(29) Laci 2008. augusztus 30 ( fotózás napján)

Csodás napnak ígérkezett. Bár már messze nem külföldön, de elégedettség érzése fogott el. Imádtam Toszkánában élni. Imádtam a zenét, és imádtam utazgatni az olasz csizmában mindenfelé, amerre arcomat égette a nap. Az itteni város a zsúfolt hétköznapokhoz hasonlított, az emberek fel alá járkáltak, mint akiknek halaszthatatlan elfoglaltságuk lenne, ilyenkor is. A rövid hétvégének hosszú a párja, ezt is szoktam mondani.

Délelőtt fél tizenegy felé járt már az idő, úgy gondoltam még tíz perc múlva elindulok a nyugati pályaudvar felé a metróval. Ha késik Tibor, ha nem, ma megpályázom az igazság felderítését. És nyernem kell. Kisebb kölyökkoromban, mindig játszottam, vagy a seprűvel alkottam magamból gitárost, vagy a hajszárítóból képzeltem a mikrofont. A jó öreg bakelit, pedig Stevie Ray Vaughan-t játszott folyamatosan. Akkor tanultam meg az életnek az ízét játszani, magamnak elmondani, hogy ez mennyire jó érzés, és nem akartam kiszállni az álmaiból. Aztán mégis a leszállópálya következett. Tizennyolc éves koromban, anyám kórházba került. Hónapokig tüdőgyulladással gyengélkedett. Akkoriban elmaradtak a kiállításai, nem festett, apám nem tudom melyik világnak a másik felén éldegélt. Nem törődött velünk más, csak az ég. Szóval, ételkihordóként dolgoztam, de kirúgtak hamar. A főnököm, Antonio zenélt, nagy dáridókat rendezett az éttermében, de megszorult a kisujjam körül a hurok. Egy kis balhé miatt. Ők a művészetet csak balhénak nevezték, mivel október harmadikán Stevei születésének évfordulóján a helyi fiúkkal kipróbáltuk magunkat a kifőzde konyhájában, mindenféle eszközöket és a tulaj gitárját kölcsönvéve. Berágott az öreg és úgy gondolta, nem fér meg két dudás együtt a csárdájában. Ő maradt én mentem. Szegény Stevie meg onnan fentről integetett nekem, hogy fel ne adjam. Sosem értettem, miért szenvednek a híres és a mindenre megtermett zenészek, ilyen tragikus kimenetelű baleseteket. Ez Isten sem akarhatta, meg senki nem kívánhatta, hogy ez megtörténjen. Az élet meg mégis erről adott számot: Vitte azt, akire nekem nagy szükségem lett volna.

Gyorsan forgott az óra kereke, el kellett indulnom lassan lassan. Össze kellett szednem a gondolataimat, a kérdéseimet, bár képtelennek éreztem magamat erre a feladatra. Anyámnak lett volna a küldetése az, hogy felvértez a világgal szemben és nem hagy engem a bizonytalanság kátyújában. Az apámnak lett volna dolga, hogy férfit neveljen a fiából, és nem egy kétkedő gyereket.

Zsombor már hajnalban elment, nem kérdeztem hova és miért. Viszont tördelte az ujjait és ez nála idegességre vallott. Talán valamiben sántikált, vagy a rossz megérzéseim vezettek erre a megállapításra. Voltak jó ötletei, de nekem nem ezzel az oldalával mutatkozott be, így kénytelen voltam Tibort kérdőre vonni.

Délben volt találkozónk a nyugatinál.

Késett.

Márpedig aki késik, feltételezem, hogy nem túlságosan szigorú önmagához. Én inkább szerettem előbb odaérni a helyszínre. Az utcán sétáló emberek már nyugodtabbnak látszottak, elmulasztotta a hétvége a rohanó csend forgatagát. Egy embert láttam rohanni, egyenesen felém vette az irányt. Amint közelebb ért hozzám, jobban kirajzolódott az alakja.

Tibor volt az. Nagyon stresszesnek találtam az állapotát. Nyúzott volt, mint aki kialvatlan.

- Szia - szólt hozzám fátyolos, kissé unott hangon.

- Szia.

- Mi történt veled? - kérdeztem.

- Hosszú volt az éjszaka. Fogadáson voltam és egy kicsit többet ittam a kelleténél, nem aludtam és nem jött össze a projekt.

- Most elégedett vagy?

- Ne érts félre, csak láttam, nem vagy valami formában.

- Formában? nézz csak rám, ezek a fogadások, a mindennapi bájolgás a nagyérdeműnek, már nem nekem való foglalatosság. Minden a fogadással kezdődött...

- Igen? Mi minden? - néztem rá kíváncsian.

- Igen, a fogadással...Ott találkoztam az édesanyáddal először. Hivatalos voltam egy megnyitóra. Sok híres ember megfordult ott akkor, én voltam a testőre egy olasz színésznek. Fenyegetéseket kapott és engem osztottak ki a bodyguard szerepre. Amikor talpalatnyi időm lett, bemutattak az anyádnak is. Mesélte nekem, hogy az utóbbi időben nagyon retteg valamitől. Először arra fogta a dolgot, hogy rosszul alszik és rémálmok gyötrik, de ugyanakkor lehetett az valaki más is.

- Más is? Ezt, hogy érted? - döbbenten álltam a bennem még nem tudatosult események előtt.

- Valami férfi.

- Férfi? Az apám?

- Nem. Egy fiatalabb férfiről beszélt, fura fickóról. Amolyan magadfajtáról.

- Most már elég! - fakadtam ki.

- Hogy mersz engem így nevezni?

- A zenészfajtára gondolok. A zenészfajta egy külön világot képvisel az éppen meglévőtől.

Összekulcsoltam a kezem és az orrom elé emelve, egy nagy levegőt szívtam belőle.

- Igen, igazad van. Egy más világ. Ilyen ahogyan most láttad, szívás....

Kételkedve figyelt rám, mint egy tanár.

- Tudod, Laci...A családodban nagyon furcsa események történtek. Kibogózhatatlanná váltak a történések és minden a feje tetejére állt.

A tárgyra tértem...

- Zsombor honnan ismeri a szüleimet és te honnan ismered Zsombort?

- Azon a fogadáson történt minden. Ott futottam össze édesanyáddal és Zsomborral is. Arra nem tudok neked választ adni, édesanyád és Zsombor között milyen kapcsolat volt, volt- e egyáltalán bármi ismeretség is. Egyet azonban tudok, volt ott egy férfi...valami Rony.

