( 37) Éva, 2008. október 15.

Zsomborhoz indultam. Öntörvényű voltam, ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Pedig nem volt ez mindig így, csak képzeltem egy képzelt életet. Magamnak. Sokszor éreztem, nem azt mondom és teszem, amit gondolok. Sok barátomat bántottam volna meg az igazsággal. Nem szerettem különösképpen megjegyzést tenni az embertársaimra, mert általában maguk is tisztában voltak a hibáikkal, nehézségeikkel és a kinézetükkel. Miért pont én lettem volna az, aki ítél? Mi és ki felett? Az élet arra tanított, hogy küzdjek és elfogadjak. Még így is voltak dolgok, amikkel nem értettem egyet, nem tartoztak bele az életvilágomba.

A sok titok csak rejtőzött mögöttem és ajtó rám volt csukva. A szerelmem settenkedett mellettem, az apám szellemként igazodott a mindennapjaimhoz és anyámról még mindig nem tudtam semmit. Itt volt az idegen, akiről álmodtam, itt voltak az álmos nappalok, amiben aludtam. Itt voltak a nagy kérdések, amikre nem kaptam választ. Álmodtam és álmodtam, képzeltem és éreztem. Elvarázsolt voltam a saját magam idegenségétől. S ráadásul az összes létező felhő goromba lett az égen. Zuhogni kezdett az eső.

- Az esernyőm nem fog sokat érni ebben a zivatarban, de azért magammal viszem. Olyan, mint Zsombor. Van, de néha hiába van…

Sosem voltam karrierista. Nem voltam hivalkodó, próbáltam a munkámban arra törekedni, ésszel és értékkel igazodjak a feladatokhoz. A lányaim, ők túlságosan a külsőségre és a büszkeségre fonták fel az életüket. Pedig a szépség nem onnan sugárzott, hanem a belső erőből, a tudásból, a tehetségből és az igazán szépségekben megláttam ezt a pluszt akkor elvállaltam a „kiképzésüket”. A szépség lehetett eszköz, az érvényesüléshez, de ezeket a lányokat a férfiak is csak eszköznek tekintették. Aztán amikor sírva borultak a vállamra, mint a kis mimóza Milla, akkor elhatároztam, nem hagyom annyiban azt, hogy így alázzák, és keményen felléptem az érdekében. Egy szép arc és mosoly, még nem garancia a sikerre. Okosnak kellett lennem, ha már mások helyett is gondolkodnom kellett. Zsombor ebben látta a saját gyengeségét, hogy én nem voltam ilyen nő, nem voltam hajlandó így cselekedni, pedig sok híres modellcég felkért, hogy ebben a „ szakmában dolgozzam”. Nem, már kislányként nem láttam magam ebben az életben. A fotózás, az ének és a titok. Ez a három dolog tartotta életben nálam a szerepet. Én voltam az, aki megörökít, nem az akit megörökítenek.

- Vajon, jól éreztem Zsombor izgatottságát a múltkor? – vágott mellbe a gondolat, hogy megint a régi vágyakat akarja belőlem kierőltetni.

Önzőnek képzeltem őt. Szerelmünk sem tartott sokáig, igazából csak rajongtam érte, nem volt ez akkora szerelem, csak bíztam benne, hogy jobb nálam. Ez vezetett félre, önmagamtól.

Ahogy az emlékeimben vágtattam, észrevettem, hogy késik a buszom. Pedig nem szerettem volna későn érkezni és előre bejelentett módon megjelenni a lakása előtt. Így hátha többet megtudok, nem tudja eltűntetni a nyomokat, a hazugságokat, amit rejteget előlem egy ideje.

Forró, szeles, idege október nézett az arcomba. Láttam a magam sérülékenységét ebben az egész kapcsolatban. Semmi közöm nem volt már hozzá, mégis muszáj volt hozzá mennem, mert sem Felipe, akit szeretek, sem András, akit szerettem nem árulta el azt, amiről tudnom kellene. András sem érdekelt, de Felipe egyre jobban gyötört engem, a fellépésein sem jártam, nem tudtam róla semmit, kivéve azt, hogy nagyon szeretem őt.

Megmagyarázhatatlan volt az egész kapcsolatunk. Amolyan bújócska játék, és folyton keresnem kellett őt….a lelkemben.

Azonban sokat sírtam én miatta, sokat, nagyon sokat.

Jött a busz, felszálltam és elindultam a belvárosba. Nem akartam metrót választani, mert gondolkodnom kellett az ablakból kifelé.

Amikor megérkeztem, megborzongtam. Megnyomtam a tömbházba épített kaputelefon csengőt.

Egy hang szólt, de nem téveszthettem össze, nem Zsomboré volt. Ebben biztos voltam. Talán? De nem akartam találgatni, mert nem volt értelme. Nem kérdezte meg ki vagyok. vajon miért nem?

Nem használtam a liftet, pár emelet csak nem tesz tönkre. Szedtem a lábam, egyre feljebb és feljebb, nem volt megállás. Amikor odaértem, kifújtam magam és becsengettem.

- Rögtön megyek .- Szólalt meg újra az a hang.

Beleborzongtam az egészbe, mert már minden porcikámmal tudtam, nem Zsombor fog ajtót nyitni nekem.

És az ajtó kinyílt….

Egy férfit pillantottam meg, egy fekete hosszú hajú férfit és hirtelen magamat véltem felfedezni benne. Gitár volt a kezében, valami dallamot dúdolt, nem értettem, mert az elmosódott valóság játszott velem. Csak néztem és ő is figyelt rám. Nem ismertem ezt a férfit, de tudtam ki ő.

Nem ismert engem, de láttam a könnycseppeket a szeme sarkában, láttam, hogy eleredt a könnyem és patakok telnek meg a boldogságomtól. Láttam, mivé változok az örömtől és láttam, milyen az amikor igazán szeretnek….

- Éva? – Csak ennyit mondott.

- Ki vagy te?

- Én vagyok. – Felelte.

Aztán odalépett elém és átölelt, a hajában éreztem a könnyeim, a könnyeit éreztem az arcomon.

Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre az álmomban ébredjek fel….

és tudtam, hogy most ez bekövetkezett….

(36) 2008. október 12. Laci (A turnénak vége…)

(A kedves olvasók, vagyis Önök nem hihetik azt, hogy az élet olyan egyszerű. Vajon, hogy lehet az, hogy Laci és Éva még nem találkozott egymással? Én tudom a választ, de Laci még nem tudja, hogy a legjobb barátja, az ikertestvérének a szerelme…)

Titkokat halmozott fel a tányéromra az élet. Megjártunk egy csomó helyet, felléptünk hazai fesztiválokon, majd Bécsben. Az állandósult nyüzsgés, a koncertezés kikészítette az idegeimet. Keveset aludtam, nem úgy koncentráltam a feladatokra, ahogyan azt jómagamtól elvártam. Zsombor nem fogadta pozitívan a bécsi akciónkat. Én pedig Zsombort. Lantos Úr is behívatott az irodájába és nem volt rózsás a hangulata. Felipének észrevehetően nem a dalszövegíráson járt az esze és folyton elmaradozott, késett a próbákról. Észrevehetően rejtegette előlem az új barátnőjét is. Kezdett szétesni a csapat. Andrással nem lehetett kommunikálni. Mindenki élt a saját maga kis világában, és ez nem volt így jó. Minden elromlott. Viszont nem szállhattam ki, és nem is akartam kiszállni. Új bandát egyik pillanatról a másikra nem tudtam volna magam mellé képzelni. Össze kellett valahogy ragasztanom újra a meglévőt. Tudtam, hogy erre csak Joe a megoldás. Senki más.

