Horváth Lívia

(39) Ugyanazon a napon, Felipe

Az életem egy nagy fordulatot vett. Olyan fajta voltam, olyan zenészfajta, aki mindig mindent szeretett volna megmagyarázni. Fiatalabb koromban csapongó, de a lázadó vérvonal bennem maradt. Tudtam, van a férfi és a nő, akik összeillenek és vannak olyanok, akik mindent megmagyaráznak, miért igen és miért nem. Bár, nem is ezen múlik. Előbb utóbb egymásra találnak azok, akik ismerik önmagukat és felismerik a másik lelkében saját magukat. Nem kell itt a nőnek hajtania, a nő nem kocsis. A férfi pedig értékelni fogja a lelkét, a lényét. Nem kell a férfinak nyomulnia. Az a férfi, aki azt tudja, hogy nyomulni kell, az rég rosszul csinálja.

Mindenki önálló lény, nem pasit kell fogni meg csajt, a társprobléma ennél sokkal bonyolultabb, és bizony, aki összeillik elkergetni sem tudja a másikat. A legnagyobb összeveszés is csak arra ébreszti rá az embert, mennyire fontos a másik és minden szó azért van, hogy tudjunk tovább küzdeni. Együtt. Azért sok a válás is manapság, mert az emberekben már nincsen hit. Ezért vártam ilyen sokáig a dologgal.

Nem egymás személye ellen van gondunk, hanem a problémavilág lett a központ. A probléma, amit hordozunk a szívünk alatt, sok-sok ideig és a másikra öntjük, mint valami gipszet. Aztán hagyjuk az egészet, hogy lassacskán elkopjon. Eddig nem hagyta a büszkeségem, hogy beköttessem a fejem. Bár egyszer majdnem megtettem…

Aztán miért győztem volna meg az egész világot, a női nemet arról, hogy én vagyok a legjobb? Lehet száz nő is, ha egyik sem ér a szívemig. Ritkán éreztem valakivel olyan hullámhosszon magam, mint Évivel. Egy nő volt ez alól kivétel, a régi életemben Dorotea.

A volt barátnőkkel nem mindig „szerettem továbbra is megélni azokat a pillanatokat” amit vele igen.

Tudom, hogy feszültséget okoztam sokszor a nyomulásommal és szövegeltem.

No, ez nagy különbség. Hogy valaki elegánsan beszél, és kellemesen saját magát adja vagy színjátékot rendez a vad befogására. Évi mellett rájöttem, sosem a nő a vad. Mert igazából, ő fogott be engem és nem fordítva, a nő a vadász. Évi, az énekes, a nő. Aztán vajon a nő választ vagy a férfi? A férfi nem küzd, teper.

Ha éreztem nem kaptam visszajelzést, márpedig hiába van valakiben ösztön és küzd a másikért, ha ő nem akar téged. Vagy bizonyára össze sem illetek. Ilyenkor meg kell mondani nyíltan, hogy "nem". Persze van az a fajta férfi, akivel érdemes ezt a játékot eljátszani, a nő szívesen játszik, és ha játszani akar, elfogadja a közeledést.

Évi ilyen volt. Olyan természetesen jó.

De vannak határok, mindenben vannak határok. Megélni a jó pillanatokat, a spontán történéseket, a játékot, azt tényleg nehéz. Mert mindent túlfilozofálunk. Vajon melyik esélyesebb? Ha két személy hasonló egymáshoz, vagy éppenséggel különböznek? Hol találnak közös találkozási pontot? Márpedig ha a közös találkozási pontot keresik, akkor bolondul hasonlónak kell lenniük mindkettőjüknek. Ez nem törvény, nem szabály, nem jövendőmondás. Ez egyszerű tény.

Nem kívántam a múltamból táplálkozni és nem kívántam a mások irigykedő véleményeit a hátamon súlyként fájlalni.

Végre az voltam, akinek lennem kellett volna már oly régóta.

Évi teremtett újjá, mert megláttam benne azt a végtelen szellemet, aminek szükségét kívántam. Érzésekkel teli volt. Érzékiségétől hullámzott a levegő, lelkét előttem kinyitotta, ahova beléphettem. Hallgattam, ahogyan a szíve hozzám énekelt. Szerettem a természetességét, igazi nőként lépett fel, akárhová ment. Nélkülem is.

Már nem kívántam megmagyarázni a miérteket.

Semmi miértet.

Semmi magyarázkodást.

Egyet kivéve…

Két napja postafordultával kaptam Dorotea-tól egy levelet. Dorotea –t nagyon szerettem, akkoriban, de elváltak útjaink. Megkértem, hogy jöjjön hozzám, de nemet mondott. A zenei élet keményen vitt a zuhatagba és sokat utaztam külföldre. Ő jött velem, egy darabig. Fellépésekre jártam. Nagyon bántam, hogy nem foglalkoztam vele eleget. Nem vihettem magammal, mint a poggyászomat. Magyarországra sem, mert nem akart velem jönni. Titkok közt éltem.

