2011. február 27., vasárnap

( 26) Felipe - Vízió (a fotózás előtt)


Ha egy kicsit előregyalogolhattam volna az időben, azon nyomban előremásztam volna valamennyi lépést, csak azért, hogy megtudhassak valami információt arról, vajon Évi
az angyali szemeit mekkorára fogja kitárni, ha Lacival összetalálkozik.
Erre ma is megvolt az esélye, de nem gondoltam egy percig sem, hogy ennek éppen most kell megtörténnie.
Ezért örültem annak, hogy sikerült megakadályoznom, hogy erre sor kerüljön.
Volt egy jó tervem. Bár iszonyúan másnapos voltam, és ilyenkor képes voltam lepaktálni az ördöggel is. Beültem a kedvenc presszómba és rendeltem egy teát, hogy kitisztítsam a fejem az alkoholmámorból.
Egy bábjátékot készítettem elő és ebben az akarattal nem rendelkező főszereplőm Laci volt. Marionett bábúként képzeltem el őt, aki nekem engedelmeskedett.
Ha valaha ilyen naiv értelemmel képviseltem volna magamat bárhol a világban, ahogy ő tette, akkor én sem önmagam lennék. Évi, ha itt és most rájön arra, hogy az ikertestvére Zsombor lakásán „rejtőzik”, akkor sivatagi lavina fog megindulni és minden célom érdekében mondom: ezt nem engedhetem, hogy megtörténjen.
Minden illúzióm varázsát a csodás matétea tükrében láttam, és elégedettségem okán megkockáztattam még más valamit is: egy kis fondorlatosságot, egy csepp vonzerőt bevetve felruháztam magam: a jótevőnek, mitikus hősnek.
S arra gondoltam, hogy András segítségével csodálatos „Minervámat”, Évit beavatom az események sűrűjének forgatagába.
Inkább a hajléktalanok gyötrelmes életét választottam volna, mint azt, hogy Zsombor keblén élősködjek, mint a csótány, férgek, mint akik mindent felzabálnak, ami büdös, rothadó és íztelen. Az én számnak nem volt ínyére az ilyesmi.
De én védelmezni akartam kedves barátomat, nem bántani. De sem ódon bástyaként, sem az apjaként nem kívántam működni felette.
Kissé unalmasnak találtam, azt, hogy ma este ennyire szívén viseljem a sorsát.
A lányok ma sokkal jobban feldobták az életkedvemet. Elképzeltem, ahogy Minervám és kedves barátnője pörgött a táncparketten, az maga volt a pokol.
Bámulatos, hogy mennyire energikusak és észveszejtően átélik a zene erejét magukban.
Láttam, Évi buján felém kacsingat, és bűvöletemben a képzeletem talaját súroltam.
Viccesen visszaintettem, mint egy derék lovag és hihetetlen történelmi pillanatként éltem át a velem történteket.
Sok londoni pub-ban megfordultam annak idején, sok lány társaságában.
Ők ördögök voltak, a kacérság mércéjét hirdették. Nem mondtam semmire azt, hogy nem.
Persze sem a „Minerva” jelzőt nem lehetett rájuk kötözni, semmi áron. Egy- egy őrjöngő, féktelen tomboló koncert után, az ösztöneimnek hangot adva, kipróbáltuk
a marihuánás cigit. A lányaim: Silver Lady, Sister Morphine, Cousin Cocain, Brown Sugar nevével dicsőítették át az éjszakát. Ők messzebbre merészkedtek: mindenféle fortélyt belekevertek az életükbe és az enyémbe is.
Egy szempillantás alatt megváltoztatták énjüket és az enyémet is. Lassan elkárhoztattam az emlékeimet, egy kis időre, amint megláttam Irinát belibbenni a Vörös Oroszlán táncparkettjére.