- Rony Flee??? - kérdeztem vissza, felment vérnyomásom közepette. Éreztem, ahogy a nyakamon lüktető erek, nem szabályos ritmusban kezdtek el játszani...

- Elképzelhető. Zenészgyerek ő is. Mást nem tudok róla.

- De te honnan ismered a fickót?

- Zsombor ismerőse, pár hete heroin túladagolás végett elhunyt. Az anyám sokkal régebben halt meg. Nem értem, mi lehetne az összefüggés, de meg kell tudnom...

- Hmm...- morgott egyet Tibor. Amolyan vénember forma volt ilyenkor. Letagadhatatlanul látszott rajta a gond.

- Zsombor mondta ezt el neked?

- Nem. Hanem egy csomó újságcikk és határidőnaplók által jutottam ezekhez az információkhoz.

- Micsoda pali....-hörgött Tibor. Aztán csak folytatta:

- Ez a Zsombor elhallgatott és elhallgat dolgokat előlem, mossa magát, de nem áll össze a kép. Engem azzal bízott meg, menjek utánad.

Én megtettem.

- Most itt ez a halálhír...Laci, maradjunk abban, hogy a homályos képeket nem akasztjuk ki a nagyközönségnek a falra, mert még összefestik a valótlant az igazságtalansággal is. Ennek utána kell nyomoznom, mi történik itt körülötted...körülöttünk...

- És mi lesz Évával?

- Évát a te dolgod megtalálni, de ha akarsz egy jó tanácsot tőlem, vigyázz ezzel a Zsomborral. Van egy gyanúm, és ha nekem erre van érkezésem, akkor annak sok a valós alapja.

Zsombor szerelmes a testvéredbe, de legalábbis fojtogatja őt a birtoklási vágy. A lány pedig könnyen visszaszerezhetővé válik, ha szépen van neki beadagolva annak a ténye, hogy te létezel és ő a hős, aki megtalált téged a nagyvilágban. A nővel ha foglalkoznak és figyelnek rá, akkor teljes valójában megszelidül...

Én szerintem tedd a dolgod, ami vezérli a lelked, találd meg a lányt végre. A közeledben kell, hogy legyen. Ha Zsombor itt van, a lány is itt van. Egészen közel van.

Hallgattam, mint egy jó óvodás a meseolvasás közepette és zarándokoltam a gondolataim hullámain fel és le...és fel és le...

Anyámon járt az eszem. Láttam, ahogyan csónakjában ül és fest, láttam a tengert, a madarakat, a szél ízét éreztem az arcomon. Láttam egy kislányt az emlékeimben. Tudtam, hogy valamire még nem tudok emlékezni, ezért kell elmondania nekem, hogy mi történt a gyermekkorunkban...

Sietnem kellett.

Minden jel arra mutatott, hogy Éva lesz az, aki majd Zsomborhoz megy.

Az én testvérem lesz az a lány, aki megtudja ettől a férfitől, hogy én létezem....?

Még ma meg kell találnom őt, hogy ezt a botlást elkerüljem!

Horváth Lívia

(28) Éva, ugyanazon a napon

Nagyon fáradt voltam. A mozgás, a munka és a feladat tartotta bennem a fennmaradást, most mégis arra vártam, mikor tudok saját magammal együtt lenni, együtt akartam gondolkodni a terveimmel, az ötleteimmel, amibe beleszólást nem engedhettem meg. Sem Andrástól, sem Zsombortól, sem senkitől. Felipével még capoierán futottam össze, hetekkel ezelőtt. Nem engedtem a közelembe, nem adtam neki jelet, sem napfényt magamból, hogy tündökölni láthasson engem....

- Szia Hölgyem!
- Szia. Kihez van szerencsém? - Vagy szerencsétlenségem...(?) gondoltam magamban a sablonforma kérdést.
- Felipe vagyok.
- Éva.
- Nagyon jól mozogsz...
Elferdítettem a számat. Egy férfi ha ilyet mond, tutira a lényegre akar térni, attól függetlenül, hogy csak a nevedet tudja. Valaki még azt sem kérdezi. Ilyen világot kell éljünk? Vagy csak egyszerűen gyorsan ítélek...
- Tanulás eredménye. - Feleltem neki. Nem haboztam a válasszal. Gondoltam, majd előbb lepattan rólam...
- Igen, ez a sport kemény önfegyelmet és kitartást igényel.
Félrebillentettem a fejem és végimértem a srácot. Jóképű volt, de kicsit flegma. Olyan "ki ha én nem típus", de hagytam, nem tántorítottam el a céljától. Kíváncsivá tett valamiért. Nem hasonlított sem Zsomborra, sem Andrásra külsőleg. Annál inkább jobban, az apámra. Tény, vagycsak mondják, hogy a lányoknak az apja típus férfi a zsánere? Akárhogy is van, volt benne valami " nem átlagos". Ahhoz, hogy véleményt is mondhassak róla, legalább egy kis időt el kellene töltenem a társaságában.
- Új vagyok a városban, nemrég költöztem ide. - Mondta szerényen Felipe.
- De ugye, nem most jársz először Magyarországon? – kérdeztem. Igazából nem is volt olyan fontos.
- Nem. Viszont első hazám, hiába nagy szerelmem a Spanyolhon. Mégis többször jártam itt átutazóban, mint bárhol máshol a világban.
- Te merre szoktál utazni?
Nem gondolkodtam sokat a kérdésen és folyton az arcát bámultam, és a mimikáját, a hanglejtését figyeltem. Érdekes akcentussal beszélte a magyart, olyan ritmusosan, éneklősen szólt a hangja.
- Brazília a nagy álmom- feleltem.
Ó, Egy igazi nő áll előttem, egy harcos angyal. Régen beszélgettem már ilyen csodálatos nővel, mint te…
Megmosolyogtam.
Valami baj van Évi?
- Ö…Neem, nem. Nincsen, de miért kérded?
Elmosolyodott.
Annyira figyeltem őt, hogy szerintem már feltűnő volt neki is…
Zavaromban elfordultam, hogy megyek.

