Horváth Lívia

(16) 2008. augusztus 9. Laci

Hamar lecsillapodtak a kedélyek közöttünk. Kiszellőztettem a fejem, kialudtam magam és megpróbáltam a valós dolgaimmal körberajzolnom magamat. Ha időm engedi, egyszer talán kiszínezem a világomat, a tarkabarka színeivel. Egyre csak azt gondoltam, hogy ez, csak a kezdet. Ha meghalok, a hirtelen indulatosságom miatt fogok a pokolra jutni. Aztán akkor égek és senki nem akar majd egy pohár jeges whisky-vel sem leönteni kínomban.

Úgyhogy, gálánsan, úriemberhez méltóan, ahogy illik, bocsánatot kértem Zsombortól, az eszem vesztette viselkedésem miatt, hogy ne furdaljon a lelkiismeret. De ő kisebb traumának fogta fel, szerinte „komolyabb sérülést szenvedtem el a balesetben”. Az aggódása, kissé bizakodóan azt sejtette, hogy van takargatnivalója.

- Zsombor, ne haragudj rám. A viselkedésem miatt. Az én véremben van a genetikai hiba, hogy hajlok mások lelkivilágába beletaposni egy pillanat heve alatt és ez nagy hiba. – kissé alázatos színleléssel mondtam ki ezeket a szavakat. El sem hittem, hogy képes leszek ilyesmire. Érdekelt az anyám, az apám története és a testvéremet magam mellett akartam tudni. Éreztem, hogy szándékosan halasztja az igazság feltárását előttem. Valami célja van, valamit titkol. Tudni akartam, miért.

Elmélkedésemet a nagy producer zavarta meg…

- Keményfiúnak látszani ma már alapkövetelmény. Divatos és ha még utálatossággal is párosul az már undorító! –válaszolta Zsombor sivár udvariassággal.

- De most az egyszer elnézem, a te állapotodban. Azt gondolom, hogy a stúdiómeló nagyon jó hatással lesz majd rád. Bár lesznek irigyeid. Nem mondom, hogy tehetségtelen vagy, mert nem vagy az. Ismerem a munkáid, de dolgoznod kell. Ha rendesen dolgozol, eredménye lesz, és ha eredménye lesz, akkor elégedett leszel, ahogyan én is. Talán az emlékezeted is kitisztul.

- Ó. miből gondolod? Tudom, hogy az ikertestvérem keresem. Csak azt nem tudom, hogy te, hogyan kerültél a képbe? ( Kegyesen hazudtam.)

- Évi vagány csaj. Igazi démon. – Hárította el a témát. Van az egyéniségében valami egyedi szépség, akit csak csodálni lehet. Hihetetlen számomra, hogy testvérek vagytok. Pláne ikrek. Két azonos kinézet. Két másféle vérmérséklet- mondta Zsombor.

Aztán egy széles vigyort húzott le a szája mentén. Egyenesen a szemembe nézett, és folytatta:

- A húgod, egy igaz jó nő. Ez az igazság. Nem sokkal azután ismerkedtem meg vele, miután hazajöttem Londonból. Először csak barátok voltunk, aztán kezdtem más szemmel nézni rá. Jártunk egy darabig. Érted, mire is gondolok. Megkértem a kezét.

Egy évig együtt is éltünk. A lakásom…

Azóta romokban hever. Ahogyan én is. Nem is tagadhatom le.

Látod te is. Nézz körül. Egy meggondolatlan lépésem volt, ez lett belőle.

- Megcsaltad? – vágtam rá azonnal. Bár nem hiszem, hogy sok közöm lett volna hozzá.

Viszont így is fél kézzel a magánéletében vájkáltam.

- Nem tudom, miért tettem. Elcsábítottak.

Röhögni kezdtem…

- Zsombor, a megcsalásra nincsen mentség! Ha annyira őt kívántad, miért kellett más?

Eszedbe nem jutott még, hogy képtelen vagy a monogámiára?

