Horváth Lívia

( 46) Laci, 2008. november 8

Ha lenne egy napló, ami az egész életüket végigvezetné egy olyan úton, ami csak a képzeletükben létezik, akkor Önök mit tennének? Napról napra követnék a történéseket, eseményeket és hitetlenkedve várnák, hogy a következő perc mit fog hozni? Kíváncsian, esetleg reménykedve állnának ezen az úton, vagy megdöbbenve és kétségbeesve figyelnék a jövőt?

 Ha azt mondanám, hogy van egy napló, ami csupán a képzeletünk szüleménye, és ebben a naplóban azok vagyunk, akik soha nem akartunk lenni, de a fantáziánk nem szabott határt a vágyainknak és felvettünk magunknak egy nagyon is élhető szerepet? Civilben egy galériában dolgozom, festményeket adok el. Amúgy zenész vagyok, a szegényebbik fajtából. Van egy zenekarom, ahova jelenleg női dobost keresek. Innen jött az ötlet, hogy kitaláljak magamnak egy képzelt életet. A napló pedig illett a képbe. 

Minden egyes képzelt napomat, egy kerek történet jegyében közöltem, de valahogy krimibe illően összekuszálódott minden. Zsombor, amolyan nagyravágyó féle menedzser volt. 

Folyton Felipe aktuális barátnője után koslatott, hobbyból meg zenélt. Az a fajta ember volt, aki mindig mindenhol meg akarta magáról mutatni, hogy ő mindenkinél különb. 

Kereken illett abba a játékba, hogy ellopja a képzelt történetemet és összekuszálja. Elege lett a naplómból, elege lett abból, hogy csak ’ kishalként’ tüntetem fel a történetben. Véget akart vetni Felipének is, aki Éva, Dorotea és Julia homályába ütközött. Belegondolt abba, mi lenne ha Felipe rosszul járna. Dorotea és Julia, lányok a suliból, amolyan okos és értelmes féle lányok, akiket a fiúk mindig akartak.

 Felipe pedig ügyesebb volt, mint Zsombor. Éva pedig az ikertestvérem. Felipe vágyott rá. Persze, a történet teret adott neki a romantikus udvarlásra, de csak a képzeletében. Vagyis az én képzeletemben… 

Mindenkit én találtam ki olyannak, amilyennek látni akartam, ahogy magamat is. Aztán voltak helyzetek, amelyekbe nem szívesen keveredtem bele, de hát a fantáziám nekem engedelmeskedett. Csak a képzeletemben tudtam elviselni, hogy olyanok amilyenek. Sokszor nem akartam olyannak látni őket, ahogy viselkednek. Aztán valahogy Zsombor, megsemmisítette a naplóm. Megnyugodott. Miután véget vetett ennek a bonyodalmas küzdelemnek, azt hitte valójában vége is lett az egésznek, pedig nem így történt. 

Mégsem vádolhattam meg „gondolatlopás” címén. Hogy mi lett az anyámmal? Az anyám alapjában véve békességben élt az apámmal. Az apám testvére Frederik volt néha az, aki szerette volna anyámat közelebb tudni magához. Igaz, apám utazott a munkájából adódóan sokat külföldre. 

Éva meg sírt anyám vállán, hogy ő is menne. Mindig vele akart menni. Egyszer vele is ment és elveszett. Apám unokatestvére, Tibor és én, három hétig kerestük őt Párizs utcáin, mire megtaláltuk egy étterem konyhájában. Beállt énekelni huszonévesen egy bárzongorista mellé. Mi több, össze is költöztek úgy, hogy bárki is tudott volna az egészről. Nadja valójában a zongorista exneje volt. Féltékeny és irigy volt Évára. András, pedig a legjobb barátom volt. Az egyik gitárosom. Megbízható, dolgos srác volt. 

Civilben a banki szférában nyomult, üzleteket kötött. Sokat utazott Európában. Tudják, ha valóban beindul a karrierem, majd jobban csinálom, nem állok szóba idegenekkel a pályaudvaron, nem rúgok be, és szerintem Felipe is végiggondolja a nőügyeit. Frederik békén hagyja az anyámat, Zsombor lehiggad, és mindegyik udvarló komolyabban áll hozzá a nővéremhez. Aztán Rony, a Leopoldo és a többiek? 

Az apám korán, tíz évvel ezelőtt, tizenhat éves koromban halálos betegségben halt meg. Rony festő volt, anyám beleszeretett. Anyám menekült Frederik elöl, Rony karjaiba. Egyszer úgy alakult, hogy Rony és Frederik konfliktusba keveredett egymással lent a Balatonnál, egyik koncertünk alkalmával. 

Rony és az anyám kora délelőtt éppen csónakáztak, amikor Frederik felborította őket mindenestül. Részegen beúszott a vízbe, és az ijedtségtől ő is és anyám is majdnem elmerült. Zsombor és anyám közt semmi sem történt. Zsombor engem akart csak bosszantani, hogy van köztük valami. 

