Elképzelésem nem volt róla, Dorotea mit keresett Spanyolországban. Portugáliában élt, nagyon sokáig. Gondoltam, majd elmondja átutazóban van, ott dolgozik, vagy egyszerűen előlem menekült a számára félig idegen helyre. Sokat vittem a világban magammal, az igaz, de sosem említette, hogy ezt a vidéket annyira szerette volna, Cordoba pedig csodálatos volt.
Ha nem is szólt, ha nem is tudtam róla, érezhette, hogy mit ketten, ott együtt voltunk, az Éden körforgásában, mindig és mindig ugyanott. Siettem okosan odatalálni a pontos címre, és izgatott voltam. Hiányzott Évi és tudtam, előbb utóbb gyanakodni fog majd rám. Folyton csak mentem, mentem, lépkedtem előre és kíváncsiságom egyre gyarapodott. „ Van egy fiad, Leopoldo…”
Nem értettem, miért nem szólt előbb nekem. Mért kellett titkolnia előttem, és miért gondolta azt, hogy eddig a pillanatig vár. Kételkedhettem volna benne, hogy tulajdonképpen ez is csak egy játék, semmi közöm a fiúhoz, csak eszébe jutott, milyen jó volt együtt és a hiány őrli.
De nem. Mindez csak az én gondolatom volt, és ahogy mentem egyre jobban tudatosult bennem a tény, hogy hamarosan előttem áll és szólni fog hozzám, valamit….
Napokon át vándoroltam már, egy vándorcirkusz volt az életem. Egyik este betértem Don fogadójába, ahol megszálltam. Kis poros, egérlyuk volt. Szoba ággyal, az ablakból a semmire néző ablakkal és minden csupa por volt.
Nem ilyennek hittem a világomat. Mindig kitakarítottam magam mögött a tegnapot, hogy tisztán lássam a jövendőt. Megtisztítottam a csizmám, az úton egészen sáros lett és csak épített a jó adaggal a talpam alá. Szállt mindenfelé, az apró szemcse és szemem előtt érdessé vált a levegő, és illata az a dohos por, marta a látásomat. Orromat facsarta az emlékezet.
Belenéztem a tükörbe. Régi önmagam hízott képe felegyenesedett.
Az voltam, aki régen a zenészbálványok tehetségét kívánta magának, az ujjaimat pengettem a gitáron, tanultam a fegyelmezettséget, a hitet. A hitet, ami megszólaltatta azt a gitárt, az a hit ma is bennem élt.
Ezzel a bátorsággal mentem neki most is az országnak, hogy majd a fiamnak játszhatok egy dalt. Egy dalt, amit én írtam. Nem ismertem, nem tudtam mire számíthatok. Kíváncsi lesz e rám, vagy elfordul majd tőlem.
Befordultam a virágos utcasarkon, a harmadik utca, negyedik kereszteződésében. Zsákutcába jutva folytattam a menetelést. Messziről megpillantottam a házat. Barátságos környezetbe jutottam el.
Amolyan anya-fia nyugodalmasan élünk típusú környezetbe, ahonnan a baj ki volt zárva egyszer s mindenkorra. Talán így volt ez jól és joggal nem tartoztam bele az életükbe. Hogyan is tehettem volna, hiszen eljöttem, elmenekültem és hagytam magam mögött minden kötöttséget, bár nem tudhattam…
Nem szólt róla. Dorotea nem volt velem teljesen őszinte, és ha ő így tett, annak megvolt a saját oka, aminek nem lehettem a részese. Mert ő nem akarta. S amit ő nem akart, az ellen szándékkal sem tudtam volna tenni. Én voltam a jobban menekülő….
Talán önmagam elöl, mindig is.
Nem készültem fel arra, mit mondok, majd amikor bekopogok és várok, várok az ajtónyitásra…
Aztán odaértem.
Megnyomtam a csengőt….
