- Szép estét kívánok Hölgyem és Uram! – mivel szolgálhatok Önöknek? – dejavum volt, a kérdés hallatán, mintha most történne minden. Elmenekülésem története, a felelősség és a kötelezettségek alól. Kissé megszeppentem, de Andrásra mosolyogtam, s közben a hajam töréseit csavargattam az ujjaim között, s árulkodóan fél szemmel az pillantgatva figyelgettem ki az ablakból. De igazán nem láttam semmit, csak félhomályt. Elmosódott semmit láttam. Az eső esett, beborította az ablaküveget és elmosta az összecsukló fényeket az arcom előtt. Mintha egy vízesés előtt álltam volna, mezítelen. S arra vártam, fogadjon magába, a végtelen világ.
- Egy forró fekete teát szeretnék, citrommal. Köszönöm.
András capuccinót rendelt, tejszínnel. Nem szerettem a kávé aromáját.
Keserűsége és fanyarsága rossz szájízt kölcsönzött annak befogadójának.
Egyszerűen undorodtam belekóstolni. Az illatát mégsem vetettem meg.
A friss gombakrémleves illata pedig lenyűgözött…
- Szeretnénk étlapot is, vacsorázunk. – Billentett fejet András a pincérnek.
A pincér rezzenéstelen arckifejezéssel, a papírfecni firkálás után kihozta a koffeinbombánkat, hogy így is kissé ideges pulzusom ugrálását még erőteljesebbé tegye. Andrásra nem tudom, hogyan hatott, de le sem vette rólam a csillogó szemeit. Valószínűleg nem a kávé hatása miatt nézett így körbefonóan rám…
- Megéheztél, Évi? – vigyorgott.
Akkor együnk is valamit, nagyon ritkán van alkalmam kellemes társasággal tölteni
az estémet. - Tette hozzá, kényelmesen és egy nagyot kortyolt a habból,
ami a szája szélén barna foltot hagyott.
Gombakrémlevest rendeltem, piritóssal és pepperoni paprikával töltött
rántott csirke szeletet, rizs körettel, salátával.
András is megelégedett a választásommal.
- Szerinted ízleni fog neked? - Úgy emlékszem nem szeretted soha a gombát.
Suttogtam elő magam zúgából, a bátortalan kérdésemet, amit csak a gondolataimban zsurmoltam még az imént. Nagyon ritkán mondtam ki azt, amire ráképzelődtem, inkább az ellenkezőjét szoktam, nehogy támadás érje a bennem felszerelt hadseregemet: pajzsot emeltem elé.
- Micsoda előzékenység, de ne fáradj! Azóta az ízlésvilágom kissé megváltozott Évi, de még mindig a csinos és okos nőktől varázsolódom el.
- Andris…! A telefonban valami munkáról beszéltél, ne térjünk el, a témától kérlek!
Tudod, ami történt azt… - hirtelen elhallgattam.
Figyelemmel az érkező pincérre, mondanivalómat elfojtottam.
- Jó étvágyat kívánok ! - mondta sablonosan, de egyikünkre sem pillantott rá, egy percig sem gondoltam komolyan, hogy érdekelte volna a magánéletem. Én még sem szerettem, mert lopott szavak idegen fülekbe nem valók.
- Köszönöm.
Egy falat kenyérdarabot törtem, belemártottam a szürke krém habja közé. András zavarba hozott és védekezésképpen már a haragosabbik énem kezdett erőszakolni. Amikor feleségül kért, teljesen önkívületi világba kerültem. Előttem lebegett minden, amit elképzelhetett. Előszöktek belőlem a jövő retusálásának az eredményei: Emeletes tömbház, gyerek- kavalkád, András hülyeségei és kirohanásai hétvégenként, a nem tudom hol vagy és mit csináltál a hotelszobában a háttérénekesnővel szindróma.
Tudtam, hogy megváltoztatni sohasem akarhatom őt, nem is állt szándékomban.
De ennek így kellett lennie. Abban az időben, hasonlóan éreztem én is: nem szerettem volna azt, ha álltatja magát. Álltatom magam, mégis szerettem őt. Olyan szinten, hogy el akartam engedni
…elengedtem….
- Ne haragudj Évi…Elragadtattam magam. Mégis, minden drámai összezörrenésünk ellenére el kell, hogy mondjam, Te voltál nekem valakim. Hiába voltak senkijeim…sokan az elmúlt évek alatt. Megrázkódtam, beleforrtam az egész kapcsolatunkba. Nem hibáztatlak. Helyesen döntöttél.
Ami pedig a munkát illeti, egy fotózásról lenne szó. A zenekarom utolsó lemezének borítójára kellene képeket csinálnod. A bandánkról - Húzta fel szomorúan a szája szegletét András, de élettel teli hangja visszatükrözte magabiztos felállását a terveinek megvalósítása ügyében.