A kis Leopoldo valójában az én fiam volt, és Julia a feleségem, aki imádott táncolni és amíg el nem vettem, előtte sokat éjszakázott bulikban. Óvtam a bároktól, meg az ilyen helyektől. Már csak Éva miatt is. Az egész napló csak az én képzelet szüleményem. 

Ez az én légváram. Ha homokvárat építünk, az csak homokvár marad, bárhogy is nézzük. A képzeletünkben fennmarad örökké, de a valóság, az egészen más. A természet maga eldönti, hogy kell neki, vagy megtartja magának, mint emléket, miután lerombolta. 

Vagy egész egyszerűen meghagyja magának, mint várat, aminek majd mindenki a csodájára jár. Valljuk be, az utóbbi a legvalószínűtlenebb, de nem lehetetlen. Csak az lehetetlen, amit sohasem képzelünk el másképp. A képzelet pedig nem valóság, így igazából nem is létezik. 

Nem kell léteznie. Homokvár az is, semmi más. Az emlékek pedig csak emlékek. Vannak és nincsenek. Ennyire egyszerű ez.



Vége

(45) Felipe, ugyanazon a napon

Julia színpadra lépett, Dorotea pedig mellettem ült, a csajok szerint nevezett Moulin Rouge nevezetű bárban, ami elég lepukkantnak látszott. A sok piától bűzlő alak, a tánctéren vonagló nők alsóneműjébe gyűrt koszos pénzek, és a nyáltól hemzsegő részeg pasik viselkedése alábbhagyta az érdeklődésemet, az egész este iránt. Nem ismertem ezt a Juliát, de ezek szerint Dorotea-t sem ismertem soha igazán, pedig az együtt töltött szerelmes évek azt támasztották alá, hogy mindig mindenben egyek és őszinték voltunk. Most ennek az álomnak sem volt már semmilyen igazlét alapja. Minden gondolatomat elvitte valami, nem itt voltam. 

Nem értettem mi történik és mi ez az egész érthetetlen történés az életemben.

Az elmúlt egy év okozta nekem ezeket a furcsa eseményeket és egyre csak bonyolódott minden. 

A fiamat sem láthattam, már nem is hittem benne, hogy van egy fiam. Olyan volt minden a szemem előtt, mintha mindent csak álmodnék és vártam az ébredést, de nem jött. Egyszerűen úgy éreztem a kártyavár amit Lacival építettünk, jobban beékelődött a föld felszínébe, mint bármi más dolog. Amit valaha is elképzeltem, annak most az ellenkezője kezdett megvalósulni szerénynek mondható életemben.

Nem álom volt ez, de nem is valóság. Julia mosolygott Dorotea- ra, majd megszólalt a Livin’ on a prayer. 

A dinamikus Bon Jovi nóta. Dorotea ügyet sem vetett rám, kézen fogta Juliát és a színpadra invitálta. Teljesen magamon kívül voltam az értetlenségtől. 

Villogtak a fények, kiabálás és mulatság volt körülöttem, de nem tudtam nevetni.

 - Felipe gyere! – Mozdultak meg Dorotea szavai a fülemben, félig kábán, álmosan.

 - „ Wild one” One one”.”Real wild child”..Nem tudtam mire vélni, a szavakat. 

Majd megszólalt a jó öreg Iggy Pop nóta.

 - Gyere! Mozdulj! – de meg sem moccantam, inkább nehéznek éreztem magam és mozdulatlannak akartam látszani. De ők csak táncoltak és táncoltak, megállás nélkül mozgott a lábuk, a csípőjük, a karjuk összhangban tartotta az éjszakát. 

A hangszórókból a” Pour some sugar on me” szólalt meg, Def Leppard bandája bezzeg benne volt a buliban. Mozgatta jobbra –balra Dorotea-mat és az ismeretlen Juliát.

 - Egyik pillanatról a másikra egy kis alakot kezdtem látni, igaz homályosan. 

Felém kezdett jönni, egyre jobban látni kezdtem azt a …fiút… 

- Hallgass a mamára! – rám nézett majd elfutott előlem… 

- Várj, hé kölyök! Várj meg! 

Utánaeredtem. Dorotea öltözőjében sikerült utolérnem. 

A fiúra néztem. 

- Ki vagy te? –kérdeztem tőle, finoman.

 - Leopoldo. 

- Leopoldo… 

- Te ki vagy? –kérdezte tőlem a fiam. Már nem voltam benne biztos, hogy ez a kissrác, a fiam. 

Semmit nem tudott rólam, vagy mégis?

 - Én Felipe vagyok.

 - Felipe? Igen, így hívnak. 

- Te Rony fia vagy? – kérdezte tőlem és nagyon megdöbbent voltam a kérdése miatt. 

- Nem, nem vagyok Rony fia. 

- Ki neked Rony, fiam? 

- A nagyapám, Rony a nagyapám. De most nincsen itthon, máshol van. 

- Hol máshol van, fiam? 

- Miért szólítasz engem fiadnak? – mustrált engem meglepetten. 

 - Ne haragudj kölyök. Csak nekem is van egy fiam, annyi idős mint te… 

- Játszhatok majd a fiaddal?