De Évi? Már a kezdetek kezdetén megtestesítette bennem a végzet hatalmát.
Én akartam az a „barát” lenni, aki beavatja ismertetlen testvére hollétének dzsungelébe, s ugyanakkor a háttérben kívántam maradni és a véletlenek összeesküvésére akartam bízni ezt az eseményt.
Most azonban dübörögni vágytam a Banhofban, az „angyalkáimmal” egész éjszakán át,
egészen virradásig…
Összemosódott képzeletemben a lányok alakja, a mozgásuk olvadva arcom elé tépett, a dús mosolyuk most felém nyújtva hajlott a testemre, nyomta a mellkasomat. Két haragos nő izzott fel előttem. Nem valóság ez… és mégis, egy mágus lettem, nem hagytam elhatalmasodni a valóságot.
Tettem egy kis mézet a teámba, bár már nem ízlett így, nem volt igazán belevaló. Nem úgy, mint, ahogyan én a dalszövegembe. Halkan dúdolni kezdtem, kikapcsoltam magam a világból.

Vagy a világ kapcsolt ki engem önmagamból?



Mézízű kokain,
lüktetnek az ereim.
A vérem az éjszakában jár.
Hol van az a nő,
akit figyelek órákon át?


Mézízű kokain,
még meg sem sóhajtottalak.
Ritmusra táncoltál,
én botladozva vonaglottam.


Mézízű kokain,
testem fázik benned.
Hol van az a nő, akit kerestem?


Mézízű méreg,
Hova lettél tova?
Hova lett a nő?
Hova tűnt a csoda?


Mézízű méreg,
Az vagyok.
Egy csepp:
Neked.
Nőnek.
Magamnak.


Mézíz a remek.



2011. február 12., szombat

(25) Felipe 2008. augusztus 25. ( Stúdióban)