- Az énekesnő. A kollégája, azt gondolta, majd az égbe repül, ha velem kapcsolatba kerül. Túl szorosra fűztük a dolgot, de a fűző megszorult.

Kiteregette az egészet. Mint más a vizes ruháját a szárítókötélre. Kitudódott.

Én voltam a vétkes. S ami a legjobb az egészben, megérdemeltem, amit kaptam.

Elhallgatott. Majd kifakadt:

- Nos. Elégedett vagy azzal, amit elmondtam? Nyugodtan vesd rám, az első követ.

- Aha. – Suttogtam magamban, annyira halkan, hogy Zsombor, csak motyogást érthetett az egészből.

- A magánéleti válságom, legyen az én saját gondom. – fejezte be egyhamar.

Majd hozzátette:

- Egyszerűen azt kaptam, amit megérdemeltem. Mondtam. Ennyi. Aztán témát váltott.

- Laci? – Figyelt rám eltűnődve…

- Miért akarsz engem becsapni, hogy emlékezetkieséssel küszködsz?

Sakk. Matt.

Te léptél.

Én is léptem.

Holnap bemész a stúdióba és beszélsz Mr. Lantossal. Ja, és természetesen megismerheted az új „kollégádat” is. Remélem, nem fog csalódást okozni neked.

Talán, nem ártana az orvoshoz sem benézned. Az amnézia tettetés nem hinném, hogy súlyos betegségnek számítana, de sosem tudhatod, hogy mikor kerülsz olyan helyzetbe, amikor az igazságot sem hiszik el neked többé…

(15) Zsombor ( Útközben)

Útközben a stúdió felé haladva, lassan telt az idő. Őrültnek éreztem magam, amiért egy „ idegent” hagytam a lakásomon. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy a fél lakásomat végig kutatja majd, csak azért, hogy mélyebb információkra bukkanhasson a testvére mivolta felől. De ezen igazán nem volt semmi meglepő. Talán, én is ugyanezt cselekedtem volna a helyzetében. A helyzet pedig bonyolultabb volt, mint bárki gondolná.

Az a nő a szerelmem volt. Most is az. Lehet, hogy emlékképek nyomának a hűlt helyét kotortam össze a fejemben róla, de mégis így éreztem. Évát ebbe a helyzetbe én hoztam, amiben most volt, ahogyan Lacit is. Úgyhogy, egy csöppet sem kellett aggódnom amiatt, hogy amire majd hazaérek, azzal kell szembesülnöm, hogy a feje tetejére állította az egész kéglit. A lakásom, az a szemétdomb, ahogy ő nevezte: fészek. Szennyfészek.

Igen, talán igaza is volt. Mindig fészeklakó voltam, hordtam magam egyik helyről a másikra és nem volt megállásom. A magam építette fészekben éltem, egymagam szomorúságában.

El sem hiszem, hogy eddig jutottam. Lelassítottam az autómmal, mert így is gyorsabban hajtottam a kelleténél. Még időben észrevettem, hogy rohanok. Rohantam.

Úgy, ahogyan az életben is tettem: A sietségem mindig a kapkodásba torkollott.

Elővettem a kabátzsebemből a telefonomat és feltárcsáztam egy ismerős hölgy számát. Megkértem, hogy vállalja el még ma a kéglim kitakarítását, ha lehet. Igaz, késő volt már, erősen esteledett, de a hosszú botrányos napba még teljesen belefért. Annának hívták. Elvállalta. Majd tárcsáztam az otthoni számomat és szóltam Lacinak, hogy mi a pálya.

Ennyire felelőtlen lennék? Miért csinálom én ezt? Mármint ezt a nagy szívességet? Laciért?

Ugyan már. A lelkiismeret furdalásom miatt. Éva miatt. Ha már egyszer eltitkoltam előtte, hogy van egy testvére. De szolgáljon a mentségemre, hogy én is csak három éve jöttem rá arra, hogy nem „egyke” Évi. Miért vártam eddig? Mert nem találtam ezt a bohém fickót a nagyvilágban. Mindig továbbállt valamerre, így nem volt könnyű dolgom. Tudom, most azt fogják mondani, a kedves olvasók, hogy mindez csak kifogás volt. Gondolják.