Joe- ról annyit tudtam, amennyit a lapokban olvastam. Meg amennyit Zsombor mesélt róla. Öreglegény nem vitatom, de nem az évjárat püfögteti rosszul az autót. Ez a guitarra jobban szólt, mint csak sejteni mertem. Végignéztem a tizenöt évvel ezelőtti koncerteket, lestem a szólóját, és csak igennel tudtam rá felelni. Joe-nál nyeregben volt a gitár, és azok az akkordjátékok, amiket tőle hallottam, nem a megszeppent zenei világról árulkodtak. Zsombor szerintem kissé irigy volt iránta, és túlságosan kételkedett saját magában. Ezért szakadtak szét, ezért nem figyeltek egymásra. Tudtam, hogy meg kell keresnem Joe-t és hatnom kell rá. Azt is tudtam, Lantos és Zsombor sem fog ellenem vétkezni, ha ezt a meccset eljátszom egy döntetlenre…( Bizony.)

- Te komolyan azt gondoltad, hogy a zenélésből meg fogsz tudni élni? - hunyorított rám Zsombor, s közben az arcába szűrődő fény megvilágításából magából kifordult arca megdöbbentette az enyémet is.

- Idejössz a világ végéről, egy idegen országba, ahol semmid sincs, és semmi sem köt ide. Én a helyedben okosabb lettem volna, és nem teszek olyasmit, ami nem a helyénvaló.

Egy szót sem szóltam, hagytam hadd jöjjön ki a sodrából.

- Megkukultál?- nézett rám bambán, mint aki nem tiszta. Akkor sem szóltam, csak elröhögtem magam.

- Most meg mi olyan vicces?- düledezett, és tekintetével próbált ostromolni.

- Zsombor, azt tudom sosem vagy eszednél, de ilyen önző már nem lehetsz, hogy megtilts nekem dolgokat, hogy találkozzam a testvéremmel. Nem a tulajdonod. Ő nem egy tárgy, holmi ékszer, amit felhúzhatsz, majd levehetsz az ujjadról, ha kedved úgy tartja.

- Márpedig ez akkor kemény harcnak ígérkezik, barátom. Aztán én nem tiltottam meg neked semmit. Te tiltod meg magadtól a dolgokat.

- Egyelőre, te laksz az én lakásomban, szereztem neked protekciós munkát, úgyhogy ha boldogulni akarsz nélkülem, akkor minderre a kényelemre nincsen szükséged. Évát pedig én ismerem jobban és felzaklatná, ha a kis hazugságok csak így napfényre kerülnének. Testvérke a nagyvilágból belopja magát az életébe, és majd mindenki boldog lesz…

- Ennyire érzéketlen voltál velem szemben is – mordultam fel. Nem csoda, ha nincs most veled, és nincs jogod így beszélni velem!

Ez a hangvétel nekem egyáltalán nem tetszett, legszívesebben a földbe döngöltem volna a puszta kezemmel, de csak gondolatban…

- Te féltékeny vagy! - hümmögtem az orra alá a nemtetszésemet.

- S ráadásul a bosszúd szeme hozzám ért most fel, de nem rám irányul - Zsombor, te őrűlt vagy!

- Lehet, hogy őrült vagyok, de legalább tudom, hogyan csináljam az őrültségeimet, gondosan megtervezve és beiktatva egyszer a gyakorlatban is…..

- Joe, ő mindennek az oka – váltott hirtelen témát a ficsúr, nem igazán vágtam mire célzott…

- Joe, így Joe úgy, a drága basszerom, a hihetetlen tehetséges gitárosom, akiért megőrült a közönség. Nem tudtam elviselni…

- Áá, vagyis beparáztál, nem is rám támadnak a rosszhiszemű zöld szörnyek belőled, hanem rá, ez szép. Legalább megkímélsz, mert ha nem akkor ide-vagy oda az ismeretség, meg a jótett helyébe jót várj. Én tudok segíteni neked.

- És tudok Ron Flashről is. Mibe keveredtél?

- Ez szép mondhatom, egymás ellen játszunk, egy csapatban. - Diadalmaskodni akart a szavaival felettem…

- Nem, nem, ez nem éppen így van, ha már átvágtattál a témán, hadd mondjam el, hogy tudatosítsam benned: Nem is vagyunk egy csapatban, így nem játszhatunk egymás ellen, én vagyok egy csapat és te egy másik, az én csapatomba nem tartoznak olyan álbarátok, akik képesek lennének egy csapaton belül arra, hogy hátba támadjanak…

- És ha nem élek meg a zenélésből, egye fene, nekem ez már nem erről szól. – fakadt ki magánkívül Zsombor.

- Gondolom, Joi-nak sem tetszett a csapatjátékod.

- Neki az nem tetszett, hogy jobb voltam nála. -Fűzte Zsombor tovább a fonalat, aminek már lassan nem is látszott a vége.

Komoly arcot vágtam.

- Én azt nem hinném.

- És Ron ő miben sántított?

- Ron drogozott. Keményen drogozott. Tanácsoltam neki, hogy időlegesen hagyja el a zenekaromat, és menjen elvonóra. De személyes támadásnak nyilvánította a segítő szándékomat. A felesége elhagyta és magával vitte a két gyereket is, Ron teljesen összeomlott. Nem bírt lépést tartani a zenekarral, az otthoni dolgait hagyta inkább veszendőbe. A család nem volt összeegyeztethető a folytonos utazásokkal, a fellépésekkel és a csábító kínálattal sem.

- Nők. Szóval nincs hűség csak kísértés, folyton ott a jobb csapatban a rossz ellenfél, a csapatjátékon belüli harc, a folytonos bűntudat. - Fejtegettem tovább a gondolatmenetét.

- Ha még csak az lenne. Teljesen szétcsapott a banda, Joe kiszállt, Ron nem élte túl a nyomást. Egészen az utolsó pillanatig hatni akartam rá, de nem ment.

- Mit akarsz most tenni? Újra összehozni a régmúlt szép idők emlékeit? Újra alapítanád a zenekart? Szerinted menne?

- Nem. Nem akarok új zenekart. Semmilyen zenekart nem akarok. Joe –t ezer éve nem láttam, azt sem tudom, hogy mit reagálna arra, ha felkeresném.

- És ha én keresném fel? – vágtam vissza most én a szavába, akkor talán még alkothatnák egy egészet, minden rossz kiszűrésével.

- Ne élj az illúziók kastélyában Laci, ez itt most nem az Alice csodaországban című darab. Ne fuss a riadt nyúl után, mert gödörbe vezet.

- Lehet, hogy odavezet, de rájövök, hogy a puszta kártyalapok nem parancsolhatnak nekem. Csupán tárgyak és…

- És? Most folytassuk Don Quijote De La Mancha-val?

- Örökké szélmalomharcot vívnál.

- Ez nem szélmalomharc, hanem csapatjáték.

- Meglépnéd? Hogy felkeresd?

- Miért is ne.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Már túl késő, csak kezdődnének újra a fellángolt bajok.