Fáradt voltam, a sok gondtól és iszonyú másnapos. Harmadnapos, napok óta nem tudtam gondolkodni a normális tempómban. El kellett felejtenem újra mindent. Marita elhagyott. Erre nem számítottam, de nem bírtam hűséges lenni olyasvalakihez, akihez nem tiszta szerelem fűzött. Csak a vérem vitt ilyenkor a koncerteken, ő pedig olyan kacér szenvedélyes nő volt. Más mint Dorotea, ő megtestesítette nekem a Nőt.
Amikor még Spanyolországban éltem, minden percem vele töltöttem, amit csak tudtam. Vittem magammal a világban, nem kellett unszolni őt. Igazi fekete Kleopátrám volt Ő nekem. Kecses, karcsú járásával, kifinomult szellemességével levett a lábamról, aztán én mentem utána. Nem jártam a próbákra, folyton berúgtam, összevesztem mindenkivel, senki nem érdekelt…csak Dorotea….
Felipe – szólt közbe Laci. Lassan próbálnunk kellene. Ha nincsen ellenvetésed. Nagyon nem jó formában vagy, történt valami?
Nem szóltam, csak figyeltem a szemem sarkából kihulló könnyet, vakított az ablakon beáradó fény és mintha Dorotit láttam volna. Képzelődöm…
Aztán egy kislány képe rajzolódott ki az ablaküvegen…nem Doroti az, hát akkor ki Ő? Ismerősnek tűnt az arca. Igen…
Azon a képen vajon kit láthattam, amit a múltkori próbán csentem ki Laci kabátzsebéből? Őt? Mindegy.
- Nincs baj. Nincsen nő, nincsen sírás. Ismered azt a szöveget?
- Igazán humorodnál vagy Felipe, de ezzel nem oldasz meg semmit, ha elhagyod magad. Csak még jobban emészt a bűntudat. Laci a gitárját hangolta szinte rám sem nézett úgy beszélt hozzám, biztos voltam benne csak félig hallgat engem. Nem is érdekelte szerintem, csak úgy csinált. Azt gondoljam, úgy van, ahogy…
Kezdtem álmosodni és legszívesebben elhúztam volna a csíkot valami bárba. Valami kedvjavító Istennővel, egy pár üveg pezsgő társaságában. Bár tudtam, most nem menne, túl gyenge voltam az ilyesmihez az utóbbi időben. Állandósult az álmaimban Dorotea, hajtott valami belső nyugtalanság, hogy felkeressem őt.
Aztán eszembe jutott Zsombor. A kis megbízhatatlan. Londoni nagymenő.
Valahogy szétesett előttem a képkeret, s nem tudtam összeszerelni. Felnéztem hunyorogtam, s kételkedtem…
- Laci, ez a te Zsombor haverod…
- Nem a haverom – zökkent ki magából egy kis pillanatra. Mintha megsértődött volna.
- Szóval ez az Zsombor, aki nem a haverod, de barátodnak sem nevezhető alak. Így már jó lesz?
Kikerekedett kék szemekkel bámult vissza rám, mint aki meglepődött. Ez a hosszú fekete haj, a lányos arc mégis férfias tekintet még jobban megihletett a képpel kapcsolatosan. Volt közöttük valami egészen hasonló.
- Szóval. – folytattam. Ez a fickó, nem gondolod, hogy sántikál valamiben a hátad mögött? Eléggé sokat lógtok együtt. Honnan az ismeretség? Elvégre, bekerültél a stúdióba,van hozzá valami közöd? Szerintem, jobb ha vigyázol vele.
- Mi ez a kioktatás? – láttam rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, de jó volt nézni, ahogy bedühödik .De szerintem csak a bizonytalanságát akarta palástolni.
- Ez nem iskola… nem oktatás!…Csak figyelmeztetés! Vedd annak.
- Ez magánügy, nem tartozik rád. Lehet, hogy abban igazad van, hogy nem ismerem elég jól, de kösz. Tudok vigyázni magamra. Egyébként, ő keresett fel. Most nála lakom. Egy ügyemet segíti rendezni.
-Na, nem mondod.
– Nem gondoltál arra esetleg, hogy kijátszik téged? Kíváncsi voltam mit titkol előttem Laci.
- És halad az ügy megoldása ? – ezt úgy mondtam, mint aki tudja, miről van szó.
- Őszintén szólva nem nagyon …
- Látod? Hát erről beszéltem. Csak magával törődik.
- Mint már említettem, ez elég bonyolult ügy. Nem egyszerű, mint egy rántotta.
- Valakinek az sem egyszerű…
Na jól van, Felipe.
Kicsit megpuhíthattam, mert amit ezután tett attól kissé leállt a lélegzetem. Elővette a fényképet és megmutatta nekem. Persze úgy tettem mintha akkor láttam volna először.
Ez a csaj az ikertestvérem, fogalmam sincs, hogy merre keressem. Évának hívják.
Zsombor jól ismeri őt. Legalábbis ő azt hiszi.
Elröppentek a gondolatok az arcom előtt. Valami felrémlett bennem hirtelen szívem felpumpálódott, próbálkoztam a lehiggadással…
Jól ment, rettentően jó színész voltam. Kiskoromban kezdődött, aztán a szerepjátékokig meg sem álltam. Néha magam sem tudtam, mikor kit formálok meg. Aztán felvettem az legkedvesebb naiv énemet…
- Nem tudok neked mit mondani. Helyes lány, az biztos. Annyit mondhatok csak – fűztem hozzá- hogy ha nagyon akarod akkor bármi lehetséges. Ne add fel. Meg fogod találni, ha hiszel benne, sikerülni fog.
Nem árultam el, nem terveztem semmit. Nem az én dolgom, csak botrányt kavarnék, ha most én lettem volna Laci útitársa ebben a kacifántos családi történet felgöngyölítésében.
- Nem is tud rólam Felipe, azt sem tudja, hogy vagyok. – bökte ki Laci egy éles szófordulattal.
- Biztos vagy ebben? Vagy csak ezt mondták neked?
- Biztos? Egyelőre abban lehetek biztos, amiben hiszek. S ha megkérdőjeleződne bármi is,
furcsának tűnne. Ennyi hazugságot én sem viselnék el.
Hazugság…- bókoltam neki.
A hazugság ott van a fejekben, még akkor is ha nem szándékosan csináljuk, kicsit mindig elhallgatunk ezt – azt, mert kínos lenne nekünk az igazság.
Igazság? Hát létezik olyan? Egyöntetűen senkinek nem lehet igaza. Mindenki igazat mond, aki hazudik hozzá egy kicsit. - filoztam Lacinak, már – már agyamat elvesztve menekültem volna ebből a barátságtalan stúdióteremből. Lacira vetettem pillantást.