Valamikor a hétvégén, ha lenne rá időd, elkészíthetnénk. Már kinéztük a helyszínt. Ha akarod, előtte megmutatom megfelelő lesz- e számodra. S mivel a Margitszigetnek egy részét néztem ki, fontos lenne, ha nem esős és borongós napot választanánk. Persze a honoráriumod sem marad el. Ebben te döntesz.
- Utolsó lemezetek? – döbbentem forgattam a salátaszálakat a fogaim között, és minden egyes falat a torkomat csiklandozta.
- Igen. Már nem olyan jó a banda, mint régen. Ráadásul ez egy Best Of válogatásalbum lesz, három – négy új dallal. Először kettő vadi új dalt szerettünk volna rátenni a lemezre, de a többi is remek lett.
A dobosunk kitett magáért. Kissé újított a hangzásvilágon, de minden más maradt a death metal , csak dallamosabbra vettük a figurát. Így nem annyira valódiságunk már a death, de kaptam egy jobb ajánlatot és kiléptem a csapatból. A vokalistánk Svédországba költözik, a dobosunkat pedig fél éve más zenekaroknál látni, dobolni. Ő pedig jó pénzért megy és játszik ez így megy. Ezért hagyjuk abba. A többiek még nem tudják, mihez szeretnének kezdeni, hogy folytatják -e zenekarban. Mi civilek vagyunk, munka mellett folytonosak a sodrások és most jobbnak láttuk befejezni. Egy időre legalábbis. Basszusgitározni fogok.
Amolyan stúdió munka.
- Szóval stúdiómunkát vállalsz? – meglepődtem. Észre is vette.
Na jól van. Valójában Zsombor keze van a dologban. Van két fickó állítólag nagyon ügyesek. Vokalista és gitáros. Ugye most még nincsenek kiadva a helyek. Keresik a legjobbakat. Dobosra lenne még szükség. Szövegíró sem ártana, s talán még egy női vokál is jó lenne.
- Értem. – Tettem hozzá. Majd folytattam:
- Zsomborral nem vagyunk valami jóban.
S ittam egy kortyot a félig kihűlt teámból. Nagyon erős bergamott aromáját, a friss citrom ízével együtt kóstoltam másodpercekig.
- A fotózást megcsináljuk. Vasárnap semmi dolgom.
Irinán járt az eszem. Talán tetszene neki a dobolás ötlet.
- Én tudnék ajánlani dobost. Orosz kaliber.
- Az mit jelent? – kérdezte értetlenül.
- Csak annyit, hogy orosz fegyver. Hölgyemény és nagyon tehetséges.
A döntés nem az én kezemben van, de nem látom akadályát a dolognak. Szólok Zsombornak és meghallgatjuk, ha akarja.
- Akkor ezt is megbeszéltük. Egyik nap lehozom őket capoeirára is, ha nem okozunk ezzel kellemetlenséget….Felipe, amúgy szintén űzi a mesterséget…
Laci ő más teljesen, vérbeli zenész…vele még nem találkoztam. Csak hallottam felőle.
Összerezzentem.
- Évi? Valami baj van? Nagyon megijesztettél. Talán valami rosszat mondtam?
- Nem. Nem történt semmi, csak rég nem hallottam ilyen nevet, hogy Laci. Régen ismertem egy Laci nevű kisfiút. Még kislánykoromban, de nem nagyon emlékszem az arcára, a vonásaira, szinte semmire…csak annyi emlékem létezik, hogy sokat játszottunk együtt…nagyon sokat…nagyon régen..
Olyan érzésem támadt, mintha most történne újra…
- Nem szokatlan név, bizonyára csak valami szokatlan érzés, nem tagadom. Ne félj, nincs miért.
Mikor még Miskolcon laktam, a szomszédomban lakott egy kislány, úgy hívták Boróka. Aztán egyszer, évekkel később, egy pesti koncertünkön megjelent egy lány.
Igaz, akkor már nem 12 éves volt, hanem 24 és nem volt már kislány, csak felvillantak képek, vonások, illatok, mégsem gondoltam azt, hogy ő lenne az. Aztán amikor az öltözőbe siettem, félszemmel megpróbáltam követni őt, hogy talán utánam jön és bemutatkozik nekem.
Rákacsintottam. Jött utánam. Amikor bemutatkozott, azt mondta: Boróka vagyok. Viccesnek tűnt. Kerestem a kislányt, de nem ő volt. Megértem milyen érzés ez számodra: csodálatos, félő és felemelő egyben.
- Igazad lehet. Folyton kombináltam és összefüggéseket kerestem mindenben.
Talán alaptalanul? Erre kerestem a választ.
A beszélgetésünk Andrással éjszakába nyúló lett.
Ránéztem az órámra: fél tíz felé járt az idő.
