Horváth Lívia

(39) Ugyanazon a napon, Felipe

Az életem egy nagy fordulatot vett. Olyan fajta voltam, olyan zenészfajta, aki mindig mindent szeretett volna megmagyarázni. Fiatalabb koromban csapongó, de a lázadó vérvonal bennem maradt. Tudtam, van a férfi és a nő, akik összeillenek és vannak olyanok, akik mindent megmagyaráznak, miért igen és miért nem. Bár, nem is ezen múlik. Előbb utóbb egymásra találnak azok, akik ismerik önmagukat és felismerik a másik lelkében saját magukat. Nem kell itt a nőnek hajtania, a nő nem kocsis. A férfi pedig értékelni fogja a lelkét, a lényét. Nem kell a férfinak nyomulnia. Az a férfi, aki azt tudja, hogy nyomulni kell, az rég rosszul csinálja.

Mindenki önálló lény, nem pasit kell fogni meg csajt, a társprobléma ennél sokkal bonyolultabb, és bizony, aki összeillik elkergetni sem tudja a másikat. A legnagyobb összeveszés is csak arra ébreszti rá az embert, mennyire fontos a másik és minden szó azért van, hogy tudjunk tovább küzdeni. Együtt. Azért sok a válás is manapság, mert az emberekben már nincsen hit. Ezért vártam ilyen sokáig a dologgal.

Nem egymás személye ellen van gondunk, hanem a problémavilág lett a központ. A probléma, amit hordozunk a szívünk alatt, sok-sok ideig és a másikra öntjük, mint valami gipszet. Aztán hagyjuk az egészet, hogy lassacskán elkopjon. Eddig nem hagyta a büszkeségem, hogy beköttessem a fejem. Bár egyszer majdnem megtettem…

Aztán miért győztem volna meg az egész világot, a női nemet arról, hogy én vagyok a legjobb? Lehet száz nő is, ha egyik sem ér a szívemig. Ritkán éreztem valakivel olyan hullámhosszon magam, mint Évivel. Egy nő volt ez alól kivétel, a régi életemben Dorotea.

A volt barátnőkkel nem mindig „szerettem továbbra is megélni azokat a pillanatokat” amit vele igen.

Tudom, hogy feszültséget okoztam sokszor a nyomulásommal és szövegeltem.

No, ez nagy különbség. Hogy valaki elegánsan beszél, és kellemesen saját magát adja vagy színjátékot rendez a vad befogására. Évi mellett rájöttem, sosem a nő a vad. Mert igazából, ő fogott be engem és nem fordítva, a nő a vadász. Évi, az énekes, a nő. Aztán vajon a nő választ vagy a férfi? A férfi nem küzd, teper.

Ha éreztem nem kaptam visszajelzést, márpedig hiába van valakiben ösztön és küzd a másikért, ha ő nem akar téged. Vagy bizonyára össze sem illetek. Ilyenkor meg kell mondani nyíltan, hogy "nem". Persze van az a fajta férfi, akivel érdemes ezt a játékot eljátszani, a nő szívesen játszik, és ha játszani akar, elfogadja a közeledést.

Évi ilyen volt. Olyan természetesen jó.

De vannak határok, mindenben vannak határok. Megélni a jó pillanatokat, a spontán történéseket, a játékot, azt tényleg nehéz. Mert mindent túlfilozofálunk. Vajon melyik esélyesebb? Ha két személy hasonló egymáshoz, vagy éppenséggel különböznek? Hol találnak közös találkozási pontot? Márpedig ha a közös találkozási pontot keresik, akkor bolondul hasonlónak kell lenniük mindkettőjüknek. Ez nem törvény, nem szabály, nem jövendőmondás. Ez egyszerű tény.

Nem kívántam a múltamból táplálkozni és nem kívántam a mások irigykedő véleményeit a hátamon súlyként fájlalni.

Végre az voltam, akinek lennem kellett volna már oly régóta.

Évi teremtett újjá, mert megláttam benne azt a végtelen szellemet, aminek szükségét kívántam. Érzésekkel teli volt. Érzékiségétől hullámzott a levegő, lelkét előttem kinyitotta, ahova beléphettem. Hallgattam, ahogyan a szíve hozzám énekelt. Szerettem a természetességét, igazi nőként lépett fel, akárhová ment. Nélkülem is.

Már nem kívántam megmagyarázni a miérteket.

Semmi miértet.

Semmi magyarázkodást.

