Sétáltam a napsütésben, a Dunáról visszatükröződő fényben. Majd egyenesen hazamentem. Azon a napon egy új álom kezdődött. Elfeledtem minden valóságos mesét a régi álmaimban és nem gondolva rájuk, új életet kezdtem. Laci Joe-t készült megtalálni, ami eddig sikertelen történetnek bizonyult. András és Zsombor egy közös zenei projekten dolgoztak.
Én pedig Felipével összebútoroztam. Laci, a találkozásunk alkalmával elköltözött Zsombortól. Anyám halálhírét tragikusan fogadtam és Lacival, amikor közöltem, hogy az apánk valójában nem az apánk, azóta egy hazugságnak hitte az életet. Tibor folyamatosan nyomozott az ügyben, hogy kiderítse mi is történt azon az estén, de a kérdések kérdéshalmazzá változtak. Olyannak tűnt mindenki, amilyennek eddig sosem.
Minden megváltozott, a titkok egy része napvilágra hozták a miértekre a választ, de végül is nem adtak választ a hogyan –ra. Hogy történhetett meg, mindez velünk? Mi az álom és a valóság közötti határ? Már magam sem tudtam, mikor álmodom, és mikor állok valóságban az olvasó előtt. Készültünk az újévre, semmi meglepetést várva, de úgy döntöttünk Felipével és Lacival együtt, hogy Rómába megyünk karácsonyozni.
A hírt nem kürtöltük világgá, egy fellépést is elvállaltunk római klubban, a Fekete Tanyában. Források szerint, Joe sokat megfordult már ott. Sokan adtak koncertet arrafelé, főleg Ron annak idején, ott ütötte ki magát. „Apámra „bíztam a pesti lakást, aki már nem dühöngött Laci miatt. Felipével még nem volt kibékülve, de engem ez most annyira nem érdekelt. Tudni akartam, ki írta anyámnak azokat a leveleket. Tudni akartam Zsombor mit tud még az anyámról, amiről nem hajlandó beszélni. András vitte Pesten a csapatot, két új fiúval. Mi pedig a nagy útra készültünk, nagy útra készültünk az álmainkban.
Helyre kívántuk tenni az életünket, túl akartunk lépni a valóságon végre. Egy időutazást kívántam tenni, beletérdelni abba a fájdalomba, amit nem élhettem meg akkor, mert nem ismertem azokat az embereket, akiket mindig is ismernem kellett volna! Valaki színészszerepet játszott ebben a történetben, egy előre megírt szereplőt alakított, aki meggátolta azt, hogy eljussak az igazsághoz. Felipe megígérte, hogy mindenben segít engem és azért sem haragudtam már rá, amiért nem mondta el az elején, hogy ismeri a testvéremet. Miért lettem volna haraggal az iránt, akit szeretek? Hogy magamat bántsam a gyűlöletemmel, amire úgysem vagyok képes? Nem. Az álomhasadék kezdett szétnyílni és időben kellett cselekednem, amíg minden tény feltárása előtt be nem csukódik újra a szakadék.
Elmélkedésem közepette, hazaérkezett Felipe. Kérően rám nézett és szerelmesen a szemembe nézett. Elegáns mozdulatával azt súgta, készül valamire, talán arra, hogy érdeklődésemet kivívja. Titokzatosságot adtak az arcvonásai. Teljesen átadtam magam a megborzongás élményének. Testemet átjárta a hideg bizsergés és Felipe forró ajkának érintése kiverte az agyamból a gondolkodás lehetőségét. Lehelete a fülemhez simult és két kezem közé fogtam puha arcát. Magához font, hajamat sodorta az ujjaival és megtalálta a magában a tekintetemet. Ébredéssel köszöntöttem az érintését, és tudtam boldogabb, mint valaha!
- Évi! – csak ennyit mondott. Aztán elbotlott szavai közt, éreztem könnyei összemosódásának akaratát a szívemben…
Még ki sem mondta azt, amire olyan régóta vágytam, s egy pillanat alatt semmin nem habozva, feleltem neki, hogy igen! Igen, hozzád megyek feleségül..
Aztán ujjamra áldotta, a sorsunk pecsétjét…