 - Leopoldo, én vagyok… 

Az öltözőbe lépett Dorotea. Mosolygott, szerintem erősen gyógyszerezett volt és Julia meg ugyanúgy azt művelte, amit ő. Együtt műveltek valamit, amiről még fogalmam sem volt mi lehet az. 

 - A fiamat faggatod? 

- Nem, ne haragudjatok. 

Elmegyek. 

- Nem mész te sehova, Felipe! Ennyi ideig magamra hagytál, ennyi időre! Azt sem tudtad, hogy…

 - Leopoldo, kérlek menj ki Juliához! A fiú rám nézett és hosszasan figyelt engem, majd szomorúan kiballagott az öltözőből. 

- Sajnálom, Dorotea. 

Miért nem szóltál nekem előbb a fiúról? 

- Nem szóltam, mert elmentél és olyan hamar történt minden. Elmentél és nem hívhattalak vissza, mert menni akartál és nem tarthattalak vissza. Neked ez az életed, sosem fogsz megváltozni és miért is tennéd? 

Nem haragszom rád, csak másra számítottam. 

- Menyasszonyom van.

- Vágtam ki magam az igazsággal. 

- Igen. Van valakid, értem. Persze. Tudhattam volna. Gondolhattam volna. Semmi baj.

 - Elmehetsz. 

- De Dorotea? Ok nélkül nem hívtál volna ide, mi a fene történik körülöttem? Körülöttünk? 

 - Meg kell ismerned a Naplót, és akkor tudni fogod Felipe. 

Tudni fogod. 

- Milyen naplót és Leopoldonak mi köze van Rony-hoz? Ahhoz a Rony-hoz, aki után Laci nyomoz… 

- Laci? – vágott vissza Dorotea. 

- A srác, akinek a dalszövegét Julia énekli nap mint nap. Néha úgy kell tennem Felipe, mintha vele lennék. Különben megőrűlne szegény. 

- Várj, Dorotea…Ezt nem értem.

 - Honnan tudsz te Laciról és ki ez a Julia? 

- A Napló mindenről tud, Felipe. Azt is tudja, milyen zenei ambíciókat dédelgettek ti ketten. 

Remélem sikerülni fog, őszintén remélem. 

- Dorotea! Hol van az a Napló? 

- Juliánál volt, de miután elolvasta így kezdett viselkedni, ahogy. 

Aztán itt járt egy férfi, és elvitte. Én nem olvastam el, de folyton erről beszélt. 

Ha Rony élne, biztosan tudna rajta segíteni. 

 - Ki vitte el a Naplót, Dorotea? És mikor?

- Zsombor, Zsombor vitte el – kiabált a szoba bejáratánál Julia, Leopoldoval együtt. 

Most ő a soros… 

- Ő, a soros...? 

- Mi folyik itt, tudni szeretném végre! 

- Felipe! Hallgass és ígérd meg, nem olvasod el azt a Naplót!

 Nem szabad elolvasnod, fakadt sírva Dorotea. Aztán megsimította a kezemet és közel hajolt hozzám. 

 - „ Valamikor nagyon szerettelek, Felipe!” – súgta a fülembe. 

 - „ Valamikor nagyon odavoltam érted! Azért aki vagy! A Napló azonban mindent megváltoztatott és el kellett menned, de nem hibáztatlak érte. 

 - Dorotea? Ki írta azt a Naplót? Mégis, miről beszélsz?

 - Ki írta? Ki írta? Mi írtuk. Az élet írta. Te írtad. Én írtam. 

Bárki aki elolvassa, rájön, hogy ki írta… 

Nem tudtam, minek az eleje és a végkifejlete van egybegyúrva, de azt tudtam, ha nem találom meg azt a Naplót, akkor mindannyian odaveszünk…..valahol….

(44) Laci, 2008. november 7.

 - Laci! – Mi folyik itt?
 Nem tudom Évi, egyszerűen nem tudom, mi történik most. Nem áll össze a kép!
 - Figyelj Évi! Én most elmegyek Felipe után, te ki ne tedd a lábad a házból. Valami
bűzlik, nem stimmel. Nem szeretném, ha bajod esne!
- De Laci, nem maradhatok…
- Pszt! Kérlek, tedd azt, amit mondok!
 - Rendben van, de kérlek, testvérkém, ne hamarkodd el a dolgot! Nem szeretnélek ismét
elveszíteni téged! Meghatódtam. Még nem hallottam ilyesmit Évi szájából, világéletemben én kerestem
őt, a világban. Most ő félt engem…
- Ne aggódj! Nem lesz semmi probléma. Épp itt az ideje végre, hogy kiderüljön minden
 igazság, Zsombor, meg Rony, a dalszöveg, Dorotea….
 - Nem furcsa valami, Laci?
- Mire gondolsz?
Hosszan néztem Évire, olyan bizonyossá vált a tekintete, a dolgok iránt.
- Hát…tudod, az apánk sem az apánk…
- Hogy érted ezt, Évi?
- Úgy, hogy az apám testvére nevelt engem. Apánk meghalt abban a kutatásban, amit az őserdőben
 végzett.
Aham. Na jó.
Én most elmegyek, és kiderítem, mi a fene folyik itt. Előtte előkerítem
Zsombort és magammal viszem őt is. Szerintem ő többet tud, mint amennyit elmond.