- Miből gondolod? Nem ütheted agyon a még el sem kezdődött terveket. Rendbe kell tenned magadban a kérdéseket és lépni kell.

- Csak hiszed. Joe a nehezebb gondolat.

- Mi már megöltük azt az időt. - Lohasztotta le a padlóra tekintetét Zsombor.

- Ébreszd fel az alvó oroszlánt, különben csak harcolni fogsz önmagaddal, falakat

építesz magadban, és nem hagy nyugodni az érzés, miért nem próbáltad meg.

- Segítek, és el is költözöm a lakásodból.

- Ugyan. Én csak…

- Te csak…? Meggondoltad magad? Nincs rá semmi szükség, elvégre igazad van, nincs ínyemre elkényelmesedni.

- Én pedig nem szívesen játszom ebben a csapatban. Édes a bosszú, nemde? Felgurítanád a múltam egy hörpintésre, mint nyári estéken a jó hideg sör mellé a jagert.

- Az a jó, ha keveredik.

- Te felkeresed Joe-t, és beszélsz vele. Én pedig belenyugszom, hogy nem szívesen hozom össze a csapatot…Meglátjuk. Idő kell hozzá. És Joe-val vigyázz. Sosem volt tiszta. Vigyázz, mert nagyon forrófejű és kemény fickó. Nehéz megütni a fejében a közös hangot.

- Szóval, összehozzuk a zenekart Joe-val, aki elfelejti a régmúlt bosszúságait.

- Azt kétlem, hogy elfelejti, csak szítja majd az elkezdett játékokat.

- És Éva? Vele mi lesz? Őt is bevesszük a csapatba?

- Laci, ez nehéz ügy. Én még meggondolom az egészet, a menedzselés dolog visszaüt. Ezt meg kell még fontolnom. Viszont a csapatot újítani kell, mert így nem életképes. Lantos így is dühös.

- Egy-két koncert erejéig még Joe-val, talán megérné.

- Szóval, nem mersz belevágni. Ha nem Joe, majd lesz más.

- Pedig ő kell a csapatba és nem két koncert erejéig. – Pillantottam közben a kezemen nyüglődő órám mutatóira.

- Ezt Lantos is meg fogja erősíteni.

- Lantos…- áradozott Zsombor.

- Lantosnak csak a pénz számít.

Vajon mi takargatnivalója van még Zsombornak? Fogalmazódott meg bennem a kérdés. A drogos ügyletei, a mások feletti indulatos ítélkezése, megrendíthette Joe-t is, és ha benne több ambíció volt nem csoda, ha máshol akart a tehetségével azonosulni.

Horváth Lívia

( 35) Laci, ugyanazon a napon (Bécs, turnéállomás, - a koncert után …virradóra)

A hotelszobám olyannak tűnt, mint egy kisebb „egérlyuk”, de megfelelő extrákkal volt felszerelve, mint franciaágy, besüppedős fotel és egy kétfiókos íróasztal, amerikai stílusban. Mert ugye, a tartalmát tekintve a Holy Bible, fellelhető volt benne, magyar kiadásban.

Ami szokatlannak tűnt, de gondolkodás nélkül fellapoztam és belemélyedtem a vallás rejtelmeibe. Mindig őszintén hittem Istenben, de egyetlen bűnöm csak az volt, hogy nem olvastam eddig a szentírást, komolyan és mélyre hatóan. Vagy ha a bűn, összetett fogalom, akkor ott van még a marihuánás cigi is, ami már olyan élvezetet adott nekem, mintha születendő sarjam ébredését várnám, a szeretett nőm méhében. Azt kaptam eddig az élettől, amit választottam, s azt nyújtom vissza a kezébe, amit eddig adott. Csoda, ha minden gyógyulásra szorul a földön? Hasogatott a fejem és a vállaim úgy viselkedtek velem, mint a ruhafogasok, amin tartogatom a súlyos göncöket. A mai fellépés alatt kinyílt az agyam a külvilágra és még mindig az éneklő tömeg hangjainak a mámorát leltem fel magamban.

A lézerfények visító ereje, rontottak a látásomon, s egyre jobban elhomályosodott előttem a tér. Pihenni vágytam és közben ébren lenni egyszerre, mert hajtotta a vérem, az alkotószellem. Kihúztam a bal oldali fiókot és visszacsúsztattam belé a Bibliát, aztán a jobb oldaliból kivettem egy folyós golyóstollat, mintha tudtam volna előre, hogy ott fogom megtalálni, de papírt sehol sem találtam hozzá. A fiók belsejét teljesen összefogta a kék tinta és a kis hézagokat a fában teljesen, kitöltötte a folyadék akarata. A vonalak kirajzolódtak, egybe összeálltak és örökre nyomot hagytak a fiók belsejében. Ami belül megsebzetté vált, ha kívülről épnek is látszott. A tenyerem apró ráncaiban is szétfolyt a bája csendesen.

Nem volt kedvem a fürdőszobáig elmászni, hogy lesikáljam róla a torkos megszáradt cseppeket. Bár ősz volt, kissé fülledtnek találtam a szoba levegőjét, ezért odatévedtem az ablakhoz, és kis résnyire kinyitottam azt, s széthúztam előtte a csipkefüggönyt, hogy azért visszafogjam a túlzott októberi szmogos levegő ízét. A falon lógó antik falióra mutatója sürgette a szemeimet, még épphogy elütötte az éjfélt, azon kaptam a magam eljárt felettem az álom. Takaró nélkül, háttal, fejet hajtottam a kissé dohos szagú díszpárnára, s közben az üres plafonon futtattam végig a mai nap eseményeit. Fáradtnak hittem a csontjaim, de az elmém még nem fogyatkozott meg, mégis a testem győzött s félig némán megkönnyebbültem, behunytam két kiégett szemem. Egy érzés hatására felnéztem, és pillantásom a szoba falára letelepedett pár másodpercre. A leheletnyi vöröses színű tapétát nyaldosta az ablakon beszűrődő tompa fény, ami villanó autólámpából szabadult fel s botorkált végig a szobán. A sötétség, nemsokára befestette a falakon futkosó aranyszín hatalmát, s fekete lénye hús szellőként lengette a fehér függöny szoknyáját, hirtelen olyannak tűnt számomra mintha egy angyal repült volna be hozzám. De az árny eltűnt.

Persze, elmosolyodtam, Mert eszembe jutott Felipe, aki, ma „őrangyalként” hozta értem a legjobb formáját, amit talán meg sem érdemeltem. Félig felültem a bevetetlen ágyon, hátamat görnyedten behúztam és vártam, előjön- e újra az a csodálatos idegen. A túlzott stressz okoz hallucinációt! Jutottak eszembe anyám szavai, aki mindig óvott a félelmeimtől, nehogy átéljek ilyesmit. Pedig mindig hittem olyan dolgokban is, amit szemmel sosem tudtam átérezni, s most, hogy ennek megvolt a lehetősége, a véletlenre akartam bízni magam. Persze, a véletlenekbe nem tápláltam hitet, mégis vártam, hátha meglátom azt az ismeretlen repdeső túlvilági valóságot. Mozdulatlanul, halk szabályos levegővételekkel azonosultam az éjszaka kedvével, és csak vártam. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy valaki hívogat, és a nevemen szólít: Laci? Hiszel annyira magadban, hogy megtaláld magad a világban? Ha nem gyere elviszlek oda ahol boldog és elégedett leszel magaddal! Gyere velem!

