(42) Laci, 2008. november 4.

Tibor információi szerint, Joe-t nem helyben, hanem külföldön kellett keressem. Az előkerült napló, Rony Flee tulajdona volt, ami Zsombor irodájából került elő. Még nem tudtam, anyám honnan ismerhette Rony-t, de eléggé közeli ismerősök lehettek. Abba is biztos voltam, a fickó nem a festmények árnyvilágába volt szerelmetes, hanem valami szorosabb kapcsolat fűzhette őket egymásba. Zsombor nem illett a képbe. 

A fogadás, Rony, az anyám. Rony már nem tud többet beszélni, tőle sosem tudhatom meg mi történt azon az estén. Vagy mégis? Elővettem a naplót és lapozgatni kezdtem. Az ujjaim el-elakadtak egy- egy lap oldalán, és olvastam. Dalszövegek, időpontok, fellépések. Dátumok. 

Számomra mind használhatatlan adat. Az egyetlen élő kapcsolat, Rony és köztem, a gitárom volt. Amin megtanultam játszani. Jobban szemügyre vettem azt, a képet. Az anyám házában volt fényképezve, ebben biztos voltam. Még akkor is, ha a színes nyomtatott oldal volt, nem valódi fénykép. Fénykép… Jutott eszembe, fénykép…Az eredeti képet kell megtalálnom, mert az többet mutat…El kell utaznom Rómába, anyám házába…Meg kell találnom Joe-t. 

Olyan megérzésem volt, Joe szándékosan bujkál előlem. Lapozgattam azt a naplót, oda vissza, átnéztem minden zugát. A gitáron kívül, Julia volt a mélypont. Sehogy nem állt össze, sehogy nem akart összeállni a történet, a dalszöveg, Éva, a gitárom és Rony között. Ha Rony ismerte az anyám, márpedig ismerték egymást, akkor Éváról szó eshetett. A gitárom pedig, nem hoztam el Rómából. Ez így nem lesz jó. Gondoltam magamban… Fogtam a laptopom, felmentem az internetre és rákerestem arra a dalszövegre, amit a naplóban találtam.

 „ Rony-nak volt egy lánya Julia, aki beállt modellnek…” Találtam egy videó klipet is. 

Viszont ez a dal, az akkori Kill Time zenekar klipje volt. Julia címmel. 

Valószínűleg Julia egy színész volt, hogy Rony lánya lett volna…kételkedtem… Lánya? vagy a szeretője? A dalszövegek nagyon furcsán tudnak megjelenni. A videóban egy fiatal nő táncolt, valójában akárki lehetett… Lementettem a videót, de előtte alaposan átnéztem minden egyes részletét. Joe, Rony, is szerepeltek benne. Mindenki a maga módján. Zsombor viszont sehol sem látszott, még a neve sem volt fellelhető sehol… Akárki írta a szöveget, valakinek az életéről írta, talán Juliáról szólt, talán másról, talán valakiről, akit nem is ismerek, vagy olyanról, akit nagyon is féltettem mindig is… 

 Hirtelen megcsörrent a mobilom. 

- Szia – szólt egy kedves hang. Éva volt.

 - Drága tesókám, aggódom érted. Mondd, merre vagy? 

- Semmi baj. – Válaszoltam. Segítened kell nekem, ennyi az egész. Olyan cérnát fűztem a tűbe, amit csak a jó látó tud visszafűzni belé…

 - Laci, megijesztesz… 

- Semmi okod rá, hamarosan találkozunk. Jól vagy?

 - Nem igazán. Felipe eltűnt.

 - Eltűnt? – hirtelen elfogott az idegesség. 

- Igen, hagyott egy levelet, hogy sürgős dolga akadt és vigyázzak magamra. Én ezt nem értem Laci, mi folyik itt? 

- Nem tudom, Éva. Nem tudom.

 - Van valami közelebbi információd, mégis hova mehetett?

 - Nem tudom, tényleg. 

Csak annyit tudok, hogy elutazott az országból. 

Repülőjegyet vett, ennek utánanéztem. 

- Elutazott…- hörögtem magamban…elutazott…

Jó oka lehetett rá, vagy a titkait nem volt képes már fedezni előtted. 

- Éva, próbálj összpontosítani. Hívtad, kerested? 