- Nem, most itt nem arról van szó, kinek van igaza. Csak amit érzel. - Csillogtatta rám kacérságát András.
Elmosolyodtam. Szokás szerint, zavaromban. Talán mégsem hevertem ki őt.
Az nem lehet. Egyszerűen az exemmel találkozgatok, akkor hogyan is érezhetnék mást? Se veled – se nélküled. Keveredtem a múltam kérdéseiben és ez nem volt jó…nem nem…
- Akkor vasárnap találkozunk Évi, érted megyek, mondjuk olyan délután egy körül ebéd után, megfelel így számodra?
- Igen. Igen.
- Szólok Ericnek ő majd segít nekem beállítani a kamerákat.
Andris elhúzta a száját.
- Őt nem hagyhatnád otthon inkább Évi?
- Csak nem attól félsz, hogy valami kárt csinál megint? – csücsörítettem huncutan.
Andris jóízűt nevetett.
- Én nem szeretem az ügyetleneket. Nem tagadom. De nem szólok bele, a te munkatársad. Én meg vagyok a megbízód. Az eredmény a fontos.
Még jó egy órán át beszélgettünk. Irina fel is hívott telefonon, hol vagyok már és mikor érkezem haza. András fuvarozott, egészen az ajtóig. Elköszöntünk egymástól és mielőtt beléptem a rejtekembe, egy csábító pillantást vetett rám távozáskor.
A régi javíthatatlan András és azok a kusza évek a hátunk mögött. Intettem neki a kezemmel, és magamra zártam az ajtót.
A hátának dőltem és mély levegőt vettem, arra gondoltam, honnan ismerem én Lacit és mit
akarok én tőle?
Hiszen azt sem tudtam ki ő. Csak a játszó kisfiú alakja rajzolódott ki a képzeletemben és valami mondóka, vagy gyermekdal kezdett az agyamban süvíteni.
Éreztem a partot, a tengeren átvergődő hullámok zenéjét, a homokvárak sistergését a kezem alatt, a kavicsok ropogásait, és egy távoli messzeségbe tükröződő idegen fátylas nő kedvességét, ahogy Lacit karjába véve suttogó mégis kellemes hangján énekel…
valamit…nem értettem tisztán…
Évi? - kezdett el hozzám beszélni a kisfiú…
- Ha felnézel az égre mit látsz?
- Csillagokat. – feleltem.
- Valóban. Nézz még egyszer fel. Mit látsz?
- Fényt.
- Valóban. A szemeddel látsz, de nem a szíveddel.
- Mit látsz?
- Egy csillagot az égen, mely a szívemből távozott és felgyújtotta a fénylő eget…
Kinyitottam a szemem. Felébredtem? Irina nézett rám kétségbeesetten és tehetetlen hanggal megszólalt:
- Évi, magadban beszéltél. Talán valami rosszat álmodtál?
Tegnap este későn jöttél haza én már nem tudtalak megvárni, így lefeküdtem. Az éjjel heverőn aludtál a nappaliban. Reggel vettem észre, de nem akartam, hogy fáradtan ébredj így nem szóltam.
- Jajj, elkésem a munkából – visítottam.
- Nem Évi. Ma nem mész dolgozni, szóltam a főnöködnek, hogy ma nem vagy jól és itthon maradsz pihenni…
- Mi történt?– csodálkoztam.
Fogalmam sincsen, Évi. Valami rémálmok gyötörhetnek mostanság, bizonyára a fáradtságtól lehet.
Szeretném, ha eljönnél velem egy rutinellenőrzésre a háziorvoshoz, hogy megnyugtasson engem és téged is végre, hogy csak a fáradtságtól van.
- Nem érzem magam fáradtnak, Irina! Kérlek! Mi történt veled, miért csinálod ezt velem?
Jajj, ne haragudj – elborult az agyam.
- Ugyan, nem haragszom, Évi.
Csak valami furcsa dolog történik. Álmodban egy kisfiúról beszéltél.
- Igen.
- Szóval emlékszel rá?
- Nagyjából – válaszoltam.
Már nem az első, hogy mesélsz róla, csak eddig nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam. Futó álomképeknek hittem, de egy hete összerajzolódott előttem a kép.
És megijedtem.
- Ne félj, Irina.
Közel vagyunk már hozzá, ő majd segít nekem. Megmutatja az utam, hogy merre menjek tovább. Megígérte nekem, hogy sosem hagy el. Tudom.
Felnéztem Irinára. Átölelt.
Elmosolyodtunk. Mégis láttam rajta a kételkedő mozdulatokat, a félénkségét irányomban.
Megváltozott. Ehhez nem fért semmi kétség.
Nem hitt nekem.
Még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megértse: az álmokat táplálnunk kell ahhoz, hogy kifejlődjenek.
