Nagyon fáradt voltam. A mozgás, a munka és a feladat tartotta bennem a fennmaradást, most mégis arra vártam, mikor tudok saját magammal együtt lenni, együtt akartam gondolkodni a terveimmel, az ötleteimmel, amibe beleszólást nem engedhettem meg. Sem Andrástól, sem Zsombortól, sem senkitől. Felipével még capoierán futottam össze, hetekkel ezelőtt. Nem engedtem a közelembe, nem adtam neki jelet, sem napfényt magamból, hogy tündökölni láthasson engem....
- Szia Hölgyem!
- Szia. Kihez van szerencsém? - Vagy szerencsétlenségem...(?) gondoltam magamban a sablonforma kérdést.
- Felipe vagyok.
- Éva.
- Nagyon jól mozogsz...
Elferdítettem a számat. Egy férfi ha ilyet mond, tutira a lényegre akar térni, attól függetlenül, hogy csak a nevedet tudja. Valaki még azt sem kérdezi. Ilyen világot kell éljünk? Vagy csak egyszerűen gyorsan ítélek...
- Tanulás eredménye. - Feleltem neki. Nem haboztam a válasszal. Gondoltam, majd előbb lepattan rólam...
- Igen, ez a sport kemény önfegyelmet és kitartást igényel.
Félrebillentettem a fejem és végimértem a srácot. Jóképű volt, de kicsit flegma. Olyan "ki ha én nem típus", de hagytam, nem tántorítottam el a céljától. Kíváncsivá tett valamiért. Nem hasonlított sem Zsomborra, sem Andrásra külsőleg. Annál inkább jobban, az apámra. Tény, vagycsak mondják, hogy a lányoknak az apja típus férfi a zsánere? Akárhogy is van, volt benne valami " nem átlagos". Ahhoz, hogy véleményt is mondhassak róla, legalább egy kis időt el kellene töltenem a társaságában.
- Új vagyok a városban, nemrég költöztem ide. - Mondta szerényen Felipe.
- De ugye, nem most jársz először Magyarországon? – kérdeztem. Igazából nem is volt olyan fontos.
- Nem. Viszont első hazám, hiába nagy szerelmem a Spanyolhon. Mégis többször jártam itt átutazóban, mint bárhol máshol a világban.
- Te merre szoktál utazni?
Nem gondolkodtam sokat a kérdésen és folyton az arcát bámultam, és a mimikáját, a hanglejtését figyeltem. Érdekes akcentussal beszélte a magyart, olyan ritmusosan, éneklősen szólt a hangja.
- Brazília a nagy álmom- feleltem.
Ó, Egy igazi nő áll előttem, egy harcos angyal. Régen beszélgettem már ilyen csodálatos nővel, mint te…
Megmosolyogtam.
Valami baj van Évi?
- Ö…Neem, nem. Nincsen, de miért kérded?
Elmosolyodott.
Annyira figyeltem őt, hogy szerintem már feltűnő volt neki is…
Zavaromban elfordultam, hogy megyek.
- Ne haragudj, Felipe,de sok a dolgom. Nagyon örültem a találkozásnak.
- Folytathatnánk is valamikor? – bökte rá.
Gondolhattam volna, hogy ennek randi lesz a vége. Nem vártam sokat, mire vártam volna. Hazudtam volna magamnak, ha érdektelennek találtam volna őt.
Igazából számítottam arra, hogy ezt megkérdezi. Sőt, jó volt hallani, valahol vártam is tőle és legszívesebben most rögtön igent mondtam volna neki, de azt nem lehetett. Nem tehetem, nő vagyok és nehezen kapható.
- Természetesen, nagyon örülnék neki. – válaszoltam.
- Én is örülök neked, tényleg. – Áradozott a fiú.
- Holnap?
- Holnap nekem nem jó, dolgozom. Sok munkám van és elmaradásaim vannak.
Kicsit babláztam, mert ez így azért nem volt igaz…
- Rendben van, akkor bízzuk a véletlenre…
- Jól van. – sugárzott belőlem az igen…Bízzuk a véletlenre.
- Mindenesetre itt a számom. – Húztam elő a zsebemből a névjegyem.
- Köszönöm, és keresni foglak.
- Most megyek. – Húzódtam el a lehetőségek elől, futottam, menekültem előle.
- Szia. Minden jót neked. – Habogtam.
- Neked is, és örültem. Vigyázz magadra Évi!