Hiszel benne? Hiszel…? Kábulatomból a józanság felé bandukolva tekintetemmel, egy forró, hosszú szőke hajú, fehér szárnyakkal ékesített női alakot láttam testem felett lebegni.

Mielőtt nedves ajkaimmal szólhattam volna bármit is, egy másodperc alatt köddé vált előttem bársonyos hangulatú zengő lénye. Felébredtem. Csak álom volt? Felkeltem.

Még nem kezdett hajnalodni, ahhoz túl sötét volt. Odamentem az ablakhoz és kicsuktam a beáramló hideg levegő marását a szobából, mert teljesen lehűtötte az arcom, az ujjaim alig hajlottak a merevségtől.

Visszafeküdtem, a gyűrött ágyra, felkapcsoltam a mellette ülő fiókos szekrényen tanyázó éjjeli lámpát. Kivettem a bibliát és a tollat is a fiókokból. A legutolsó lapokra lapoztam a könyvet, az üres, nyomdafesték nélküli szűz oldalakra és írni kezdtem. Az ujjlenyomataim, már biztosan maradandó károsodást okoztak, egy „szent helyen”, amire nem voltam büszke,

De a spontaneitást mindig is becsültem annyira magamban, hogy nem éreztem különösebb lelkiismeret furdalást az egész feladatban. Lassan hajnalodni látszott, a nedves köd belepte az ablaküveget. Kialvatlan voltam.

De álmatlanságom egy új dallamot szült a mai ifjúságnak.

Hét órát ütött az óra. Befordultam a fal felé, ne érjen a komor, sápadt októberi reggel köszöntése. Nem akartam róla tudni. El akartam takarni arcom elöl a valóságot, s egy ismeretlen álmok közé merültem, ahol az illúzióim kiteljesedtek, s mégis féltem magam átadni annak a különös érzésnek, mert a földön kívántam járni, nem a föld felett…

Megint azzal az ismeretlen árnnyal azonosultam, aki folyton, egymás után ugyanazt kérdezte meg tőlem, s próbáltam kimondani neki a választ, de nem sikerült. Kinyitottam a szemem és egy alakot láttam magam előtt, aki értetlenül előttem áll s egy pillanatra olyan volt mintha máshol lennék.

Laci? Magadban beszéltél, nem nagyon tudtam kivenni mi volt az, de az őrangyaloddal volt kapcsolatos. Szerinted neked rajtam kívül van őrangyalod? –Felipe kissé elmerengett, s én csak alig tudtam pár szót kinyögni magamból, olyan fáradt voltam, hogy nem is figyeltem rá, miket is mond. De hamar összeszedtem az erőmet.

Felipe?- ez az én szobám, menj ki és hagyjál még aludni! Kopogni nem tudsz?

Különben pedig kulcsra zártam az ajtót!

Felipe fülembe hasító kacagással próbált legyőzni. Éreztem, hogy hideggé válik a testem és a tüdőmből kilehelt hideg levegő a térbe fagy. Felipe szája színe lilává változott át. Nem is tudom ő volt e az, vagy valaki más.

Laci? A szellemek átjutnak az ajtón is, a kulcslyukon is, bárhol. Emlékezz! Gyerekkorodban is ezzel a rémtörténettel terrorizáltak téged! Emlékszel?

- Igen, érzem…gyermek vagyok és félek. Menj innen!

- Le kell győznöd a félelmeid Laci! Tedd meg! Különben mindig kevés leszel önmagad számára! Ha megteszed visszanyered az erőd és az önbecsülésed! Meg kell tenned!

- Nem tudtam megszólalni. Az ablakon befolyó szürke köd átnedvesítette a szobát. Fáztam. Láttam kinyílik az ablak és a különös szőke angyal, hatalmas szárnycsapkodással az ágyam mellé repült. Rám nézett és átéreztem a lángban égő vörös szemeinek varázsát.

- Gyere velem! Én tudom hol a helyed! – bájával próbált meghatni s testemmel kívántam az akaratának eleget tenni.

- Ne! – kiáltott fel Felipe! Ne higgy neki! – láttam, ahogy hirtelen megremegtem és fejemben átsuhannak a gondolatok. De még nem voltam képes megszólalni. Felkeltem s homályos szemekkel az ajtó felé indultam. A zárban nem volt kulcs. Megfogtam a kilincset és lenyomtam, az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Mint féllábú, rendíthetetlen ólomkatona meredten lecövekeltem. A halk október szellő, a hajamat lobogtatta, olyannak tűnt mintha ki akarná tépni a fejbőrömből az összes létező szálat. A halál tusáját vívtam.

Amikor szemeim homályából kitisztultam, egy női alak lépett elém. Barna, vállig érő hajába felkapaszkodott az erőtejes szél, ami engem is bántott. S egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy ki ő.

- Anya? Nem vagy valódi! Ez hazugság!

- Nem! minden igaz, amit látsz. Visszajöttem, s most visszakapom a fiam!

- Nem! Halott illúzió vagy! – üvöltöttem.

- A szőke árny a bal vállamra telepedett és magával akart vonszolni. Éreztem a lábam alatt nincsen talaj. A jobb karomat anya fogta és próbált ő is elvinni másik irányba.

- Az enyém! – szólt az árny.

- Nem! A fiam nem adom! Pokolfajzat!

Felipe csak nyugodtan figyelt. A reggeli állott szagú levegő megtörte teste harmóniáját. Elővett egy kis faládikát az ágyam alól és kinyitotta. Egy kis megfáradt könyvecskét vett elő, éreztem illata régi, dohos. Kinyitotta egy oldalon és olvasni kezdett:

„Ki bántva lett, s elmenekült,

Tán vadfolyók sodrásában evezett

Túl az éveken,

Hol a hold remeg

Ott kúszik szüntelen,

Álmodva életről,

Zokogva halálról,

A fény lelkében temetve lett.”

A szőke árny visítani próbált, de nem következett be, mert egy szempillantás alatt beleolvadt a kintről nevetgélő langyos fénybe, majd az ablakon kisuhanva elkárhozott.

- Fiam! – rebegett anyám hangja még, de minden jel arra mutatott, hogy hamarosan ő is megsemmisül.

- Mindent jóváteszek, kérlek bocsáss meg mindenért amit tettem!

- Itt a helyem. Nem ismerlek többé. Te csak kísérteni jöttél. Hagyj magamra!

Könnyei folytak szerteszét a padlón, ami lassan megtelítette a szobát. A víz ellepett mindent.

Láttam a tenger alá merülni magam s láttam őt amint elszívja az érett mélység, lehúzza őt, és vége lesz…láttam magam, ahogy felfelé csapkodva karjaimmal a felszínre úszom.

Felipe elkapja a jobb csuklóm s egy mozdulattal kiránt a partra. Aztán igazából felébredtem. Rémálmok ejtettek foglyul. A számból a díszpárnára folyt nyálam poshadt ízétől felfordult a gyomrom. Meztelenre vetkőztem.

A fürdőszobába osontam, kábán, értetlenül. Betörtem a zuhany alá és közepesen langyos vizet engedtem magamra. Majd csuromvizesen a kimásztam a konyhába és hörpintettem

Egy fél pohár jeges whiskyt. Ráültem az asztalra és fél óráig üres maradtam.

Mit is keresne Felipe nálam hajnalok hajnalán? Nincs itt.

