Julia színpadra lépett, Dorotea pedig mellettem ült, a csajok szerint nevezett Moulin Rouge nevezetű bárban, ami elég lepukkantnak látszott. A sok piától bűzlő alak, a tánctéren vonagló nők alsóneműjébe gyűrt koszos pénzek, és a nyáltól hemzsegő részeg pasik viselkedése alábbhagyta az érdeklődésemet, az egész este iránt. Nem ismertem ezt a Juliát, de ezek szerint Dorotea-t sem ismertem soha igazán, pedig az együtt töltött szerelmes évek azt támasztották alá, hogy mindig mindenben egyek és őszinték voltunk. Most ennek az álomnak sem volt már semmilyen igazlét alapja. Minden gondolatomat elvitte valami, nem itt voltam.
Nem értettem mi történik és mi ez az egész érthetetlen történés az életemben.
Az elmúlt egy év okozta nekem ezeket a furcsa eseményeket és egyre csak bonyolódott minden.
A fiamat sem láthattam, már nem is hittem benne, hogy van egy fiam. Olyan volt minden a szemem előtt, mintha mindent csak álmodnék és vártam az ébredést, de nem jött.
Egyszerűen úgy éreztem a kártyavár amit Lacival építettünk, jobban beékelődött a föld felszínébe, mint bármi más dolog. Amit valaha is elképzeltem, annak most az ellenkezője kezdett megvalósulni szerénynek mondható életemben.
Nem álom volt ez, de nem is valóság. Julia mosolygott Dorotea- ra, majd megszólalt a Livin’ on a prayer.
A dinamikus Bon Jovi nóta. Dorotea ügyet sem vetett rám, kézen fogta Juliát és a színpadra invitálta. Teljesen magamon kívül voltam az értetlenségtől.
Villogtak a fények, kiabálás és mulatság volt körülöttem, de nem tudtam nevetni.
- Felipe gyere! – Mozdultak meg Dorotea szavai a fülemben, félig kábán, álmosan.
- „ Wild one” One one”.”Real wild child”..Nem tudtam mire vélni, a szavakat.
Majd megszólalt a jó öreg Iggy Pop nóta.
- Gyere! Mozdulj! – de meg sem moccantam, inkább nehéznek éreztem magam és mozdulatlannak akartam látszani. De ők csak táncoltak és táncoltak, megállás nélkül mozgott a lábuk, a csípőjük, a karjuk összhangban tartotta az éjszakát.
A hangszórókból a” Pour some sugar on me” szólalt meg, Def Leppard bandája bezzeg benne volt a buliban. Mozgatta jobbra –balra Dorotea-mat és az ismeretlen Juliát.
- Egyik pillanatról a másikra egy kis alakot kezdtem látni, igaz homályosan.
Felém kezdett jönni, egyre jobban látni kezdtem azt a …fiút…
- Hallgass a mamára! – rám nézett majd elfutott előlem…
- Várj, hé kölyök! Várj meg!
Utánaeredtem. Dorotea öltözőjében sikerült utolérnem.
A fiúra néztem.
- Ki vagy te? –kérdeztem tőle, finoman.
- Leopoldo.
- Leopoldo…
- Te ki vagy? –kérdezte tőlem a fiam. Már nem voltam benne biztos, hogy ez a kissrác, a fiam.
Semmit nem tudott rólam, vagy mégis?
- Én Felipe vagyok.
- Felipe? Igen, így hívnak.
- Te Rony fia vagy? – kérdezte tőlem és nagyon megdöbbent voltam a kérdése miatt.
- Nem, nem vagyok Rony fia.
- Ki neked Rony, fiam?
- A nagyapám, Rony a nagyapám. De most nincsen itthon, máshol van.
- Hol máshol van, fiam?
- Miért szólítasz engem fiadnak? – mustrált engem meglepetten.
- Ne haragudj kölyök. Csak nekem is van egy fiam, annyi idős mint te…
- Játszhatok majd a fiaddal?
- Leopoldo, én vagyok…
Az öltözőbe lépett Dorotea. Mosolygott, szerintem erősen gyógyszerezett volt és Julia meg ugyanúgy azt művelte, amit ő. Együtt műveltek valamit, amiről még fogalmam sem volt mi lehet az.
- A fiamat faggatod?
- Nem, ne haragudjatok.
Elmegyek.
- Nem mész te sehova, Felipe! Ennyi ideig magamra hagytál, ennyi időre! Azt sem tudtad, hogy…
- Leopoldo, kérlek menj ki Juliához!
A fiú rám nézett és hosszasan figyelt engem, majd szomorúan kiballagott az öltözőből.
- Sajnálom, Dorotea.
Miért nem szóltál nekem előbb a fiúról?
- Nem szóltam, mert elmentél és olyan hamar történt minden. Elmentél és nem hívhattalak vissza, mert menni akartál és nem tarthattalak vissza. Neked ez az életed, sosem fogsz megváltozni és miért is tennéd?
Nem haragszom rád, csak másra számítottam.
- Menyasszonyom van.
- Vágtam ki magam az igazsággal.
- Igen. Van valakid, értem. Persze. Tudhattam volna. Gondolhattam volna. Semmi baj.
- Elmehetsz.
- De Dorotea? Ok nélkül nem hívtál volna ide, mi a fene történik körülöttem? Körülöttünk?
- Meg kell ismerned a Naplót, és akkor tudni fogod Felipe.
Tudni fogod.
- Milyen naplót és Leopoldonak mi köze van Rony-hoz? Ahhoz a Rony-hoz, aki után Laci nyomoz…
- Laci? – vágott vissza Dorotea.
- A srác, akinek a dalszövegét Julia énekli nap mint nap. Néha úgy kell tennem Felipe, mintha vele lennék. Különben megőrűlne szegény.
- Várj, Dorotea…Ezt nem értem.
- Honnan tudsz te Laciról és ki ez a Julia?
- A Napló mindenről tud, Felipe.
Azt is tudja, milyen zenei ambíciókat dédelgettek ti ketten.
Remélem sikerülni fog, őszintén remélem.
- Dorotea! Hol van az a Napló?
- Juliánál volt, de miután elolvasta így kezdett viselkedni, ahogy.
Aztán itt járt egy férfi, és elvitte. Én nem olvastam el, de folyton erről beszélt.
Ha Rony élne, biztosan tudna rajta segíteni.
- Ki vitte el a Naplót, Dorotea? És mikor?
- Zsombor, Zsombor vitte el – kiabált a szoba bejáratánál Julia, Leopoldoval együtt.
Most ő a soros…
- Ő, a soros...?
- Mi folyik itt, tudni szeretném végre!
- Felipe! Hallgass és ígérd meg, nem olvasod el azt a Naplót!
Nem szabad elolvasnod, fakadt sírva Dorotea.
Aztán megsimította a kezemet és közel hajolt hozzám.
- „ Valamikor nagyon szerettelek, Felipe!” – súgta a fülembe.
- „ Valamikor nagyon odavoltam érted! Azért aki vagy! A Napló azonban mindent megváltoztatott és el kellett menned, de nem hibáztatlak érte.
- Dorotea? Ki írta azt a Naplót? Mégis, miről beszélsz?
- Ki írta? Ki írta? Mi írtuk. Az élet írta. Te írtad. Én írtam.
Bárki aki elolvassa, rájön, hogy ki írta…
Nem tudtam, minek az eleje és a végkifejlete van egybegyúrva, de azt tudtam, ha nem találom meg azt a Naplót, akkor mindannyian odaveszünk…..valahol….
