2011. március 14., hétfő
(28) Éva, ugyanazon a napon
Nagyon fáradt voltam. A mozgás, a munka és a feladat tartotta bennem a fennmaradást, most mégis arra vártam, mikor tudok saját magammal együtt lenni, együtt akartam gondolkodni a terveimmel, az ötleteimmel, amibe beleszólást nem engedhettem meg. Sem Andrástól, sem Zsombortól, sem senkitől. Felipével még capoierán futottam össze, hetekkel ezelőtt. Nem engedtem a közelembe, nem adtam neki jelet, sem napfényt magamból, hogy tündökölni láthasson engem....
- Szia Hölgyem!
- Szia. Kihez van szerencsém? - Vagy szerencsétlenségem...(?) gondoltam magamban a sablonforma kérdést.
- Felipe vagyok.
- Éva.
- Nagyon jól mozogsz...
Elferdítettem a számat. Egy férfi ha ilyet mond, tutira a lényegre akar térni, attól függetlenül, hogy csak a nevedet tudja. Valaki még azt sem kérdezi. Ilyen világot kell éljünk? Vagy csak egyszerűen gyorsan ítélek...
- Tanulás eredménye. - Feleltem neki. Nem haboztam a válasszal. Gondoltam, majd előbb lepattan rólam...
- Igen, ez a sport kemény önfegyelmet és kitartást igényel.
Félrebillentettem a fejem és végimértem a srácot. Jóképű volt, de kicsit flegma. Olyan "ki ha én nem típus", de hagytam, nem tántorítottam el a céljától. Kíváncsivá tett valamiért. Nem hasonlított sem Zsomborra, sem Andrásra külsőleg. Annál inkább jobban, az apámra. Tény, vagycsak mondják, hogy a lányoknak az apja típus férfi a zsánere? Akárhogy is van, volt benne valami " nem átlagos". Ahhoz, hogy véleményt is mondhassak róla, legalább egy kis időt el kellene töltenem a társaságában.
- Új vagyok a városban, nemrég költöztem ide. - Mondta szerényen Felipe.
- De ugye, nem most jársz először Magyarországon? – kérdeztem. Igazából nem is volt olyan fontos.
- Nem. Viszont első hazám, hiába nagy szerelmem a Spanyolhon. Mégis többször jártam itt átutazóban, mint bárhol máshol a világban.
- Te merre szoktál utazni?
Nem gondolkodtam sokat a kérdésen és folyton az arcát bámultam, és a mimikáját, a hanglejtését figyeltem. Érdekes akcentussal beszélte a magyart, olyan ritmusosan, éneklősen szólt a hangja.
- Brazília a nagy álmom- feleltem.
Ó, Egy igazi nő áll előttem, egy harcos angyal. Régen beszélgettem már ilyen csodálatos nővel, mint te…
Megmosolyogtam.
Valami baj van Évi?
- Ö…Neem, nem. Nincsen, de miért kérded?
Elmosolyodott.
Annyira figyeltem őt, hogy szerintem már feltűnő volt neki is…
Zavaromban elfordultam, hogy megyek.
- Ne haragudj, Felipe,de sok a dolgom. Nagyon örültem a találkozásnak.
- Folytathatnánk is valamikor? – bökte rá.
Gondolhattam volna, hogy ennek randi lesz a vége. Nem vártam sokat, mire vártam volna. Hazudtam volna magamnak, ha érdektelennek találtam volna őt.
Igazából számítottam arra, hogy ezt megkérdezi. Sőt, jó volt hallani, valahol vártam is tőle és legszívesebben most rögtön igent mondtam volna neki, de azt nem lehetett. Nem tehetem, nő vagyok és nehezen kapható.
- Természetesen, nagyon örülnék neki. – válaszoltam.
- Én is örülök neked, tényleg. – Áradozott a fiú.
- Holnap?
- Holnap nekem nem jó, dolgozom. Sok munkám van és elmaradásaim vannak.