Nem is volt. Csak egy visszatérő, befejezetlen álmot láttam. Megint. Az én titkom.

És az anyámé. Felipe új alakként jelentkezett. Miért? Eddig mindig lenyelt a tátott szájú óceán, s most úgy hittem megmenekültem, a fájdalmamtól.

- Őrangyal? Miért teszed ezt velem barátom? Érek vajon annyit, hogy megments?

Mindenesetre azt tudtam: sokkal többel tartozom neki, mint azt gondolná.

Hamar elhagytam a hotelszobát. Az utazótáskámba dobtam a bibliát is, hogy magammal vigyem a hitem. És a benne bűnhődő dalszövegemen járt az eszem, hogy megzenésítsem.

Kiléptem az ajtón. Mindent szanaszét hagytam magam mögött.

A folyóson a szobalány édesen mosolygott rám, takarítani indult, de amint fülemben meghallottam a vékony hangját, hogy felháborodott:

- Micsoda trehányak ezek a zenészek! Csupa tinta a függöny, ekkora orgiákat rendezni!

Megmosolyogtam. Bár csúnya viselkedés volt ez tőlem. De nem tudtam ellene tenni. Ilyen vagyok és kész. Ilyen is voltam mindig és ilyen is maradok. Az idők változnak, az álmok változnak, a valóság változik. De én olyan maradok mindig is amilyennek megteremtett az anyaföld.

( 34) Felipe, 2008 szeptember 28 – (Turné, Bécs)

- Istenien néztek ki drágáim, hamarosan kezdődhet a pokol!- A Spanyolországi kalandjaim felvágták a gondolataimat. Legszívesebben megőrültem volna, a koncert előtt már, és kéjes hangulatom támadt…Laci! Gyere egy kis immunerősítőt venni! Nézd a lányokat, mennyire a színpadra kívánják magukat! Laci?

- Merre vagy? Az előbb még itt volt, most meg mintha a föld nyelte volna el! A vicces mosolyom, kezdett aggódóan anyáskodóvá válni.

- Jól van. Semmi gond.

Van még egészen egy teljes óránk, tengernyi időnk van, addig magamba szívok egy kis friss levegőt, egy kis éltető sugallatot az égből, egy kis halhatatlan varázst a mélyből. Oldom magam egy kosznyi meditációval, és talpam alatt lebegő talajon járhatnak a gondolataim. Erre van szükségem. És erre a fellépésre, de Laci elnyomja bennem a magabiztosságom. Most minek remegjek rajta, mit csinál?

Káromkodni kívántam, meg Lacit helyretenni. Valami azt súgta, kissé szétesett a hirtelen nagy lámpaláztól.

- András? Nem láttad Mr. Csábos fiút?

- A füléig húzta a száját, a bamba szemeivel meg úgy nézett rám, mintha karót nyelt volna.

- Aggódsz érte, anyuka?

- De cinikus vagy. Beszívtál?

- Én nem, de Laci nem kizárt.

- Csak nem te láttad el, valami fincsi kis droggal?

- Azt inkább magamnak megtartom, az ínségesebb időkre.

- Vagy a koncert utánra, nemde? Nem hinném, hogy bespájzolnád magad nélküle.

- Ma biztos szükségem lesz rá, főleg ha Laci nélkül kell színpadra állnunk.

- Miért láttad valahol?

- Hát nem is tudom.

- Te azt hiszed a játszópartnered vagyok?

- Felipe, ne fűtsd túl magad, mert még odaégsz!

- De paprikás a nyelved, elárulnád végre, hol van?

- Az ő baja, nem a tiéd, ha elmenekül a feladat elöl. Gondoltam, hogy gáz lesz a fickóval.

Odaléptem Felipe orra elé és belevájtam a szemébe a szúrós tekintetem, mérgesen felhörgettem a torkomat, és farkasszemet gyakorolva néhány másodpercig figyeltem megrezdülnek e az arcvonásai.

- Azt hiszed rögtön eldobom magam? Azt mondta bent felejtett valamit a turnébuszban, mindjárt jön. Az más kérdés, igazat mondott e. Elégedett vagy?

- Tudod András? Te vagy a gáz, hogy így beszélsz róla.

Mindenki megvan, mindenki felkészült a nagy show- ra. Azt hiszem merényletet kellett Lacival szemben elkövetnem. Meg kell keresnem. Jól nézünk ki, mint a kisiskolások a szünetben.Bújócskát játszunk, fa mögé bújunk, és jól elhahotázunk, ha megtaláljuk egymást.

- Azt mondta erősítőt kell vennie,a gyomrára. Gondolom a turnébuszban horpaszt, vagy még rosszabb.

Kezdtem kijönni a sodromból. Az öltözőn keresztül kivágtattam a hosszú folyosó hátsó kijárata felé, ami nekünk zenészeknek volt „kibúvó” a nagy rajongói tömeg akarata ellen. A nagyvárosi sportcsarnok, ugyan…egy kis tömeg elől nem menekülhetsz el, lányok kedvence….!

Botrányok hőse címre vágysz, akkor hamar arra a sorsra juthatsz, hogy az újságok címlapjára kerülsz egy kis olcsó szöveggel, ami megbélyegezheti a karriered. Mintha régi önmagam után kellett volna futnom, a szép régi idők emlékét felkavarni. Ami azt sugallta: Ha hányinger fóbia jött rám, jobb volt kidobni a taccsot, így koncert előtt…Laci, ezen túl kell esned!

A turnébusz üres volt, csak a szétszórt ruhák hevertek mindenhol, az ágyon, az ágy mellett…

Legszívesebben ráhúztam volna egy- két kortyot az ír whiskym- ből, amit az utazótáskámba rejtettem el, pont ilyen idegoldó pillanatokra…na, ne!

A táskámba nyúltam, de a Ballantines-om, nem volt ott! Na, tessék!

Érdekes lesz ez a mai fellépés!

Puff !

Az én piám lesz az oka, ha kidől itt nekem!

Meg kell találnom, nem szeretném, ha kirúgatná magát a csapatból! A rossz hírnév engem is megcsap ám!

Laci?

Hova a fenébe tudtál eltűnni egy pillanat alatt?

Emlékeim nem csaltak meg soha, én is elkövettem néhány hibát, mikor belekezdtem a szakmába. Én is oltári nagy hévvel indultam neki országnak-világnak, és aztán volt, hogy vesztesen kerültem ki mindenből. A túlhajszoltság, olyan volt számomra, mintha egy veterán cadillac száguldozott volna az államok sztrádáin, rajtam keresztül. Aztán a rock and roll dallamok súgták volna a fülembe: segítsen rajtam a drog, meg a pia, akkor jobb lesz elviselni a lámpalázat, a korán jött sikert, a hullámvölgyet, a kiégettséget. De nem lehettek túl nagy vágyaim, vagyis voltak. A kivillanó arrogancia, ebben a körben túl nagy fontossággal bírt. Nehéz volt megmaradnom, olyan embernek, amilyennek megszülettem. Nem hibáztattam Lacit, de az irány, amin elindult, inkább a háta mögé vezette őt, mint előre…

Lépteket véltem felfedezni, de közben kalandoztak a gondolataim. Kinéztem az ablakból, nem láttam senkit jönni. Hé! Egy kéz hirtelen megveregette a vállam. András! Mit keresel te itt? Árnyék a gödörből! Ne ijesztgess már!

