Hallgatlak Zsombor. Az egész délutánom szabad.
– Mondtam neki fegyelmezetten, de valójában egy belső rezgés a tüdőmben nem hagyott nyugton. Vibrált bennem a levegő, s mint pislákoló égő hunyorgattam előre. Fojtogatta a torkomat a szoba levegőjének poros szaga.
Ahogy körbenéztem, látszott, hogy legénylakás. Mintha ezer éve nem takarítottak volna nála.
Gondoltam, a barátnő beleunt az anyáskodásba és elpakolt tőle…
Elvégre, egy harmincas pasi, már nem kisgyerek, hogy elébe rakjanak mindent.
Zsomborra néztem: Vagy mégis?
Csak lassan, az elejétől a végéig, hallani akarom az igazságot. Éváról, a testvéremről.
Kapcsolatban álltatok, ugye? Talán rájött, hogy túl kevés vagy neki és lelépett innen, mert nem bírta elviselni ezt a szennyfészket, amiben élsz. – Tettem hozzá bizonyosan, kemény arckifejezéssel, mint egy tanár, aki fegyelmezettséget vár el a diákjaitól tanítás közben.
A hosszú fekete hajamat kisimítottam az arcomból, s a hátam mögé csaptam. A két izmos karomat, a tarkóm mögött összefontam és a fotelból ülve a lábaimat feldobtam a dohányzóasztalra, majd kérdően felvontam a szemöldökömet. Úgy tettem, mint akinek a feje fájni kezdett és minden, amit eddig mondtam kiesett az emlékezetemből.
- Az önelégültségnek is ára van! – mordult fel Zsombor.
- Talán jólesik az önérzetednek, hogy olyan élvezettel beszélsz erről? Mintha bíró lennél, aki eldönti a végítéletemet!
Zsombor mérgében a kávéját a mosogatóba csapta és ezután hosszú csend vette kezdetét.
Vártam valamire. Talán jobban esett az a tény, hogy rácáfoltam az igazamra.
A fejemhez kaptam és arcomba temettem a kezeimet…
- Ezt már el nem hiszem. – hajtogatta megállás nélkül. Téged nem tanított meg az édesanyád arra, hogy nem illik az asztalra tenned a lábaidat?
Felpattantam azon melegében és elé ugrottam, majd egy jobbost kevertem Zsombor arcába.
Mindig is utáltam verekedni. A szavak erejét tartottam az igazi fegyvernek, de most az agyam nem engedelmeskedett a szavaknak. A méreg és a düh összevegyített elegye robbant ki a kezeimből.
Zsombor orrából elkezdett ömleni a vér. S mire észbe kaptam, az enyémből is, pedig hozzám sem ért…!
- Uramisten! – Na megyek. Hozok a fridzsiderből jeget. Hozok neked is. Még összekensz nekem itt mindent! Vagy inkább mentőt hívjak, Laci? Hogy én elvérzek, az nem nagy kaland. De te…
- De én? – mormogtam. – De én?
Komolyra vette a tekintetét. Tudtam, hogy kezdek kiesni az amnéziás szerepemből.
- Igen te. Veszélyes vagy magadra és ezt nem hagyhatom annyiban.
A mobiltelefonja után nyúlt, de nagy erővel lenyomtam a kezét. A telefon hirtelen megcsörrent. Nézett rám, mérgesen. Pár csengés után felvette. Majd ütögetni kezdte azt.
- Tibor ezt is elintézte!
Elvitte a tekintetét rólam és a gondolatait is. Enyhe meglepetés ült rá az arcára, amikor beleszólt:
- Nagyon oké. Kb. egy fél óra múlva bent is leszek. Minden jót.
Letette.
Nem árulta el, hogy kivel beszélt, de fontos lehetett. Talán meló ügybe hívták, talán valami fontos mellékprogramra nevezték be, nem tudom. Egy szót nem szólt nekem. Felhúzott egy frissebb Armani inget, majd a bőrkabátját magára rántotta. Szerencsére, most nem az enyémet.
Zsebébe vágta a telefont és mielőtt elrohant volna, csak annyit mondott:
Későn fogok hazajönni. Most bemegyek a Room Stúdióba. A te érdeked is.
Nézett. Hosszan nézett, majd kiment az előszobába és kotorászni kezdett valamit.
Egy perc sem telt el, visszajött.
- Itt a lakáskulcsomból egy példány. Bár, előbb illene megcsináltatni a zárat.
Aztán elviharzott.
Kinéztem utána az ablakon, épp a metálkék fordjába szállt be. Hmm. ennyire sietős lenne? vajon hova mehet?
„ Az én érdekem is.” Na persze. „ Az én érdekem is.”- hajtogattam magamban, majd kiegyenesítettem a gondolataimat.
Eljöttem az ablaktól és bedőltem a fotelba. A szoba jobb sarkában egy kész bakelit és cd gyűjteményt pillantottam meg.
- Mi a fene? – kérdeztem magamtól.
Na nézzük csak, drága Zsomborunk milyen zenei ízlésnek örvend. Kihúztam a sok közül, egy Pokolgép lemezt.
- Á, ez jó lesz. Végre egy magyar banda. Hazai. A kezdet. Amire felnőttem, amikor lázadtam, amikor a zenének szenteltem magam…
Remélem, egyszer nekem is sikerül. Nagyon remélem.
Lehiggadtam. Átadtam magam a szabad lélegzésnek, az akkori kor boldogságától virágzott elkötelezettségemnek, hogy nem késő…
Nem késő még élni, nem késő még a zenének élni. Viszont nehéz lesz. Fogy az idő és mennek az évek. Nem voltam már tizenéves. Huszonhat múltam.
Minden dühöm elszállt, mint a cigifüst. Bár nyomot hagytam azokban a részekben, ami beszívni kívánta a füstöt, mégsem ijedtem meg magam miatt. Kicsit nehezen vettem a levegőt.
Azt reméltem, hogy Zsombor ezek után kidob a lakásából és többet tudni sem akar rólam, de nem így történt.
Szédülni kezdtem, forgott velem a világ, nem tudtam hol vagyok és idegennek tűnt számomra a hely, a hangok, a férfi. Mi történik velem?
Az orromból cseppent a vér a padlóra.
Lefeküdtem a kanapéra és lelógattam róla a fejem a padló felé, hogy elálljon az orromból a vérzés. Bár jégbe volt minden cseppje fagyva, mégis piszkált a gonoszsága.