- Igen. - És mit mondott? 

- Azt mondta, amit a levélben leírt. Aztán nemrég találtam a szemetesben egy borítékot. 

- Borítékot?

 - Igen. Spanyolországban adták fel, valami Dorotea.

 - Dorotea? 

Dorotea, Julia, Rony….. 

Egyre mélyebben forgolódó álmok, ebben a zűrzavaros zivatarban. Most már nem csak Joe-t, Juliát és az emlékeimet kellett megtalálnom, hanem Felipe –vel kapcsolatos kérdéseket is… 

(41) Ugyanazon a napon, Laci

Az írásnak szenteltem a napot. Zenei ízlést nem válogatva, váltogattam a hangulatomat.

Anyám eltűnése után, sokat foglalkoztatott a halál kérdése. Így válogattam össze számomra kedves „haláli” metálomat, rockomat, meg a sirató bluest. 

Nem csodálkoztam azon, hogy egyszer jobban tetszik ugyanaz a lemez egyszer kevésbé. Ha 

az ember olyan ismeretlenbe kapcsolódik, amit valójában már régóta magában érez, akkor a változó megmozdul. Rossz napom volt, azért nem tetszett. Igazából, csak beleképzeltem valami mást is, amit még meg kellett tanulnom elérni.

Amikor erősen pszichogén a zene, akkor annak a megrázósága a saját gondolataim, és a történet párhuzamosságával összevont képzeletből származik. Mert mindig megalkottam a saját világomat, amiben körvonalazódtak a megírni vágyott sorok. 

Az agy elképzelheti a halált, ha az ember erre programozza be magát. Amire, meg valójában bevagyunk állítva, az nem egy stopperóra, hanem a túlélés. Ami a legtöbb esetben mindig a fájdalmas lelkiállapot.

A sápatagság sem következhet be magából a zenéből, egyszerűen az alkotójából érzem a negatívat, a képzelőerő megállíthatatlan. Az tesz tönkre, ami valójában a féltekében marad, és nem jön ki. Vagy az a része hasznosul, amiből képtelenség kivonni a valóságot. A halálról írnom, nem volt egyszerű. Félre is kellett tennem egy kis időre.

Eredmény? Nem fog meghalni az, aki képtelen rá. Sőt, nem is akar.

Aki a halálról csak képzelet alkot, az sohasem akar meghalni és nem is fog. 

Megfogtam a tollam és a régi füzetembe írni kezdtem. A dalszövegem, a bonyolult elmémnek köszönhetően utakat tört be az agyamban. Aztán nem tudtam, mennyire lesz kifizetődő az idő, amit a zenélésre szánok. Éberségem erőt adott. Megfogtam a tollam és a régi füzetembe írni kezdtem. 

Tibor legutóbbi nyomozása után, egy határidőnaplót adott át nekem, ami Rony Flee tulajdona volt. Joi Ronyval találkozott mielőtt az anyám eltűnt és anyám ismerte Ronyt. Ezt nehéz volt elhinnem. Ronynak van egy lánya, Julia. Most már őt is meg kellett keresnem. Valószínűleg a dalszöveg Juliáról szólt, amit a naplóban találtam. Felhívtam Tibort, mert tervekre volt szükségem. Olyan érzésem volt, anyámnak Rony nem volt jó hatással az életére… Arról fogalmam sem volt Joi milyen szerepet játszott az egész dologban, és a hollétéről sem lehetett mit tudni. 

Nem tudok nevetni. 

Elgondolkodtam, mert elgondolkodtató.

Vegyes érzelmeket ébresztett a gondolat. 

A gondolat, az értékén nevezhető értéktelenség,

amire mindenki figyelt. 

Volt egy ember, Rony 

aki nevet szerzett magának,

tudással és emberségével kitűnt

és aki értékén nevezhető. 

Egy ember, aki olyan emberrel volt kénytelen foglalkozni, 

aki talán nem is érdemelt volna nyilvánosságot. 

Rony-nak volt egy lánya, 

Julia aki beállt modellnek.

A szüzességet ugyancsak értéknek nevezném,

tisztaságnak, a jónak, a nem pénzen vehető anyagnak, 

miért kellett neki árat szabni? 

Mi az, ami még nem vehető meg,

mi az, ami még nem eladható? 