Semmi választ nem kaptam.
Egy öt percet várhattam az ajtó előtt, mire a hátam mögül egy női hang szólított meg:
- Felipe! – szólt a fülemben a fegyelmező, mégis gyengéden sziporkázó női hang.
Megfordultam és megpillantottam Dorotea-t. Megváltozott. Bár szépségéből és mosolyából nem vesztett semmit, számomra a keserédes szemei sem okoztak szomorúságot, mert egykor nagyon szerettem őt. Olyannak amilyen, és bizony az idő múlásával, minden veszít abból ami, és másmilyenné válik…
Teszi hozzá az élet, a többit. Meg amit magunkénak akarunk, úgy változtatjuk a saját képzeletünkben, ahogyan éppen a kedvünkre van.
- Szia, Dorotea. – Mondtam, talán halkan. Talán mély hanglejtéssel, magamban mormogva, hogy éppen elsuhanjon valami belőlem..
- Régen láttalak, de te semmit nem változtál. – Mosolygott felém, mintha minden akkor lenne, és nem most. Mégis ki kellett lépnem, a bűvköréből.
- Gyere, Felipe! Menjünk be. Mondd, mivel kínálhatlak meg?
Nem szóltam egy szót sem még, beléptem az ajtón. Csend volt. Gyerekhangot nem véltem felfedezni, sehol.
- Gyere beljebb, érezd magad otthon. Biztosan elfáradtál.
- Köszönöm, most egyelőre nem kérnék semmit, Dorotea.
- Tudom, hogy neheztelsz rám. – szólalt meg hirtelen, arca csüggedt és mégis magára mosolyt formálóan kedves volt.
- Nagy meglepetést okoztál nekem, Dorotea.
Dorotea csak mosolygott. Mintha valami boszorkány –lakba kerültem volna. Minden átváltozott a szememben.
Percek múltak el, és semmi arra utaló hangot nem hallottam, hogy gyerek lett volna a lakásban.
A benti szobákat nem láttam, aludhatott is. De Dorotea nem invitált beljebb. A nappaliban leült mellém a kanapéra és mosolygott. Valami nagyon nem stimmelt, éreztem minden porcikámban.
- Felipe, ma este lesz egy fellépésem. A Moulin Rouge –ban fogunk táncolni a barátnőmmel. Aztán Dorotea hangosan szólni kezdett valakihez.
- Julia!
Julia! - ezt kiabálta.
- Julia, gyere ide!
Aztán hirtelen a semmiből egy csodaszép hölgy lépett elém, szinte káprázott a levegő.
- Ő Julia, színész –és táncosnő.
- Örvendek.
Kezét nyújtotta felém. Apró, finom kislány keze volt.
Aztán hirtelen szorított egyet rajta.
A csuklómat elkapta, és elégedett, fondorlatos tekintetével
rám nézett:
- Pszt!
- Na, de lányok! Mégis mi folyik itt? Dorotea? Mi folyik itt?
- Nyugodj meg Felipe. – szólt átprogramozottan Dorotea.
- Mi történt veled, olyan furcsa vagy…és hol van a fiam?
Dorotea, ez nem te vagy! Mi történt veled? És ki ez a nő, itt megmondanád?
Senki nem szólt egy szót sem hozzám.
Dorotea dúdolni kezdett egy dalt, majd Julia valamit énekelni kezdett hozzá…
Egy számomra teljesen ismeretlen szöveget, amit nem értettem:
Rony-nak volt egy lánya. Julia, aki beállt modellnek. A szüzességet ugyancsak értéknek nevezném, tisztaságnak, a jónak, a nem pénzen vehető anyagnak.
Miért kellett neki árat szabni? Mi az, ami még nem vehető meg. Mi az, ami még nem eladható?
Úgy éreztem, minden menekülési utat elzárt most tőlem az élet…
Mintha elvarázsoltak volna ezek a szirének…
