A hotelszobám olyannak tűnt, mint egy kisebb „egérlyuk”, de megfelelő extrákkal volt felszerelve, mint franciaágy, besüppedős fotel és egy kétfiókos íróasztal, amerikai stílusban. Mert ugye, a tartalmát tekintve a Holy Bible, fellelhető volt benne, magyar kiadásban.
Ami szokatlannak tűnt, de gondolkodás nélkül fellapoztam és belemélyedtem a vallás rejtelmeibe. Mindig őszintén hittem Istenben, de egyetlen bűnöm csak az volt, hogy nem olvastam eddig a szentírást, komolyan és mélyre hatóan. Vagy ha a bűn, összetett fogalom, akkor ott van még a marihuánás cigi is, ami már olyan élvezetet adott nekem, mintha születendő sarjam ébredését várnám, a szeretett nőm méhében. Azt kaptam eddig az élettől, amit választottam, s azt nyújtom vissza a kezébe, amit eddig adott. Csoda, ha minden gyógyulásra szorul a földön? Hasogatott a fejem és a vállaim úgy viselkedtek velem, mint a ruhafogasok, amin tartogatom a súlyos göncöket. A mai fellépés alatt kinyílt az agyam a külvilágra és még mindig az éneklő tömeg hangjainak a mámorát leltem fel magamban.
A lézerfények visító ereje, rontottak a látásomon, s egyre jobban elhomályosodott előttem a tér. Pihenni vágytam és közben ébren lenni egyszerre, mert hajtotta a vérem, az alkotószellem. Kihúztam a bal oldali fiókot és visszacsúsztattam belé a Bibliát, aztán a jobb oldaliból kivettem egy folyós golyóstollat, mintha tudtam volna előre, hogy ott fogom megtalálni, de papírt sehol sem találtam hozzá. A fiók belsejét teljesen összefogta a kék tinta és a kis hézagokat a fában teljesen, kitöltötte a folyadék akarata. A vonalak kirajzolódtak, egybe összeálltak és örökre nyomot hagytak a fiók belsejében. Ami belül megsebzetté vált, ha kívülről épnek is látszott. A tenyerem apró ráncaiban is szétfolyt a bája csendesen.
Nem volt kedvem a fürdőszobáig elmászni, hogy lesikáljam róla a torkos megszáradt cseppeket. Bár ősz volt, kissé fülledtnek találtam a szoba levegőjét, ezért odatévedtem az ablakhoz, és kis résnyire kinyitottam azt, s széthúztam előtte a csipkefüggönyt, hogy azért visszafogjam a túlzott októberi szmogos levegő ízét. A falon lógó antik falióra mutatója sürgette a szemeimet, még épphogy elütötte az éjfélt, azon kaptam a magam eljárt felettem az álom. Takaró nélkül, háttal, fejet hajtottam a kissé dohos szagú díszpárnára, s közben az üres plafonon futtattam végig a mai nap eseményeit. Fáradtnak hittem a csontjaim, de az elmém még nem fogyatkozott meg, mégis a testem győzött s félig némán megkönnyebbültem, behunytam két kiégett szemem. Egy érzés hatására felnéztem, és pillantásom a szoba falára letelepedett pár másodpercre. A leheletnyi vöröses színű tapétát nyaldosta az ablakon beszűrődő tompa fény, ami villanó autólámpából szabadult fel s botorkált végig a szobán. A sötétség, nemsokára befestette a falakon futkosó aranyszín hatalmát, s fekete lénye hús szellőként lengette a fehér függöny szoknyáját, hirtelen olyannak tűnt számomra mintha egy angyal repült volna be hozzám. De az árny eltűnt.
Persze, elmosolyodtam, Mert eszembe jutott Felipe, aki, ma „őrangyalként” hozta értem a legjobb formáját, amit talán meg sem érdemeltem. Félig felültem a bevetetlen ágyon, hátamat görnyedten behúztam és vártam, előjön- e újra az a csodálatos idegen. A túlzott stressz okoz hallucinációt! Jutottak eszembe anyám szavai, aki mindig óvott a félelmeimtől, nehogy átéljek ilyesmit. Pedig mindig hittem olyan dolgokban is, amit szemmel sosem tudtam átérezni, s most, hogy ennek megvolt a lehetősége, a véletlenre akartam bízni magam. Persze, a véletlenekbe nem tápláltam hitet, mégis vártam, hátha meglátom azt az ismeretlen repdeső túlvilági valóságot. Mozdulatlanul, halk szabályos levegővételekkel azonosultam az éjszaka kedvével, és csak vártam. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy valaki hívogat, és a nevemen szólít: Laci? Hiszel annyira magadban, hogy megtaláld magad a világban? Ha nem gyere elviszlek oda ahol boldog és elégedett leszel magaddal! Gyere velem!