Lehet igazuk van. Szóval, végül is rátaláltam a fiúra és tudtam, tartozom Évinek az igazsággal. Azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű megmondanom neki. Mit miért is tettem. Nagyon eljártak a gondolataim az elmélkedésben, amikor is arra lettem figyelmes, hogy rossz utcába hajtottam be az autómmal. Eggyel lejjebb, mint ahol a monumentális stúdió volt. Letekertem tövig az ablakot és néztem az utcán tóduló tömeget. Az egyik épület földszinti lakásából abszurd gitárhangokat és eszeveszett dobolást véltem hallani, elektronikus, valamint akusztikus dallamokkal ötvözve. Nem tudtam volna egyetlen műfajba sem sorolni azt, amit hallottam.

Amatőrök. Mennyien vagyunk a világban olyanok, akiket sohasem fedeznek fel. Mennyien olyanok, akik a profikat is lelöknék a trónról, mert annyira a vérükben van a zene szenvedélye, tüze hangja és jól csinálják, mert tehetségesek és hajlandóak tanulni. Jól tanulni.

- Drágáim, sajnos a tehetség egy adottság. Az érvényesülés ebben a szakmában pénz kérdése is. Is? Csak azé.

- Miért én lennék az, aki megváltoztatja majd a világot? Azért, mert szívességet teszek valakinek, akit szeretek, akit szerettem? Múlt időben hagytak a gondolataim. Magammal beszélgettem, saját magamról. Kissé viccesnek tűnt. Mégis marasztaltam a felgyülemlett feszültséget, tegye a dolgát bennem. Törjön ki, vagy zúzzon szét. Ez is az is, egyszerre. Zsombor, elértél a témától…

Feleszméltem. Lacinak kell segítenem. A stúdiómeló lehet, hogy egy kutya meló. Sőt, mindenki a bőrén tapasztalja meg, hogy milyen is igazából. Laci vagy szerencsés, vagy szerencsétlen, amiért helyette döntök, de szabad utat kap: Vagy megtanul kompromisszumot kötni a zenei világban, vagy elvérzik. Jobb esetben kitűnik, de ahhoz komolyodni kell, tanulni kell, tudni kell fegyelmezettnek lenni. Ez a sok öröm, mind Laciban bújik meg, de nagyon mélyen van még…

Lassan kifordultam a rossz utcából és pár perc múlva oda is értem a jól ismert Room stúdió épülete elé. Leparkoltam.

Nem kellett várnom senkire. Lantos úr lent várt a hallban, hogy közölje velem, hogyan döntött Lacival kapcsolatosan. Mivel előző beszélgetésünk alkalmával nem adott választ.

- Szép napunk van, nemde? – Szólalt meg hamiskásan, még csak nem is köszönt.

- Állíthatjuk. Bár egyáltalán nem érdekelt a mellébeszélése.

- Tulajdonképpen, úgy határoztam, hogy a te Laci barátodat meghallgatom. Elég sokat firtattam a dolgot, tudom.

- Mióta is ismerjük egymást, Zsombor? – Mielőtt kinyitottam volna a számat, már válaszolt is a saját kérdésére.

- Olyan tíz éve kb, igen. Olyan körül Zsombor.

Rám nézett.

- A nyelved alá szorítottam a szót?

- Bizonyára, de hogy jön most ez ide? – mondtam neki kételkedve.

- Úgy, hogyha nem ismernélek olyan jól, most azt mondanám, hogy nem vállalnám be a te Laci haverodat a stúdiómba. Elég egy zűrös alak, ezt ugye te is tudod, és ki tudja még milyen balhésak a haverjaid. Itt van ez az Alvin haverod is. Tiszta dilis.

- Ó, nem a haverom.

- Ja, persze. El is felejtettem.

- De eléggé ismerlek ahhoz, hogy nem kellett csalódnom abban, hogy tehetségtelen emberekkel foglalkozol. Sosem tennéd.