Eladható a szüzesség, eladhatóak az érzelmek? 

Eladható a saját magam, 

hogy bárki köpködhessen, 

hogy utánam kérdezzen, 

aztán marad a „sajnáltassam magam effektus”? 

Pénzt kellett csinálni a semmiből. 

Kiderült a lány nem is akarta elveszíteni a szüzességét.

Még csak 16 éves volt, 

egy ország mosolyogott rajta. 

Kit érdekelt, ha már több milliót ajánlottak érte?

Emberek? 

Nyissátok ki a szemetek, 

figyeljetek oda egymásra! 

Ne halmozzatok magatokra adósságot.

Ha sok pénzetek van,

tegyetek félre belőle, 

a luxus a mindent megveszek, 

csak játék, ebben az anyagias világban,

már az ember is csak egy 

eladható pénzhalmaz! 

Mivé formálódott az érték? 

Írok. Írok. Írok. 

Háromdimenziósan gondolkodva,

párhuzamot vonva, érték és

értéktelenség között. 

Nekem nem csinálta 

meg a hajam mesterfodrász, 

nem forgok flancos körökben. 

Lehet, ha megtenné sem dicsekednék,

mert lehet nem is tetszene.

Ilyen ez a világ.

Hogy nyomdába adjam a gondolataimat? 

talán még nem is álmodtam róla.

Talán igen, de hát az nem biztos, 

hogy álom volt.

Értékén kezelem én ezt a világot,

de nagyon nehéz értékén kezelni.

Emberek. szeretlek benneteket, 

nem magamnak írok! 

Reklamálok rendesen, 

de értéket akarok ennek a világnak,

és amibe belekezdtem, 

arról a pontról nincsen visszaút. 

Tovább és tovább lapoztam a noteszt. Évát épphogy megtaláltam, már sodródtam a veszedelembe. Éva neve is meg volt említve a napló végén, egy bejegyzésben. Ekkor kegyetlen forróság és félelem fogott el, szétesett a térkép a cél előtt… 

Az utolsó lapon, volt egy dátum, amit nem tudtam hova tenni. Valamint egy kép, egy gitárról amit felismertem. 

Ezen a gitáron tanultam meg gitározni…. 

És ki írhatta a dalszöveget?

(40) Felipe, 2008. október 30.

Az utazásom folytatódott. A véget nem érő, saját magam elöl menekülés próbára tett. Menekülni kívántam az arcom elöl. Látni akartam a félelmeimet. Ösztönöm hajtva képeztem magam a túlélésre. Zavartak az álmaim. Az életem pedig végtelen egyszerű lett volna, ha a könnyebb utat választom. Viszont a több elágazás nehezebb álmot épít, és szebbet, igazabbat hoz létre… 

Meg kellett tanulnom végre élni. Érzéssel, gondossággal. A haragot és mérget ellensúlyozni önmagammal szemben. Az élet egyszerűségét nem feledni és szeretni a szerethetőt. Évát… 

Lehet, hogy nem egészen olyan, mint én, de nem hagy magamra, ha vétkezek. Aki szótlanságomból mosolyt képes építeni a lelkembe…

Együtt folytatódott a világ ezután, ami eddig hiányzott belőlem, hagytam betöltse. Mert szükségem volt rá. Nem kértem tőle semmit, még azt sem öleljen át, mert ez annyira természetes volt. Jött, nem kérdezett, csak rám nézett. Hitt bennem végre valaki. Ő. Hittem benne és a régi berögződéseimet kívántam eldobni magamtól. Nem abból kiemelni őt, átruházni valami olyasmivel, amibe nem tartozik bele…

Döntöttem. Mellette. Döntöttem a zenélés mellett, Laci mellett, hogy megvalósítsuk a terveinket a zenei életben. Döntöttem, hogy meglátogatom Dorotea-t… 

Meglátogatom a fiamat, akiben önmagam fogom látni…S csak játszott a szél, a gitárom húrjain vonuló ujjak játszottak. Mintha az arcom simogatta volna a szerelmem, a csókját éreztem, a lágyságát, hogy itt van velem. A halk dallam a fülemre ült, az érzéssel dobbanó ritmus ölén forgolódtam. 