Kicsit babláztam, mert ez így azért nem volt igaz…
- Rendben van, akkor bízzuk a véletlenre…
- Jól van. – sugárzott belőlem az igen…Bízzuk a véletlenre.
- Mindenesetre itt a számom. – Húztam elő a zsebemből a névjegyem.
- Köszönöm, és keresni foglak.
- Most megyek. – Húzódtam el a lehetőségek elől, futottam, menekültem előle.
- Szia. Minden jót neked. – Habogtam.
- Neked is, és örültem. Vigyázz magadra Évi!
Nagyon jól esett Felipe közelsége. Jól esett, ha rám nézett, ha beszélt hozzám, pedig nem is ismertem. Mégis többet kívántam róla tudni. Visszaadott nekem valami életerőt, valami régi érzést, amiről azt hittem már nem is létezik bennem. Valami szabadságot, amiben élhettem egyszer, ami mára megváltozott….
Azóta majd egy hét telt el, egyszer hívott is telefonon, de nem vettem fel a kagylót. Folyton az anyámon járt az eszem. Az apám alig mesélt róla valamit. Szinte soha nem beszélt az „első életéről”, ha én nem kérdeztem tőle. Néha úgy viselkedett, mintha nem is emlékezne dolgokra.
- Lányom, nagyon hasonlított rád, minden percben, amikor rád nézek, ő jut rólad eszembe, olyan mintha akkor lenne, és…
Ilyenkor mindig csak elhallgat. Aztán vagy otthagy, vagy csak meredten néz rám és semmire nem válaszol. Tudom, hogy festőművész volt, láttam a képeit. Láttam az otthonunk falán tőle képeket, de azok a képek önmagukban semmire nem adtak magyarázatot. Talán csak arra, hogy szerette a tengert, szerette a szabadságát, jobban bármi másnál és azt is tudom, hogy nagyon rövid ideig éltek együtt egymással. Nagyon fiatalok voltak. Apám csak az orra alatt mormog, ha kérdezek tőle, csak lehajtja a fejét és próbál kitérni az egyenes válaszadás alól.
Amíg így morfondíroztam az emlékeimen magamban, kimentem a konyhába és készítettem egy teát. Majd leültem a dolgozószobámban az íróasztal mellé és kezembe vettem a fotókat, amit még a héten el kell postáznom a kiadónak.
Megcsörrent a mobilom. A kijelzőre néztem. Felipe volt az.
- Szia. – Szóltam bele bizonytalanul.
- Szia Évi. Hogy vagy?
- Köszönöm Felipe, nagyon jól.
Holott tele voltam gondokkal, amikor vele kellett beszélnem. Azt hiszem megtetszett nekem és ez feszélyezett. Nehéz volt vele kommunikálnom. Olyankor nehéz az embernek a titkait megtartania magának, ha arra érdemes emberrel találkozik…
- Szeretnélek meghívni téged holnap este a Vörös Oroszlán bárba. Pár barátomnak bemutatnálak és szerintem nagyon jól éreznénk magunkat. Egyik haverom bandája, a Floe rockzenekar is fellép majd az este. Jó műsor ígérkezik….
- Ez igazán kedves Tőled Felipe, nagyon örülök a meghívásnak, de sajnos holnap nem tudok menni. Sürgős munkát kell befejeznem és nem szeretnék kicsúszni a határidőből.
Hazudtam. Magamnak, a fiúnak, a világnak, az igazságnak, a hazugságnak. Volt ugyan munkám, de annyira nem volt sürgős. Egyszerűen megijedtem.
Megijedtem magamtól, megijedtem az élettől, megijedtem a férfitől. Megijedtem minden olyan dologtól, amiben a férfi jelenléte szerepelhetett az én életemben.
- Nagyon sajnálom, hogy ki kell, hagyjad a bulit. Akkor nincs más hátra, mint az, hogy jó munkát kívánjak neked és remélem legközelebb összehozunk egy kellemes estét.
- Úgy legyen. Igen, legközelebb…- feleltem csöndesen, szinte elfordulva a magam arca elöl.