Laci…!
- Igen? Valami baj van, Évi?
Csak állt ott és nézett rám, nem tudta mitévő legyen. Olyan volt, mint aki be akart
vallani valamit, és a lélegzetem kezdett elállni az idegességtől…
 - Igen, baj van. Zsomborról van szó. Már terveztem, hogy elmondom, de eddig nem
láttam ennyire fontosnak a dolgot. Így hallgattam az egészről.
- Nem értek semmit már. Már magamat sem értem, komolyan mondom. – feleltem a nagy nyomoromban, mert legszívesebben kifutottam volna a világegyetemből…
- Zsombor ölte meg Ronyt.
- Micsoda??? –vágtam vissza kétszer is a kérdést Évinek.
 - Biztosan rosszul hallottam valamit, ugye?
- Nem, nem hallottad rosszul. Zsombor tette. De baleset volt, nem akarta bántani. Rony
erőszakoskodott velem. Túl sokat ivott és drogozott, nem tudta mit tesz…
- Hagyd ezt abba! Miért nem szóltál erről már régebben?
 - Akkor sem stimmel semmi…Ki ez a Julia, Rony lánya?
- Nem tudom. Laci, tényleg nem tudom!
 - Mennem kell!

Dühös voltam és tanácstalan. Szerettem volna arra gondolni, hogy minden gondolatom
megvalósul ezek után. Azt szerettem volna végre tudni, mi köze van mindenkinek,
mindenkihez. Teljesen az eszemet vesztettem, nyomozás ügyben. Tibort hívtam telefonon, de
nem vette fel. Viszont, Zsombor felhívott…
-Igen?
- Laci, te vagy az?
- Igen, én vagyok.
- András vagyok…
- Mi a fene folyik itt? –fogtam a fejem, mert már kombinálni sem voltam képes az eseményeket…
 Zsombor eltűnt…
- Eltűnt? Mégis, hogyan? Hova tűnt el?
- Nem tudjuk. Senki sem tudja. Olyan furcsán viselkedett. Délben ebédet hozatott
 magával egy ételfutárral. De semmit nem evett. Itt van az asztalán kihűlve az étel.
 Zsombor meg sehol. Az autója sincs itt. Azért téged hívtalak Laci, mert találtam
valamit az íróasztalán.
- Mit találtál?
- Egy borítékot, valami Juliától. Nem ismered véletlen ezt a hölgyet?
- Nem igazán András, de már tudni szeretném.
 És mi van abban a levélben?!
- Levél nincsen, csak boríték…
- Á, zsákutca…
 - És még valami..
- Mondd, András!
 - Hallottam, hogy telefonon beszélgettek. Zsombor idegesen fel – alá járkált ma egész
 délelőtt. Szépen elcseszte a próbánkat is. Így nem lehet koncertre készülni. Ennek a
pasasnak teljesen elment az esze. Nem érdekli az egész. Folyton Felipét és téged
emleget. Hogy a régi csapattal akar dolgozni…Tudod, nem értem mit kavar, de jó lenne ha megtalálnád és végre leülhetnénk a dolgokat megbeszélni, mindannyian.
 - Mennem kell!

Letettem a telefont és siettem Andráshoz. Majd azt a terveztem, hogy Felipe után megyek. Úgy éreztem a szálak ott fognak összeérni….

(43) Felipe, 2008. november 6.

Elképzelésem nem volt róla, Dorotea mit keresett Spanyolországban. Portugáliában élt, nagyon sokáig. Gondoltam, majd elmondja átutazóban van, ott dolgozik, vagy egyszerűen előlem menekült a számára félig idegen helyre. Sokat vittem a világban magammal, az igaz, de sosem említette, hogy ezt a vidéket annyira szerette volna, Cordoba pedig csodálatos volt. 

Ha nem is szólt, ha nem is tudtam róla, érezhette, hogy mit ketten, ott együtt voltunk, az Éden körforgásában, mindig és mindig ugyanott. Siettem okosan odatalálni a pontos címre, és izgatott voltam. Hiányzott Évi és tudtam, előbb utóbb gyanakodni fog majd rám. Folyton csak mentem, mentem, lépkedtem előre és kíváncsiságom egyre gyarapodott. „ Van egy fiad, Leopoldo…”

 Nem értettem, miért nem szólt előbb nekem. Mért kellett titkolnia előttem, és miért gondolta azt, hogy eddig a pillanatig vár. Kételkedhettem volna benne, hogy tulajdonképpen ez is csak egy játék, semmi közöm a fiúhoz, csak eszébe jutott, milyen jó volt együtt és a hiány őrli. 

De nem. Mindez csak az én gondolatom volt, és ahogy mentem egyre jobban tudatosult bennem a tény, hogy hamarosan előttem áll és szólni fog hozzám, valamit…. 