Hallgattam, pedig ordíthattam volna attól, amit nem akarok. S kívántam őt, hogy arra a dallamra táncoljon nekem, Évi. 

Féltem elmondani neki az igazat, de hosszútávon önmagamat csapnám be, ha elhallgatnám előle, a tényeket. Őt szeretem, semmi olyan gond nincsen, ami megállíthatna. Csak a szemébe kellett néznem, hogy tudjam, nyugtalanságom nincs többé.

Néztem, ahogy alszik. Néztem, a boldogságát. Minden szegénységemet elfeledve jártam szemeimmel az ajkán, a lélegzésén. 

Apró levegővétellel csitította magát, nehogy felébredjen. Még álmodott.

Az éjjelszekrényre tettem a levelet.. Évi, akitől felébredt magányom szótlanságából a kedvem. Itt kell, hagyjalak, kis időre.

De visszajövök, ígérem. Tudod, ígértem neked valamit és ez nem csak ígéret. 

Nem fogadalom, nem valaminek az megmagyarázása. Neked, nekem. Nekünk. 

Eddig is éltem, de nem tudtam milyen élni.

Ebben az életben a jobbá tett valóm, neki köszönhettem. 

Szia, szerelmem. Mennem kell, álmodj csak…. 

Minden út, akármerre is megyek, hozzád vezet. 

Nincsen olyan ébredés, ami megrendítene. 

Csak olyan árnyék vagyok, aminek te vagy a fénye… 

Bármerre is fordít a világ…

Horváth Lívia

(39) Ugyanazon a napon, Felipe

Az életem egy nagy fordulatot vett. Olyan fajta voltam, olyan zenészfajta, aki mindig mindent szeretett volna megmagyarázni. Fiatalabb koromban csapongó, de a lázadó vérvonal bennem maradt. Tudtam, van a férfi és a nő, akik összeillenek és vannak olyanok, akik mindent megmagyaráznak, miért igen és miért nem. Bár, nem is ezen múlik. Előbb utóbb egymásra találnak azok, akik ismerik önmagukat és felismerik a másik lelkében saját magukat. Nem kell itt a nőnek hajtania, a nő nem kocsis. A férfi pedig értékelni fogja a lelkét, a lényét. Nem kell a férfinak nyomulnia. Az a férfi, aki azt tudja, hogy nyomulni kell, az rég rosszul csinálja.

Mindenki önálló lény, nem pasit kell fogni meg csajt, a társprobléma ennél sokkal bonyolultabb, és bizony, aki összeillik elkergetni sem tudja a másikat. A legnagyobb összeveszés is csak arra ébreszti rá az embert, mennyire fontos a másik és minden szó azért van, hogy tudjunk tovább küzdeni. Együtt. Azért sok a válás is manapság, mert az emberekben már nincsen hit. Ezért vártam ilyen sokáig a dologgal.

Nem egymás személye ellen van gondunk, hanem a problémavilág lett a központ. A probléma, amit hordozunk a szívünk alatt, sok-sok ideig és a másikra öntjük, mint valami gipszet. Aztán hagyjuk az egészet, hogy lassacskán elkopjon. Eddig nem hagyta a büszkeségem, hogy beköttessem a fejem. Bár egyszer majdnem megtettem…

Aztán miért győztem volna meg az egész világot, a női nemet arról, hogy én vagyok a legjobb? Lehet száz nő is, ha egyik sem ér a szívemig. Ritkán éreztem valakivel olyan hullámhosszon magam, mint Évivel. Egy nő volt ez alól kivétel, a régi életemben Dorotea.

A volt barátnőkkel nem mindig „szerettem továbbra is megélni azokat a pillanatokat” amit vele igen.

Tudom, hogy feszültséget okoztam sokszor a nyomulásommal és szövegeltem.

No, ez nagy különbség. Hogy valaki elegánsan beszél, és kellemesen saját magát adja vagy színjátékot rendez a vad befogására. Évi mellett rájöttem, sosem a nő a vad. Mert igazából, ő fogott be engem és nem fordítva, a nő a vadász. Évi, az énekes, a nő. Aztán vajon a nő választ vagy a férfi? A férfi nem küzd, teper.

