanem egy csomó újságcikk és határidőnaplók által jutottam ezekhez az információkhoz.
- Micsoda pali....-hörgött Tibor. Aztán csak folytatta:
- Ez a Zsombor elhallgatott és elhallgat dolgokat előlem, mossa magát, de nem áll össze a kép. Engem azzal bízott meg, menjek utánad.
Én megtettem.
- Most itt ez a halálhír...Laci, maradjunk abban, hogy a homályos képeket nem akasztjuk ki a nagyközönségnek a falra, mert még összefestik a valótlant az igazságtalansággal is. Ennek utána kell nyomoznom, mi történik itt körülötted...körülöttünk...
- És mi lesz Évával?
- Évát a te dolgod megtalálni, de ha akarsz egy jó tanácsot tőlem, vigyázz ezzel a Zsomborral. Van egy gyanúm, és ha nekem erre van érkezésem, akkor annak sok a valós alapja.
Zsombor szerelmes a testvéredbe, de legalábbis fojtogatja őt a birtoklási vágy. A lány pedig könnyen visszaszerezhetővé válik, ha szépen van neki beadagolva annak a ténye, hogy te létezel és ő a hős, aki megtalált téged a nagyvilágban. A nővel ha foglalkoznak és figyelnek rá, akkor teljes valójában megszelidül...
Én szerintem tedd a dolgod, ami vezérli a lelked, találd meg a lányt végre. A közeledben kell, hogy legyen. Ha Zsombor itt van, a lány is itt van. Egészen közel van.
Hallgattam, mint egy jó óvodás a meseolvasás közepette és zarándokoltam a gondolataim hullámain fel és le...és fel és le...
Anyámon járt az eszem. Láttam, ahogyan csónakjában ül és fest, láttam a tengert, a madarakat, a szél ízét éreztem az arcomon. Láttam egy kislányt az emlékeimben. Tudtam, hogy valamire még nem tudok emlékezni, ezért kell elmondania nekem, hogy mi történt a gyermekkorunkban...
Sietnem kellett.
Minden jel arra mutatott, hogy Éva lesz az, aki majd Zsomborhoz megy.
Az én testvérem lesz az a lány, aki megtudja ettől a férfitől, hogy én létezem....?
Még ma meg kell találnom őt, hogy ezt a botlást elkerüljem!
