Az életem egy nagy fordulatot vett. Olyan fajta voltam, olyan zenészfajta, aki mindig mindent szeretett volna megmagyarázni. Fiatalabb koromban csapongó, de a lázadó vérvonal bennem maradt. Tudtam, van a férfi és a nő, akik összeillenek és vannak olyanok, akik mindent megmagyaráznak, miért igen és miért nem. Bár, nem is ezen múlik. Előbb utóbb egymásra találnak azok, akik ismerik önmagukat és felismerik a másik lelkében saját magukat. Nem kell itt a nőnek hajtania, a nő nem kocsis. A férfi pedig értékelni fogja a lelkét, a lényét. Nem kell a férfinak nyomulnia. Az a férfi, aki azt tudja, hogy nyomulni kell, az rég rosszul csinálja.
Mindenki önálló lény, nem pasit kell fogni meg csajt, a társprobléma ennél sokkal bonyolultabb, és bizony, aki összeillik elkergetni sem tudja a másikat. A legnagyobb összeveszés is csak arra ébreszti rá az embert, mennyire fontos a másik és minden szó azért van, hogy tudjunk tovább küzdeni. Együtt. Azért sok a válás is manapság, mert az emberekben már nincsen hit. Ezért vártam ilyen sokáig a dologgal.
Nem egymás személye ellen van gondunk, hanem a problémavilág lett a központ. A probléma, amit hordozunk a szívünk alatt, sok-sok ideig és a másikra öntjük, mint valami gipszet. Aztán hagyjuk az egészet, hogy lassacskán elkopjon. Eddig nem hagyta a büszkeségem, hogy beköttessem a fejem. Bár egyszer majdnem megtettem…
Aztán miért győztem volna meg az egész világot, a női nemet arról, hogy én vagyok a legjobb? Lehet száz nő is, ha egyik sem ér a szívemig. Ritkán éreztem valakivel olyan hullámhosszon magam, mint Évivel. Egy nő volt ez alól kivétel, a régi életemben Dorotea.
A volt barátnőkkel nem mindig „szerettem továbbra is megélni azokat a pillanatokat” amit vele igen.
Tudom, hogy feszültséget okoztam sokszor a nyomulásommal és szövegeltem.
No, ez nagy különbség. Hogy valaki elegánsan beszél, és kellemesen saját magát adja vagy színjátékot rendez a vad befogására. Évi mellett rájöttem, sosem a nő a vad. Mert igazából, ő fogott be engem és nem fordítva, a nő a vadász. Évi, az énekes, a nő. Aztán vajon a nő választ vagy a férfi? A férfi nem küzd, teper.
Ha éreztem nem kaptam visszajelzést, márpedig hiába van valakiben ösztön és küzd a másikért, ha ő nem akar téged. Vagy bizonyára össze sem illetek. Ilyenkor meg kell mondani nyíltan, hogy "nem". Persze van az a fajta férfi, akivel érdemes ezt a játékot eljátszani, a nő szívesen játszik, és ha játszani akar, elfogadja a közeledést.
Évi ilyen volt. Olyan természetesen jó.
De vannak határok, mindenben vannak határok. Megélni a jó pillanatokat, a spontán történéseket, a játékot, azt tényleg nehéz. Mert mindent túlfilozofálunk. Vajon melyik esélyesebb? Ha két személy hasonló egymáshoz, vagy éppenséggel különböznek? Hol találnak közös találkozási pontot? Márpedig ha a közös találkozási pontot keresik, akkor bolondul hasonlónak kell lenniük mindkettőjüknek. Ez nem törvény, nem szabály, nem jövendőmondás. Ez egyszerű tény.
Nem kívántam a múltamból táplálkozni és nem kívántam a mások irigykedő véleményeit a hátamon súlyként fájlalni.
Végre az voltam, akinek lennem kellett volna már oly régóta.
Évi teremtett újjá, mert megláttam benne azt a végtelen szellemet, aminek szükségét kívántam. Érzésekkel teli volt. Érzékiségétől hullámzott a levegő, lelkét előttem kinyitotta, ahova beléphettem. Hallgattam, ahogyan a szíve hozzám énekelt. Szerettem a természetességét, igazi nőként lépett fel, akárhová ment. Nélkülem is.
Már nem kívántam megmagyarázni a miérteket.
Semmi miértet.
Semmi magyarázkodást.
Egyet kivéve…
Két napja postafordultával kaptam Dorotea-tól egy levelet. Dorotea –t nagyon szerettem, akkoriban, de elváltak útjaink. Megkértem, hogy jöjjön hozzám, de nemet mondott. A zenei élet keményen vitt a zuhatagba és sokat utaztam külföldre. Ő jött velem, egy darabig. Fellépésekre jártam. Nagyon bántam, hogy nem foglalkoztam vele eleget. Nem vihettem magammal, mint a poggyászomat. Magyarországra sem, mert nem akart velem jönni. Titkok közt éltem.
Dorotea pedig Spanyolországban maradt a fiúnkkal. Igen, van egy kisfiam. Leopoldo.
… Én is csak a levélből tudom…