Dorotea pedig Spanyolországban maradt a fiúnkkal. Igen, van egy kisfiam. Leopoldo.

… Én is csak a levélből tudom…

(38) Éva, 2 hónappal később…

Sétáltam a napsütésben, a Dunáról visszatükröződő fényben. Majd egyenesen hazamentem. Azon a napon egy új álom kezdődött. Elfeledtem minden valóságos mesét a régi álmaimban és nem gondolva rájuk, új életet kezdtem. Laci Joe-t készült megtalálni, ami eddig sikertelen történetnek bizonyult. András és Zsombor egy közös zenei projekten dolgoztak.

Én pedig Felipével összebútoroztam. Laci, a találkozásunk alkalmával elköltözött Zsombortól. Anyám halálhírét tragikusan fogadtam és Lacival, amikor közöltem, hogy az apánk valójában nem az apánk, azóta egy hazugságnak hitte az életet. Tibor folyamatosan nyomozott az ügyben, hogy kiderítse mi is történt azon az estén, de a kérdések kérdéshalmazzá változtak. Olyannak tűnt mindenki, amilyennek eddig sosem.

Minden megváltozott, a titkok egy része napvilágra hozták a miértekre a választ, de végül is nem adtak választ a hogyan –ra. Hogy történhetett meg, mindez velünk? Mi az álom és a valóság közötti határ? Már magam sem tudtam, mikor álmodom, és mikor állok valóságban az olvasó előtt. Készültünk az újévre, semmi meglepetést várva, de úgy döntöttünk Felipével és Lacival együtt, hogy Rómába megyünk karácsonyozni.

A hírt nem kürtöltük világgá, egy fellépést is elvállaltunk római klubban, a Fekete Tanyában. Források szerint, Joe sokat megfordult már ott. Sokan adtak koncertet arrafelé, főleg Ron annak idején, ott ütötte ki magát. „Apámra „bíztam a pesti lakást, aki már nem dühöngött Laci miatt. Felipével még nem volt kibékülve, de engem ez most annyira nem érdekelt. Tudni akartam, ki írta anyámnak azokat a leveleket. Tudni akartam Zsombor mit tud még az anyámról, amiről nem hajlandó beszélni. András vitte Pesten a csapatot, két új fiúval. Mi pedig a nagy útra készültünk, nagy útra készültünk az álmainkban.

Helyre kívántuk tenni az életünket, túl akartunk lépni a valóságon végre. Egy időutazást kívántam tenni, beletérdelni abba a fájdalomba, amit nem élhettem meg akkor, mert nem ismertem azokat az embereket, akiket mindig is ismernem kellett volna! Valaki színészszerepet játszott ebben a történetben, egy előre megírt szereplőt alakított, aki meggátolta azt, hogy eljussak az igazsághoz. Felipe megígérte, hogy mindenben segít engem és azért sem haragudtam már rá, amiért nem mondta el az elején, hogy ismeri a testvéremet. Miért lettem volna haraggal az iránt, akit szeretek? Hogy magamat bántsam a gyűlöletemmel, amire úgysem vagyok képes? Nem. Az álomhasadék kezdett szétnyílni és időben kellett cselekednem, amíg minden tény feltárása előtt be nem csukódik újra a szakadék.

Elmélkedésem közepette, hazaérkezett Felipe. Kérően rám nézett és szerelmesen a szemembe nézett. Elegáns mozdulatával azt súgta, készül valamire, talán arra, hogy érdeklődésemet kivívja. Titokzatosságot adtak az arcvonásai. Teljesen átadtam magam a megborzongás élményének. Testemet átjárta a hideg bizsergés és Felipe forró ajkának érintése kiverte az agyamból a gondolkodás lehetőségét. Lehelete a fülemhez simult és két kezem közé fogtam puha arcát. Magához font, hajamat sodorta az ujjaival és megtalálta a magában a tekintetemet. Ébredéssel köszöntöttem az érintését, és tudtam boldogabb, mint valaha!

- Évi! – csak ennyit mondott. Aztán elbotlott szavai közt, éreztem könnyei összemosódásának akaratát a szívemben…

Még ki sem mondta azt, amire olyan régóta vágytam, s egy pillanat alatt semmin nem habozva, feleltem neki, hogy igen! Igen, hozzád megyek feleségül..

Aztán ujjamra áldotta, a sorsunk pecsétjét…

( 37) Éva, 2008. október 15.

Zsomborhoz indultam. Öntörvényű voltam, ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Pedig nem volt ez mindig így, csak képzeltem egy képzelt életet. Magamnak. Sokszor éreztem, nem azt mondom és teszem, amit gondolok. Sok barátomat bántottam volna meg az igazsággal. Nem szerettem különösképpen megjegyzést tenni az embertársaimra, mert általában maguk is tisztában voltak a hibáikkal, nehézségeikkel és a kinézetükkel. Miért pont én lettem volna az, aki ítél? Mi és ki felett? Az élet arra tanított, hogy küzdjek és elfogadjak. Még így is voltak dolgok, amikkel nem értettem egyet, nem tartoztak bele az életvilágomba.