Egyik nap Andrással találkozom, utána három idegennel. Majd napokig sajnálom magam, hogy olyasvalakikre pazaroltam el az időmet, akikre igazán nem is volt érdemes. Azonban ez ment már egy ideje. Válaszolni nem akartam sem Felipének, sem Andrásnak és tulajdonképpen magamnak sem.
Az igazságot akartam, tudni akartam miért néz rám ilyen furcsán Felipe, hogy valóban én érdeklem, vagy valami mást vélt felfedezni bennem. Tudni akartam, az apám miért tesz úgy mintha semmi nem történt volna velünk és tudni akartam azt is, milyen titok lappang körülöttem. Úgy döntöttem, beszélek Zsomborral. A múltkor szépen elküldtem, nem hallgattam meg őt, és valami azt súgta a kicsinyes füllentései mellett is, hogy most mindenképpen el kell mondania azt, amiről akkor szintén nem akartam tudni…
Valahogy el kell kezdenem egy lépést előre menni, mert a hátamra esek…Vagy a hátamra döntenek?
Az én fejemben volt a választás, senki máséban…
- Szia Hölgyem!
- Szia. Kihez van szerencsém? - Vagy szerencsétlenségem...(?) gondoltam magamban a sablonforma kérdést.
- Felipe vagyok.
- Éva.
- Nagyon jól mozogsz...
Elferdítettem a számat. Egy férfi ha ilyet mond, tutira a lényegre akar térni, attól függetlenül, hogy csak a nevedet tudja. Valaki még azt sem kérdezi. Ilyen világot kell éljünk? Vagy csak egyszerűen gyorsan ítélek...
- Tanulás eredménye. - Feleltem neki. Nem haboztam a válasszal. Gondoltam, majd előbb lepattan rólam...
- Igen, ez a sport kemény önfegyelmet és kitartást igényel.
Félrebillentettem a fejem és végimértem a srácot. Jóképű volt, de kicsit flegma. Olyan "ki ha én nem típus", de hagytam, nem tántorítottam el a céljától. Kíváncsivá tett valamiért. Nem hasonlított sem Zsomborra, sem Andrásra külsőleg. Annál inkább jobban, az apámra. Tény, vagycsak mondják, hogy a lányoknak az apja típus férfi a zsánere? Akárhogy is van, volt benne valami " nem átlagos". Ahhoz, hogy véleményt is mondhassak róla, legalább egy kis időt el kellene töltenem a társaságában.
- Új vagyok a városban, nemrég költöztem ide. - Mondta szerényen Felipe.
- De ugye, nem most jársz először Magyarországon? – kérdeztem. Igazából nem is volt olyan fontos.
- Nem. Viszont első hazám, hiába nagy szerelmem a Spanyolhon. Mégis többször jártam itt átutazóban, mint bárhol máshol a világban.
- Te merre szoktál utazni?
Nem gondolkodtam sokat a kérdésen és folyton az arcát bámultam, és a mimikáját, a hanglejtését figyeltem. Érdekes akcentussal beszélte a magyart, olyan ritmusosan, éneklősen szólt a hangja.
- Brazília a nagy álmom- feleltem.
Ó, Egy igazi nő áll előttem, egy harcos angyal. Régen beszélgettem már ilyen csodálatos nővel, mint te…
Megmosolyogtam.
Valami baj van Évi?
- Ö…Neem, nem. Nincsen, de miért kérded?
Elmosolyodott.
Annyira figyeltem őt, hogy szerintem már feltűnő volt neki is…
Zavaromban elfordultam, hogy megyek.
- Ne haragudj, Felipe,de sok a dolgom. Nagyon örültem a találkozásnak.
- Folytathatnánk is valamikor? – bökte rá.
Gondolhattam volna, hogy ennek randi lesz a vége. Nem vártam sokat, mire vártam volna. Hazudtam volna magamnak, ha érdektelennek találtam volna őt.