Egyet kivéve…

Két napja postafordultával kaptam Dorotea-tól egy levelet. Dorotea –t nagyon szerettem, akkoriban, de elváltak útjaink. Megkértem, hogy jöjjön hozzám, de nemet mondott. A zenei élet keményen vitt a zuhatagba és sokat utaztam külföldre. Ő jött velem, egy darabig. Fellépésekre jártam. Nagyon bántam, hogy nem foglalkoztam vele eleget. Nem vihettem magammal, mint a poggyászomat. Magyarországra sem, mert nem akart velem jönni. Titkok közt éltem.

Dorotea pedig Spanyolországban maradt a fiúnkkal. Igen, van egy kisfiam. Leopoldo.

… Én is csak a levélből tudom…

(38) Éva, 2 hónappal később…

Sétáltam a napsütésben, a Dunáról visszatükröződő fényben. Majd egyenesen hazamentem. Azon a napon egy új álom kezdődött. Elfeledtem minden valóságos mesét a régi álmaimban és nem gondolva rájuk, új életet kezdtem. Laci Joe-t készült megtalálni, ami eddig sikertelen történetnek bizonyult. András és Zsombor egy közös zenei projekten dolgoztak.

Én pedig Felipével összebútoroztam. Laci, a találkozásunk alkalmával elköltözött Zsombortól. Anyám halálhírét tragikusan fogadtam és Lacival, amikor közöltem, hogy az apánk valójában nem az apánk, azóta egy hazugságnak hitte az életet. Tibor folyamatosan nyomozott az ügyben, hogy kiderítse mi is történt azon az estén, de a kérdések kérdéshalmazzá változtak. Olyannak tűnt mindenki, amilyennek eddig sosem.

Minden megváltozott, a titkok egy része napvilágra hozták a miértekre a választ, de végül is nem adtak választ a hogyan –ra. Hogy történhetett meg, mindez velünk? Mi az álom és a valóság közötti határ? Már magam sem tudtam, mikor álmodom, és mikor állok valóságban az olvasó előtt. Készültünk az újévre, semmi meglepetést várva, de úgy döntöttünk Felipével és Lacival együtt, hogy Rómába megyünk karácsonyozni.

A hírt nem kürtöltük világgá, egy fellépést is elvállaltunk római klubban, a Fekete Tanyában. Források szerint, Joe sokat megfordult már ott. Sokan adtak koncertet arrafelé, főleg Ron annak idején, ott ütötte ki magát. „Apámra „bíztam a pesti lakást, aki már nem dühöngött Laci miatt. Felipével még nem volt kibékülve, de engem ez most annyira nem érdekelt. Tudni akartam, ki írta anyámnak azokat a leveleket. Tudni akartam Zsombor mit tud még az anyámról, amiről nem hajlandó beszélni. András vitte Pesten a csapatot, két új fiúval. Mi pedig a nagy útra készültünk, nagy útra készültünk az álmainkban.

Helyre kívántuk tenni az életünket, túl akartunk lépni a valóságon végre. Egy időutazást kívántam tenni, beletérdelni abba a fájdalomba, amit nem élhettem meg akkor, mert nem ismertem azokat az embereket, akiket mindig is ismernem kellett volna! Valaki színészszerepet játszott ebben a történetben, egy előre megírt szereplőt alakított, aki meggátolta azt, hogy eljussak az igazsághoz. Felipe megígérte, hogy mindenben segít engem és azért sem haragudtam már rá, amiért nem mondta el az elején, hogy ismeri a testvéremet. Miért lettem volna haraggal az iránt, akit szeretek? Hogy magamat bántsam a gyűlöletemmel, amire úgysem vagyok képes? Nem. Az álomhasadék kezdett szétnyílni és időben kellett cselekednem, amíg minden tény feltárása előtt be nem csukódik újra a szakadék.

Elmélkedésem közepette, hazaérkezett Felipe. Kérően rám nézett és szerelmesen a szemembe nézett. Elegáns mozdulatával azt súgta, készül valamire, talán arra, hogy érdeklődésemet kivívja. Titokzatosságot adtak az arcvonásai. Teljesen átadtam magam a megborzongás élményének. Testemet átjárta a hideg bizsergés és Felipe forró ajkának érintése kiverte az agyamból a gondolkodás lehetőségét. Lehelete a fülemhez simult és két kezem közé fogtam puha arcát. Magához font, hajamat sodorta az ujjaival és megtalálta a magában a tekintetemet. Ébredéssel köszöntöttem az érintését, és tudtam boldogabb, mint valaha!

- Évi! – csak ennyit mondott. Aztán elbotlott szavai közt, éreztem könnyei összemosódásának akaratát a szívemben…

Még ki sem mondta azt, amire olyan régóta vágytam, s egy pillanat alatt semmin nem habozva, feleltem neki, hogy igen! Igen, hozzád megyek feleségül..

Aztán ujjamra áldotta, a sorsunk pecsétjét…