- De nem ám.

- Na, erről beszélek.

- Lesz még egy srác, akit felveszek. Ha jól jönnek össze a dolgok. Már bejelentkezett.

- Igen? …és ki ő?

- Kenyeres Felipe. Egyenesen Spanyolországból.

Magam elé meredtem, mert olyan hirtelen jött, csapott a fülembe felismerésig az a tudat, hogy mennyire kicsi a világ.

Ezt jól megszerveztem. Egy barát és egy ellenség. Ez nem lehet igaz.

Vajon miért jött vissza az országba? Ez tőle nem megszokott.

A nagy melókhoz van szokva, meg nagy zenészekhez, mint Santanához. Nem értem. De nincs is mit rajta értenem. Magamat sem értettem. Egyszer segítek az embereknek, mint Lacinak. Élő példa. Máskor meg keresztbe teszek nekik és bent hagyom őket a szarban, mint Felipét…annak idején.

Milyen furcsa az élet. Állandóan azt kell éreznem, hogy a múlt lépéseit hordom a nyakamon.

Egy medálon. Ami folyton arra emlékeztet, arra szemét fickóra, aki voltam és nem a mostani jó útra tért önmagamra.

Miután megbeszéltem a dolgokat a góréjukkal, sarkon fordultam. Beültem az autómba.

Beindítottam a motort és meg sem álltam hazáig. Nem volt kedvem már gondolkodni az egészen. Nem is lett volna semmi értelme…

(14) Ugyanazon a napon, Laci

Hallgatlak Zsombor. Az egész délutánom szabad.

– Mondtam neki fegyelmezetten, de valójában egy belső rezgés a tüdőmben nem hagyott nyugton. Vibrált bennem a levegő, s mint pislákoló égő hunyorgattam előre. Fojtogatta a torkomat a szoba levegőjének poros szaga.

Ahogy körbenéztem, látszott, hogy legénylakás. Mintha ezer éve nem takarítottak volna nála.

Gondoltam, a barátnő beleunt az anyáskodásba és elpakolt tőle…

Elvégre, egy harmincas pasi, már nem kisgyerek, hogy elébe rakjanak mindent.

Zsomborra néztem: Vagy mégis?

Csak lassan, az elejétől a végéig, hallani akarom az igazságot. Éváról, a testvéremről.

Kapcsolatban álltatok, ugye? Talán rájött, hogy túl kevés vagy neki és lelépett innen, mert nem bírta elviselni ezt a szennyfészket, amiben élsz. – Tettem hozzá bizonyosan, kemény arckifejezéssel, mint egy tanár, aki fegyelmezettséget vár el a diákjaitól tanítás közben.

A hosszú fekete hajamat kisimítottam az arcomból, s a hátam mögé csaptam. A két izmos karomat, a tarkóm mögött összefontam és a fotelból ülve a lábaimat feldobtam a dohányzóasztalra, majd kérdően felvontam a szemöldökömet. Úgy tettem, mint akinek a feje fájni kezdett és minden, amit eddig mondtam kiesett az emlékezetemből.

- Az önelégültségnek is ára van! – mordult fel Zsombor.

- Talán jólesik az önérzetednek, hogy olyan élvezettel beszélsz erről? Mintha bíró lennél, aki eldönti a végítéletemet!

Zsombor mérgében a kávéját a mosogatóba csapta és ezután hosszú csend vette kezdetét.

Vártam valamire. Talán jobban esett az a tény, hogy rácáfoltam az igazamra.

A fejemhez kaptam és arcomba temettem a kezeimet…

- Ezt már el nem hiszem. – hajtogatta megállás nélkül. Téged nem tanított meg az édesanyád arra, hogy nem illik az asztalra tenned a lábaidat?

Felpattantam azon melegében és elé ugrottam, majd egy jobbost kevertem Zsombor arcába.

Mindig is utáltam verekedni. A szavak erejét tartottam az igazi fegyvernek, de most az agyam nem engedelmeskedett a szavaknak. A méreg és a düh összevegyített elegye robbant ki a kezeimből.

