Zakatolt az agyam. A lépcsőfeljárón kapkodtam a levegőt, mint valami élsportoló, olyan intenzitással, fegyelmezetten tartottam az iramot. Maximális gyorsasággal lépkedtem egyre feljebb és feljebb. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam őt, akivel a legkevésbé vágytam találkozni. Amikor az ember olyasvalakivel találkozik, akivel nem szemben, hanem hátat fordítva menne szívesen, hogy elkerülje a konfliktusokat, tulajdonképpen rá kell jönnie, hogy csak saját maga előtt fordítana hátat, nem ő előtte. Szóval, vakvágányra meg nem kellemes futni.
- Tibor! – Mit keresel te itt? Mi folyik itt, elmondanád? Hol van Laci? Mit csináltál vele? Esküszöm, ha…
- Ó, hát álljon meg a menet! Ne bomolj, ne rendezd a jelenetet, felvered az egész házat. Hiányzik neked, hogy elvigyen a rendőrség?
- A saját házamból? – harsogtam fel a nevetéstől. Az én lakásomban ő a nem idevaló és ilyesmi megfordul a fejében, az nagyon vicces jelenet.
Tibor teljes nyugalommal a lábait a fotelomnak csapta, összekoszolva azt a cipőtalpával. Aztán egy szivarra gyújtott.
- Kedves barátom. Ezt elszúrtad, Zsombor. Mégis, mire számítottál? Lottó főnyereményre?
- Tibor! Betörtek a lakásomba. Én ezt nem értem. A kulcsaim…Hol van Laci?
Laci éppen kiugrani készül, az ablakodból.
- Azonnal hívom a rendőrséget! – dühömben elővettem a mobiltelefonomat és tárcsázni kezdtem.
- Dehogy hívod! – ne legyél elhamarkodott, mint Laci. Pattant fel Tibor a kényelméből, és egy mozdulattal megfékezett, a telefonomat a falnak csapta, ami abban a pillanatban darabokra esett szét. Én is szétestem….
- Erről beszéltem. Elvisznek anélkül is, hogy hívnád őket, ha felvered a házat!
- Intézzük el a magunk módján, elvégre te rángattál bele az ördögi körbe. Miért nem mondtad el, hogy Lacinak van egy ikertestvére? Nem így egyeztünk meg. Emlékszel?
Ja, és ami a pályaudvaros rablást illeti. Nos, hiba csúszott a gépezetbe, de a probléma innentől kezdve a tiéd.
Farkasszemet néztünk, aztán szó nélkül hagytam, hogy távozzon a lakásomból.
Zsombor lakásában, ugyanazon a napon Laci
Az emeleti ablakból szemeimet kitárva, az utcán rohangáló tömeg kíváncsi tekintetébe fúródtam. Nagy levegővételekkel csillapítva félelmem, életet adtam legújabb dalszövegemnek is. Amit próbáltam megjegyezni, hiszen egyre jobban kezdetét vette rajtam a dekoncentráltság érzése.
Egy vibráló mozdulatú hölgy hadonászni és mutogatni kezdett rám, toporzékolva ugrált és kezét a szájához kapta, majd integetett fel a magasba értem. Kétségbeesetten kiáltozni is kezdett.
- Hé! Te ott! – Ne csinálj hülyeséget. Várj!
- Pszt.! – suttogtam, de már őszintén mindegy volt.
- Várj! – Mindjárt ott vagyok.
- Mi? – megőrültél? Maradj ott ahol vagy. Ezt te úgysem értheted! Elég ha én őrültnek tetetem magam, ne tedd te is ezt velem!
- Laci? – Uramisten. Tibor tette ezt veled? – értetlenkedett Zsombor. Minden összekuszálódott és az egész történet furcsa fordulatot vett. A sok - sok hazugság meghozta gyümölcsét.
- Kimásznál az ablakomból végre? Vagy mire készülsz? Ugye, nem?
A kis hölgy kisebb tömeget csődített a járdára és mindenki alkotta elméletét. Vajon mikor fogok lelépni a párkányról, hogy valami autó tetején landoljak összetörve…
- Hé, emberek! Nincsen itt semmi látnivaló! Hirtelen Tibort pillantottam meg, amint valami igazolványfélét mutogatva összetereli az embereket, mind valami nyájat, majd a szélnek ereszti őket.
- Hölgyem! –értse meg, semmi nem történt semmi. Menjen haza. – fegyelmezte magát is közben Tibor.
- Megoldottuk a problémát, mindenki hagyja el a területet. Ez egy rendőrségi akció. Senki nem látott semmit és nem történt semmi. Menjenek!
Tibor felemelte a tekintetét. Elmosolyodtam, majd visszamásztam a szobába és Zsomborra szegeztem minden energiámat. Magyarázatot akartam arra, hogy tulajdonképpen ki az akitől félnem kellene és tulajdonképpen ki az, aki valóban ártani akar nekem…