A sok titok csak rejtőzött mögöttem és ajtó rám volt csukva. A szerelmem settenkedett mellettem, az apám szellemként igazodott a mindennapjaimhoz és anyámról még mindig nem tudtam semmit. Itt volt az idegen, akiről álmodtam, itt voltak az álmos nappalok, amiben aludtam. Itt voltak a nagy kérdések, amikre nem kaptam választ. Álmodtam és álmodtam, képzeltem és éreztem. Elvarázsolt voltam a saját magam idegenségétől. S ráadásul az összes létező felhő goromba lett az égen. Zuhogni kezdett az eső.

- Az esernyőm nem fog sokat érni ebben a zivatarban, de azért magammal viszem. Olyan, mint Zsombor. Van, de néha hiába van…

Sosem voltam karrierista. Nem voltam hivalkodó, próbáltam a munkámban arra törekedni, ésszel és értékkel igazodjak a feladatokhoz. A lányaim, ők túlságosan a külsőségre és a büszkeségre fonták fel az életüket. Pedig a szépség nem onnan sugárzott, hanem a belső erőből, a tudásból, a tehetségből és az igazán szépségekben megláttam ezt a pluszt akkor elvállaltam a „kiképzésüket”. A szépség lehetett eszköz, az érvényesüléshez, de ezeket a lányokat a férfiak is csak eszköznek tekintették. Aztán amikor sírva borultak a vállamra, mint a kis mimóza Milla, akkor elhatároztam, nem hagyom annyiban azt, hogy így alázzák, és keményen felléptem az érdekében. Egy szép arc és mosoly, még nem garancia a sikerre. Okosnak kellett lennem, ha már mások helyett is gondolkodnom kellett. Zsombor ebben látta a saját gyengeségét, hogy én nem voltam ilyen nő, nem voltam hajlandó így cselekedni, pedig sok híres modellcég felkért, hogy ebben a „ szakmában dolgozzam”. Nem, már kislányként nem láttam magam ebben az életben. A fotózás, az ének és a titok. Ez a három dolog tartotta életben nálam a szerepet. Én voltam az, aki megörökít, nem az akit megörökítenek.

- Vajon, jól éreztem Zsombor izgatottságát a múltkor? – vágott mellbe a gondolat, hogy megint a régi vágyakat akarja belőlem kierőltetni.

Önzőnek képzeltem őt. Szerelmünk sem tartott sokáig, igazából csak rajongtam érte, nem volt ez akkora szerelem, csak bíztam benne, hogy jobb nálam. Ez vezetett félre, önmagamtól.

Ahogy az emlékeimben vágtattam, észrevettem, hogy késik a buszom. Pedig nem szerettem volna későn érkezni és előre bejelentett módon megjelenni a lakása előtt. Így hátha többet megtudok, nem tudja eltűntetni a nyomokat, a hazugságokat, amit rejteget előlem egy ideje.

Forró, szeles, idege október nézett az arcomba. Láttam a magam sérülékenységét ebben az egész kapcsolatban. Semmi közöm nem volt már hozzá, mégis muszáj volt hozzá mennem, mert sem Felipe, akit szeretek, sem András, akit szerettem nem árulta el azt, amiről tudnom kellene. András sem érdekelt, de Felipe egyre jobban gyötört engem, a fellépésein sem jártam, nem tudtam róla semmit, kivéve azt, hogy nagyon szeretem őt.

Megmagyarázhatatlan volt az egész kapcsolatunk. Amolyan bújócska játék, és folyton keresnem kellett őt….a lelkemben.

Azonban sokat sírtam én miatta, sokat, nagyon sokat.

Jött a busz, felszálltam és elindultam a belvárosba. Nem akartam metrót választani, mert gondolkodnom kellett az ablakból kifelé.

Amikor megérkeztem, megborzongtam. Megnyomtam a tömbházba épített kaputelefon csengőt.

Egy hang szólt, de nem téveszthettem össze, nem Zsomboré volt. Ebben biztos voltam. Talán? De nem akartam találgatni, mert nem volt értelme. Nem kérdezte meg ki vagyok. vajon miért nem?

Nem használtam a liftet, pár emelet csak nem tesz tönkre. Szedtem a lábam, egyre feljebb és feljebb, nem volt megállás. Amikor odaértem, kifújtam magam és becsengettem.

- Rögtön megyek .- Szólalt meg újra az a hang.

Beleborzongtam az egészbe, mert már minden porcikámmal tudtam, nem Zsombor fog ajtót nyitni nekem.

És az ajtó kinyílt….

Egy férfit pillantottam meg, egy fekete hosszú hajú férfit és hirtelen magamat véltem felfedezni benne. Gitár volt a kezében, valami dallamot dúdolt, nem értettem, mert az elmosódott valóság játszott velem. Csak néztem és ő is figyelt rám. Nem ismertem ezt a férfit, de tudtam ki ő.

Nem ismert engem, de láttam a könnycseppeket a szeme sarkában, láttam, hogy eleredt a könnyem és patakok telnek meg a boldogságomtól. Láttam, mivé változok az örömtől és láttam, milyen az amikor igazán szeretnek….