Napokon át vándoroltam már, egy vándorcirkusz volt az életem. Egyik este betértem Don fogadójába, ahol megszálltam. Kis poros, egérlyuk volt. Szoba ággyal, az ablakból a semmire néző ablakkal és minden csupa por volt. Nem ilyennek hittem a világomat. Mindig kitakarítottam magam mögött a tegnapot, hogy tisztán lássam a jövendőt. Megtisztítottam a csizmám, az úton egészen sáros lett és csak épített a jó adaggal a talpam alá. Szállt mindenfelé, az apró szemcse és szemem előtt érdessé vált a levegő, és illata az a dohos por, marta a látásomat. Orromat facsarta az emlékezet. 

Belenéztem a tükörbe. Régi önmagam hízott képe felegyenesedett. Az voltam, aki régen a zenészbálványok tehetségét kívánta magának, az ujjaimat pengettem a gitáron, tanultam a fegyelmezettséget, a hitet. A hitet, ami megszólaltatta azt a gitárt, az a hit ma is bennem élt. 

Ezzel a bátorsággal mentem neki most is az országnak, hogy majd a fiamnak játszhatok egy dalt. Egy dalt, amit én írtam. Nem ismertem, nem tudtam mire számíthatok. Kíváncsi lesz e rám, vagy elfordul majd tőlem. Befordultam a virágos utcasarkon, a harmadik utca, negyedik kereszteződésében. Zsákutcába jutva folytattam a menetelést. Messziről megpillantottam a házat. Barátságos környezetbe jutottam el. 

Amolyan anya-fia nyugodalmasan élünk típusú környezetbe, ahonnan a baj ki volt zárva egyszer s mindenkorra. Talán így volt ez jól és joggal nem tartoztam bele az életükbe. Hogyan is tehettem volna, hiszen eljöttem, elmenekültem és hagytam magam mögött minden kötöttséget, bár nem tudhattam… Nem szólt róla. Dorotea nem volt velem teljesen őszinte, és ha ő így tett, annak megvolt a saját oka, aminek nem lehettem a részese. Mert ő nem akarta. S amit ő nem akart, az ellen szándékkal sem tudtam volna tenni. Én voltam a jobban menekülő…. Talán önmagam elöl, mindig is. Nem készültem fel arra, mit mondok, majd amikor bekopogok és várok, várok az ajtónyitásra… 

Aztán odaértem.

 Megnyomtam a csengőt…. 

Semmi választ nem kaptam. 

 Egy öt percet várhattam az ajtó előtt, mire a hátam mögül egy női hang szólított meg: 

 - Felipe! – szólt a fülemben a fegyelmező, mégis gyengéden sziporkázó női hang. 

 Megfordultam és megpillantottam Dorotea-t. Megváltozott. Bár szépségéből és mosolyából nem vesztett semmit, számomra a keserédes szemei sem okoztak szomorúságot, mert egykor nagyon szerettem őt. Olyannak amilyen, és bizony az idő múlásával, minden veszít abból ami, és másmilyenné válik… 

Teszi hozzá az élet, a többit. Meg amit magunkénak akarunk, úgy változtatjuk a saját képzeletünkben, ahogyan éppen a kedvünkre van. 

- Szia, Dorotea. – Mondtam, talán halkan. Talán mély hanglejtéssel, magamban mormogva, hogy éppen elsuhanjon valami belőlem.. 

- Régen láttalak, de te semmit nem változtál. – Mosolygott felém, mintha minden akkor lenne, és nem most. Mégis ki kellett lépnem, a bűvköréből. 

- Gyere, Felipe! Menjünk be. Mondd, mivel kínálhatlak meg? 

Nem szóltam egy szót sem még, beléptem az ajtón. Csend volt. Gyerekhangot nem véltem felfedezni, sehol. - Gyere beljebb, érezd magad otthon. Biztosan elfáradtál.

 - Köszönöm, most egyelőre nem kérnék semmit, Dorotea.

 - Tudom, hogy neheztelsz rám. – szólalt meg hirtelen, arca csüggedt és mégis magára mosolyt formálóan kedves volt. 

- Nagy meglepetést okoztál nekem, Dorotea. 

 Dorotea csak mosolygott. Mintha valami boszorkány –lakba kerültem volna. Minden átváltozott a szememben.

 Percek múltak el, és semmi arra utaló hangot nem hallottam, hogy gyerek lett volna a lakásban. 

A benti szobákat nem láttam, aludhatott is. De Dorotea nem invitált beljebb. A nappaliban leült mellém a kanapéra és mosolygott. Valami nagyon nem stimmelt, éreztem minden porcikámban.

 - Felipe, ma este lesz egy fellépésem. A Moulin Rouge –ban fogunk táncolni a barátnőmmel. Aztán Dorotea hangosan szólni kezdett valakihez.

 - Julia! Julia! - ezt kiabálta. 

- Julia, gyere ide!

 Aztán hirtelen a semmiből egy csodaszép hölgy lépett elém, szinte káprázott a levegő. 

- Ő Julia, színész –és táncosnő. 

- Örvendek. Kezét nyújtotta felém. Apró, finom kislány keze volt. Aztán hirtelen szorított egyet rajta. 