- Ne haragudj, Felipe,de sok a dolgom. Nagyon örültem a találkozásnak.
- Folytathatnánk is valamikor? – bökte rá.
Gondolhattam volna, hogy ennek randi lesz a vége. Nem vártam sokat, mire vártam volna. Hazudtam volna magamnak, ha érdektelennek találtam volna őt.
Igazából számítottam arra, hogy ezt megkérdezi. Sőt, jó volt hallani, valahol vártam is tőle és legszívesebben most rögtön igent mondtam volna neki, de azt nem lehetett. Nem tehetem, nő vagyok és nehezen kapható.
- Természetesen, nagyon örülnék neki. – válaszoltam.
- Én is örülök neked, tényleg. – Áradozott a fiú.
- Holnap?
- Holnap nekem nem jó, dolgozom. Sok munkám van és elmaradásaim vannak.
Kicsit babláztam, mert ez így azért nem volt igaz…
- Rendben van, akkor bízzuk a véletlenre…
- Jól van. – sugárzott belőlem az igen…Bízzuk a véletlenre.
- Mindenesetre itt a számom. – Húztam elő a zsebemből a névjegyem.
- Köszönöm, és keresni foglak.
- Most megyek. – Húzódtam el a lehetőségek elől, futottam, menekültem előle.
- Szia. Minden jót neked. – Habogtam.
- Neked is, és örültem. Vigyázz magadra Évi!

Nagyon jól esett Felipe közelsége. Jól esett, ha rám nézett, ha beszélt hozzám, pedig nem is ismertem. Mégis többet kívántam róla tudni. Visszaadott nekem valami életerőt, valami régi érzést, amiről azt hittem már nem is létezik bennem. Valami szabadságot, amiben élhettem egyszer, ami mára megváltozott….

Azóta majd egy hét telt el, egyszer hívott is telefonon, de nem vettem fel a kagylót. Folyton az anyámon járt az eszem. Az apám alig mesélt róla valamit. Szinte soha nem beszélt az „első életéről”, ha én nem kérdeztem tőle. Néha úgy viselkedett, mintha nem is emlékezne dolgokra.
- Lányom, nagyon hasonlított rád, minden percben, amikor rád nézek, ő jut rólad eszembe, olyan mintha akkor lenne, és…
Ilyenkor mindig csak elhallgat. Aztán vagy otthagy, vagy csak meredten néz rám és semmire nem válaszol. Tudom, hogy festőművész volt, láttam a képeit. Láttam az otthonunk falán tőle képeket, de azok a képek önmagukban semmire nem adtak magyarázatot. Talán csak arra, hogy szerette a tengert, szerette a szabadságát, jobban bármi másnál és azt is tudom, hogy nagyon rövid ideig éltek együtt egymással. Nagyon fiatalok voltak. Apám csak az orra alatt mormog, ha kérdezek tőle, csak lehajtja a fejét és próbál kitérni az egyenes válaszadás alól.
Amíg így morfondíroztam az emlékeimen magamban, kimentem a konyhába és készítettem egy teát. Majd leültem a dolgozószobámban az íróasztal mellé és kezembe vettem a fotókat, amit még a héten el kell postáznom a kiadónak.
Megcsörrent a mobilom. A kijelzőre néztem. Felipe volt az.
- Szia. – Szóltam bele bizonytalanul.
- Szia Évi. Hogy vagy?
- Köszönöm Felipe, nagyon jól.


Holott tele voltam gondokkal, amikor vele kellett beszélnem. Azt hiszem megtetszett nekem és ez feszélyezett. Nehéz volt vele kommunikálnom. Olyankor nehéz az embernek a titkait megtartania magának, ha arra érdemes emberrel találkozik…

- Szeretnélek meghívni téged holnap este a Vörös Oroszlán bárba. Pár barátomnak bemutatnálak és szerintem nagyon jól éreznénk magunkat. Egyik haverom bandája, a Floe rockzenekar is fellép majd az este. Jó műsor ígérkezik….
- Ez igazán kedves Tőled Felipe, nagyon örülök a meghívásnak, de sajnos holnap nem tudok menni. Sürgős munkát kell befejeznem és nem szeretnék kicsúszni a határidőből.
Hazudtam. Magamnak, a fiúnak, a világnak, az igazságnak, a hazugságnak. Volt ugyan munkám, de annyira nem volt sürgős. Egyszerűen megijedtem.
Megijedtem magamtól, megijedtem az élettől, megijedtem a férfitől. Megijedtem minden olyan dologtól, amiben a férfi jelenléte szerepelhetett az én életemben.
- Nagyon sajnálom, hogy ki kell, hagyjad a bulit. Akkor nincs más hátra, mint az, hogy jó munkát kívánjak neked és remélem legközelebb összehozunk egy kellemes estét.
- Úgy legyen. Igen, legközelebb…- feleltem csöndesen, szinte elfordulva a magam arca elöl.
Egyik nap Andrással találkozom, utána három idegennel. Majd napokig sajnálom magam, hogy olyasvalakikre pazaroltam el az időmet, akikre igazán nem is volt érdemes. Azonban ez ment már egy ideje. Válaszolni nem akartam sem Felipének, sem Andrásnak és tulajdonképpen magamnak sem.

Az igazságot akartam, tudni akartam miért néz rám ilyen furcsán Felipe, hogy valóban én érdeklem, vagy valami mást vélt felfedezni bennem. Tudni akartam, az apám miért tesz úgy mintha semmi nem történt volna velünk és tudni akartam azt is, milyen titok lappang körülöttem. Úgy döntöttem, beszélek Zsomborral. A múltkor szépen elküldtem, nem hallgattam meg őt, és valami azt súgta a kicsinyes füllentései mellett is, hogy most mindenképpen el kell mondania azt, amiről akkor szintén nem akartam tudni…
Valahogy el kell kezdenem egy lépést előre menni, mert a hátamra esek…Vagy a hátamra döntenek?
Az én fejemben volt a választás, senki máséban…

(27) Laci, ugyanazon a napon

- Holnap este a Vörös Oroszlánban találka a vörös démonokkal? – piszkáltam fel Felipét az önelégült mosolyából.

- Neked nincs dolgod? Mesterséged mások magánügyeinek kihallgatása? – de ezt úgy mondta, hogy közben vigyorgott, mint aki előre extázisba esett a holnapi csajos találkozó előtt.

- Ez nem kihallgatás. Magadban beszéltél.

- Profi vagyok benne, főleg ha érdekel a dolog.

- Á…csajozásra adnád a fejed? És az én kicsikéimre fennéd az oroszlánfogaidat? Nekem ez nem éppen van ínyemre, elvégre én is ragadozó vagyok.

- Így gondolod? Szerintem a lányok a nagyvadak. Mi csak hagyjuk, hogy levadásszanak bennünket…

- Szeretnéd, ha így lenne, mi? – vágtam kissé hunyoros képet. Aztán tovább élcelődtem Felipével…

Kíváncsi voltam a lányokra, nagyon. Semmit nem tudtam egyikükről sem.

- Folyton csak jártatod a szádat. Kik ezek a csajok?