- Éva? – Csak ennyit mondott.

- Ki vagy te?

- Én vagyok. – Felelte.

Aztán odalépett elém és átölelt, a hajában éreztem a könnyeim, a könnyeit éreztem az arcomon.

Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre az álmomban ébredjek fel….

és tudtam, hogy most ez bekövetkezett….

(36) 2008. október 12. Laci (A turnénak vége…)

(A kedves olvasók, vagyis Önök nem hihetik azt, hogy az élet olyan egyszerű. Vajon, hogy lehet az, hogy Laci és Éva még nem találkozott egymással? Én tudom a választ, de Laci még nem tudja, hogy a legjobb barátja, az ikertestvérének a szerelme…)

Titkokat halmozott fel a tányéromra az élet. Megjártunk egy csomó helyet, felléptünk hazai fesztiválokon, majd Bécsben. Az állandósult nyüzsgés, a koncertezés kikészítette az idegeimet. Keveset aludtam, nem úgy koncentráltam a feladatokra, ahogyan azt jómagamtól elvártam. Zsombor nem fogadta pozitívan a bécsi akciónkat. Én pedig Zsombort. Lantos Úr is behívatott az irodájába és nem volt rózsás a hangulata. Felipének észrevehetően nem a dalszövegíráson járt az esze és folyton elmaradozott, késett a próbákról. Észrevehetően rejtegette előlem az új barátnőjét is. Kezdett szétesni a csapat. Andrással nem lehetett kommunikálni. Mindenki élt a saját maga kis világában, és ez nem volt így jó. Minden elromlott. Viszont nem szállhattam ki, és nem is akartam kiszállni. Új bandát egyik pillanatról a másikra nem tudtam volna magam mellé képzelni. Össze kellett valahogy ragasztanom újra a meglévőt. Tudtam, hogy erre csak Joe a megoldás. Senki más.

Joe- ról annyit tudtam, amennyit a lapokban olvastam. Meg amennyit Zsombor mesélt róla. Öreglegény nem vitatom, de nem az évjárat püfögteti rosszul az autót. Ez a guitarra jobban szólt, mint csak sejteni mertem. Végignéztem a tizenöt évvel ezelőtti koncerteket, lestem a szólóját, és csak igennel tudtam rá felelni. Joe-nál nyeregben volt a gitár, és azok az akkordjátékok, amiket tőle hallottam, nem a megszeppent zenei világról árulkodtak. Zsombor szerintem kissé irigy volt iránta, és túlságosan kételkedett saját magában. Ezért szakadtak szét, ezért nem figyeltek egymásra. Tudtam, hogy meg kell keresnem Joe-t és hatnom kell rá. Azt is tudtam, Lantos és Zsombor sem fog ellenem vétkezni, ha ezt a meccset eljátszom egy döntetlenre…( Bizony.)

- Te komolyan azt gondoltad, hogy a zenélésből meg fogsz tudni élni? - hunyorított rám Zsombor, s közben az arcába szűrődő fény megvilágításából magából kifordult arca megdöbbentette az enyémet is.

- Idejössz a világ végéről, egy idegen országba, ahol semmid sincs, és semmi sem köt ide. Én a helyedben okosabb lettem volna, és nem teszek olyasmit, ami nem a helyénvaló.

Egy szót sem szóltam, hagytam hadd jöjjön ki a sodrából.

- Megkukultál?- nézett rám bambán, mint aki nem tiszta. Akkor sem szóltam, csak elröhögtem magam.

- Most meg mi olyan vicces?- düledezett, és tekintetével próbált ostromolni.

- Zsombor, azt tudom sosem vagy eszednél, de ilyen önző már nem lehetsz, hogy megtilts nekem dolgokat, hogy találkozzam a testvéremmel. Nem a tulajdonod. Ő nem egy tárgy, holmi ékszer, amit felhúzhatsz, majd levehetsz az ujjadról, ha kedved úgy tartja.

- Márpedig ez akkor kemény harcnak ígérkezik, barátom. Aztán én nem tiltottam meg neked semmit. Te tiltod meg magadtól a dolgokat.

- Egyelőre, te laksz az én lakásomban, szereztem neked protekciós munkát, úgyhogy ha boldogulni akarsz nélkülem, akkor minderre a kényelemre nincsen szükséged. Évát pedig én ismerem jobban és felzaklatná, ha a kis hazugságok csak így napfényre kerülnének. Testvérke a nagyvilágból belopja magát az életébe, és majd mindenki boldog lesz…

- Ennyire érzéketlen voltál velem szemben is – mordultam fel. Nem csoda, ha nincs most veled, és nincs jogod így beszélni velem!

Ez a hangvétel nekem egyáltalán nem tetszett, legszívesebben a földbe döngöltem volna a puszta kezemmel, de csak gondolatban…

- Te féltékeny vagy! - hümmögtem az orra alá a nemtetszésemet.

- S ráadásul a bosszúd szeme hozzám ért most fel, de nem rám irányul - Zsombor, te őrűlt vagy!

