Horváth Lívia

( 46) Laci, 2008. november 8

Ha lenne egy napló, ami az egész életüket végigvezetné egy olyan úton, ami csak a képzeletükben létezik, akkor Önök mit tennének? Napról napra követnék a történéseket, eseményeket és hitetlenkedve várnák, hogy a következő perc mit fog hozni? Kíváncsian, esetleg reménykedve állnának ezen az úton, vagy megdöbbenve és kétségbeesve figyelnék a jövőt?

 Ha azt mondanám, hogy van egy napló, ami csupán a képzeletünk szüleménye, és ebben a naplóban azok vagyunk, akik soha nem akartunk lenni, de a fantáziánk nem szabott határt a vágyainknak és felvettünk magunknak egy nagyon is élhető szerepet? Civilben egy galériában dolgozom, festményeket adok el. Amúgy zenész vagyok, a szegényebbik fajtából. Van egy zenekarom, ahova jelenleg női dobost keresek. Innen jött az ötlet, hogy kitaláljak magamnak egy képzelt életet. A napló pedig illett a képbe. 

Minden egyes képzelt napomat, egy kerek történet jegyében közöltem, de valahogy krimibe illően összekuszálódott minden. Zsombor, amolyan nagyravágyó féle menedzser volt. 

Folyton Felipe aktuális barátnője után koslatott, hobbyból meg zenélt. Az a fajta ember volt, aki mindig mindenhol meg akarta magáról mutatni, hogy ő mindenkinél különb. 

Kereken illett abba a játékba, hogy ellopja a képzelt történetemet és összekuszálja. Elege lett a naplómból, elege lett abból, hogy csak ’ kishalként’ tüntetem fel a történetben. Véget akart vetni Felipének is, aki Éva, Dorotea és Julia homályába ütközött. Belegondolt abba, mi lenne ha Felipe rosszul járna. Dorotea és Julia, lányok a suliból, amolyan okos és értelmes féle lányok, akiket a fiúk mindig akartak.

 Felipe pedig ügyesebb volt, mint Zsombor. Éva pedig az ikertestvérem. Felipe vágyott rá. Persze, a történet teret adott neki a romantikus udvarlásra, de csak a képzeletében. Vagyis az én képzeletemben… 

Mindenkit én találtam ki olyannak, amilyennek látni akartam, ahogy magamat is. Aztán voltak helyzetek, amelyekbe nem szívesen keveredtem bele, de hát a fantáziám nekem engedelmeskedett. Csak a képzeletemben tudtam elviselni, hogy olyanok amilyenek. Sokszor nem akartam olyannak látni őket, ahogy viselkednek. Aztán valahogy Zsombor, megsemmisítette a naplóm. Megnyugodott. Miután véget vetett ennek a bonyodalmas küzdelemnek, azt hitte valójában vége is lett az egésznek, pedig nem így történt. 

Mégsem vádolhattam meg „gondolatlopás” címén. Hogy mi lett az anyámmal? Az anyám alapjában véve békességben élt az apámmal. Az apám testvére Frederik volt néha az, aki szerette volna anyámat közelebb tudni magához. Igaz, apám utazott a munkájából adódóan sokat külföldre. 

Éva meg sírt anyám vállán, hogy ő is menne. Mindig vele akart menni. Egyszer vele is ment és elveszett. Apám unokatestvére, Tibor és én, három hétig kerestük őt Párizs utcáin, mire megtaláltuk egy étterem konyhájában. Beállt énekelni huszonévesen egy bárzongorista mellé. Mi több, össze is költöztek úgy, hogy bárki is tudott volna az egészről. Nadja valójában a zongorista exneje volt. Féltékeny és irigy volt Évára. András, pedig a legjobb barátom volt. Az egyik gitárosom. Megbízható, dolgos srác volt. 

Civilben a banki szférában nyomult, üzleteket kötött. Sokat utazott Európában. Tudják, ha valóban beindul a karrierem, majd jobban csinálom, nem állok szóba idegenekkel a pályaudvaron, nem rúgok be, és szerintem Felipe is végiggondolja a nőügyeit. Frederik békén hagyja az anyámat, Zsombor lehiggad, és mindegyik udvarló komolyabban áll hozzá a nővéremhez. Aztán Rony, a Leopoldo és a többiek? 

Az apám korán, tíz évvel ezelőtt, tizenhat éves koromban halálos betegségben halt meg. Rony festő volt, anyám beleszeretett. Anyám menekült Frederik elöl, Rony karjaiba. Egyszer úgy alakult, hogy Rony és Frederik konfliktusba keveredett egymással lent a Balatonnál, egyik koncertünk alkalmával. 

Rony és az anyám kora délelőtt éppen csónakáztak, amikor Frederik felborította őket mindenestül. Részegen beúszott a vízbe, és az ijedtségtől ő is és anyám is majdnem elmerült. Zsombor és anyám közt semmi sem történt. Zsombor engem akart csak bosszantani, hogy van köztük valami. 

A kis Leopoldo valójában az én fiam volt, és Julia a feleségem, aki imádott táncolni és amíg el nem vettem, előtte sokat éjszakázott bulikban. Óvtam a bároktól, meg az ilyen helyektől. Már csak Éva miatt is. Az egész napló csak az én képzelet szüleményem. 

Ez az én légváram. Ha homokvárat építünk, az csak homokvár marad, bárhogy is nézzük. A képzeletünkben fennmarad örökké, de a valóság, az egészen más. A természet maga eldönti, hogy kell neki, vagy megtartja magának, mint emléket, miután lerombolta. 

Vagy egész egyszerűen meghagyja magának, mint várat, aminek majd mindenki a csodájára jár. Valljuk be, az utóbbi a legvalószínűtlenebb, de nem lehetetlen. Csak az lehetetlen, amit sohasem képzelünk el másképp. A képzelet pedig nem valóság, így igazából nem is létezik. 

Nem kell léteznie. Homokvár az is, semmi más. Az emlékek pedig csak emlékek. Vannak és nincsenek. Ennyire egyszerű ez.



Vége