Megnehezíti a helyzeted ez a fickó úgy érzem a szavaidból, így tényleg nem egyszerű. Zsombor ezért ugrott a képbe, igaz? Ismeri a lányt.
- Könnyű a felfogásod Felipe.
- Nagyon vicces!
- És tetszik a stúdiómeló ? – váltottam témát, mert nagyon kínosan érintett az a tény, hogy nem sikerül összehozni a mai próbát a srácokkal, Laci ilyen lelkiállapotában. Ráadásul késtek is. A dobost telefonon nem tudtam elérni. Így nehezen lesz itt ma banzáj.
- Beérem vele. Bár a fizetés, az nevetséges. - hümmögte Laci, elégedetlenül.
- Én tervezem, hogy többet kérek. Különben odébbállok. Külföldön persze minden más volt.
A stúdiózenélés már csak ilyen. Jó pénz van benne, s azt csinálod, amit előírnak. Az utóbbi szar érzés. De külföldön más. Most mindent kezdhetek újra.
Örültem, hogy ilyen hamar a munkára tereltem a szót ismét.
- Szerintem is, itt Magyarországon nehezebb érvényesülni. Itthon lehetsz ismert, de nem túl sikeres. Mi is az a siker? Hát, létezik olyan? – elmélkedett a nagy filozófus.
Új oldaláról kezdtem megismerni.
- Ha többet akarok, ha siker ízét kívánom, ahhoz külföldre kell vinni a zenét. Ez már csak így van.
- Angol perfect?
- Fogjuk rá. A káromkodásokat kivéve.
Jót derültem rajta. Félrehúzta a szája szélét, mint aki bűnnek tartja a csúnya beszédet.
- Fogjuk rá, én is. Itt van még a francia is. Én azon csak káromkodom. De a francia nők nyelvén értek, így perfect vagyok!
Elmosolyodtam.! Hát még én mennyire értettem a francia nők nyelvén. Éjjel – nappal értettem volna! Persze ez sohasem lesz így.
Dorotea meredten bámult rám, valamit súgni akart a fülembe, de nem értettem tisztán, eltűnt hirtelen a falak mögött. Pihennem kellene, kezdek megőrülni.
Közben akaratlanul is nyerni akartam vele szemben egy kis időt. Mégsem sikerült. Nagyon felöntöttem a garatra, nem bírtam józan maradni. Ketyegett a fejem, mint a csörgőóra mutatói.
Ha Évi előtt felderül az ég, akkor háttérbe kerülhet a zenélés. A tesóka lesz a szenzáció. Vagy botrányos lesz vajon a találkozás?
Nem súroltam tisztára a dolgokat a fejemben, nem az én bajom ez az egész. Majdnem felrobbantam.
- Felipe? Hahó? Elaludtál? Merre jársz? Úgy elméláztál. Ide sem figyelsz. Mintha itt sem lennék.
- Bocsi, csak tervezgetek. - Ami igaz is volt. Próba után még Andrással találkozom, ha van kedved lejöhetnél velem te is a zenekari fotózásra. Bár ezt nem gondoltam komolyan. Megmondtam, botrány kavarodna csak, arra nem vagyok hajlandó, hogy…
De mielőtt végigjárhattam volna a fejemben a gondolatot - Laci közbeszólt.
- Ki az az András?
- Az új basszusgitáros. A mostani elmegy, helyette lesz András, majd jövő héttől.
- Ó, s hogyan lehetséges az, hogy még nem találkoztam vele?
- Ismerem régebb óta.
Érdekes. Lantos nem említette, hogy új basszerosunk lesz.
- Mert még nem lett hivatalosan bejelentve. András kotyogta ki, mikor a múltkor…
- A múltkor mi….? – vágott vissza Laci.
Most nagyon gonosznak tűnhettem. A szerepemet túljátszottam. De nem mondhattam meg Lacinak, hogy András az az András, aki Évinek a vőlegénye volt. Teljesen felborult volna az egyensúlyom. Nem tudtam mit tehetnék.
Ha most elárulnám neki, rájöttem a kép alapján valóban testvérek, hogy Laci valóban azt az Évit keresi akivel capoeirázom.
- Most nem megyek veled, ha nem haragszol Felipe.
Megkönnyebbültem. El sem hittem, hogy képes voltam ekkorát lódítani. Bajok akkor lesznek, ha Andrással ütköznek.
- Nekem most nem jó, Tiborral találkozom.
- Tiborral? Ki az a Tibor, ha szabad tudnom?
- Egy kopó.
Most már teljesen kezdtem kiesni a hatáskörömből.
- Mi dolgod van neked vele, mondd? – értetlenkedtem, mert erre az egyre nem volt forgatókönyvem.
- Zsombor valamit elhallgat előlem. Ismeri az apámat is.
Ez egyre jobb lesz barátom, a családi bonyodalmak miatt teljesen ki fog esni a lábad alól a talaj, így nem lehet a koncertekre készülni. Hidd el, nem rosszból mondom, de itt munka van és határidős. Pár hét és el kell kezdenünk a turnét.
- Várjuk ki a végét. Egyik nap lemehetnénk a kozmetikába. Van egy ismerősöm, majd ő begyúrja a pofikánkat. Aztán egy kis fodrászat is.
Nálam ez már megszokott. Egy kicsit rendbe rakatjuk magunkat.
- He?
- Érdekes a stílusod, Lacika . Tényleg úgy tudsz néha viselkedni, mint egy nő.
- Lacika?
- Igen, ezentúl így foglak hívni, ha nem nagy probléma.
- Felőlem…Nevetni kezdett.
- Oké, ezt megbeszéltük, bár nem igazán csípem a női praktikák alkalmazását, természetesen magamon. Másképpen igen – vigyorogtam.
Elégedett voltam magammal, hogy mennyire jó színész tudok néha lenni. Bár most azért félig magam voltam. Tele jobbnál jobb szakmai és magánéleti ötletekkel. Ugyanakkor meg bizonytalanságérzettel is, valami szét akart szakítani. Laci előbb – utóbb kideríti az igazságot, és rájön, hogy gyáva voltam.
Spanyolországba vágyódtam, az igaz szívek Földjére, Dorotea-val. A múltamba merültem, nem akartam tudni arról, hogy bármihez is közöm van.
De ezt a hasonlóságot senki nem bújtathatja el, ami a két testvér között létezik.
Ki akartam várni a napokat. Tudtam András lépni fog, de ma itt volt a jó alkalom rá, hogy meggyőzzem.
Ne fedje fel Évit Laci előtt. Ennek a nagy találkozásnak, ennél hatalmasabb eseménynek kell lennie és spontán véletlennek, csak kettőjük között!