Igazából számítottam arra, hogy ezt megkérdezi. Sőt, jó volt hallani, valahol vártam is tőle és legszívesebben most rögtön igent mondtam volna neki, de azt nem lehetett. Nem tehetem, nő vagyok és nehezen kapható.
- Természetesen, nagyon örülnék neki. – válaszoltam.
- Én is örülök neked, tényleg. – Áradozott a fiú.
- Holnap?
- Holnap nekem nem jó, dolgozom. Sok munkám van és elmaradásaim vannak.
Kicsit babláztam, mert ez így azért nem volt igaz…
- Rendben van, akkor bízzuk a véletlenre…
- Jól van. – sugárzott belőlem az igen…Bízzuk a véletlenre.
- Mindenesetre itt a számom. – Húztam elő a zsebemből a névjegyem.
- Köszönöm, és keresni foglak.
- Most megyek. – Húzódtam el a lehetőségek elől, futottam, menekültem előle.
- Szia. Minden jót neked. – Habogtam.
- Neked is, és örültem. Vigyázz magadra Évi!
Nagyon jól esett Felipe közelsége. Jól esett, ha rám nézett, ha beszélt hozzám, pedig nem is ismertem. Mégis többet kívántam róla tudni. Visszaadott nekem valami életerőt, valami régi érzést, amiről azt hittem már nem is létezik bennem. Valami szabadságot, amiben élhettem egyszer, ami mára megváltozott….
Azóta majd egy hét telt el, egyszer hívott is telefonon, de nem vettem fel a kagylót. Folyton az anyámon járt az eszem. Az apám alig mesélt róla valamit. Szinte soha nem beszélt az „első életéről”, ha én nem kérdeztem tőle. Néha úgy viselkedett, mintha nem is emlékezne dolgokra.
- Lányom, nagyon hasonlított rád, minden percben, amikor rád nézek, ő jut rólad eszembe, olyan mintha akkor lenne, és…
Ilyenkor mindig csak elhallgat. Aztán vagy otthagy, vagy csak meredten néz rám és semmire nem válaszol. Tudom, hogy festőművész volt, láttam a képeit. Láttam az otthonunk falán tőle képeket, de azok a képek önmagukban semmire nem adtak magyarázatot. Talán csak arra, hogy szerette a tengert, szerette a szabadságát, jobban bármi másnál és azt is tudom, hogy nagyon rövid ideig éltek együtt egymással. Nagyon fiatalok voltak. Apám csak az orra alatt mormog, ha kérdezek tőle, csak lehajtja a fejét és próbál kitérni az egyenes válaszadás alól.
Amíg így morfondíroztam az emlékeimen magamban, kimentem a konyhába és készítettem egy teát. Majd leültem a dolgozószobámban az íróasztal mellé és kezembe vettem a fotókat, amit még a héten el kell postáznom a kiadónak.
Megcsörrent a mobilom. A kijelzőre néztem. Felipe volt az.
- Szia. – Szóltam bele bizonytalanul.
- Szia Évi. Hogy vagy?
- Köszönöm Felipe, nagyon jól.
Holott tele voltam gondokkal, amikor vele kellett beszélnem. Azt hiszem megtetszett nekem és ez feszélyezett. Nehéz volt vele kommunikálnom. Olyankor nehéz az embernek a titkait megtartania magának, ha arra érdemes emberrel találkozik…
- Szeretnélek meghívni téged holnap este a Vörös Oroszlán bárba. Pár barátomnak bemutatnálak és szerintem nagyon jól éreznénk magunkat. Egyik haverom bandája, a Floe rockzenekar is fellép majd az este. Jó műsor ígérkezik….
- Ez igazán kedves Tőled Felipe, nagyon örülök a meghívásnak, de sajnos holnap nem tudok menni. Sürgős munkát kell befejeznem és nem szeretnék kicsúszni a határidőből.
Hazudtam. Magamnak, a fiúnak, a világnak, az igazságnak, a hazugságnak. Volt ugyan munkám, de annyira nem volt sürgős. Egyszerűen megijedtem.
