Éva kisurrant a kerti kapun én meg elszundikáltam. Az ügynökségre ment be egész délutánra. Kimerített a nő, kikészített. Arra ébredtem, hogy valaki veregeti a vállam.
Ne aludjon már! – süvített a szokatlan udvariatlanság a füleim közé. Aludni sem hagynak, akkor mikor a legjobb álmok falatoznák szét az éjszakámat a sajgó fejemben.
Tisztára fölborítja az egyensúlyomat, holnapra nem fogok tudni lábra állni.
– hökkentettem vissza a szám sarkából flegmán, sejtetően és közben szemem sarkából figyeltem a modortalan arcát és türelmetlensége kirajzolódott a ráncai vonalaiban, amivel elnyerte nálam nemtetszésemet a viselkedése.
- Na, mondom, ne aludjon már! Tulajdonképpen, holnap úgyis elutazom a városból, és rugdal a kíváncsiság, hogy mi van magában olyan különleges, ami az én lányomat a bűvöletébe ejti!
Rögtön legyökereztem volna fekvő helyzetemben is úgy képen csaptak a szavai, mintha leterítettek volna egy jobb öklössel.
- Fenomenális spanyol vér tolong az ereimben, ez ontja ki belőlem azt a vonzerőt, azt a varázst, ami megbabonázza azt a gyönyörű szépséget.
Nem bírtam ki, hogy ne hergeljem fel egy kicsit, jólesett az önérzetemnek, egy kis piszkálódás.
- Spanyol akcentus. Észrevettem, amint megszólalt. Gondoltam, hogy nem olyan fickó, mint a többi, sokkal bonyolultabb és nem gondolom, hogy a lányomnak való.
Nem gondolja. Rossz válasz. Nagyon rossz. - dobtam vissza rá a haragom…
- Most mondhatná, hogy előítéleteim vannak fiam, de ismerem a magadfajtát, a csábító macsót a nem mindennapi spanyol vehemességet…a kalandozó lelket…
-Mert ön is ilyen volt valamikor, nemde? Ezért a védő- óvó kéz az ismeretlentől, nehogy a kislánya, megsebződjön, de nem ítélem el a hirtelen indulatossága miatt. Nem ismer nem tudhatja, mit gondolok a kislányáról, aki már nem kislány. Nagyon is nem az…
Már nem is volt álom a szememen, pedig még a betépett emlékképek botorkáltak a fejemben, összekeveredve a valósággal. Éva még nem is tudja, hogy van egy testvére. Viszont minél később tudja meg, annál jobban haragudni fog rám. És Frederikre?
- Főzne nekem egy jó erős kávét? – hunyorogtam a felkavart gyomrom hatására, ami már szinte a torkomat sodorta felfelé.
- Én főzzek magának kávét, minek néz engem a házvezetőnőjének? Különben is, ott az asztalon a kávé.
- Az már buggyant, hideg. Frissre lenne szükségem, igazi kávéillatra. Elszívhatunk egy slukkot is, mit szól hozzá?
- Slukkot? Kávét? Egyéb szociális gondok?
- Vannak, de orvosolhatóak…
- Amire gondol, azt felejtse el. Nem mintha bármi közöm is lenne hozzá, de nem a lányom mellé való. A lakásomon alszik. A lányommal hetyeg. Ráadásul úgy, hogy én is itt vagyok.
- Abból kár bármilyen konzekvenciát is levonni Frederik úr.
A beszélgetésünk rossz irányba vándorolt. Kezdtem unni már, nem tudom mire ment ki a játék. Nem ilyennek képzeltem ezt a férfit, Éva apját. Aki nem is az apja. Nem is hasonlított rá, sem a szeme, a tekintete nem tükrözte azt, hogy ennek az embernek bármi is köze lenne ehhez a családfához.
Nem is az apja…Nem is az apja. Járt a fejemben a vonat. Zúgott. Zakatolt. Talán, nem is családtag?