2011. február 11., péntek

(24) Éva, aznap este 18: 30

- Szép estét kívánok Hölgyem és Uram! – mivel szolgálhatok Önöknek? – dejavum volt, a kérdés hallatán, mintha most történne minden. Elmenekülésem története, a felelősség és a kötelezettségek alól. Kissé megszeppentem, de Andrásra mosolyogtam, s közben a hajam töréseit csavargattam az ujjaim között, s árulkodóan fél szemmel az pillantgatva figyelgettem ki az ablakból. De igazán nem láttam semmit, csak félhomályt. Elmosódott semmit láttam. Az eső esett, beborította az ablaküveget és elmosta az összecsukló fényeket az arcom előtt. Mintha egy vízesés előtt álltam volna, mezítelen. S arra vártam, fogadjon magába, a végtelen világ.
- Egy forró fekete teát szeretnék, citrommal. Köszönöm.
András capuccinót rendelt, tejszínnel. Nem szerettem a kávé aromáját.
Keserűsége és fanyarsága rossz szájízt kölcsönzött annak befogadójának.
Egyszerűen undorodtam belekóstolni. Az illatát mégsem vetettem meg.
A friss gombakrémleves illata pedig lenyűgözött…
- Szeretnénk étlapot is, vacsorázunk. – Billentett fejet András a pincérnek.
A pincér rezzenéstelen arckifejezéssel, a papírfecni firkálás után kihozta a koffeinbombánkat, hogy így is kissé ideges pulzusom ugrálását még erőteljesebbé tegye. Andrásra nem tudom, hogyan hatott, de le sem vette rólam a csillogó szemeit. Valószínűleg nem a kávé hatása miatt nézett így körbefonóan rám…
- Megéheztél, Évi? – vigyorgott.
Akkor együnk is valamit, nagyon ritkán van alkalmam kellemes társasággal tölteni
az estémet. - Tette hozzá, kényelmesen és egy nagyot kortyolt a habból,
ami a szája szélén barna foltot hagyott.
Gombakrémlevest rendeltem, piritóssal és pepperoni paprikával töltött
rántott csirke szeletet, rizs körettel, salátával.
András is megelégedett a választásommal.
- Szerinted ízleni fog neked? - Úgy emlékszem nem szeretted soha a gombát.
Suttogtam elő magam zúgából, a bátortalan kérdésemet, amit csak a gondolataimban zsurmoltam még az imént. Nagyon ritkán mondtam ki azt, amire ráképzelődtem, inkább az ellenkezőjét szoktam, nehogy támadás érje a bennem felszerelt hadseregemet: pajzsot emeltem elé.
- Micsoda előzékenység, de ne fáradj! Azóta az ízlésvilágom kissé megváltozott Évi, de még mindig a csinos és okos nőktől varázsolódom el.
- Andris…! A telefonban valami munkáról beszéltél, ne térjünk el, a témától kérlek!

