Útközben a stúdió felé haladva, lassan telt az idő. Őrültnek éreztem magam, amiért egy „ idegent” hagytam a lakásomon. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy a fél lakásomat végig kutatja majd, csak azért, hogy mélyebb információkra bukkanhasson a testvére mivolta felől. De ezen igazán nem volt semmi meglepő. Talán, én is ugyanezt cselekedtem volna a helyzetében. A helyzet pedig bonyolultabb volt, mint bárki gondolná.
Az a nő a szerelmem volt. Most is az. Lehet, hogy emlékképek nyomának a hűlt helyét kotortam össze a fejemben róla, de mégis így éreztem. Évát ebbe a helyzetbe én hoztam, amiben most volt, ahogyan Lacit is. Úgyhogy, egy csöppet sem kellett aggódnom amiatt, hogy amire majd hazaérek, azzal kell szembesülnöm, hogy a feje tetejére állította az egész kéglit. A lakásom, az a szemétdomb, ahogy ő nevezte: fészek. Szennyfészek.
Igen, talán igaza is volt. Mindig fészeklakó voltam, hordtam magam egyik helyről a másikra és nem volt megállásom. A magam építette fészekben éltem, egymagam szomorúságában.
El sem hiszem, hogy eddig jutottam. Lelassítottam az autómmal, mert így is gyorsabban hajtottam a kelleténél. Még időben észrevettem, hogy rohanok. Rohantam.
Úgy, ahogyan az életben is tettem: A sietségem mindig a kapkodásba torkollott.
Elővettem a kabátzsebemből a telefonomat és feltárcsáztam egy ismerős hölgy számát. Megkértem, hogy vállalja el még ma a kéglim kitakarítását, ha lehet. Igaz, késő volt már, erősen esteledett, de a hosszú botrányos napba még teljesen belefért. Annának hívták. Elvállalta. Majd tárcsáztam az otthoni számomat és szóltam Lacinak, hogy mi a pálya.
Ennyire felelőtlen lennék? Miért csinálom én ezt? Mármint ezt a nagy szívességet? Laciért?
Ugyan már. A lelkiismeret furdalásom miatt. Éva miatt. Ha már egyszer eltitkoltam előtte, hogy van egy testvére. De szolgáljon a mentségemre, hogy én is csak három éve jöttem rá arra, hogy nem „egyke” Évi. Miért vártam eddig? Mert nem találtam ezt a bohém fickót a nagyvilágban. Mindig továbbállt valamerre, így nem volt könnyű dolgom. Tudom, most azt fogják mondani, a kedves olvasók, hogy mindez csak kifogás volt. Gondolják.
Lehet igazuk van. Szóval, végül is rátaláltam a fiúra és tudtam, tartozom Évinek az igazsággal. Azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű megmondanom neki. Mit miért is tettem. Nagyon eljártak a gondolataim az elmélkedésben, amikor is arra lettem figyelmes, hogy rossz utcába hajtottam be az autómmal. Eggyel lejjebb, mint ahol a monumentális stúdió volt. Letekertem tövig az ablakot és néztem az utcán tóduló tömeget. Az egyik épület földszinti lakásából abszurd gitárhangokat és eszeveszett dobolást véltem hallani, elektronikus, valamint akusztikus dallamokkal ötvözve. Nem tudtam volna egyetlen műfajba sem sorolni azt, amit hallottam.
Amatőrök. Mennyien vagyunk a világban olyanok, akiket sohasem fedeznek fel. Mennyien olyanok, akik a profikat is lelöknék a trónról, mert annyira a vérükben van a zene szenvedélye, tüze hangja és jól csinálják, mert tehetségesek és hajlandóak tanulni. Jól tanulni.
- Drágáim, sajnos a tehetség egy adottság. Az érvényesülés ebben a szakmában pénz kérdése is. Is? Csak azé.