- Irina a földreszállt boszorkány, kissé nehéz falat. A másik lány…

Szóval ő szerintem még nehezebb…

- Hogy hívják? Úgy éreztem valamit próbál eltitkolni előlem. És nem is válaszolt egyértelműen a kérdésemre.

- A csaj operaékesnek tanul, capoeirázik és most tudtam meg. Jól elnevette magát megint. Valamitől mintha kissé vérszemet kapott volna…

- Szóval zenekari fotózás lesz ugye, amire te nem jössz, mert valami Tiborral találkozol.

Most meg én vigyorodtam el…És?

- És ő fog fotókat készíteni rólam…!

- Rólatok…- vágtam hozzá.

- Jól van na…- csendesedett Felipe.

- Ettől lelkesedtél annyira be? Olyan természetesnek vetted az egészet, de napok óta másról sem beszélsz…

- El kell adnunk magunkat, Laci. És egyszer el kell kezdeni. Miért hagynám ki ezt a lehetőséget?

- A bohóckodás neked lehetőség?

- A bohóckodás a lehetőség, elvégre csak egy reklámról van szó. Nem holmi könnyed aktfotózásról. Tulajdonképpen ezzel jót is teszek magamnak. Itt nemcsak pénzről van szó. Hanem a népszerűségről is. Úgyhogy, élek a lehetőséggel…

- Már itt tartasz? A komoly zenei életben kellene népszerűsítened magad…

Közben láttam rajta, hogy jót mosolyog magában. Rajtam.

- Jaj, ne légy már ilyen naív, Laci. Abban is megtettem a dolgom eddig, most csak folytatom...

Nagyon biztos volt magában. És ezt bírtam benne a legjobban, hogy olyan rutinos volt. Ellenben velem, aki holmi kis holland utcazenészként protezsálva került ebbe az egész zenekarba. Igazából fogalmam sem volt róla mit fogok csinálni, ha színpadra kerülök. Valójában ezért is kerestem Felipe társaságát, hogy tanuljak tőle, mert több minden volt bennem, amit nem engedtem magamból a felszínre hozni.

- Úgy érzem Laci, annak ellenére, hogy profi vagy éneklésből, nem vagy elég kiedzett a magabiztosság terén, kissé túl lámpalázasnak talállak. Ne is képzeld el milyen lesz a színpadon állnod.

Előre teljesen felesleges tevékenység.

És jól érezte. Én is gondoltam, hogy nehéz lesz Felipe mellett egy fejjel magasabbnak látszanom és ezen akartam változtatni. Aztán csak megszólaltam:

- Tudom, hogy Santana- val zenélned nem lehetett semmi. Csodálkozom rajta, hogy visszajöttél az országba. Vagy azon csodálkozom a leginkább, hogy egyáltalán miért Magyarországra jöttél?

- Ezt kérdezhetném tőled is Laci!

- Tudod nekem fontos a saját zenekarom, főleg ha a stúdiózenélés befuccsol. Már azon gondolkodom, jöhetnél a zenekaromba. Ez a stúdiózás, nem fog nekem tetszeni sokáig. Viszont ebben van a pénz, a másikban meg a szívem van benne…

Hirtelen ledöbbentem. Felötlött bennem a felismerés: A testvéremet jöttem vajon megtalálni és belecsöppentem ebbe a zenekarba ? Vagy a zenei karrierem egyengetem és teljesen elfelejtem, hol is keressem ?

- Eléggé el vagy bizonytalanodva, Laci. Te sem és én sem erre az idegölő melóra vágyunk. Ez csak pénz. Te is tudod. Megint ugyanarra a vágányra terelődtünk. Ejtsük a témát. Koncentráljunk inkább a holnapi bulira…

- Holnap bemutatom neked a fotós csajt, a barátnőjét és jól érezzük magunkat. Ez lesz a dolgunk. Semmi más. Ne légy ennyire lefrusztrálva.

Valami előre látható rossz érzésem lett, ahogyan Laci beszélt hozzám. Sok titok lappang abban az okos fejében, csak tudtam volna mi lehet az.

- Nem vagyok. Egész éjjel dalszövegeket írtam. Alig aludtam. Megszállta az elmém az alkotás szelleme, ilyenkor le sem tudom hunyni a szemem.

- Á, a művész ördög lelke ott lappang benned éjjelenként? Az remek. Egy vérbeli költővel állok szemben. De ezt eddig is tudtam. De holnapra tartogasd az energiádat. Nagy meglepetésben lesz részed, annyit elárulok.

- Nem mondod? Ennyire jó bigék?

- De még mennyire!

- Szerinted húznám az agyad, ha nem így lenne?

- Szerintem forralsz magadban valamit, mint boszorkányok az üstben a békákat.

- Nagy boszorkányság nem kell ahhoz, hogy felszedjünk őket.

Mielőtt szólhattam volna bármit is, András ordított egy nagyot felénk a teremből, hogy húzzunk vissza a próbára. Kész ideg volt a hangja. Na, és kit érdekel? Kinek képzeli ez magát? Az idétlen dalszövegeivel kitörölheti a seggét!

( 26) Felipe - Vízió (a fotózás előtt)

Ha egy kicsit előregyalogolhattam volna az időben, azon nyomban előremásztam volna valamennyi lépést, csak azért, hogy megtudhassak valami információt arról, vajon Évi

az angyali szemeit mekkorára fogja kitárni, ha Lacival összetalálkozik.

Erre ma is megvolt az esélye, de nem gondoltam egy percig sem, hogy ennek éppen most kell megtörténnie.

Ezért örültem annak, hogy sikerült megakadályoznom, hogy erre sor kerüljön.

Volt egy jó tervem. Bár iszonyúan másnapos voltam, és ilyenkor képes voltam lepaktálni az ördöggel is. Beültem a kedvenc presszómba és rendeltem egy teát, hogy kitisztítsam a fejem az alkoholmámorból.

Egy bábjátékot készítettem elő és ebben az akarattal nem rendelkező főszereplőm Laci volt. Marionett bábúként képzeltem el őt, aki nekem engedelmeskedett.

Ha valaha ilyen naiv értelemmel képviseltem volna magamat bárhol a világban, ahogy ő tette, akkor én sem önmagam lennék. Évi, ha itt és most rájön arra, hogy az ikertestvére Zsombor lakásán „rejtőzik”, akkor sivatagi lavina fog megindulni és minden célom érdekében mondom: ezt nem engedhetem, hogy megtörténjen.