- Lehet, hogy őrült vagyok, de legalább tudom, hogyan csináljam az őrültségeimet, gondosan megtervezve és beiktatva egyszer a gyakorlatban is…..

- Joe, ő mindennek az oka – váltott hirtelen témát a ficsúr, nem igazán vágtam mire célzott…

- Joe, így Joe úgy, a drága basszerom, a hihetetlen tehetséges gitárosom, akiért megőrült a közönség. Nem tudtam elviselni…

- Áá, vagyis beparáztál, nem is rám támadnak a rosszhiszemű zöld szörnyek belőled, hanem rá, ez szép. Legalább megkímélsz, mert ha nem akkor ide-vagy oda az ismeretség, meg a jótett helyébe jót várj. Én tudok segíteni neked.

- És tudok Ron Flashről is. Mibe keveredtél?

- Ez szép mondhatom, egymás ellen játszunk, egy csapatban. - Diadalmaskodni akart a szavaival felettem…

- Nem, nem, ez nem éppen így van, ha már átvágtattál a témán, hadd mondjam el, hogy tudatosítsam benned: Nem is vagyunk egy csapatban, így nem játszhatunk egymás ellen, én vagyok egy csapat és te egy másik, az én csapatomba nem tartoznak olyan álbarátok, akik képesek lennének egy csapaton belül arra, hogy hátba támadjanak…

- És ha nem élek meg a zenélésből, egye fene, nekem ez már nem erről szól. – fakadt ki magánkívül Zsombor.

- Gondolom, Joi-nak sem tetszett a csapatjátékod.

- Neki az nem tetszett, hogy jobb voltam nála. -Fűzte Zsombor tovább a fonalat, aminek már lassan nem is látszott a vége.

Komoly arcot vágtam.

- Én azt nem hinném.

- És Ron ő miben sántított?

- Ron drogozott. Keményen drogozott. Tanácsoltam neki, hogy időlegesen hagyja el a zenekaromat, és menjen elvonóra. De személyes támadásnak nyilvánította a segítő szándékomat. A felesége elhagyta és magával vitte a két gyereket is, Ron teljesen összeomlott. Nem bírt lépést tartani a zenekarral, az otthoni dolgait hagyta inkább veszendőbe. A család nem volt összeegyeztethető a folytonos utazásokkal, a fellépésekkel és a csábító kínálattal sem.

- Nők. Szóval nincs hűség csak kísértés, folyton ott a jobb csapatban a rossz ellenfél, a csapatjátékon belüli harc, a folytonos bűntudat. - Fejtegettem tovább a gondolatmenetét.

- Ha még csak az lenne. Teljesen szétcsapott a banda, Joe kiszállt, Ron nem élte túl a nyomást. Egészen az utolsó pillanatig hatni akartam rá, de nem ment.

- Mit akarsz most tenni? Újra összehozni a régmúlt szép idők emlékeit? Újra alapítanád a zenekart? Szerinted menne?

- Nem. Nem akarok új zenekart. Semmilyen zenekart nem akarok. Joe –t ezer éve nem láttam, azt sem tudom, hogy mit reagálna arra, ha felkeresném.

- És ha én keresném fel? – vágtam vissza most én a szavába, akkor talán még alkothatnák egy egészet, minden rossz kiszűrésével.

- Ne élj az illúziók kastélyában Laci, ez itt most nem az Alice csodaországban című darab. Ne fuss a riadt nyúl után, mert gödörbe vezet.

- Lehet, hogy odavezet, de rájövök, hogy a puszta kártyalapok nem parancsolhatnak nekem. Csupán tárgyak és…

- És? Most folytassuk Don Quijote De La Mancha-val?

- Örökké szélmalomharcot vívnál.

- Ez nem szélmalomharc, hanem csapatjáték.

- Meglépnéd? Hogy felkeresd?

- Miért is ne.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Már túl késő, csak kezdődnének újra a fellángolt bajok.

- Miből gondolod? Nem ütheted agyon a még el sem kezdődött terveket. Rendbe kell tenned magadban a kérdéseket és lépni kell.

- Csak hiszed. Joe a nehezebb gondolat.

- Mi már megöltük azt az időt. - Lohasztotta le a padlóra tekintetét Zsombor.

- Ébreszd fel az alvó oroszlánt, különben csak harcolni fogsz önmagaddal, falakat

építesz magadban, és nem hagy nyugodni az érzés, miért nem próbáltad meg.

- Segítek, és el is költözöm a lakásodból.

- Ugyan. Én csak…

- Te csak…? Meggondoltad magad? Nincs rá semmi szükség, elvégre igazad van, nincs ínyemre elkényelmesedni.

- Én pedig nem szívesen játszom ebben a csapatban. Édes a bosszú, nemde? Felgurítanád a múltam egy hörpintésre, mint nyári estéken a jó hideg sör mellé a jagert.

- Az a jó, ha keveredik.