Nagyon jól esett Felipe közelsége. Jól esett, ha rám nézett, ha beszélt hozzám, pedig nem is ismertem. Mégis többet kívántam róla tudni. Visszaadott nekem valami életerőt, valami régi érzést, amiről azt hittem már nem is létezik bennem. Valami szabadságot, amiben élhettem egyszer, ami mára megváltozott….
Azóta majd egy hét telt el, egyszer hívott is telefonon, de nem vettem fel a kagylót. Folyton az anyámon járt az eszem. Az apám alig mesélt róla valamit. Szinte soha nem beszélt az „első életéről”, ha én nem kérdeztem tőle. Néha úgy viselkedett, mintha nem is emlékezne dolgokra.
- Lányom, nagyon hasonlított rád, minden percben, amikor rád nézek, ő jut rólad eszembe, olyan mintha akkor lenne, és…
Ilyenkor mindig csak elhallgat. Aztán vagy otthagy, vagy csak meredten néz rám és semmire nem válaszol. Tudom, hogy festőművész volt, láttam a képeit. Láttam az otthonunk falán tőle képeket, de azok a képek önmagukban semmire nem adtak magyarázatot. Talán csak arra, hogy szerette a tengert, szerette a szabadságát, jobban bármi másnál és azt is tudom, hogy nagyon rövid ideig éltek együtt egymással. Nagyon fiatalok voltak. Apám csak az orra alatt mormog, ha kérdezek tőle, csak lehajtja a fejét és próbál kitérni az egyenes válaszadás alól.
Amíg így morfondíroztam az emlékeimen magamban, kimentem a konyhába és készítettem egy teát. Majd leültem a dolgozószobámban az íróasztal mellé és kezembe vettem a fotókat, amit még a héten el kell postáznom a kiadónak.
Megcsörrent a mobilom. A kijelzőre néztem. Felipe volt az.
- Szia. – Szóltam bele bizonytalanul.
- Szia Évi. Hogy vagy?
- Köszönöm Felipe, nagyon jól.
Holott tele voltam gondokkal, amikor vele kellett beszélnem. Azt hiszem megtetszett nekem és ez feszélyezett. Nehéz volt vele kommunikálnom. Olyankor nehéz az embernek a titkait megtartania magának, ha arra érdemes emberrel találkozik…
- Szeretnélek meghívni téged holnap este a Vörös Oroszlán bárba. Pár barátomnak bemutatnálak és szerintem nagyon jól éreznénk magunkat. Egyik haverom bandája, a Floe rockzenekar is fellép majd az este. Jó műsor ígérkezik….
- Ez igazán kedves Tőled Felipe, nagyon örülök a meghívásnak, de sajnos holnap nem tudok menni. Sürgős munkát kell befejeznem és nem szeretnék kicsúszni a határidőből.
Hazudtam. Magamnak, a fiúnak, a világnak, az igazságnak, a hazugságnak. Volt ugyan munkám, de annyira nem volt sürgős. Egyszerűen megijedtem.
Megijedtem magamtól, megijedtem az élettől, megijedtem a férfitől. Megijedtem minden olyan dologtól, amiben a férfi jelenléte szerepelhetett az én életemben.
- Nagyon sajnálom, hogy ki kell, hagyjad a bulit. Akkor nincs más hátra, mint az, hogy jó munkát kívánjak neked és remélem legközelebb összehozunk egy kellemes estét.
- Úgy legyen. Igen, legközelebb…- feleltem csöndesen, szinte elfordulva a magam arca elöl.
Egyik nap Andrással találkozom, utána három idegennel. Majd napokig sajnálom magam, hogy olyasvalakikre pazaroltam el az időmet, akikre igazán nem is volt érdemes. Azonban ez ment már egy ideje. Válaszolni nem akartam sem Felipének, sem Andrásnak és tulajdonképpen magamnak sem.
Az igazságot akartam, tudni akartam miért néz rám ilyen furcsán Felipe, hogy valóban én érdeklem, vagy valami mást vélt felfedezni bennem. Tudni akartam, az apám miért tesz úgy mintha semmi nem történt volna velünk és tudni akartam azt is, milyen titok lappang körülöttem. Úgy döntöttem, beszélek Zsomborral. A múltkor szépen elküldtem, nem hallgattam meg őt, és valami azt súgta a kicsinyes füllentései mellett is, hogy most mindenképpen el kell mondania azt, amiről akkor szintén nem akartam tudni…
Valahogy el kell kezdenem egy lépést előre menni, mert a hátamra esek…Vagy a hátamra döntenek?
Az én fejemben volt a választás, senki máséban…