Zsombor orrából elkezdett ömleni a vér. S mire észbe kaptam, az enyémből is, pedig hozzám sem ért…!

- Uramisten! – Na megyek. Hozok a fridzsiderből jeget. Hozok neked is. Még összekensz nekem itt mindent! Vagy inkább mentőt hívjak, Laci? Hogy én elvérzek, az nem nagy kaland. De te…

- De én? – mormogtam. – De én?

Komolyra vette a tekintetét. Tudtam, hogy kezdek kiesni az amnéziás szerepemből.

- Igen te. Veszélyes vagy magadra és ezt nem hagyhatom annyiban.

A mobiltelefonja után nyúlt, de nagy erővel lenyomtam a kezét. A telefon hirtelen megcsörrent. Nézett rám, mérgesen. Pár csengés után felvette. Majd ütögetni kezdte azt.

- Tibor ezt is elintézte!

Elvitte a tekintetét rólam és a gondolatait is. Enyhe meglepetés ült rá az arcára, amikor beleszólt:

- Nagyon oké. Kb. egy fél óra múlva bent is leszek. Minden jót.

Letette.

Nem árulta el, hogy kivel beszélt, de fontos lehetett. Talán meló ügybe hívták, talán valami fontos mellékprogramra nevezték be, nem tudom. Egy szót nem szólt nekem. Felhúzott egy frissebb Armani inget, majd a bőrkabátját magára rántotta. Szerencsére, most nem az enyémet.

Zsebébe vágta a telefont és mielőtt elrohant volna, csak annyit mondott:

Későn fogok hazajönni. Most bemegyek a Room Stúdióba. A te érdeked is.

Nézett. Hosszan nézett, majd kiment az előszobába és kotorászni kezdett valamit.

Egy perc sem telt el, visszajött.

- Itt a lakáskulcsomból egy példány. Bár, előbb illene megcsináltatni a zárat.

Aztán elviharzott.

Kinéztem utána az ablakon, épp a metálkék fordjába szállt be. Hmm. ennyire sietős lenne? vajon hova mehet?

„ Az én érdekem is.” Na persze. „ Az én érdekem is.”- hajtogattam magamban, majd kiegyenesítettem a gondolataimat.

Eljöttem az ablaktól és bedőltem a fotelba. A szoba jobb sarkában egy kész bakelit és cd gyűjteményt pillantottam meg.

- Mi a fene? – kérdeztem magamtól.

Na nézzük csak, drága Zsomborunk milyen zenei ízlésnek örvend. Kihúztam a sok közül, egy Pokolgép lemezt.

- Á, ez jó lesz. Végre egy magyar banda. Hazai. A kezdet. Amire felnőttem, amikor lázadtam, amikor a zenének szenteltem magam…

Remélem, egyszer nekem is sikerül. Nagyon remélem.

Lehiggadtam. Átadtam magam a szabad lélegzésnek, az akkori kor boldogságától virágzott elkötelezettségemnek, hogy nem késő…

Nem késő még élni, nem késő még a zenének élni. Viszont nehéz lesz. Fogy az idő és mennek az évek. Nem voltam már tizenéves. Huszonhat múltam.

Minden dühöm elszállt, mint a cigifüst. Bár nyomot hagytam azokban a részekben, ami beszívni kívánta a füstöt, mégsem ijedtem meg magam miatt. Kicsit nehezen vettem a levegőt.

Azt reméltem, hogy Zsombor ezek után kidob a lakásából és többet tudni sem akar rólam, de nem így történt.

Szédülni kezdtem, forgott velem a világ, nem tudtam hol vagyok és idegennek tűnt számomra a hely, a hangok, a férfi. Mi történik velem?

Az orromból cseppent a vér a padlóra.

Lefeküdtem a kanapéra és lelógattam róla a fejem a padló felé, hogy elálljon az orromból a vérzés. Bár jégbe volt minden cseppje fagyva, mégis piszkált a gonoszsága.