A csuklómat elkapta, és elégedett, fondorlatos tekintetével rám nézett:

 - Pszt! 

- Na, de lányok! Mégis mi folyik itt? Dorotea? Mi folyik itt? 

- Nyugodj meg Felipe. – szólt átprogramozottan Dorotea. 

- Mi történt veled, olyan furcsa vagy…és hol van a fiam? Dorotea, ez nem te vagy! Mi történt veled? És ki ez a nő, itt megmondanád?

 Senki nem szólt egy szót sem hozzám. Dorotea dúdolni kezdett egy dalt, majd Julia valamit énekelni kezdett hozzá…

Egy számomra teljesen ismeretlen szöveget, amit nem értettem:

 Rony-nak volt egy lánya. Julia, aki beállt modellnek. A szüzességet ugyancsak értéknek nevezném, tisztaságnak, a jónak, a nem pénzen vehető anyagnak. Miért kellett neki árat szabni? Mi az, ami még nem vehető meg. Mi az, ami még nem eladható? 

 Úgy éreztem, minden menekülési utat elzárt most tőlem az élet…

 Mintha elvarázsoltak volna ezek a szirének…

Horváth Lívia

(42) Laci, 2008. november 4.

Tibor információi szerint, Joe-t nem helyben, hanem külföldön kellett keressem. Az előkerült napló, Rony Flee tulajdona volt, ami Zsombor irodájából került elő. Még nem tudtam, anyám honnan ismerhette Rony-t, de eléggé közeli ismerősök lehettek. Abba is biztos voltam, a fickó nem a festmények árnyvilágába volt szerelmetes, hanem valami szorosabb kapcsolat fűzhette őket egymásba. Zsombor nem illett a képbe. 

A fogadás, Rony, az anyám. Rony már nem tud többet beszélni, tőle sosem tudhatom meg mi történt azon az estén. Vagy mégis? Elővettem a naplót és lapozgatni kezdtem. Az ujjaim el-elakadtak egy- egy lap oldalán, és olvastam. Dalszövegek, időpontok, fellépések. Dátumok. 

Számomra mind használhatatlan adat. Az egyetlen élő kapcsolat, Rony és köztem, a gitárom volt. Amin megtanultam játszani. Jobban szemügyre vettem azt, a képet. Az anyám házában volt fényképezve, ebben biztos voltam. Még akkor is, ha a színes nyomtatott oldal volt, nem valódi fénykép. Fénykép… Jutott eszembe, fénykép…Az eredeti képet kell megtalálnom, mert az többet mutat…El kell utaznom Rómába, anyám házába…Meg kell találnom Joe-t. 

Olyan megérzésem volt, Joe szándékosan bujkál előlem. Lapozgattam azt a naplót, oda vissza, átnéztem minden zugát. A gitáron kívül, Julia volt a mélypont. Sehogy nem állt össze, sehogy nem akart összeállni a történet, a dalszöveg, Éva, a gitárom és Rony között. Ha Rony ismerte az anyám, márpedig ismerték egymást, akkor Éváról szó eshetett. A gitárom pedig, nem hoztam el Rómából. Ez így nem lesz jó. Gondoltam magamban… Fogtam a laptopom, felmentem az internetre és rákerestem arra a dalszövegre, amit a naplóban találtam.

 „ Rony-nak volt egy lánya Julia, aki beállt modellnek…” Találtam egy videó klipet is. 

Viszont ez a dal, az akkori Kill Time zenekar klipje volt. Julia címmel. 

Valószínűleg Julia egy színész volt, hogy Rony lánya lett volna…kételkedtem… Lánya? vagy a szeretője? A dalszövegek nagyon furcsán tudnak megjelenni. A videóban egy fiatal nő táncolt, valójában akárki lehetett… Lementettem a videót, de előtte alaposan átnéztem minden egyes részletét. Joe, Rony, is szerepeltek benne. Mindenki a maga módján. Zsombor viszont sehol sem látszott, még a neve sem volt fellelhető sehol… Akárki írta a szöveget, valakinek az életéről írta, talán Juliáról szólt, talán másról, talán valakiről, akit nem is ismerek, vagy olyanról, akit nagyon is féltettem mindig is… 

 Hirtelen megcsörrent a mobilom. 

- Szia – szólt egy kedves hang. Éva volt.

 - Drága tesókám, aggódom érted. Mondd, merre vagy? 

- Semmi baj. – Válaszoltam. Segítened kell nekem, ennyi az egész. Olyan cérnát fűztem a tűbe, amit csak a jó látó tud visszafűzni belé…

 - Laci, megijesztesz… 

- Semmi okod rá, hamarosan találkozunk. Jól vagy?

 - Nem igazán. Felipe eltűnt.

 - Eltűnt? – hirtelen elfogott az idegesség. 

- Igen, hagyott egy levelet, hogy sürgős dolga akadt és vigyázzak magamra. Én ezt nem értem Laci, mi folyik itt? 

- Nem tudom, Éva. Nem tudom.

 - Van valami közelebbi információd, mégis hova mehetett?

 - Nem tudom, tényleg. 

Csak annyit tudok, hogy elutazott az országból. 