Minden illúzióm varázsát a csodás matétea tükrében láttam, és elégedettségem okán megkockáztattam még más valamit is: egy kis fondorlatosságot, egy csepp vonzerőt bevetve felruháztam magam: a jótevőnek, mitikus hősnek.

S arra gondoltam, hogy András segítségével csodálatos „Minervámat”, Évit beavatom az események sűrűjének forgatagába.

Inkább a hajléktalanok gyötrelmes életét választottam volna, mint azt, hogy Zsombor keblén élősködjek, mint a csótány, férgek, mint akik mindent felzabálnak, ami büdös, rothadó és íztelen. Az én számnak nem volt ínyére az ilyesmi.

De én védelmezni akartam kedves barátomat, nem bántani. De sem ódon bástyaként, sem az apjaként nem kívántam működni felette.

Kissé unalmasnak találtam, azt, hogy ma este ennyire szívén viseljem a sorsát.

A lányok ma sokkal jobban feldobták az életkedvemet. Elképzeltem, ahogy Minervám és kedves barátnője pörgött a táncparketten, az maga volt a pokol.

Bámulatos, hogy mennyire energikusak és észveszejtően átélik a zene erejét magukban.

Láttam, Évi buján felém kacsingat, és bűvöletemben a képzeletem talaját súroltam.

Viccesen visszaintettem, mint egy derék lovag és hihetetlen történelmi pillanatként éltem át a velem történteket.

Sok londoni pub-ban megfordultam annak idején, sok lány társaságában.

Ők ördögök voltak, a kacérság mércéjét hirdették. Nem mondtam semmire azt, hogy nem.

Persze sem a „Minerva” jelzőt nem lehetett rájuk kötözni, semmi áron. Egy- egy őrjöngő, féktelen tomboló koncert után, az ösztöneimnek hangot adva, kipróbáltuk

a marihuánás cigit. A lányaim: Silver Lady, Sister Morphine, Cousin Cocain, Brown Sugar nevével dicsőítették át az éjszakát. Ők messzebbre merészkedtek: mindenféle fortélyt belekevertek az életükbe és az enyémbe is.

Egy szempillantás alatt megváltoztatták énjüket és az enyémet is. Lassan elkárhoztattam az emlékeimet, egy kis időre, amint megláttam Irinát belibbenni a Vörös Oroszlán táncparkettjére.

De Évi? Már a kezdetek kezdetén megtestesítette bennem a végzet hatalmát.

Én akartam az a „barát” lenni, aki beavatja ismertetlen testvére hollétének dzsungelébe, s ugyanakkor a háttérben kívántam maradni és a véletlenek összeesküvésére akartam bízni ezt az eseményt.

Most azonban dübörögni vágytam a Banhofban, az „angyalkáimmal” egész éjszakán át,

egészen virradásig…

Összemosódott képzeletemben a lányok alakja, a mozgásuk olvadva arcom elé tépett, a dús mosolyuk most felém nyújtva hajlott a testemre, nyomta a mellkasomat. Két haragos nő izzott fel előttem. Nem valóság ez… és mégis, egy mágus lettem, nem hagytam elhatalmasodni a valóságot.

Tettem egy kis mézet a teámba, bár már nem ízlett így, nem volt igazán belevaló. Nem úgy, mint, ahogyan én a dalszövegembe. Halkan dúdolni kezdtem, kikapcsoltam magam a világból.

Vagy a világ kapcsolt ki engem önmagamból?

Mézízű kokain,
lüktetnek az ereim.
A vérem az éjszakában jár.
Hol van az a nő,
akit figyelek órákon át?


Mézízű kokain,
még meg sem sóhajtottalak.
Ritmusra táncoltál,
én botladozva vonaglottam.


Mézízű kokain,
testem fázik benned.
Hol van az a nő, akit kerestem?


Mézízű méreg,
Hova lettél tova?
Hova lett a nő?
Hova tűnt a csoda?


Mézízű méreg,
Az vagyok.
Egy csepp:
Neked.
Nőnek.
Magamnak.


Mézíz a remek.

(25) Felipe 2008. augusztus 25. ( Stúdióban)

Fáradt voltam, a sok gondtól és iszonyú másnapos. Harmadnapos, napok óta nem tudtam gondolkodni a normális tempómban. El kellett felejtenem újra mindent. Marita elhagyott. Erre nem számítottam, de nem bírtam hűséges lenni olyasvalakihez, akihez nem tiszta szerelem fűzött. Csak a vérem vitt ilyenkor a koncerteken, ő pedig olyan kacér szenvedélyes nő volt. Más mint Dorotea, ő megtestesítette nekem a Nőt.

Amikor még Spanyolországban éltem, minden percem vele töltöttem, amit csak tudtam. Vittem magammal a világban, nem kellett unszolni őt. Igazi fekete Kleopátrám volt Ő nekem. Kecses, karcsú járásával, kifinomult szellemességével levett a lábamról, aztán én mentem utána. Nem jártam a próbákra, folyton berúgtam, összevesztem mindenkivel, senki nem érdekelt…csak Dorotea….

Felipe – szólt közbe Laci. Lassan próbálnunk kellene. Ha nincsen ellenvetésed. Nagyon nem jó formában vagy, történt valami?

Nem szóltam, csak figyeltem a szemem sarkából kihulló könnyet, vakított az ablakon beáradó fény és mintha Dorotit láttam volna. Képzelődöm…

Aztán egy kislány képe rajzolódott ki az ablaküvegen…nem Doroti az, hát akkor ki Ő? Ismerősnek tűnt az arca. Igen…

Azon a képen vajon kit láthattam, amit a múltkori próbán csentem ki Laci kabátzsebéből? Őt? Mindegy.

- Nincs baj. Nincsen nő, nincsen sírás. Ismered azt a szöveget?

- Igazán humorodnál vagy Felipe, de ezzel nem oldasz meg semmit, ha elhagyod magad. Csak még jobban emészt a bűntudat. Laci a gitárját hangolta szinte rám sem nézett úgy beszélt hozzám, biztos voltam benne csak félig hallgat engem. Nem is érdekelte szerintem, csak úgy csinált. Azt gondoljam, úgy van, ahogy…

Kezdtem álmosodni és legszívesebben elhúztam volna a csíkot valami bárba. Valami kedvjavító Istennővel, egy pár üveg pezsgő társaságában. Bár tudtam, most nem menne, túl gyenge voltam az ilyesmihez az utóbbi időben. Állandósult az álmaimban Dorotea, hajtott valami belső nyugtalanság, hogy felkeressem őt.

Aztán eszembe jutott Zsombor. A kis megbízhatatlan. Londoni nagymenő.