Hiszel benne? Hiszel…? Kábulatomból a józanság felé bandukolva tekintetemmel, egy forró, hosszú szőke hajú, fehér szárnyakkal ékesített női alakot láttam testem felett lebegni.
Mielőtt nedves ajkaimmal szólhattam volna bármit is, egy másodperc alatt köddé vált előttem bársonyos hangulatú zengő lénye. Felébredtem. Csak álom volt? Felkeltem.
Még nem kezdett hajnalodni, ahhoz túl sötét volt. Odamentem az ablakhoz és kicsuktam a beáramló hideg levegő marását a szobából, mert teljesen lehűtötte az arcom, az ujjaim alig hajlottak a merevségtől.
Visszafeküdtem, a gyűrött ágyra, felkapcsoltam a mellette ülő fiókos szekrényen tanyázó éjjeli lámpát. Kivettem a bibliát és a tollat is a fiókokból. A legutolsó lapokra lapoztam a könyvet, az üres, nyomdafesték nélküli szűz oldalakra és írni kezdtem. Az ujjlenyomataim, már biztosan maradandó károsodást okoztak, egy „szent helyen”, amire nem voltam büszke,
De a spontaneitást mindig is becsültem annyira magamban, hogy nem éreztem különösebb lelkiismeret furdalást az egész feladatban. Lassan hajnalodni látszott, a nedves köd belepte az ablaküveget. Kialvatlan voltam.
De álmatlanságom egy új dallamot szült a mai ifjúságnak.
Hét órát ütött az óra. Befordultam a fal felé, ne érjen a komor, sápadt októberi reggel köszöntése. Nem akartam róla tudni. El akartam takarni arcom elöl a valóságot, s egy ismeretlen álmok közé merültem, ahol az illúzióim kiteljesedtek, s mégis féltem magam átadni annak a különös érzésnek, mert a földön kívántam járni, nem a föld felett…
Megint azzal az ismeretlen árnnyal azonosultam, aki folyton, egymás után ugyanazt kérdezte meg tőlem, s próbáltam kimondani neki a választ, de nem sikerült. Kinyitottam a szemem és egy alakot láttam magam előtt, aki értetlenül előttem áll s egy pillanatra olyan volt mintha máshol lennék.
Laci? Magadban beszéltél, nem nagyon tudtam kivenni mi volt az, de az őrangyaloddal volt kapcsolatos. Szerinted neked rajtam kívül van őrangyalod? –Felipe kissé elmerengett, s én csak alig tudtam pár szót kinyögni magamból, olyan fáradt voltam, hogy nem is figyeltem rá, miket is mond. De hamar összeszedtem az erőmet.
Felipe?- ez az én szobám, menj ki és hagyjál még aludni! Kopogni nem tudsz?
Különben pedig kulcsra zártam az ajtót!
Felipe fülembe hasító kacagással próbált legyőzni. Éreztem, hogy hideggé válik a testem és a tüdőmből kilehelt hideg levegő a térbe fagy. Felipe szája színe lilává változott át. Nem is tudom ő volt e az, vagy valaki más.
Laci? A szellemek átjutnak az ajtón is, a kulcslyukon is, bárhol. Emlékezz! Gyerekkorodban is ezzel a rémtörténettel terrorizáltak téged! Emlékszel?
- Igen, érzem…gyermek vagyok és félek. Menj innen!
- Le kell győznöd a félelmeid Laci! Tedd meg! Különben mindig kevés leszel önmagad számára! Ha megteszed visszanyered az erőd és az önbecsülésed! Meg kell tenned!
- Nem tudtam megszólalni. Az ablakon befolyó szürke köd átnedvesítette a szobát. Fáztam. Láttam kinyílik az ablak és a különös szőke angyal, hatalmas szárnycsapkodással az ágyam mellé repült. Rám nézett és átéreztem a lángban égő vörös szemeinek varázsát.
- Gyere velem! Én tudom hol a helyed! – bájával próbált meghatni s testemmel kívántam az akaratának eleget tenni.