- Miért én lennék az, aki megváltoztatja majd a világot? Azért, mert szívességet teszek valakinek, akit szeretek, akit szerettem? Múlt időben hagytak a gondolataim. Magammal beszélgettem, saját magamról. Kissé viccesnek tűnt. Mégis marasztaltam a felgyülemlett feszültséget, tegye a dolgát bennem. Törjön ki, vagy zúzzon szét. Ez is az is, egyszerre. Zsombor, elértél a témától…
Feleszméltem. Lacinak kell segítenem. A stúdiómeló lehet, hogy egy kutya meló. Sőt, mindenki a bőrén tapasztalja meg, hogy milyen is igazából. Laci vagy szerencsés, vagy szerencsétlen, amiért helyette döntök, de szabad utat kap: Vagy megtanul kompromisszumot kötni a zenei világban, vagy elvérzik. Jobb esetben kitűnik, de ahhoz komolyodni kell, tanulni kell, tudni kell fegyelmezettnek lenni. Ez a sok öröm, mind Laciban bújik meg, de nagyon mélyen van még…
Lassan kifordultam a rossz utcából és pár perc múlva oda is értem a jól ismert Room stúdió épülete elé. Leparkoltam.
Nem kellett várnom senkire. Lantos úr lent várt a hallban, hogy közölje velem, hogyan döntött Lacival kapcsolatosan. Mivel előző beszélgetésünk alkalmával nem adott választ.
- Szép napunk van, nemde? – Szólalt meg hamiskásan, még csak nem is köszönt.
- Állíthatjuk. Bár egyáltalán nem érdekelt a mellébeszélése.
- Tulajdonképpen, úgy határoztam, hogy a te Laci barátodat meghallgatom. Elég sokat firtattam a dolgot, tudom.
- Mióta is ismerjük egymást, Zsombor? – Mielőtt kinyitottam volna a számat, már válaszolt is a saját kérdésére.
- Olyan tíz éve kb, igen. Olyan körül Zsombor.
Rám nézett.
- A nyelved alá szorítottam a szót?
- Bizonyára, de hogy jön most ez ide? – mondtam neki kételkedve.
- Úgy, hogyha nem ismernélek olyan jól, most azt mondanám, hogy nem vállalnám be a te Laci haverodat a stúdiómba. Elég egy zűrös alak, ezt ugye te is tudod, és ki tudja még milyen balhésak a haverjaid. Itt van ez az Alvin haverod is. Tiszta dilis.
- Ó, nem a haverom.
- Ja, persze. El is felejtettem.
- De eléggé ismerlek ahhoz, hogy nem kellett csalódnom abban, hogy tehetségtelen emberekkel foglalkozol. Sosem tennéd.
- De nem ám.
- Na, erről beszélek.
- Lesz még egy srác, akit felveszek. Ha jól jönnek össze a dolgok. Már bejelentkezett.
- Igen? …és ki ő?
- Kenyeres Felipe. Egyenesen Spanyolországból.
Magam elé meredtem, mert olyan hirtelen jött, csapott a fülembe felismerésig az a tudat, hogy mennyire kicsi a világ.
Ezt jól megszerveztem. Egy barát és egy ellenség. Ez nem lehet igaz.
Vajon miért jött vissza az országba? Ez tőle nem megszokott.
A nagy melókhoz van szokva, meg nagy zenészekhez, mint Santanához. Nem értem. De nincs is mit rajta értenem. Magamat sem értettem. Egyszer segítek az embereknek, mint Lacinak. Élő példa. Máskor meg keresztbe teszek nekik és bent hagyom őket a szarban, mint Felipét…annak idején.
Milyen furcsa az élet. Állandóan azt kell éreznem, hogy a múlt lépéseit hordom a nyakamon.
Egy medálon. Ami folyton arra emlékeztet, arra szemét fickóra, aki voltam és nem a mostani jó útra tért önmagamra.
Miután megbeszéltem a dolgokat a góréjukkal, sarkon fordultam. Beültem az autómba.
Beindítottam a motort és meg sem álltam hazáig. Nem volt kedvem már gondolkodni az egészen. Nem is lett volna semmi értelme…