- Mit keresnék? Ugyanazt, amit te a problémát megoldani. Vagyis: Nincs probléma.

Nem foglakozhatsz mindig vele. Én sem veled. Úgyhogy, ha nem kerül elő, az az ő problémája lesz….Különben meg, úgyis mindegy!

- Mi? Te tudod hol van? Eddig is tudtad, csak elhallgattad!

- Ja, ne csináld ezt, amikor a lányok sminkelni kezdtek, Laci teljesen kifordult önmagából, nem tetszett neki a bevadulós smink, és annyira leamortizálódott, hogy adtam neki egy kis anyagot…

- Neked teljesen elment a józan eszed? Tönkre akarod tenni?

- Ugyan már! Ne verd nagydobra a szitut. Mi is így kezdtük, az elején. A lámpaláz, hamar kiheverődik.

- Persze, te így kezdted, de én nem így fogom befejezni. Mit adtál neki?

- Bogyót. Pár szemet…

- Elvitte a whiskym, te marha! Ha ez kiderül lőttek, nekünk is.

- Még jó, hogy csak bérzenész vagyok, nem bérgyilkos, mert tuti kinyírnálak, akár rendelésre, akár csak úgy, de nem teszek neked ekkora szívességet.

- Ezt most bóknak veszem.

- Vedd aminek akarod, de most megyünk és megkeressük Lacit. – mordultam fel kissé, nem volt viccre hajló hangulatom, mint egy római gladiátor, annyi erővel rendelkeztem, de főleg lelkiekben álltam a helyzet magaslatán. Fél kézzel kihajítottam volna Andrást a buszból.

De nem kívántam a kezeimet mosni, egy rosszul felépített fazon miatt.

Nem kívántam részt venni a hülyeségeiben, de legalább világossá vált előttem, az a tény, hogy Andrásra nem számíthattam. Mert beszámíthatatlan és balhés alak. Még mindig kavargott bennem valami, ami azt sejtette, hogy hazudik. Laci nem drogos. Ha elfogadta, bevette, akkor nem jól ismerem. És jobb helyem lenne Spanyolországban. Nem vágyom cirkuszra, csak heves bulikra és legalább ez ott megvolt. Az itteni turné alatt megsínylem az álmaimat.

Ha ilyen bepörögve indul a turné, akkor mindent bele. Őrültek vagyunk, túl bohémok, azt hisszük egy szellemvilágban élhetünk és az élet egy karikacsapás, persze a puszta valóság ennél teljesen felemelőbb: olyan alakokkal kell együtt dolgoznunk, akikhez semmi közünk nem kellene, hogy legyen, de elég a szakmaiság? Vagy ez már rég kevés? Azért mert éppen az aktuális csapatommal nyúzom el az életem jórészét, törődjek is velük? Ugyan már! Laci! Ha tudnád, hogy senkinek nem kellenél a csapaton kívül, akkor mihez kezdenél?

Szóba állnál velem, ugyan már. Én sem fényeztetném magam, ha nem tudnám, hogy nem csillogok!

András meg csináljon amit akar, de téged nem viszlek a mocsokba.

Egy szempillantás alatt a táncoslányunk, Jenny is belibbent közénk. Jennyt a mai koncetre szerződtettük. Viszont most segítségre volt szükségem. Na, ne már! Mi a franc lesz a mai fellépéssel? – mordultam fel az orrom alól. Rögtön megadom magam és elmenekülök valahová pár napra, ahol egyedül a hold ismer, a felhők fölött.

- Jaj, ne zúzd már magad! Ha Lacit keresitek, akkor tudom, merre találjátok meg!

A sportcsarnok egyik biztonsági őre azt mondta, hogy egy srác, beszólt neki kifelé menet, hogy sétál egyet az Angyalka „angyalkájával” a közeli parkban és dob egy hátast a szökőkútban is, mert annyira üti a testét a forróság!

- Az angyalkáddal!? – hangzott felém kórusban a ledöbbenés és egyszerre számonkérés is, komolyan már csak egy pap hiányzott volna, aki feloldoz engem a haragom alól!

- Ja, a piádat nevezed így. Amit megfújt tőled.

- Könnyű a felfogásod cicus, hogy jöttél rá?

- Ne cseszegesd már a csajt András! Elrontod a mai koncertünket, a kedvünket- lobbantam fel hirtelen.

- Miért beszélsz többes számban? Nincs elrontva a kedvem. Sőt…! Élvezem is… – András kihozott a sodromból és kezdtem izzani mint a jól felpiszkált parázs.

- Fiúk! Hagyjátok abba. Nincs időnk szarakodni. Menjünk és keressük meg, míg nem késő!

Háromfelé szaladtunk. Bejártuk kutyafuttában a fél környéket, démoni sminkben, mire Lacira egy parkban rátaláltunk. Vagyis én rátaláltam. Rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra. Egy kissé spiccesnek látszott, de egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki beszedett volna valamiféle kábítószert is. Szerintem András blöffölt és csak fel akart idegesíteni engem.

- Laci, mesélnél róla mi a fene ütött a kis agyacskádba? - kérdeztem ingerülten, kissé számon kérően az eseményeket. Ahelyett, hogy válaszolt volna, elröhögte magát és motyogni kezdett az orra alatt. Valami dal lehetett, nem igazán értettem.

-„ Egy korty isteni nedű, feloldja bennem pokoli gátlásaim,

Az ördög jéggé fagy, ha a jégkockák a whiskymből, nyelvére cseppennek.

Legyen az én nyelvem is rossz, de a whiskym nem lesz soha gonosz”

- Szent ég! – hunyorogtam, mint akinek szemébe süt a déli napfény.

- Poklok pokla! – virradt fel Andráss, úgy tűnt, jól érzi magát más hülyeségétől.

- Jesszusom! – nézett bambán Jenny is, mint egy kis megszeppent kislány.

- Muszáj isten nevét káromkodásra használnotok? – szólalt meg Laci, mint aki teljesen oké.

Persze, nem volt az.

- Jé! Megszólalt a gödörből a lyuk- csillant fel András szeme, egy pillanatra. És hozzátette:

- Gyertek vigyük vissza, koncertképes állapotba kell hoznunk kb. van még 20 percünk addig…

- Várjatok! – állítottam le a bandát, és fél kézzel az égbe löktem a jobb karomat. Hé!

- Laci, bevettél valamit még az alkohol mellé? – kíváncsiskodtam, de csak Ákost akartam az egésszel megcáfolni, hogy kitalál dolgokat.

- Mi van? Azt akarod mondani bedrogoztam-e!? Persze. Az biztos kissé részegnek tűnök, de csak egy marihuánás cigit szívtam el. Ez akkora megbocsáthatatlan bűnnek számítana?

Tudtam. A jó kis banda összejött. Andrást nem tudtam követni. A következő alkalommal pedig szereltetek rá egy nyomkövetőt…

- Nem megyünk sehova. Még nem. – játszottam a főnököt, mint akinek hatalma van a dolgozói fölött.

- Mit akarsz ezzel? – durrogott András, és közben fel s alá járt jobbra- balra, s közben a kezeit tördelte.

- Azt, hogy mit képzelsz te magadról? Beszedted a bogyókat, mi? Nem Lacinak adtad, a pirulákat. Mindig így lépsz színpadra a nagyközönség előtt? Ettől indulsz be?

- És ha igen?