Repülőjegyet vett, ennek utánanéztem. 

- Elutazott…- hörögtem magamban…elutazott…

Jó oka lehetett rá, vagy a titkait nem volt képes már fedezni előtted. 

- Éva, próbálj összpontosítani. Hívtad, kerested? 

- Igen. - És mit mondott? 

- Azt mondta, amit a levélben leírt. Aztán nemrég találtam a szemetesben egy borítékot. 

- Borítékot?

 - Igen. Spanyolországban adták fel, valami Dorotea.

 - Dorotea? 

Dorotea, Julia, Rony….. 

Egyre mélyebben forgolódó álmok, ebben a zűrzavaros zivatarban. Most már nem csak Joe-t, Juliát és az emlékeimet kellett megtalálnom, hanem Felipe –vel kapcsolatos kérdéseket is… 

(41) Ugyanazon a napon, Laci

Az írásnak szenteltem a napot. Zenei ízlést nem válogatva, váltogattam a hangulatomat.

Anyám eltűnése után, sokat foglalkoztatott a halál kérdése. Így válogattam össze számomra kedves „haláli” metálomat, rockomat, meg a sirató bluest. 

Nem csodálkoztam azon, hogy egyszer jobban tetszik ugyanaz a lemez egyszer kevésbé. Ha 

az ember olyan ismeretlenbe kapcsolódik, amit valójában már régóta magában érez, akkor a változó megmozdul. Rossz napom volt, azért nem tetszett. Igazából, csak beleképzeltem valami mást is, amit még meg kellett tanulnom elérni.

Amikor erősen pszichogén a zene, akkor annak a megrázósága a saját gondolataim, és a történet párhuzamosságával összevont képzeletből származik. Mert mindig megalkottam a saját világomat, amiben körvonalazódtak a megírni vágyott sorok. 

Az agy elképzelheti a halált, ha az ember erre programozza be magát. Amire, meg valójában bevagyunk állítva, az nem egy stopperóra, hanem a túlélés. Ami a legtöbb esetben mindig a fájdalmas lelkiállapot.

A sápatagság sem következhet be magából a zenéből, egyszerűen az alkotójából érzem a negatívat, a képzelőerő megállíthatatlan. Az tesz tönkre, ami valójában a féltekében marad, és nem jön ki. Vagy az a része hasznosul, amiből képtelenség kivonni a valóságot. A halálról írnom, nem volt egyszerű. Félre is kellett tennem egy kis időre.

Eredmény? Nem fog meghalni az, aki képtelen rá. Sőt, nem is akar.

Aki a halálról csak képzelet alkot, az sohasem akar meghalni és nem is fog. 

Megfogtam a tollam és a régi füzetembe írni kezdtem. A dalszövegem, a bonyolult elmémnek köszönhetően utakat tört be az agyamban. Aztán nem tudtam, mennyire lesz kifizetődő az idő, amit a zenélésre szánok. Éberségem erőt adott. Megfogtam a tollam és a régi füzetembe írni kezdtem. 

Tibor legutóbbi nyomozása után, egy határidőnaplót adott át nekem, ami Rony Flee tulajdona volt. Joi Ronyval találkozott mielőtt az anyám eltűnt és anyám ismerte Ronyt. Ezt nehéz volt elhinnem. Ronynak van egy lánya, Julia. Most már őt is meg kellett keresnem. Valószínűleg a dalszöveg Juliáról szólt, amit a naplóban találtam. Felhívtam Tibort, mert tervekre volt szükségem. Olyan érzésem volt, anyámnak Rony nem volt jó hatással az életére… Arról fogalmam sem volt Joi milyen szerepet játszott az egész dologban, és a hollétéről sem lehetett mit tudni. 

Nem tudok nevetni. 

Elgondolkodtam, mert elgondolkodtató.

Vegyes érzelmeket ébresztett a gondolat. 

A gondolat, az értékén nevezhető értéktelenség,

amire mindenki figyelt. 

Volt egy ember, Rony 

aki nevet szerzett magának,

tudással és emberségével kitűnt

és aki értékén nevezhető. 

Egy ember, aki olyan emberrel volt kénytelen foglalkozni, 

aki talán nem is érdemelt volna nyilvánosságot. 

Rony-nak volt egy lánya, 

Julia aki beállt modellnek.

A szüzességet ugyancsak értéknek nevezném,

tisztaságnak, a jónak, a nem pénzen vehető anyagnak, 

miért kellett neki árat szabni? 

Mi az, ami még nem vehető meg,

mi az, ami még nem eladható? 

Eladható a szüzesség, eladhatóak az érzelmek? 

Eladható a saját magam, 

hogy bárki köpködhessen, 

hogy utánam kérdezzen, 

aztán marad a „sajnáltassam magam effektus”? 

Pénzt kellett csinálni a semmiből. 

Kiderült a lány nem is akarta elveszíteni a szüzességét.

Még csak 16 éves volt, 

egy ország mosolyogott rajta. 

Kit érdekelt, ha már több milliót ajánlottak érte?

Emberek? 

Nyissátok ki a szemetek, 

figyeljetek oda egymásra! 