Ha éreztem nem kaptam visszajelzést, márpedig hiába van valakiben ösztön és küzd a másikért, ha ő nem akar téged. Vagy bizonyára össze sem illetek. Ilyenkor meg kell mondani nyíltan, hogy "nem". Persze van az a fajta férfi, akivel érdemes ezt a játékot eljátszani, a nő szívesen játszik, és ha játszani akar, elfogadja a közeledést.

Évi ilyen volt. Olyan természetesen jó.

De vannak határok, mindenben vannak határok. Megélni a jó pillanatokat, a spontán történéseket, a játékot, azt tényleg nehéz. Mert mindent túlfilozofálunk. Vajon melyik esélyesebb? Ha két személy hasonló egymáshoz, vagy éppenséggel különböznek? Hol találnak közös találkozási pontot? Márpedig ha a közös találkozási pontot keresik, akkor bolondul hasonlónak kell lenniük mindkettőjüknek. Ez nem törvény, nem szabály, nem jövendőmondás. Ez egyszerű tény.

Nem kívántam a múltamból táplálkozni és nem kívántam a mások irigykedő véleményeit a hátamon súlyként fájlalni.

Végre az voltam, akinek lennem kellett volna már oly régóta.

Évi teremtett újjá, mert megláttam benne azt a végtelen szellemet, aminek szükségét kívántam. Érzésekkel teli volt. Érzékiségétől hullámzott a levegő, lelkét előttem kinyitotta, ahova beléphettem. Hallgattam, ahogyan a szíve hozzám énekelt. Szerettem a természetességét, igazi nőként lépett fel, akárhová ment. Nélkülem is.

Már nem kívántam megmagyarázni a miérteket.

Semmi miértet.

Semmi magyarázkodást.

Egyet kivéve…

Két napja postafordultával kaptam Dorotea-tól egy levelet. Dorotea –t nagyon szerettem, akkoriban, de elváltak útjaink. Megkértem, hogy jöjjön hozzám, de nemet mondott. A zenei élet keményen vitt a zuhatagba és sokat utaztam külföldre. Ő jött velem, egy darabig. Fellépésekre jártam. Nagyon bántam, hogy nem foglalkoztam vele eleget. Nem vihettem magammal, mint a poggyászomat. Magyarországra sem, mert nem akart velem jönni. Titkok közt éltem.

Dorotea pedig Spanyolországban maradt a fiúnkkal. Igen, van egy kisfiam. Leopoldo.

… Én is csak a levélből tudom…

(38) Éva, 2 hónappal később…

Sétáltam a napsütésben, a Dunáról visszatükröződő fényben. Majd egyenesen hazamentem. Azon a napon egy új álom kezdődött. Elfeledtem minden valóságos mesét a régi álmaimban és nem gondolva rájuk, új életet kezdtem. Laci Joe-t készült megtalálni, ami eddig sikertelen történetnek bizonyult. András és Zsombor egy közös zenei projekten dolgoztak.

Én pedig Felipével összebútoroztam. Laci, a találkozásunk alkalmával elköltözött Zsombortól. Anyám halálhírét tragikusan fogadtam és Lacival, amikor közöltem, hogy az apánk valójában nem az apánk, azóta egy hazugságnak hitte az életet. Tibor folyamatosan nyomozott az ügyben, hogy kiderítse mi is történt azon az estén, de a kérdések kérdéshalmazzá változtak. Olyannak tűnt mindenki, amilyennek eddig sosem.

Minden megváltozott, a titkok egy része napvilágra hozták a miértekre a választ, de végül is nem adtak választ a hogyan –ra. Hogy történhetett meg, mindez velünk? Mi az álom és a valóság közötti határ? Már magam sem tudtam, mikor álmodom, és mikor állok valóságban az olvasó előtt. Készültünk az újévre, semmi meglepetést várva, de úgy döntöttünk Felipével és Lacival együtt, hogy Rómába megyünk karácsonyozni.

A hírt nem kürtöltük világgá, egy fellépést is elvállaltunk római klubban, a Fekete Tanyában. Források szerint, Joe sokat megfordult már ott. Sokan adtak koncertet arrafelé, főleg Ron annak idején, ott ütötte ki magát. „Apámra „bíztam a pesti lakást, aki már nem dühöngött Laci miatt. Felipével még nem volt kibékülve, de engem ez most annyira nem érdekelt. Tudni akartam, ki írta anyámnak azokat a leveleket. Tudni akartam Zsombor mit tud még az anyámról, amiről nem hajlandó beszélni. András vitte Pesten a csapatot, két új fiúval. Mi pedig a nagy útra készültünk, nagy útra készültünk az álmainkban.

