Zsomborhoz indultam. Öntörvényű voltam, ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Pedig nem volt ez mindig így, csak képzeltem egy képzelt életet. Magamnak. Sokszor éreztem, nem azt mondom és teszem, amit gondolok. Sok barátomat bántottam volna meg az igazsággal. Nem szerettem különösképpen megjegyzést tenni az embertársaimra, mert általában maguk is tisztában voltak a hibáikkal, nehézségeikkel és a kinézetükkel. Miért pont én lettem volna az, aki ítél? Mi és ki felett? Az élet arra tanított, hogy küzdjek és elfogadjak. Még így is voltak dolgok, amikkel nem értettem egyet, nem tartoztak bele az életvilágomba.
A sok titok csak rejtőzött mögöttem és ajtó rám volt csukva. A szerelmem settenkedett mellettem, az apám szellemként igazodott a mindennapjaimhoz és anyámról még mindig nem tudtam semmit. Itt volt az idegen, akiről álmodtam, itt voltak az álmos nappalok, amiben aludtam. Itt voltak a nagy kérdések, amikre nem kaptam választ. Álmodtam és álmodtam, képzeltem és éreztem. Elvarázsolt voltam a saját magam idegenségétől. S ráadásul az összes létező felhő goromba lett az égen. Zuhogni kezdett az eső.
- Az esernyőm nem fog sokat érni ebben a zivatarban, de azért magammal viszem. Olyan, mint Zsombor. Van, de néha hiába van…
Sosem voltam karrierista. Nem voltam hivalkodó, próbáltam a munkámban arra törekedni, ésszel és értékkel igazodjak a feladatokhoz. A lányaim, ők túlságosan a külsőségre és a büszkeségre fonták fel az életüket. Pedig a szépség nem onnan sugárzott, hanem a belső erőből, a tudásból, a tehetségből és az igazán szépségekben megláttam ezt a pluszt akkor elvállaltam a „kiképzésüket”. A szépség lehetett eszköz, az érvényesüléshez, de ezeket a lányokat a férfiak is csak eszköznek tekintették. Aztán amikor sírva borultak a vállamra, mint a kis mimóza Milla, akkor elhatároztam, nem hagyom annyiban azt, hogy így alázzák, és keményen felléptem az érdekében. Egy szép arc és mosoly, még nem garancia a sikerre. Okosnak kellett lennem, ha már mások helyett is gondolkodnom kellett. Zsombor ebben látta a saját gyengeségét, hogy én nem voltam ilyen nő, nem voltam hajlandó így cselekedni, pedig sok híres modellcég felkért, hogy ebben a „ szakmában dolgozzam”. Nem, már kislányként nem láttam magam ebben az életben. A fotózás, az ének és a titok. Ez a három dolog tartotta életben nálam a szerepet. Én voltam az, aki megörökít, nem az akit megörökítenek.
- Vajon, jól éreztem Zsombor izgatottságát a múltkor? – vágott mellbe a gondolat, hogy megint a régi vágyakat akarja belőlem kierőltetni.
Önzőnek képzeltem őt. Szerelmünk sem tartott sokáig, igazából csak rajongtam érte, nem volt ez akkora szerelem, csak bíztam benne, hogy jobb nálam. Ez vezetett félre, önmagamtól.
Ahogy az emlékeimben vágtattam, észrevettem, hogy késik a buszom. Pedig nem szerettem volna későn érkezni és előre bejelentett módon megjelenni a lakása előtt. Így hátha többet megtudok, nem tudja eltűntetni a nyomokat, a hazugságokat, amit rejteget előlem egy ideje.
Forró, szeles, idege október nézett az arcomba. Láttam a magam sérülékenységét ebben az egész kapcsolatban. Semmi közöm nem volt már hozzá, mégis muszáj volt hozzá mennem, mert sem Felipe, akit szeretek, sem András, akit szerettem nem árulta el azt, amiről tudnom kellene. András sem érdekelt, de Felipe egyre jobban gyötört engem, a fellépésein sem jártam, nem tudtam róla semmit, kivéve azt, hogy nagyon szeretem őt.
Megmagyarázhatatlan volt az egész kapcsolatunk. Amolyan bújócska játék, és folyton keresnem kellett őt….a lelkemben.
Azonban sokat sírtam én miatta, sokat, nagyon sokat.
Jött a busz, felszálltam és elindultam a belvárosba. Nem akartam metrót választani, mert gondolkodnom kellett az ablakból kifelé.
Amikor megérkeztem, megborzongtam. Megnyomtam a tömbházba épített kaputelefon csengőt.
Egy hang szólt, de nem téveszthettem össze, nem Zsomboré volt. Ebben biztos voltam. Talán? De nem akartam találgatni, mert nem volt értelme. Nem kérdezte meg ki vagyok. vajon miért nem?
Nem használtam a liftet, pár emelet csak nem tesz tönkre. Szedtem a lábam, egyre feljebb és feljebb, nem volt megállás. Amikor odaértem, kifújtam magam és becsengettem.
- Rögtön megyek .- Szólalt meg újra az a hang.
Beleborzongtam az egészbe, mert már minden porcikámmal tudtam, nem Zsombor fog ajtót nyitni nekem.
És az ajtó kinyílt….
Egy férfit pillantottam meg, egy fekete hosszú hajú férfit és hirtelen magamat véltem felfedezni benne. Gitár volt a kezében, valami dallamot dúdolt, nem értettem, mert az elmosódott valóság játszott velem. Csak néztem és ő is figyelt rám. Nem ismertem ezt a férfit, de tudtam ki ő.
Nem ismert engem, de láttam a könnycseppeket a szeme sarkában, láttam, hogy eleredt a könnyem és patakok telnek meg a boldogságomtól. Láttam, mivé változok az örömtől és láttam, milyen az amikor igazán szeretnek….
- Éva? – Csak ennyit mondott.
- Ki vagy te?
- Én vagyok. – Felelte.
Aztán odalépett elém és átölelt, a hajában éreztem a könnyeim, a könnyeit éreztem az arcomon.
Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre az álmomban ébredjek fel….
és tudtam, hogy most ez bekövetkezett….