- Te felkeresed Joe-t, és beszélsz vele. Én pedig belenyugszom, hogy nem szívesen hozom össze a csapatot…Meglátjuk. Idő kell hozzá. És Joe-val vigyázz. Sosem volt tiszta. Vigyázz, mert nagyon forrófejű és kemény fickó. Nehéz megütni a fejében a közös hangot.

- Szóval, összehozzuk a zenekart Joe-val, aki elfelejti a régmúlt bosszúságait.

- Azt kétlem, hogy elfelejti, csak szítja majd az elkezdett játékokat.

- És Éva? Vele mi lesz? Őt is bevesszük a csapatba?

- Laci, ez nehéz ügy. Én még meggondolom az egészet, a menedzselés dolog visszaüt. Ezt meg kell még fontolnom. Viszont a csapatot újítani kell, mert így nem életképes. Lantos így is dühös.

- Egy-két koncert erejéig még Joe-val, talán megérné.

- Szóval, nem mersz belevágni. Ha nem Joe, majd lesz más.

- Pedig ő kell a csapatba és nem két koncert erejéig. – Pillantottam közben a kezemen nyüglődő órám mutatóira.

- Ezt Lantos is meg fogja erősíteni.

- Lantos…- áradozott Zsombor.

- Lantosnak csak a pénz számít.

Vajon mi takargatnivalója van még Zsombornak? Fogalmazódott meg bennem a kérdés. A drogos ügyletei, a mások feletti indulatos ítélkezése, megrendíthette Joe-t is, és ha benne több ambíció volt nem csoda, ha máshol akart a tehetségével azonosulni.

Horváth Lívia

( 35) Laci, ugyanazon a napon (Bécs, turnéállomás, - a koncert után …virradóra)

A hotelszobám olyannak tűnt, mint egy kisebb „egérlyuk”, de megfelelő extrákkal volt felszerelve, mint franciaágy, besüppedős fotel és egy kétfiókos íróasztal, amerikai stílusban. Mert ugye, a tartalmát tekintve a Holy Bible, fellelhető volt benne, magyar kiadásban.

Ami szokatlannak tűnt, de gondolkodás nélkül fellapoztam és belemélyedtem a vallás rejtelmeibe. Mindig őszintén hittem Istenben, de egyetlen bűnöm csak az volt, hogy nem olvastam eddig a szentírást, komolyan és mélyre hatóan. Vagy ha a bűn, összetett fogalom, akkor ott van még a marihuánás cigi is, ami már olyan élvezetet adott nekem, mintha születendő sarjam ébredését várnám, a szeretett nőm méhében. Azt kaptam eddig az élettől, amit választottam, s azt nyújtom vissza a kezébe, amit eddig adott. Csoda, ha minden gyógyulásra szorul a földön? Hasogatott a fejem és a vállaim úgy viselkedtek velem, mint a ruhafogasok, amin tartogatom a súlyos göncöket. A mai fellépés alatt kinyílt az agyam a külvilágra és még mindig az éneklő tömeg hangjainak a mámorát leltem fel magamban.

A lézerfények visító ereje, rontottak a látásomon, s egyre jobban elhomályosodott előttem a tér. Pihenni vágytam és közben ébren lenni egyszerre, mert hajtotta a vérem, az alkotószellem. Kihúztam a bal oldali fiókot és visszacsúsztattam belé a Bibliát, aztán a jobb oldaliból kivettem egy folyós golyóstollat, mintha tudtam volna előre, hogy ott fogom megtalálni, de papírt sehol sem találtam hozzá. A fiók belsejét teljesen összefogta a kék tinta és a kis hézagokat a fában teljesen, kitöltötte a folyadék akarata. A vonalak kirajzolódtak, egybe összeálltak és örökre nyomot hagytak a fiók belsejében. Ami belül megsebzetté vált, ha kívülről épnek is látszott. A tenyerem apró ráncaiban is szétfolyt a bája csendesen.

Nem volt kedvem a fürdőszobáig elmászni, hogy lesikáljam róla a torkos megszáradt cseppeket. Bár ősz volt, kissé fülledtnek találtam a szoba levegőjét, ezért odatévedtem az ablakhoz, és kis résnyire kinyitottam azt, s széthúztam előtte a csipkefüggönyt, hogy azért visszafogjam a túlzott októberi szmogos levegő ízét. A falon lógó antik falióra mutatója sürgette a szemeimet, még épphogy elütötte az éjfélt, azon kaptam a magam eljárt felettem az álom. Takaró nélkül, háttal, fejet hajtottam a kissé dohos szagú díszpárnára, s közben az üres plafonon futtattam végig a mai nap eseményeit. Fáradtnak hittem a csontjaim, de az elmém még nem fogyatkozott meg, mégis a testem győzött s félig némán megkönnyebbültem, behunytam két kiégett szemem. Egy érzés hatására felnéztem, és pillantásom a szoba falára letelepedett pár másodpercre. A leheletnyi vöröses színű tapétát nyaldosta az ablakon beszűrődő tompa fény, ami villanó autólámpából szabadult fel s botorkált végig a szobán. A sötétség, nemsokára befestette a falakon futkosó aranyszín hatalmát, s fekete lénye hús szellőként lengette a fehér függöny szoknyáját, hirtelen olyannak tűnt számomra mintha egy angyal repült volna be hozzám. De az árny eltűnt.