- Ne! – kiáltott fel Felipe! Ne higgy neki! – láttam, ahogy hirtelen megremegtem és fejemben átsuhannak a gondolatok. De még nem voltam képes megszólalni. Felkeltem s homályos szemekkel az ajtó felé indultam. A zárban nem volt kulcs. Megfogtam a kilincset és lenyomtam, az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Mint féllábú, rendíthetetlen ólomkatona meredten lecövekeltem. A halk október szellő, a hajamat lobogtatta, olyannak tűnt mintha ki akarná tépni a fejbőrömből az összes létező szálat. A halál tusáját vívtam.
Amikor szemeim homályából kitisztultam, egy női alak lépett elém. Barna, vállig érő hajába felkapaszkodott az erőtejes szél, ami engem is bántott. S egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy ki ő.
- Anya? Nem vagy valódi! Ez hazugság!
- Nem! minden igaz, amit látsz. Visszajöttem, s most visszakapom a fiam!
- Nem! Halott illúzió vagy! – üvöltöttem.
- A szőke árny a bal vállamra telepedett és magával akart vonszolni. Éreztem a lábam alatt nincsen talaj. A jobb karomat anya fogta és próbált ő is elvinni másik irányba.
- Az enyém! – szólt az árny.
- Nem! A fiam nem adom! Pokolfajzat!
Felipe csak nyugodtan figyelt. A reggeli állott szagú levegő megtörte teste harmóniáját. Elővett egy kis faládikát az ágyam alól és kinyitotta. Egy kis megfáradt könyvecskét vett elő, éreztem illata régi, dohos. Kinyitotta egy oldalon és olvasni kezdett:
„Ki bántva lett, s elmenekült,
Tán vadfolyók sodrásában evezett
Túl az éveken,
Hol a hold remeg
Ott kúszik szüntelen,
Álmodva életről,
Zokogva halálról,
A fény lelkében temetve lett.”
A szőke árny visítani próbált, de nem következett be, mert egy szempillantás alatt beleolvadt a kintről nevetgélő langyos fénybe, majd az ablakon kisuhanva elkárhozott.
- Fiam! – rebegett anyám hangja még, de minden jel arra mutatott, hogy hamarosan ő is megsemmisül.
- Mindent jóváteszek, kérlek bocsáss meg mindenért amit tettem!
- Itt a helyem. Nem ismerlek többé. Te csak kísérteni jöttél. Hagyj magamra!
Könnyei folytak szerteszét a padlón, ami lassan megtelítette a szobát. A víz ellepett mindent.
Láttam a tenger alá merülni magam s láttam őt amint elszívja az érett mélység, lehúzza őt, és vége lesz…láttam magam, ahogy felfelé csapkodva karjaimmal a felszínre úszom.
Felipe elkapja a jobb csuklóm s egy mozdulattal kiránt a partra. Aztán igazából felébredtem. Rémálmok ejtettek foglyul. A számból a díszpárnára folyt nyálam poshadt ízétől felfordult a gyomrom. Meztelenre vetkőztem.
A fürdőszobába osontam, kábán, értetlenül. Betörtem a zuhany alá és közepesen langyos vizet engedtem magamra. Majd csuromvizesen a kimásztam a konyhába és hörpintettem
Egy fél pohár jeges whiskyt. Ráültem az asztalra és fél óráig üres maradtam.
Mit is keresne Felipe nálam hajnalok hajnalán? Nincs itt.
Nem is volt. Csak egy visszatérő, befejezetlen álmot láttam. Megint. Az én titkom.
És az anyámé. Felipe új alakként jelentkezett. Miért? Eddig mindig lenyelt a tátott szájú óceán, s most úgy hittem megmenekültem, a fájdalmamtól.
- Őrangyal? Miért teszed ezt velem barátom? Érek vajon annyit, hogy megments?
Mindenesetre azt tudtam: sokkal többel tartozom neki, mint azt gondolná.
Hamar elhagytam a hotelszobát. Az utazótáskámba dobtam a bibliát is, hogy magammal vigyem a hitem. És a benne bűnhődő dalszövegemen járt az eszem, hogy megzenésítsem.
Kiléptem az ajtón. Mindent szanaszét hagytam magam mögött.
A folyóson a szobalány édesen mosolygott rám, takarítani indult, de amint fülemben meghallottam a vékony hangját, hogy felháborodott:
- Micsoda trehányak ezek a zenészek! Csupa tinta a függöny, ekkora orgiákat rendezni!
Megmosolyogtam. Bár csúnya viselkedés volt ez tőlem. De nem tudtam ellene tenni. Ilyen vagyok és kész. Ilyen is voltam mindig és ilyen is maradok. Az idők változnak, az álmok változnak, a valóság változik. De én olyan maradok mindig is amilyennek megteremtett az anyaföld.