Nem erre a válaszra számítottam, hanem épp az ellenkezőjére. Meg sem próbált védekezni ellenem, tőle ez szokatlan volt.

- Öld magad, de mást ne sebezz meg. - firtattam a dolgot, unottan, földbe gyökerezve. Máshol jártam: Agytekervényeimben Sevilláig futottam, egy latinos gitárestre, ahol megszüntettem minden rám rótt gátlásomat, kiéltem magamból az elvesztegetett idő réseit.

Nem akartam kiállni a tomboló tömeg elé, ma este nem. De munka az munka. Nincs mit tenni. Ha lemegy a turné, összeállítom a saját csapatom. Bizony. És abban András nagyon nem lesz benne. Kis fába szorult féreg…

- A te piád pedig engem öl meg – mosolygott Laci cinikusan, szar egy gondolat volt tőle, de annál igazabb.

- Esetleg pecséttel ne hitelesítsem írásban az imént elhangzottakat? – nézett rám Jenny a nagy kérdő szemeivel. Közben meg folyton az óráját figyelte.

András kihívóan emelte az állát az ég felé, a tekintete elmosta azt a kérdést, hogy min törheti azt a butuska agyát, de a cinikussága, mérhetetlenül lerítt a szemeiből. Látszott nem egészen a „tisztaság” árnyai suhannak el előtte. Nagy ívben megfordultam. A bódultságából felébredő Lacit pedig felhúztam a padról és dülöngéltünk ugyan, de annyi erő még szorult belém, hogy a fél vállamra felkapjam és elinduljak vele vissza a koncert helyszínére. Egy szó nélkül visszaértünk mindannyian, még maradt tíz percünk az alatt. Lacit felpofoztam a zuhany alatt egy kis hideg vízzel. Nagyjából sikerült visszapofozni a józanság állapota felé. Jenny gyors sminkje kissé elfárasztotta a whisky foltjait az arcáról. Mérges voltam. Lacira. Haragos voltam. Andrásra. A kettő fűtött, és közötte égtem. Bomba koncert lesz a mai…Piával és droggal keverve. Csak észre ne vegyék….

- Felipe, remélem egyszer tehetek veled valami jót még ebben az életben.

- Köszönöm.- mondta alantosan Laci a szerény mondókáját.

- Ebben az életben, vagy a túlvilágon, ugyan már. Nem hagyhatom, hogy a földbe tapossanak. De te se hagyd magad. Mindenesetre, most turbózd fel magad és mivel nem vagy a topon palástold a túlzott szenvedélyedet, ha érted mire gondolok…

- Persze. Fékezzek a sztrádán mikor száguldozhatnék…

Laci közben önelégülten méregette magát a tükörben. A feszülős szerkója, a bőrnacija, szétpukkasztotta az egóját. Az elvont dalszövegeit is ebben az állapotban írja, nem csoda ha érthetetlenné teszi azokat.

Nem volt kedvem firtatni a dolgokat. Laciban egy üveg whisky, Andrásban a bogyók, bennem meg semmi nem volt. Az is kezdett kiveszni. De emeljük ki: nem vagyok befolyásolható, semmi és senki által. Csak nehéz józanésszel végignéznem, milyenné is formálódik egy fiatal ember aki, nem a maga ura. Hanem az ördögé. A gonoszé, a démoné vagy akárkié, aki csak rossz lehet, aki befúrja magát a dalszövegekbe, és nem nyugszik addig még tönkre nem vág egy lelket aztán még egyet, undorító. Kezdtem felfogni András dalszövegeit. Lacit pedig gyónásra ítéltettem volna, de nem tehettem. Nem volt hozzá jogom. És nem is lesz, soha sem.

Az ég elhomályosult. A lézerfények a lábaink elé borultak, beborították a színpadot. Becsuktam a szemem, hallgattam az iszonyatosan üvöltő tömeg sikítását. Illúziók tükrében, Spanyolország küszöbére képzeltem magam, ahogy éppen fél lábbal bekúszok az országba.

Lecövekelek, mint féllábú ólomkatona és többé nem mozdulok onnan, még akkor sem, ha feléget az a magány, amit most éreztem a testem mélyén. Kinyitottam éber tekintetem. Az égen sündörgő felhők rosszalkodtak, minden erejüket arra áldozták, hogy elrontsák a mai legelső koncertünket. Nem ők voltak a rosszak, hanem az érzés, ami bennem ütött sebet, a gondolat, ami nem hagyott nyugodni, hogy a harag belém költözött. András gőgösen felém pillantotta titokzatos arcát, Laci szeme sarkából pedig egy kóbor könnycseppet véltem felfedezni. Ami talán nem volt más, csak a közelgő eső eljöttének az előétele, az Úr akarata, hogy a csúcs szabadtéri koncertünket, az emberi „nyájat” egy szorongó benti katlanba terelje. Kedvem volt hallani a sistergő szentjánosbogarak játékát. Kedvem lett volna letérdelni és azt kérni, aranypor hulljon le rám, a felhők martalékából, amit összenyomott az ezüstszínű hold. Így megszabadulhatnék a gondoktól. Király lennék, aki az alattvalóinak parancsol, a nap azon percében, mikor szórakozni vágynék, vagy híres fáraó, aki naphosszat a titokzatos szerelmével, tiltott bűnbe esve szeretkezne napokon és éjeken át. Nem értem mit keresek én itt. Meg kell szoknom: nehéz az élet. Túl nehéz ahhoz, hogy éljem is.

(33) Éva, 2008 szeptember 15.

Zsombor lerázott a telefonban. El sem hittem. A múltkor olyan őszintének véltem őt, mégsem hallgattam meg. Nem voltam rá kíváncsi egyszerűen. Azt mondta Rómában van, elutazott egy hétre, üzleti ügyben. Valamit motyogott, hogy nagy koncertszervezések vannak, sürgős volt elutaznia. Várjam meg, amíg hazaérkezik. A csapata koncertezik, szívesen, örömmel találkozik velem utána. Mégis olyan elutasító volt. Semmi tűz nem volt benne, ami azt a hangulatot adta volna, amit a múltkor. Mit akarhatott vajon?

Olyan álomvilág érződött körülöttem, volt valaki, akiben hittem, bár nem emlékeztem rá, de nem Felipe volt az. Felipe és Zsombor is egyértelműen titkolt előttem valamit. Ki kell derítenem mi az a titok! Nadja folyton kérdőre vont, pszichológushoz akart cipelni, a különös ihleteim miatt, de én nem kértem az orvoslásból.

Talán a történetem íróját kérdezhetném arról, mit tartogat még a számomra. Tulajdonképpen, az apámat is helyettesíti valaki más személy. Vajon hol keverem az illúziót a valósággal?

Az álmaink naplója majd választ ad rá. A válasz pedig még várat magára. Egy jó darabig.

(32) Felipe, Ugyanazon a napon (…négy óra múlva)

Éva kisurrant a kerti kapun én meg elszundikáltam. Az ügynökségre ment be egész délutánra. Kimerített a nő, kikészített. Arra ébredtem, hogy valaki veregeti a vállam.

Ne aludjon már! – süvített a szokatlan udvariatlanság a füleim közé. Aludni sem hagynak, akkor mikor a legjobb álmok falatoznák szét az éjszakámat a sajgó fejemben.

Tisztára fölborítja az egyensúlyomat, holnapra nem fogok tudni lábra állni.