Persze, elmosolyodtam, Mert eszembe jutott Felipe, aki, ma „őrangyalként” hozta értem a legjobb formáját, amit talán meg sem érdemeltem. Félig felültem a bevetetlen ágyon, hátamat görnyedten behúztam és vártam, előjön- e újra az a csodálatos idegen. A túlzott stressz okoz hallucinációt! Jutottak eszembe anyám szavai, aki mindig óvott a félelmeimtől, nehogy átéljek ilyesmit. Pedig mindig hittem olyan dolgokban is, amit szemmel sosem tudtam átérezni, s most, hogy ennek megvolt a lehetősége, a véletlenre akartam bízni magam. Persze, a véletlenekbe nem tápláltam hitet, mégis vártam, hátha meglátom azt az ismeretlen repdeső túlvilági valóságot. Mozdulatlanul, halk szabályos levegővételekkel azonosultam az éjszaka kedvével, és csak vártam. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy valaki hívogat, és a nevemen szólít: Laci? Hiszel annyira magadban, hogy megtaláld magad a világban? Ha nem gyere elviszlek oda ahol boldog és elégedett leszel magaddal! Gyere velem!

Hiszel benne? Hiszel…? Kábulatomból a józanság felé bandukolva tekintetemmel, egy forró, hosszú szőke hajú, fehér szárnyakkal ékesített női alakot láttam testem felett lebegni.

Mielőtt nedves ajkaimmal szólhattam volna bármit is, egy másodperc alatt köddé vált előttem bársonyos hangulatú zengő lénye. Felébredtem. Csak álom volt? Felkeltem.

Még nem kezdett hajnalodni, ahhoz túl sötét volt. Odamentem az ablakhoz és kicsuktam a beáramló hideg levegő marását a szobából, mert teljesen lehűtötte az arcom, az ujjaim alig hajlottak a merevségtől.

Visszafeküdtem, a gyűrött ágyra, felkapcsoltam a mellette ülő fiókos szekrényen tanyázó éjjeli lámpát. Kivettem a bibliát és a tollat is a fiókokból. A legutolsó lapokra lapoztam a könyvet, az üres, nyomdafesték nélküli szűz oldalakra és írni kezdtem. Az ujjlenyomataim, már biztosan maradandó károsodást okoztak, egy „szent helyen”, amire nem voltam büszke,

De a spontaneitást mindig is becsültem annyira magamban, hogy nem éreztem különösebb lelkiismeret furdalást az egész feladatban. Lassan hajnalodni látszott, a nedves köd belepte az ablaküveget. Kialvatlan voltam.

De álmatlanságom egy új dallamot szült a mai ifjúságnak.

Hét órát ütött az óra. Befordultam a fal felé, ne érjen a komor, sápadt októberi reggel köszöntése. Nem akartam róla tudni. El akartam takarni arcom elöl a valóságot, s egy ismeretlen álmok közé merültem, ahol az illúzióim kiteljesedtek, s mégis féltem magam átadni annak a különös érzésnek, mert a földön kívántam járni, nem a föld felett…

Megint azzal az ismeretlen árnnyal azonosultam, aki folyton, egymás után ugyanazt kérdezte meg tőlem, s próbáltam kimondani neki a választ, de nem sikerült. Kinyitottam a szemem és egy alakot láttam magam előtt, aki értetlenül előttem áll s egy pillanatra olyan volt mintha máshol lennék.

Laci? Magadban beszéltél, nem nagyon tudtam kivenni mi volt az, de az őrangyaloddal volt kapcsolatos. Szerinted neked rajtam kívül van őrangyalod? –Felipe kissé elmerengett, s én csak alig tudtam pár szót kinyögni magamból, olyan fáradt voltam, hogy nem is figyeltem rá, miket is mond. De hamar összeszedtem az erőmet.

Felipe?- ez az én szobám, menj ki és hagyjál még aludni! Kopogni nem tudsz?

Különben pedig kulcsra zártam az ajtót!

Felipe fülembe hasító kacagással próbált legyőzni. Éreztem, hogy hideggé válik a testem és a tüdőmből kilehelt hideg levegő a térbe fagy. Felipe szája színe lilává változott át. Nem is tudom ő volt e az, vagy valaki más.

Laci? A szellemek átjutnak az ajtón is, a kulcslyukon is, bárhol. Emlékezz! Gyerekkorodban is ezzel a rémtörténettel terrorizáltak téged! Emlékszel?

- Igen, érzem…gyermek vagyok és félek. Menj innen!

- Le kell győznöd a félelmeid Laci! Tedd meg! Különben mindig kevés leszel önmagad számára! Ha megteszed visszanyered az erőd és az önbecsülésed! Meg kell tenned!

- Nem tudtam megszólalni. Az ablakon befolyó szürke köd átnedvesítette a szobát. Fáztam. Láttam kinyílik az ablak és a különös szőke angyal, hatalmas szárnycsapkodással az ágyam mellé repült. Rám nézett és átéreztem a lángban égő vörös szemeinek varázsát.