Megijedtem magamtól, megijedtem az élettől, megijedtem a férfitől. Megijedtem minden olyan dologtól, amiben a férfi jelenléte szerepelhetett az én életemben.
- Nagyon sajnálom, hogy ki kell, hagyjad a bulit. Akkor nincs más hátra, mint az, hogy jó munkát kívánjak neked és remélem legközelebb összehozunk egy kellemes estét.
- Úgy legyen. Igen, legközelebb…- feleltem csöndesen, szinte elfordulva a magam arca elöl.
Egyik nap Andrással találkozom, utána három idegennel. Majd napokig sajnálom magam, hogy olyasvalakikre pazaroltam el az időmet, akikre igazán nem is volt érdemes. Azonban ez ment már egy ideje. Válaszolni nem akartam sem Felipének, sem Andrásnak és tulajdonképpen magamnak sem.
Az igazságot akartam, tudni akartam miért néz rám ilyen furcsán Felipe, hogy valóban én érdeklem, vagy valami mást vélt felfedezni bennem. Tudni akartam, az apám miért tesz úgy mintha semmi nem történt volna velünk és tudni akartam azt is, milyen titok lappang körülöttem. Úgy döntöttem, beszélek Zsomborral. A múltkor szépen elküldtem, nem hallgattam meg őt, és valami azt súgta a kicsinyes füllentései mellett is, hogy most mindenképpen el kell mondania azt, amiről akkor szintén nem akartam tudni…
Valahogy el kell kezdenem egy lépést előre menni, mert a hátamra esek…Vagy a hátamra döntenek?
Az én fejemben volt a választás, senki máséban…
2011. március 5., szombat
(27) Laci, ugyanazon a napon
- Holnap este a Vörös Oroszlánban találka a vörös démonokkal? – piszkáltam fel Felipét az önelégült mosolyából.
- Neked nincs dolgod? Mesterséged mások magánügyeinek kihallgatása? – de ezt úgy mondta, hogy közben vigyorgott, mint aki előre extázisba esett a holnapi csajos találkozó előtt.
- Ez nem kihallgatás. Magadban beszéltél.
- Profi vagyok benne, főleg ha érdekel a dolog.
- Á…csajozásra adnád a fejed? És az én kicsikéimre fennéd az oroszlánfogaidat? Nekem ez nem éppen van ínyemre, elvégre én is ragadozó vagyok.
- Így gondolod? Szerintem a lányok a nagyvadak. Mi csak hagyjuk, hogy levadásszanak bennünket…
- Szeretnéd, ha így lenne, mi? – vágtam kissé hunyoros képet. Aztán tovább élcelődtem Felipével…
Kíváncsi voltam a lányokra, nagyon. Semmit nem tudtam egyikükről sem.
- Folyton csak jártatod a szádat. Kik ezek a csajok?
- Irina a földreszállt boszorkány, kissé nehéz falat. A másik lány…
Szóval ő szerintem még nehezebb…
- Hogy hívják? Úgy éreztem valamit próbál eltitkolni előlem. És nem is válaszolt egyértelműen a kérdésemre.
- A csaj operaékesnek tanul, capoeirázik és most tudtam meg. Jól elnevette magát megint. Valamitől mintha kissé vérszemet kapott volna…
- Szóval zenekari fotózás lesz ugye, amire te nem jössz, mert valami Tiborral találkozol.
Most meg én vigyorodtam el…És?
- És ő fog fotókat készíteni rólam…!
- Rólatok…- vágtam hozzá.
- Jól van na…- csendesedett Felipe.
- Ettől lelkesedtél annyira be? Olyan természetesnek vetted az egészet, de napok óta másról sem beszélsz…
- El kell adnunk magunkat, Laci. És egyszer el kell kezdeni. Miért hagynám ki ezt a lehetőséget?
- A bohóckodás neked lehetőség?