Ne halmozzatok magatokra adósságot.

Ha sok pénzetek van,

tegyetek félre belőle, 

a luxus a mindent megveszek, 

csak játék, ebben az anyagias világban,

már az ember is csak egy 

eladható pénzhalmaz! 

Mivé formálódott az érték? 

Írok. Írok. Írok. 

Háromdimenziósan gondolkodva,

párhuzamot vonva, érték és

értéktelenség között. 

Nekem nem csinálta 

meg a hajam mesterfodrász, 

nem forgok flancos körökben. 

Lehet, ha megtenné sem dicsekednék,

mert lehet nem is tetszene.

Ilyen ez a világ.

Hogy nyomdába adjam a gondolataimat? 

talán még nem is álmodtam róla.

Talán igen, de hát az nem biztos, 

hogy álom volt.

Értékén kezelem én ezt a világot,

de nagyon nehéz értékén kezelni.

Emberek. szeretlek benneteket, 

nem magamnak írok! 

Reklamálok rendesen, 

de értéket akarok ennek a világnak,

és amibe belekezdtem, 

arról a pontról nincsen visszaút. 

Tovább és tovább lapoztam a noteszt. Évát épphogy megtaláltam, már sodródtam a veszedelembe. Éva neve is meg volt említve a napló végén, egy bejegyzésben. Ekkor kegyetlen forróság és félelem fogott el, szétesett a térkép a cél előtt… 

Az utolsó lapon, volt egy dátum, amit nem tudtam hova tenni. Valamint egy kép, egy gitárról amit felismertem. 

Ezen a gitáron tanultam meg gitározni…. 

És ki írhatta a dalszöveget?

(40) Felipe, 2008. október 30.

Az utazásom folytatódott. A véget nem érő, saját magam elöl menekülés próbára tett. Menekülni kívántam az arcom elöl. Látni akartam a félelmeimet. Ösztönöm hajtva képeztem magam a túlélésre. Zavartak az álmaim. Az életem pedig végtelen egyszerű lett volna, ha a könnyebb utat választom. Viszont a több elágazás nehezebb álmot épít, és szebbet, igazabbat hoz létre… 

Meg kellett tanulnom végre élni. Érzéssel, gondossággal. A haragot és mérget ellensúlyozni önmagammal szemben. Az élet egyszerűségét nem feledni és szeretni a szerethetőt. Évát… 

Lehet, hogy nem egészen olyan, mint én, de nem hagy magamra, ha vétkezek. Aki szótlanságomból mosolyt képes építeni a lelkembe…

Együtt folytatódott a világ ezután, ami eddig hiányzott belőlem, hagytam betöltse. Mert szükségem volt rá. Nem kértem tőle semmit, még azt sem öleljen át, mert ez annyira természetes volt. Jött, nem kérdezett, csak rám nézett. Hitt bennem végre valaki. Ő. Hittem benne és a régi berögződéseimet kívántam eldobni magamtól. Nem abból kiemelni őt, átruházni valami olyasmivel, amibe nem tartozik bele…

Döntöttem. Mellette. Döntöttem a zenélés mellett, Laci mellett, hogy megvalósítsuk a terveinket a zenei életben. Döntöttem, hogy meglátogatom Dorotea-t… 

Meglátogatom a fiamat, akiben önmagam fogom látni…S csak játszott a szél, a gitárom húrjain vonuló ujjak játszottak. Mintha az arcom simogatta volna a szerelmem, a csókját éreztem, a lágyságát, hogy itt van velem. A halk dallam a fülemre ült, az érzéssel dobbanó ritmus ölén forgolódtam. 

Hallgattam, pedig ordíthattam volna attól, amit nem akarok. S kívántam őt, hogy arra a dallamra táncoljon nekem, Évi. 

Féltem elmondani neki az igazat, de hosszútávon önmagamat csapnám be, ha elhallgatnám előle, a tényeket. Őt szeretem, semmi olyan gond nincsen, ami megállíthatna. Csak a szemébe kellett néznem, hogy tudjam, nyugtalanságom nincs többé.

Néztem, ahogy alszik. Néztem, a boldogságát. Minden szegénységemet elfeledve jártam szemeimmel az ajkán, a lélegzésén. 

Apró levegővétellel csitította magát, nehogy felébredjen. Még álmodott.

Az éjjelszekrényre tettem a levelet.. Évi, akitől felébredt magányom szótlanságából a kedvem. Itt kell, hagyjalak, kis időre.

De visszajövök, ígérem. Tudod, ígértem neked valamit és ez nem csak ígéret. 

Nem fogadalom, nem valaminek az megmagyarázása. Neked, nekem. Nekünk. 

Eddig is éltem, de nem tudtam milyen élni.

Ebben az életben a jobbá tett valóm, neki köszönhettem. 

Szia, szerelmem. Mennem kell, álmodj csak…. 

Minden út, akármerre is megyek, hozzád vezet. 

Nincsen olyan ébredés, ami megrendítene. 

Csak olyan árnyék vagyok, aminek te vagy a fénye… 

Bármerre is fordít a világ…