Helyre kívántuk tenni az életünket, túl akartunk lépni a valóságon végre. Egy időutazást kívántam tenni, beletérdelni abba a fájdalomba, amit nem élhettem meg akkor, mert nem ismertem azokat az embereket, akiket mindig is ismernem kellett volna! Valaki színészszerepet játszott ebben a történetben, egy előre megírt szereplőt alakított, aki meggátolta azt, hogy eljussak az igazsághoz. Felipe megígérte, hogy mindenben segít engem és azért sem haragudtam már rá, amiért nem mondta el az elején, hogy ismeri a testvéremet. Miért lettem volna haraggal az iránt, akit szeretek? Hogy magamat bántsam a gyűlöletemmel, amire úgysem vagyok képes? Nem. Az álomhasadék kezdett szétnyílni és időben kellett cselekednem, amíg minden tény feltárása előtt be nem csukódik újra a szakadék.

Elmélkedésem közepette, hazaérkezett Felipe. Kérően rám nézett és szerelmesen a szemembe nézett. Elegáns mozdulatával azt súgta, készül valamire, talán arra, hogy érdeklődésemet kivívja. Titokzatosságot adtak az arcvonásai. Teljesen átadtam magam a megborzongás élményének. Testemet átjárta a hideg bizsergés és Felipe forró ajkának érintése kiverte az agyamból a gondolkodás lehetőségét. Lehelete a fülemhez simult és két kezem közé fogtam puha arcát. Magához font, hajamat sodorta az ujjaival és megtalálta a magában a tekintetemet. Ébredéssel köszöntöttem az érintését, és tudtam boldogabb, mint valaha!

- Évi! – csak ennyit mondott. Aztán elbotlott szavai közt, éreztem könnyei összemosódásának akaratát a szívemben…

Még ki sem mondta azt, amire olyan régóta vágytam, s egy pillanat alatt semmin nem habozva, feleltem neki, hogy igen! Igen, hozzád megyek feleségül..

Aztán ujjamra áldotta, a sorsunk pecsétjét…

( 37) Éva, 2008. október 15.

Zsomborhoz indultam. Öntörvényű voltam, ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Pedig nem volt ez mindig így, csak képzeltem egy képzelt életet. Magamnak. Sokszor éreztem, nem azt mondom és teszem, amit gondolok. Sok barátomat bántottam volna meg az igazsággal. Nem szerettem különösképpen megjegyzést tenni az embertársaimra, mert általában maguk is tisztában voltak a hibáikkal, nehézségeikkel és a kinézetükkel. Miért pont én lettem volna az, aki ítél? Mi és ki felett? Az élet arra tanított, hogy küzdjek és elfogadjak. Még így is voltak dolgok, amikkel nem értettem egyet, nem tartoztak bele az életvilágomba.

A sok titok csak rejtőzött mögöttem és ajtó rám volt csukva. A szerelmem settenkedett mellettem, az apám szellemként igazodott a mindennapjaimhoz és anyámról még mindig nem tudtam semmit. Itt volt az idegen, akiről álmodtam, itt voltak az álmos nappalok, amiben aludtam. Itt voltak a nagy kérdések, amikre nem kaptam választ. Álmodtam és álmodtam, képzeltem és éreztem. Elvarázsolt voltam a saját magam idegenségétől. S ráadásul az összes létező felhő goromba lett az égen. Zuhogni kezdett az eső.