– hökkentettem vissza a szám sarkából flegmán, sejtetően és közben szemem sarkából figyeltem a modortalan arcát és türelmetlensége kirajzolódott a ráncai vonalaiban, amivel elnyerte nálam nemtetszésemet a viselkedése.

- Na, mondom, ne aludjon már! Tulajdonképpen, holnap úgyis elutazom a városból, és rugdal a kíváncsiság, hogy mi van magában olyan különleges, ami az én lányomat a bűvöletébe ejti!

Rögtön legyökereztem volna fekvő helyzetemben is úgy képen csaptak a szavai, mintha leterítettek volna egy jobb öklössel.

- Fenomenális spanyol vér tolong az ereimben, ez ontja ki belőlem azt a vonzerőt, azt a varázst, ami megbabonázza azt a gyönyörű szépséget.

Nem bírtam ki, hogy ne hergeljem fel egy kicsit, jólesett az önérzetemnek, egy kis piszkálódás.

- Spanyol akcentus. Észrevettem, amint megszólalt. Gondoltam, hogy nem olyan fickó, mint a többi, sokkal bonyolultabb és nem gondolom, hogy a lányomnak való.

Nem gondolja. Rossz válasz. Nagyon rossz. - dobtam vissza rá a haragom…

- Most mondhatná, hogy előítéleteim vannak fiam, de ismerem a magadfajtát, a csábító macsót a nem mindennapi spanyol vehemességet…a kalandozó lelket…

-Mert ön is ilyen volt valamikor, nemde? Ezért a védő- óvó kéz az ismeretlentől, nehogy a kislánya, megsebződjön, de nem ítélem el a hirtelen indulatossága miatt. Nem ismer nem tudhatja, mit gondolok a kislányáról, aki már nem kislány. Nagyon is nem az…

Már nem is volt álom a szememen, pedig még a betépett emlékképek botorkáltak a fejemben, összekeveredve a valósággal. Éva még nem is tudja, hogy van egy testvére. Viszont minél később tudja meg, annál jobban haragudni fog rám. És Frederikre?

- Főzne nekem egy jó erős kávét? – hunyorogtam a felkavart gyomrom hatására, ami már szinte a torkomat sodorta felfelé.

- Én főzzek magának kávét, minek néz engem a házvezetőnőjének? Különben is, ott az asztalon a kávé.

- Az már buggyant, hideg. Frissre lenne szükségem, igazi kávéillatra. Elszívhatunk egy slukkot is, mit szól hozzá?

- Slukkot? Kávét? Egyéb szociális gondok?

- Vannak, de orvosolhatóak…

- Amire gondol, azt felejtse el. Nem mintha bármi közöm is lenne hozzá, de nem a lányom mellé való. A lakásomon alszik. A lányommal hetyeg. Ráadásul úgy, hogy én is itt vagyok.

- Abból kár bármilyen konzekvenciát is levonni Frederik úr.

A beszélgetésünk rossz irányba vándorolt. Kezdtem unni már, nem tudom mire ment ki a játék. Nem ilyennek képzeltem ezt a férfit, Éva apját. Aki nem is az apja. Nem is hasonlított rá, sem a szeme, a tekintete nem tükrözte azt, hogy ennek az embernek bármi is köze lenne ehhez a családfához.

Nem is az apja…Nem is az apja. Járt a fejemben a vonat. Zúgott. Zakatolt. Talán, nem is családtag?

Hogy juthatott eszembe ilyen gondolat? Nem is érdekelt. De valami ezt sejttette velem.

- Frederik úr! Szeretném, ha most magamra hagyna, nagyon fáradt vagyok, aludni szeretnék…

- Fura madár maga Felipe. Furcsa szárnyakkal repül a felhők felett. Vigyázzon, hogy nehogy utat tévesszen.

- Most arra céloz, hogy a spanyol vér, ami bennem folyik, az rosszabb mint a magáé? Pedig az a szenvedély, ami bennünk van és az otthonszeretet, az életérzés ami képviseli a létünk, az nagyon értékes momentum.

- Igazán költőiek a gondolatai. - vágta a fejemhez az egyetlen igaz megnyilvánulását a mai csevegésünk közepette. Direkt nem hagyott pihenni.

Kezdtem ideges lenni, ami csak a végső esetben szokott előfordulni velem, mikor szakad már a kötél.

Aztán Laciról kezdett beszélni, hogy mennyire elcseszi az életét, ebben a zenekarban: drog, pia, csajozás ihleti a napjait, ami nem vet rá sem jó fényt, és ezt ecsetelve totálisan elszállt az agyam. Nem is volt valós. Laci tehetséges és önfegyelmezett srác volt. Ha néha kibukott, persze adott magának a rombolásból.

Az ajtónál kulcscsörgésre lettem figyelmes, csak nem Éva jönne már haza.

- Amint Lacit illeti- tettem hozzá, félszemmel az ajtót lesve.

- Ha jobban ismerné őt, boldogabb lehetne, ezt elhiheti nekem.

Nagyszerű fia van, de ha már elszalasztotta a lehetőséget és nem apjaként viselkedett vele, azért még ne ítélje meg zenész voltát.

Mert ha igazán arra született, ami tapasztaltam is, hogy úgy van, akkor örülnie kellene, mert van valami az életében, amit fontosnak kell, hogy tartson, a megismerést, az esélyt, hogy akire majd számíthat az ő lesz, és a lánya Éva, nem kell, hogy haragudjon önre, ha elmondja a tényeket, az igazságot, mert ezzel tartozik nekik. Joguk van hozzá, hogy tudják.

Az ajtó egy nyikorgással kinyílt és Éva lépett be rajta, mielőtt észbe kapott volna, én odaléptem elé és szenvedélyesen megcsókoltam.

Még levegőt sem engedtem neki, hogy vegyen! Úgy tapadtam rá, mint a mágnes, ellenkezést nem tűrve, míg gondolataim mélyén tudtam, hogy ezt most azért csinálom, hogy az apját bosszantsam.

Hosszasan csókoltam odaszorítva a mellkasomhoz, hogy el ne meneküljön előlem, hogy tudjam, megkívánt, csak titkolja.

Éreztem én rajta az izgalmát, a vágyát és ez nagyon fellázította bennem a vad temperamentumom kibontakozását.

Amikor vége lett, amikor elszakadtunk egymástól, Éva fojtogatóan bámult rám, de én tudtam, hogy ez az izzást, ami benne él, tőlem kapta, és én ezt a helyzetet, mikor ilyen volt, azt nagyon élveztem!

- Na jól van ebből elég volt! – hördült fel a drága álpapa.

Aztán rosszallóan rám nézett és kilépett a félig kitárva hagyott ajtón és becsapta azt maga mögött.

Remélem vitt kulcsot magával!- kiabáltam a távolból utána, ahogy a levegő még utána szállt a hangommal együtt.

Remélem, mert nem lesz időnk éjjel beengedni, ahhoz túl elfoglaltak leszünk!

- Láttam visszanézett, a házra, mielőtt az autójába szállt. Nem szereztem nála jó pontot, de ő kezdte az egész hercehurcát.

Éva meredt rám nagy szemeivel, vágyakozva, érintetlenül. Alig vártam, hogy hozzáérjek. Nem ellenkezett. Nem is lett volna semmi oka rá!

Egyszerűen ellenállhatatlan vagyok!