Hogy juthatott eszembe ilyen gondolat? Nem is érdekelt. De valami ezt sejttette velem.
- Frederik úr! Szeretném, ha most magamra hagyna, nagyon fáradt vagyok, aludni szeretnék…
- Fura madár maga Felipe. Furcsa szárnyakkal repül a felhők felett. Vigyázzon, hogy nehogy utat tévesszen.
- Most arra céloz, hogy a spanyol vér, ami bennem folyik, az rosszabb mint a magáé? Pedig az a szenvedély, ami bennünk van és az otthonszeretet, az életérzés ami képviseli a létünk, az nagyon értékes momentum.
- Igazán költőiek a gondolatai. - vágta a fejemhez az egyetlen igaz megnyilvánulását a mai csevegésünk közepette. Direkt nem hagyott pihenni.
Kezdtem ideges lenni, ami csak a végső esetben szokott előfordulni velem, mikor szakad már a kötél.
Aztán Laciról kezdett beszélni, hogy mennyire elcseszi az életét, ebben a zenekarban: drog, pia, csajozás ihleti a napjait, ami nem vet rá sem jó fényt, és ezt ecsetelve totálisan elszállt az agyam. Nem is volt valós. Laci tehetséges és önfegyelmezett srác volt. Ha néha kibukott, persze adott magának a rombolásból.
Az ajtónál kulcscsörgésre lettem figyelmes, csak nem Éva jönne már haza.
- Amint Lacit illeti- tettem hozzá, félszemmel az ajtót lesve.
- Ha jobban ismerné őt, boldogabb lehetne, ezt elhiheti nekem.
Nagyszerű fia van, de ha már elszalasztotta a lehetőséget és nem apjaként viselkedett vele, azért még ne ítélje meg zenész voltát.
Mert ha igazán arra született, ami tapasztaltam is, hogy úgy van, akkor örülnie kellene, mert van valami az életében, amit fontosnak kell, hogy tartson, a megismerést, az esélyt, hogy akire majd számíthat az ő lesz, és a lánya Éva, nem kell, hogy haragudjon önre, ha elmondja a tényeket, az igazságot, mert ezzel tartozik nekik. Joguk van hozzá, hogy tudják.
Az ajtó egy nyikorgással kinyílt és Éva lépett be rajta, mielőtt észbe kapott volna, én odaléptem elé és szenvedélyesen megcsókoltam.
Még levegőt sem engedtem neki, hogy vegyen! Úgy tapadtam rá, mint a mágnes, ellenkezést nem tűrve, míg gondolataim mélyén tudtam, hogy ezt most azért csinálom, hogy az apját bosszantsam.
Hosszasan csókoltam odaszorítva a mellkasomhoz, hogy el ne meneküljön előlem, hogy tudjam, megkívánt, csak titkolja.
Éreztem én rajta az izgalmát, a vágyát és ez nagyon fellázította bennem a vad temperamentumom kibontakozását.
Amikor vége lett, amikor elszakadtunk egymástól, Éva fojtogatóan bámult rám, de én tudtam, hogy ez az izzást, ami benne él, tőlem kapta, és én ezt a helyzetet, mikor ilyen volt, azt nagyon élveztem!
- Na jól van ebből elég volt! – hördült fel a drága álpapa.
Aztán rosszallóan rám nézett és kilépett a félig kitárva hagyott ajtón és becsapta azt maga mögött.
Remélem vitt kulcsot magával!- kiabáltam a távolból utána, ahogy a levegő még utána szállt a hangommal együtt.
Remélem, mert nem lesz időnk éjjel beengedni, ahhoz túl elfoglaltak leszünk!
- Láttam visszanézett, a házra, mielőtt az autójába szállt. Nem szereztem nála jó pontot, de ő kezdte az egész hercehurcát.
Éva meredt rám nagy szemeivel, vágyakozva, érintetlenül. Alig vártam, hogy hozzáérjek. Nem ellenkezett. Nem is lett volna semmi oka rá!
Egyszerűen ellenállhatatlan vagyok!