Tudod, ami történt azt… - hirtelen elhallgattam.
Figyelemmel az érkező pincérre, mondanivalómat elfojtottam.
- Jó étvágyat kívánok ! - mondta sablonosan, de egyikünkre sem pillantott rá, egy percig sem gondoltam komolyan, hogy érdekelte volna a magánéletem. Én még sem szerettem, mert lopott szavak idegen fülekbe nem valók.
- Köszönöm.
Egy falat kenyérdarabot törtem, belemártottam a szürke krém habja közé. András zavarba hozott és védekezésképpen már a haragosabbik énem kezdett erőszakolni. Amikor feleségül kért, teljesen önkívületi világba kerültem. Előttem lebegett minden, amit elképzelhetett. Előszöktek belőlem a jövő retusálásának az eredményei: Emeletes tömbház, gyerek- kavalkád, András hülyeségei és kirohanásai hétvégenként, a nem tudom hol vagy és mit csináltál a hotelszobában a háttérénekesnővel szindróma.
Tudtam, hogy megváltoztatni sohasem akarhatom őt, nem is állt szándékomban.
De ennek így kellett lennie. Abban az időben, hasonlóan éreztem én is: nem szerettem volna azt, ha álltatja magát. Álltatom magam, mégis szerettem őt. Olyan szinten, hogy el akartam engedni
…elengedtem….