Valahogy szétesett előttem a képkeret, s nem tudtam összeszerelni. Felnéztem hunyorogtam, s kételkedtem…

- Laci, ez a te Zsombor haverod…

- Nem a haverom – zökkent ki magából egy kis pillanatra. Mintha megsértődött volna.

- Szóval ez az Zsombor, aki nem a haverod, de barátodnak sem nevezhető alak. Így már jó lesz?

Kikerekedett kék szemekkel bámult vissza rám, mint aki meglepődött. Ez a hosszú fekete haj, a lányos arc mégis férfias tekintet még jobban megihletett a képpel kapcsolatosan. Volt közöttük valami egészen hasonló.

- Szóval. – folytattam. Ez a fickó, nem gondolod, hogy sántikál valamiben a hátad mögött? Eléggé sokat lógtok együtt. Honnan az ismeretség? Elvégre, bekerültél a stúdióba,van hozzá valami közöd? Szerintem, jobb ha vigyázol vele.

- Mi ez a kioktatás? – láttam rajta, hogy kezd kijönni a sodrából, de jó volt nézni, ahogy bedühödik .De szerintem csak a bizonytalanságát akarta palástolni.

- Ez nem iskola… nem oktatás!…Csak figyelmeztetés! Vedd annak.

- Ez magánügy, nem tartozik rád. Lehet, hogy abban igazad van, hogy nem ismerem elég jól, de kösz. Tudok vigyázni magamra. Egyébként, ő keresett fel. Most nála lakom. Egy ügyemet segíti rendezni.

-Na, nem mondod.

– Nem gondoltál arra esetleg, hogy kijátszik téged? Kíváncsi voltam mit titkol előttem Laci.

- És halad az ügy megoldása ? – ezt úgy mondtam, mint aki tudja, miről van szó.

- Őszintén szólva nem nagyon …

- Látod? Hát erről beszéltem. Csak magával törődik.

- Mint már említettem, ez elég bonyolult ügy. Nem egyszerű, mint egy rántotta.

- Valakinek az sem egyszerű…

Na jól van, Felipe.

Kicsit megpuhíthattam, mert amit ezután tett attól kissé leállt a lélegzetem. Elővette a fényképet és megmutatta nekem. Persze úgy tettem mintha akkor láttam volna először.

Ez a csaj az ikertestvérem, fogalmam sincs, hogy merre keressem. Évának hívják.

Zsombor jól ismeri őt. Legalábbis ő azt hiszi.

Elröppentek a gondolatok az arcom előtt. Valami felrémlett bennem hirtelen szívem felpumpálódott, próbálkoztam a lehiggadással…

Jól ment, rettentően jó színész voltam. Kiskoromban kezdődött, aztán a szerepjátékokig meg sem álltam. Néha magam sem tudtam, mikor kit formálok meg. Aztán felvettem az legkedvesebb naiv énemet…

- Nem tudok neked mit mondani. Helyes lány, az biztos. Annyit mondhatok csak – fűztem hozzá- hogy ha nagyon akarod akkor bármi lehetséges. Ne add fel. Meg fogod találni, ha hiszel benne, sikerülni fog.

Nem árultam el, nem terveztem semmit. Nem az én dolgom, csak botrányt kavarnék, ha most én lettem volna Laci útitársa ebben a kacifántos családi történet felgöngyölítésében.

- Nem is tud rólam Felipe, azt sem tudja, hogy vagyok. – bökte ki Laci egy éles szófordulattal.

- Biztos vagy ebben? Vagy csak ezt mondták neked?

- Biztos? Egyelőre abban lehetek biztos, amiben hiszek. S ha megkérdőjeleződne bármi is,

furcsának tűnne. Ennyi hazugságot én sem viselnék el.

Hazugság…- bókoltam neki.

A hazugság ott van a fejekben, még akkor is ha nem szándékosan csináljuk, kicsit mindig elhallgatunk ezt – azt, mert kínos lenne nekünk az igazság.

Igazság? Hát létezik olyan? Egyöntetűen senkinek nem lehet igaza. Mindenki igazat mond, aki hazudik hozzá egy kicsit. - filoztam Lacinak, már – már agyamat elvesztve menekültem volna ebből a barátságtalan stúdióteremből. Lacira vetettem pillantást.

Megnehezíti a helyzeted ez a fickó úgy érzem a szavaidból, így tényleg nem egyszerű. Zsombor ezért ugrott a képbe, igaz? Ismeri a lányt.

- Könnyű a felfogásod Felipe.

- Nagyon vicces!

- És tetszik a stúdiómeló ? – váltottam témát, mert nagyon kínosan érintett az a tény, hogy nem sikerül összehozni a mai próbát a srácokkal, Laci ilyen lelkiállapotában. Ráadásul késtek is. A dobost telefonon nem tudtam elérni. Így nehezen lesz itt ma banzáj.

- Beérem vele. Bár a fizetés, az nevetséges. - hümmögte Laci, elégedetlenül.

- Én tervezem, hogy többet kérek. Különben odébbállok. Külföldön persze minden más volt.

A stúdiózenélés már csak ilyen. Jó pénz van benne, s azt csinálod, amit előírnak. Az utóbbi szar érzés. De külföldön más. Most mindent kezdhetek újra.

Örültem, hogy ilyen hamar a munkára tereltem a szót ismét.

- Szerintem is, itt Magyarországon nehezebb érvényesülni. Itthon lehetsz ismert, de nem túl sikeres. Mi is az a siker? Hát, létezik olyan? – elmélkedett a nagy filozófus.

Új oldaláról kezdtem megismerni.

- Ha többet akarok, ha siker ízét kívánom, ahhoz külföldre kell vinni a zenét. Ez már csak így van.

- Angol perfect?

- Fogjuk rá. A káromkodásokat kivéve.

Jót derültem rajta. Félrehúzta a szája szélét, mint aki bűnnek tartja a csúnya beszédet.

- Fogjuk rá, én is. Itt van még a francia is. Én azon csak káromkodom. De a francia nők nyelvén értek, így perfect vagyok!

Elmosolyodtam.! Hát még én mennyire értettem a francia nők nyelvén. Éjjel – nappal értettem volna! Persze ez sohasem lesz így.

Dorotea meredten bámult rám, valamit súgni akart a fülembe, de nem értettem tisztán, eltűnt hirtelen a falak mögött. Pihennem kellene, kezdek megőrülni.

Közben akaratlanul is nyerni akartam vele szemben egy kis időt. Mégsem sikerült. Nagyon felöntöttem a garatra, nem bírtam józan maradni. Ketyegett a fejem, mint a csörgőóra mutatói.