- A bohóckodás a lehetőség, elvégre csak egy reklámról van szó. Nem holmi könnyed aktfotózásról. Tulajdonképpen ezzel jót is teszek magamnak. Itt nemcsak pénzről van szó. Hanem a népszerűségről is. Úgyhogy, élek a lehetőséggel…
- Már itt tartasz? A komoly zenei életben kellene népszerűsítened magad…
Közben láttam rajta, hogy jót mosolyog magában. Rajtam.
- Jaj, ne légy már ilyen naív, Laci. Abban is megtettem a dolgom eddig, most csak folytatom...
Nagyon biztos volt magában. És ezt bírtam benne a legjobban, hogy olyan rutinos volt. Ellenben velem, aki holmi kis holland utcazenészként protezsálva került ebbe az egész zenekarba. Igazából fogalmam sem volt róla mit fogok csinálni, ha színpadra kerülök. Valójában ezért is kerestem Felipe társaságát, hogy tanuljak tőle, mert több minden volt bennem, amit nem engedtem magamból a felszínre hozni.
- Úgy érzem Laci, annak ellenére, hogy profi vagy éneklésből, nem vagy elég kiedzett a magabiztosság terén, kissé túl lámpalázasnak talállak. Ne is képzeld el milyen lesz a színpadon állnod.
Előre teljesen felesleges tevékenység.
És jól érezte. Én is gondoltam, hogy nehéz lesz Felipe mellett egy fejjel magasabbnak látszanom és ezen akartam változtatni. Aztán csak megszólaltam:
- Tudom, hogy Santana- val zenélned nem lehetett semmi. Csodálkozom rajta, hogy visszajöttél az országba. Vagy azon csodálkozom a leginkább, hogy egyáltalán miért Magyarországra jöttél?
- Ezt kérdezhetném tőled is Laci!
- Tudod nekem fontos a saját zenekarom, főleg ha a stúdiózenélés befuccsol. Már azon gondolkodom, jöhetnél a zenekaromba. Ez a stúdiózás, nem fog nekem tetszeni sokáig. Viszont ebben van a pénz, a másikban meg a szívem van benne…
Hirtelen ledöbbentem. Felötlött bennem a felismerés: A testvéremet jöttem vajon megtalálni és belecsöppentem ebbe a zenekarba ? Vagy a zenei karrierem egyengetem és teljesen elfelejtem, hol is keressem ?
- Eléggé el vagy bizonytalanodva, Laci. Te sem és én sem erre az idegölő melóra vágyunk. Ez csak pénz. Te is tudod. Megint ugyanarra a vágányra terelődtünk. Ejtsük a témát. Koncentráljunk inkább a holnapi bulira…
- Holnap bemutatom neked a fotós csajt, a barátnőjét és jól érezzük magunkat. Ez lesz a dolgunk. Semmi más. Ne légy ennyire lefrusztrálva.
Valami előre látható rossz érzésem lett, ahogyan Laci beszélt hozzám. Sok titok lappang abban az okos fejében, csak tudtam volna mi lehet az.
- Nem vagyok. Egész éjjel dalszövegeket írtam. Alig aludtam. Megszállta az elmém az alkotás szelleme, ilyenkor le sem tudom hunyni a szemem.
- Á, a művész ördög lelke ott lappang benned éjjelenként? Az remek. Egy vérbeli költővel állok szemben. De ezt eddig is tudtam. De holnapra tartogasd az energiádat. Nagy meglepetésben lesz részed, annyit elárulok.
- Nem mondod? Ennyire jó bigék?
- De még mennyire!
- Szerinted húznám az agyad, ha nem így lenne?
- Szerintem forralsz magadban valamit, mint boszorkányok az üstben a békákat.
- Nagy boszorkányság nem kell ahhoz, hogy felszedjünk őket.
Mielőtt szólhattam volna bármit is, András ordított egy nagyot felénk a teremből, hogy húzzunk vissza a próbára. Kész ideg volt a hangja. Na, és kit érdekel? Kinek képzeli ez magát? Az idétlen dalszövegeivel kitörölheti a seggét!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)