- Az esernyőm nem fog sokat érni ebben a zivatarban, de azért magammal viszem. Olyan, mint Zsombor. Van, de néha hiába van…

Sosem voltam karrierista. Nem voltam hivalkodó, próbáltam a munkámban arra törekedni, ésszel és értékkel igazodjak a feladatokhoz. A lányaim, ők túlságosan a külsőségre és a büszkeségre fonták fel az életüket. Pedig a szépség nem onnan sugárzott, hanem a belső erőből, a tudásból, a tehetségből és az igazán szépségekben megláttam ezt a pluszt akkor elvállaltam a „kiképzésüket”. A szépség lehetett eszköz, az érvényesüléshez, de ezeket a lányokat a férfiak is csak eszköznek tekintették. Aztán amikor sírva borultak a vállamra, mint a kis mimóza Milla, akkor elhatároztam, nem hagyom annyiban azt, hogy így alázzák, és keményen felléptem az érdekében. Egy szép arc és mosoly, még nem garancia a sikerre. Okosnak kellett lennem, ha már mások helyett is gondolkodnom kellett. Zsombor ebben látta a saját gyengeségét, hogy én nem voltam ilyen nő, nem voltam hajlandó így cselekedni, pedig sok híres modellcég felkért, hogy ebben a „ szakmában dolgozzam”. Nem, már kislányként nem láttam magam ebben az életben. A fotózás, az ének és a titok. Ez a három dolog tartotta életben nálam a szerepet. Én voltam az, aki megörökít, nem az akit megörökítenek.

- Vajon, jól éreztem Zsombor izgatottságát a múltkor? – vágott mellbe a gondolat, hogy megint a régi vágyakat akarja belőlem kierőltetni.

Önzőnek képzeltem őt. Szerelmünk sem tartott sokáig, igazából csak rajongtam érte, nem volt ez akkora szerelem, csak bíztam benne, hogy jobb nálam. Ez vezetett félre, önmagamtól.

Ahogy az emlékeimben vágtattam, észrevettem, hogy késik a buszom. Pedig nem szerettem volna későn érkezni és előre bejelentett módon megjelenni a lakása előtt. Így hátha többet megtudok, nem tudja eltűntetni a nyomokat, a hazugságokat, amit rejteget előlem egy ideje.

Forró, szeles, idege október nézett az arcomba. Láttam a magam sérülékenységét ebben az egész kapcsolatban. Semmi közöm nem volt már hozzá, mégis muszáj volt hozzá mennem, mert sem Felipe, akit szeretek, sem András, akit szerettem nem árulta el azt, amiről tudnom kellene. András sem érdekelt, de Felipe egyre jobban gyötört engem, a fellépésein sem jártam, nem tudtam róla semmit, kivéve azt, hogy nagyon szeretem őt.

Megmagyarázhatatlan volt az egész kapcsolatunk. Amolyan bújócska játék, és folyton keresnem kellett őt….a lelkemben.

Azonban sokat sírtam én miatta, sokat, nagyon sokat.

Jött a busz, felszálltam és elindultam a belvárosba. Nem akartam metrót választani, mert gondolkodnom kellett az ablakból kifelé.

Amikor megérkeztem, megborzongtam. Megnyomtam a tömbházba épített kaputelefon csengőt.

Egy hang szólt, de nem téveszthettem össze, nem Zsomboré volt. Ebben biztos voltam. Talán? De nem akartam találgatni, mert nem volt értelme. Nem kérdezte meg ki vagyok. vajon miért nem?

Nem használtam a liftet, pár emelet csak nem tesz tönkre. Szedtem a lábam, egyre feljebb és feljebb, nem volt megállás. Amikor odaértem, kifújtam magam és becsengettem.

- Rögtön megyek .- Szólalt meg újra az a hang.

Beleborzongtam az egészbe, mert már minden porcikámmal tudtam, nem Zsombor fog ajtót nyitni nekem.

És az ajtó kinyílt….

Egy férfit pillantottam meg, egy fekete hosszú hajú férfit és hirtelen magamat véltem felfedezni benne. Gitár volt a kezében, valami dallamot dúdolt, nem értettem, mert az elmosódott valóság játszott velem. Csak néztem és ő is figyelt rám. Nem ismertem ezt a férfit, de tudtam ki ő.

Nem ismert engem, de láttam a könnycseppeket a szeme sarkában, láttam, hogy eleredt a könnyem és patakok telnek meg a boldogságomtól. Láttam, mivé változok az örömtől és láttam, milyen az amikor igazán szeretnek….

- Éva? – Csak ennyit mondott.

- Ki vagy te?

- Én vagyok. – Felelte.

Aztán odalépett elém és átölelt, a hajában éreztem a könnyeim, a könnyeit éreztem az arcomon.

Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre az álmomban ébredjek fel….

és tudtam, hogy most ez bekövetkezett….