- Gyere velem! Én tudom hol a helyed! – bájával próbált meghatni s testemmel kívántam az akaratának eleget tenni.

- Ne! – kiáltott fel Felipe! Ne higgy neki! – láttam, ahogy hirtelen megremegtem és fejemben átsuhannak a gondolatok. De még nem voltam képes megszólalni. Felkeltem s homályos szemekkel az ajtó felé indultam. A zárban nem volt kulcs. Megfogtam a kilincset és lenyomtam, az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Mint féllábú, rendíthetetlen ólomkatona meredten lecövekeltem. A halk október szellő, a hajamat lobogtatta, olyannak tűnt mintha ki akarná tépni a fejbőrömből az összes létező szálat. A halál tusáját vívtam.

Amikor szemeim homályából kitisztultam, egy női alak lépett elém. Barna, vállig érő hajába felkapaszkodott az erőtejes szél, ami engem is bántott. S egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy ki ő.

- Anya? Nem vagy valódi! Ez hazugság!

- Nem! minden igaz, amit látsz. Visszajöttem, s most visszakapom a fiam!

- Nem! Halott illúzió vagy! – üvöltöttem.

- A szőke árny a bal vállamra telepedett és magával akart vonszolni. Éreztem a lábam alatt nincsen talaj. A jobb karomat anya fogta és próbált ő is elvinni másik irányba.

- Az enyém! – szólt az árny.

- Nem! A fiam nem adom! Pokolfajzat!

Felipe csak nyugodtan figyelt. A reggeli állott szagú levegő megtörte teste harmóniáját. Elővett egy kis faládikát az ágyam alól és kinyitotta. Egy kis megfáradt könyvecskét vett elő, éreztem illata régi, dohos. Kinyitotta egy oldalon és olvasni kezdett:

„Ki bántva lett, s elmenekült,

Tán vadfolyók sodrásában evezett

Túl az éveken,

Hol a hold remeg

Ott kúszik szüntelen,

Álmodva életről,

Zokogva halálról,

A fény lelkében temetve lett.”

A szőke árny visítani próbált, de nem következett be, mert egy szempillantás alatt beleolvadt a kintről nevetgélő langyos fénybe, majd az ablakon kisuhanva elkárhozott.

- Fiam! – rebegett anyám hangja még, de minden jel arra mutatott, hogy hamarosan ő is megsemmisül.

- Mindent jóváteszek, kérlek bocsáss meg mindenért amit tettem!

- Itt a helyem. Nem ismerlek többé. Te csak kísérteni jöttél. Hagyj magamra!

Könnyei folytak szerteszét a padlón, ami lassan megtelítette a szobát. A víz ellepett mindent.

Láttam a tenger alá merülni magam s láttam őt amint elszívja az érett mélység, lehúzza őt, és vége lesz…láttam magam, ahogy felfelé csapkodva karjaimmal a felszínre úszom.

Felipe elkapja a jobb csuklóm s egy mozdulattal kiránt a partra. Aztán igazából felébredtem. Rémálmok ejtettek foglyul. A számból a díszpárnára folyt nyálam poshadt ízétől felfordult a gyomrom. Meztelenre vetkőztem.

A fürdőszobába osontam, kábán, értetlenül. Betörtem a zuhany alá és közepesen langyos vizet engedtem magamra. Majd csuromvizesen a kimásztam a konyhába és hörpintettem

Egy fél pohár jeges whiskyt. Ráültem az asztalra és fél óráig üres maradtam.

Mit is keresne Felipe nálam hajnalok hajnalán? Nincs itt.

Nem is volt. Csak egy visszatérő, befejezetlen álmot láttam. Megint. Az én titkom.

És az anyámé. Felipe új alakként jelentkezett. Miért? Eddig mindig lenyelt a tátott szájú óceán, s most úgy hittem megmenekültem, a fájdalmamtól.

- Őrangyal? Miért teszed ezt velem barátom? Érek vajon annyit, hogy megments?

Mindenesetre azt tudtam: sokkal többel tartozom neki, mint azt gondolná.

Hamar elhagytam a hotelszobát. Az utazótáskámba dobtam a bibliát is, hogy magammal vigyem a hitem. És a benne bűnhődő dalszövegemen járt az eszem, hogy megzenésítsem.

Kiléptem az ajtón. Mindent szanaszét hagytam magam mögött.

A folyóson a szobalány édesen mosolygott rám, takarítani indult, de amint fülemben meghallottam a vékony hangját, hogy felháborodott:

- Micsoda trehányak ezek a zenészek! Csupa tinta a függöny, ekkora orgiákat rendezni!

Megmosolyogtam. Bár csúnya viselkedés volt ez tőlem. De nem tudtam ellene tenni. Ilyen vagyok és kész. Ilyen is voltam mindig és ilyen is maradok. Az idők változnak, az álmok változnak, a valóság változik. De én olyan maradok mindig is amilyennek megteremtett az anyaföld.