- Ne haragudj Évi…Elragadtattam magam. Mégis, minden drámai összezörrenésünk ellenére el kell, hogy mondjam, Te voltál nekem valakim. Hiába voltak senkijeim…sokan az elmúlt évek alatt. Megrázkódtam, beleforrtam az egész kapcsolatunkba. Nem hibáztatlak. Helyesen döntöttél.
Ami pedig a munkát illeti, egy fotózásról lenne szó. A zenekarom utolsó lemezének borítójára kellene képeket csinálnod. A bandánkról - Húzta fel szomorúan a szája szegletét András, de élettel teli hangja visszatükrözte magabiztos felállását a terveinek megvalósítása ügyében.
Valamikor a hétvégén, ha lenne rá időd, elkészíthetnénk. Már kinéztük a helyszínt. Ha akarod, előtte megmutatom megfelelő lesz- e számodra. S mivel a Margitszigetnek egy részét néztem ki, fontos lenne, ha nem esős és borongós napot választanánk. Persze a honoráriumod sem marad el. Ebben te döntesz.
- Utolsó lemezetek? – döbbentem forgattam a salátaszálakat a fogaim között, és minden egyes falat a torkomat csiklandozta.
- Igen. Már nem olyan jó a banda, mint régen. Ráadásul ez egy Best Of válogatásalbum lesz, három – négy új dallal. Először kettő vadi új dalt szerettünk volna rátenni a lemezre, de a többi is remek lett.
A dobosunk kitett magáért. Kissé újított a hangzásvilágon, de minden más maradt a death metal , csak dallamosabbra vettük a figurát. Így nem annyira valódiságunk már a death, de kaptam egy jobb ajánlatot és kiléptem a csapatból. A vokalistánk Svédországba költözik, a dobosunkat pedig fél éve más zenekaroknál látni, dobolni. Ő pedig jó pénzért megy és játszik ez így megy. Ezért hagyjuk abba. A többiek még nem tudják, mihez szeretnének kezdeni, hogy folytatják -e zenekarban. Mi civilek vagyunk, munka mellett folytonosak a sodrások és most jobbnak láttuk befejezni. Egy időre legalábbis. Basszusgitározni fogok.
Amolyan stúdió munka.
- Szóval stúdiómunkát vállalsz? – meglepődtem. Észre is vette.
Na jól van. Valójában Zsombor keze van a dologban. Van két fickó állítólag nagyon ügyesek. Vokalista és gitáros. Ugye most még nincsenek kiadva a helyek. Keresik a legjobbakat. Dobosra lenne még szükség. Szövegíró sem ártana, s talán még egy női vokál is jó lenne.
- Értem. – Tettem hozzá. Majd folytattam:
- Zsomborral nem vagyunk valami jóban.
S ittam egy kortyot a félig kihűlt teámból. Nagyon erős bergamott aromáját, a friss citrom ízével együtt kóstoltam másodpercekig.
- A fotózást megcsináljuk. Vasárnap semmi dolgom.
Irinán járt az eszem. Talán tetszene neki a dobolás ötlet.
- Én tudnék ajánlani dobost. Orosz kaliber.
- Az mit jelent? – kérdezte értetlenül.
- Csak annyit, hogy orosz fegyver. Hölgyemény és nagyon tehetséges.
A döntés nem az én kezemben van, de nem látom akadályát a dolognak. Szólok Zsombornak és meghallgatjuk, ha akarja.
- Akkor ezt is megbeszéltük. Egyik nap lehozom őket capoeirára is, ha nem okozunk ezzel kellemetlenséget….Felipe, amúgy szintén űzi a mesterséget…
Laci ő más teljesen, vérbeli zenész…vele még nem találkoztam. Csak hallottam felőle.
Összerezzentem.
- Évi? Valami baj van? Nagyon megijesztettél. Talán valami rosszat mondtam?
- Nem. Nem történt semmi, csak rég nem hallottam ilyen nevet, hogy Laci. Régen ismertem egy Laci nevű kisfiút. Még kislánykoromban, de nem nagyon emlékszem az arcára, a vonásaira, szinte semmire…csak annyi emlékem létezik, hogy sokat játszottunk együtt…nagyon sokat…nagyon régen..
Olyan érzésem támadt, mintha most történne újra…
- Nem szokatlan név, bizonyára csak valami szokatlan érzés, nem tagadom. Ne félj, nincs miért.
Mikor még Miskolcon laktam, a szomszédomban lakott egy kislány, úgy hívták Boróka. Aztán egyszer, évekkel később, egy pesti koncertünkön megjelent egy lány.
Igaz, akkor már nem 12 éves volt, hanem 24 és nem volt már kislány, csak felvillantak képek, vonások, illatok, mégsem gondoltam azt, hogy ő lenne az. Aztán amikor az öltözőbe siettem, félszemmel megpróbáltam követni őt, hogy talán utánam jön és bemutatkozik nekem.
Rákacsintottam. Jött utánam. Amikor bemutatkozott, azt mondta: Boróka vagyok. Viccesnek tűnt. Kerestem a kislányt, de nem ő volt. Megértem milyen érzés ez számodra: csodálatos, félő és felemelő egyben.
- Igazad lehet. Folyton kombináltam és összefüggéseket kerestem mindenben.
Talán alaptalanul? Erre kerestem a választ.
A beszélgetésünk Andrással éjszakába nyúló lett.
Ránéztem az órámra: fél tíz felé járt az idő.
- Nem, most itt nem arról van szó, kinek van igaza. Csak amit érzel. - Csillogtatta rám kacérságát András.
Elmosolyodtam. Szokás szerint, zavaromban. Talán mégsem hevertem ki őt.
Az nem lehet. Egyszerűen az exemmel találkozgatok, akkor hogyan is érezhetnék mást? Se veled – se nélküled. Keveredtem a múltam kérdéseiben és ez nem volt jó…nem nem…
- Akkor vasárnap találkozunk Évi, érted megyek, mondjuk olyan délután egy körül ebéd után, megfelel így számodra?
- Igen. Igen.
- Szólok Ericnek ő majd segít nekem beállítani a kamerákat.
Andris elhúzta a száját.
- Őt nem hagyhatnád otthon inkább Évi?
- Csak nem attól félsz, hogy valami kárt csinál megint? – csücsörítettem huncutan.
Andris jóízűt nevetett.
- Én nem szeretem az ügyetleneket. Nem tagadom. De nem szólok bele, a te munkatársad. Én meg vagyok a megbízód. Az eredmény a fontos.
Még jó egy órán át beszélgettünk. Irina fel is hívott telefonon, hol vagyok már és mikor érkezem haza. András fuvarozott, egészen az ajtóig. Elköszöntünk egymástól és mielőtt beléptem a rejtekembe, egy csábító pillantást vetett rám távozáskor.
A régi javíthatatlan András és azok a kusza évek a hátunk mögött. Intettem neki a kezemmel, és magamra zártam az ajtót.
A hátának dőltem és mély levegőt vettem, arra gondoltam, honnan ismerem én Lacit és mit
akarok én tőle?
Hiszen azt sem tudtam ki ő. Csak a játszó kisfiú alakja rajzolódott ki a képzeletemben és valami mondóka, vagy gyermekdal kezdett az agyamban süvíteni.