Ha Évi előtt felderül az ég, akkor háttérbe kerülhet a zenélés. A tesóka lesz a szenzáció. Vagy botrányos lesz vajon a találkozás?

Nem súroltam tisztára a dolgokat a fejemben, nem az én bajom ez az egész. Majdnem felrobbantam.

- Felipe? Hahó? Elaludtál? Merre jársz? Úgy elméláztál. Ide sem figyelsz. Mintha itt sem lennék.

- Bocsi, csak tervezgetek. - Ami igaz is volt. Próba után még Andrással találkozom, ha van kedved lejöhetnél velem te is a zenekari fotózásra. Bár ezt nem gondoltam komolyan. Megmondtam, botrány kavarodna csak, arra nem vagyok hajlandó, hogy…

De mielőtt végigjárhattam volna a fejemben a gondolatot - Laci közbeszólt.

- Ki az az András?

- Az új basszusgitáros. A mostani elmegy, helyette lesz András, majd jövő héttől.

- Ó, s hogyan lehetséges az, hogy még nem találkoztam vele?

- Ismerem régebb óta.

Érdekes. Lantos nem említette, hogy új basszerosunk lesz.

- Mert még nem lett hivatalosan bejelentve. András kotyogta ki, mikor a múltkor…

- A múltkor mi….? – vágott vissza Laci.

Most nagyon gonosznak tűnhettem. A szerepemet túljátszottam. De nem mondhattam meg Lacinak, hogy András az az András, aki Évinek a vőlegénye volt. Teljesen felborult volna az egyensúlyom. Nem tudtam mit tehetnék.

Ha most elárulnám neki, rájöttem a kép alapján valóban testvérek, hogy Laci valóban azt az Évit keresi akivel capoeirázom.

- Most nem megyek veled, ha nem haragszol Felipe.

Megkönnyebbültem. El sem hittem, hogy képes voltam ekkorát lódítani. Bajok akkor lesznek, ha Andrással ütköznek.

- Nekem most nem jó, Tiborral találkozom.

- Tiborral? Ki az a Tibor, ha szabad tudnom?

- Egy kopó.

Most már teljesen kezdtem kiesni a hatáskörömből.

- Mi dolgod van neked vele, mondd? – értetlenkedtem, mert erre az egyre nem volt forgatókönyvem.

- Zsombor valamit elhallgat előlem. Ismeri az apámat is.

Ez egyre jobb lesz barátom, a családi bonyodalmak miatt teljesen ki fog esni a lábad alól a talaj, így nem lehet a koncertekre készülni. Hidd el, nem rosszból mondom, de itt munka van és határidős. Pár hét és el kell kezdenünk a turnét.

- Várjuk ki a végét. Egyik nap lemehetnénk a kozmetikába. Van egy ismerősöm, majd ő begyúrja a pofikánkat. Aztán egy kis fodrászat is.

Nálam ez már megszokott. Egy kicsit rendbe rakatjuk magunkat.

- He?

- Érdekes a stílusod, Lacika . Tényleg úgy tudsz néha viselkedni, mint egy nő.

- Lacika?

- Igen, ezentúl így foglak hívni, ha nem nagy probléma.

- Felőlem…Nevetni kezdett.

- Oké, ezt megbeszéltük, bár nem igazán csípem a női praktikák alkalmazását, természetesen magamon. Másképpen igen – vigyorogtam.

Elégedett voltam magammal, hogy mennyire jó színész tudok néha lenni. Bár most azért félig magam voltam. Tele jobbnál jobb szakmai és magánéleti ötletekkel. Ugyanakkor meg bizonytalanságérzettel is, valami szét akart szakítani. Laci előbb – utóbb kideríti az igazságot, és rájön, hogy gyáva voltam.

Spanyolországba vágyódtam, az igaz szívek Földjére, Dorotea-val. A múltamba merültem, nem akartam tudni arról, hogy bármihez is közöm van.

De ezt a hasonlóságot senki nem bújtathatja el, ami a két testvér között létezik.

Ki akartam várni a napokat. Tudtam András lépni fog, de ma itt volt a jó alkalom rá, hogy meggyőzzem.

Ne fedje fel Évit Laci előtt. Ennek a nagy találkozásnak, ennél hatalmasabb eseménynek kell lennie és spontán véletlennek, csak kettőjük között!

(24) Éva, aznap este 18: 30

- Szép estét kívánok Hölgyem és Uram! – mivel szolgálhatok Önöknek? – dejavum volt, a kérdés hallatán, mintha most történne minden. Elmenekülésem története, a felelősség és a kötelezettségek alól. Kissé megszeppentem, de Andrásra mosolyogtam, s közben a hajam töréseit csavargattam az ujjaim között, s árulkodóan fél szemmel az pillantgatva figyelgettem ki az ablakból. De igazán nem láttam semmit, csak félhomályt. Elmosódott semmit láttam. Az eső esett, beborította az ablaküveget és elmosta az összecsukló fényeket az arcom előtt. Mintha egy vízesés előtt álltam volna, mezítelen. S arra vártam, fogadjon magába, a végtelen világ.
- Egy forró fekete teát szeretnék, citrommal. Köszönöm.
András capuccinót rendelt, tejszínnel. Nem szerettem a kávé aromáját.
Keserűsége és fanyarsága rossz szájízt kölcsönzött annak befogadójának.
Egyszerűen undorodtam belekóstolni. Az illatát mégsem vetettem meg.
A friss gombakrémleves illata pedig lenyűgözött…
- Szeretnénk étlapot is, vacsorázunk. – Billentett fejet András a pincérnek.
A pincér rezzenéstelen arckifejezéssel, a papírfecni firkálás után kihozta a koffeinbombánkat, hogy így is kissé ideges pulzusom ugrálását még erőteljesebbé tegye. Andrásra nem tudom, hogyan hatott, de le sem vette rólam a csillogó szemeit. Valószínűleg nem a kávé hatása miatt nézett így körbefonóan rám…
- Megéheztél, Évi? – vigyorgott.
Akkor együnk is valamit, nagyon ritkán van alkalmam kellemes társasággal tölteni
az estémet. - Tette hozzá, kényelmesen és egy nagyot kortyolt a habból,
ami a szája szélén barna foltot hagyott.
Gombakrémlevest rendeltem, piritóssal és pepperoni paprikával töltött
rántott csirke szeletet, rizs körettel, salátával.
András is megelégedett a választásommal.
- Szerinted ízleni fog neked? - Úgy emlékszem nem szeretted soha a gombát.
Suttogtam elő magam zúgából, a bátortalan kérdésemet, amit csak a gondolataimban zsurmoltam még az imént. Nagyon ritkán mondtam ki azt, amire ráképzelődtem, inkább az ellenkezőjét szoktam, nehogy támadás érje a bennem felszerelt hadseregemet: pajzsot emeltem elé.
- Micsoda előzékenység, de ne fáradj! Azóta az ízlésvilágom kissé megváltozott Évi, de még mindig a csinos és okos nőktől varázsolódom el.
- Andris…! A telefonban valami munkáról beszéltél, ne térjünk el, a témától kérlek!