Éreztem a partot, a tengeren átvergődő hullámok zenéjét, a homokvárak sistergését a kezem alatt, a kavicsok ropogásait, és egy távoli messzeségbe tükröződő idegen fátylas nő kedvességét, ahogy Lacit karjába véve suttogó mégis kellemes hangján énekel…
valamit…nem értettem tisztán…
Évi? - kezdett el hozzám beszélni a kisfiú…
- Ha felnézel az égre mit látsz?
- Csillagokat. – feleltem.
- Valóban. Nézz még egyszer fel. Mit látsz?
- Fényt.
- Valóban. A szemeddel látsz, de nem a szíveddel.
- Mit látsz?
- Egy csillagot az égen, mely a szívemből távozott és felgyújtotta a fénylő eget…

Kinyitottam a szemem. Felébredtem? Irina nézett rám kétségbeesetten és tehetetlen hanggal megszólalt:
- Évi, magadban beszéltél. Talán valami rosszat álmodtál?
Tegnap este későn jöttél haza én már nem tudtalak megvárni, így lefeküdtem. Az éjjel heverőn aludtál a nappaliban. Reggel vettem észre, de nem akartam, hogy fáradtan ébredj így nem szóltam.
- Jajj, elkésem a munkából – visítottam.
- Nem Évi. Ma nem mész dolgozni, szóltam a főnöködnek, hogy ma nem vagy jól és itthon maradsz pihenni…
- Mi történt?– csodálkoztam.
Fogalmam sincsen, Évi. Valami rémálmok gyötörhetnek mostanság, bizonyára a fáradtságtól lehet.
Szeretném, ha eljönnél velem egy rutinellenőrzésre a háziorvoshoz, hogy megnyugtasson engem és téged is végre, hogy csak a fáradtságtól van.
- Nem érzem magam fáradtnak, Irina! Kérlek! Mi történt veled, miért csinálod ezt velem?
Jajj, ne haragudj – elborult az agyam.
- Ugyan, nem haragszom, Évi.
Csak valami furcsa dolog történik. Álmodban egy kisfiúról beszéltél.
- Igen.
- Szóval emlékszel rá?
- Nagyjából – válaszoltam.
Már nem az első, hogy mesélsz róla, csak eddig nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam. Futó álomképeknek hittem, de egy hete összerajzolódott előttem a kép.
És megijedtem.
- Ne félj, Irina.
Közel vagyunk már hozzá, ő majd segít nekem. Megmutatja az utam, hogy merre menjek tovább. Megígérte nekem, hogy sosem hagy el. Tudom.
Felnéztem Irinára. Átölelt.
Elmosolyodtunk. Mégis láttam rajta a kételkedő mozdulatokat, a félénkségét irányomban.
Megváltozott. Ehhez nem fért semmi kétség.
Nem hitt nekem.
Még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megértse: az álmokat táplálnunk kell ahhoz, hogy kifejlődjenek.