Tudod, ami történt azt… - hirtelen elhallgattam.
Figyelemmel az érkező pincérre, mondanivalómat elfojtottam.
- Jó étvágyat kívánok ! - mondta sablonosan, de egyikünkre sem pillantott rá, egy percig sem gondoltam komolyan, hogy érdekelte volna a magánéletem. Én még sem szerettem, mert lopott szavak idegen fülekbe nem valók.
- Köszönöm.
Egy falat kenyérdarabot törtem, belemártottam a szürke krém habja közé. András zavarba hozott és védekezésképpen már a haragosabbik énem kezdett erőszakolni. Amikor feleségül kért, teljesen önkívületi világba kerültem. Előttem lebegett minden, amit elképzelhetett. Előszöktek belőlem a jövő retusálásának az eredményei: Emeletes tömbház, gyerek- kavalkád, András hülyeségei és kirohanásai hétvégenként, a nem tudom hol vagy és mit csináltál a hotelszobában a háttérénekesnővel szindróma.
Tudtam, hogy megváltoztatni sohasem akarhatom őt, nem is állt szándékomban.
De ennek így kellett lennie. Abban az időben, hasonlóan éreztem én is: nem szerettem volna azt, ha álltatja magát. Álltatom magam, mégis szerettem őt. Olyan szinten, hogy el akartam engedni
…elengedtem….

- Ne haragudj Évi…Elragadtattam magam. Mégis, minden drámai összezörrenésünk ellenére el kell, hogy mondjam, Te voltál nekem valakim. Hiába voltak senkijeim…sokan az elmúlt évek alatt. Megrázkódtam, beleforrtam az egész kapcsolatunkba. Nem hibáztatlak. Helyesen döntöttél.
Ami pedig a munkát illeti, egy fotózásról lenne szó. A zenekarom utolsó lemezének borítójára kellene képeket csinálnod. A bandánkról - Húzta fel szomorúan a szája szegletét András, de élettel teli hangja visszatükrözte magabiztos felállását a terveinek megvalósítása ügyében.
Valamikor a hétvégén, ha lenne rá időd, elkészíthetnénk. Már kinéztük a helyszínt. Ha akarod, előtte megmutatom megfelelő lesz- e számodra. S mivel a Margitszigetnek egy részét néztem ki, fontos lenne, ha nem esős és borongós napot választanánk. Persze a honoráriumod sem marad el. Ebben te döntesz.
- Utolsó lemezetek? – döbbentem forgattam a salátaszálakat a fogaim között, és minden egyes falat a torkomat csiklandozta.
- Igen. Már nem olyan jó a banda, mint régen. Ráadásul ez egy Best Of válogatásalbum lesz, három – négy új dallal. Először kettő vadi új dalt szerettünk volna rátenni a lemezre, de a többi is remek lett.
A dobosunk kitett magáért. Kissé újított a hangzásvilágon, de minden más maradt a death metal , csak dallamosabbra vettük a figurát. Így nem annyira valódiságunk már a death, de kaptam egy jobb ajánlatot és kiléptem a csapatból. A vokalistánk Svédországba költözik, a dobosunkat pedig fél éve más zenekaroknál látni, dobolni. Ő pedig jó pénzért megy és játszik ez így megy. Ezért hagyjuk abba. A többiek még nem tudják, mihez szeretnének kezdeni, hogy folytatják -e zenekarban. Mi civilek vagyunk, munka mellett folytonosak a sodrások és most jobbnak láttuk befejezni. Egy időre legalábbis. Basszusgitározni fogok.
Amolyan stúdió munka.
- Szóval stúdiómunkát vállalsz? – meglepődtem. Észre is vette.
Na jól van. Valójában Zsombor keze van a dologban. Van két fickó állítólag nagyon ügyesek. Vokalista és gitáros. Ugye most még nincsenek kiadva a helyek. Keresik a legjobbakat. Dobosra lenne még szükség. Szövegíró sem ártana, s talán még egy női vokál is jó lenne.
- Értem. – Tettem hozzá. Majd folytattam:
- Zsomborral nem vagyunk valami jóban.
S ittam egy kortyot a félig kihűlt teámból. Nagyon erős bergamott aromáját, a friss citrom ízével együtt kóstoltam másodpercekig.
- A fotózást megcsináljuk. Vasárnap semmi dolgom.
Irinán járt az eszem. Talán tetszene neki a dobolás ötlet.
- Én tudnék ajánlani dobost. Orosz kaliber.
- Az mit jelent? – kérdezte értetlenül.
- Csak annyit, hogy orosz fegyver. Hölgyemény és nagyon tehetséges.
A döntés nem az én kezemben van, de nem látom akadályát a dolognak. Szólok Zsombornak és meghallgatjuk, ha akarja.
- Akkor ezt is megbeszéltük. Egyik nap lehozom őket capoeirára is, ha nem okozunk ezzel kellemetlenséget….Felipe, amúgy szintén űzi a mesterséget…
Laci ő más teljesen, vérbeli zenész…vele még nem találkoztam. Csak hallottam felőle.
Összerezzentem.
- Évi? Valami baj van? Nagyon megijesztettél. Talán valami rosszat mondtam?
- Nem. Nem történt semmi, csak rég nem hallottam ilyen nevet, hogy Laci. Régen ismertem egy Laci nevű kisfiút. Még kislánykoromban, de nem nagyon emlékszem az arcára, a vonásaira, szinte semmire…csak annyi emlékem létezik, hogy sokat játszottunk együtt…nagyon sokat…nagyon régen..
Olyan érzésem támadt, mintha most történne újra…
- Nem szokatlan név, bizonyára csak valami szokatlan érzés, nem tagadom. Ne félj, nincs miért.
Mikor még Miskolcon laktam, a szomszédomban lakott egy kislány, úgy hívták Boróka. Aztán egyszer, évekkel később, egy pesti koncertünkön megjelent egy lány.
Igaz, akkor már nem 12 éves volt, hanem 24 és nem volt már kislány, csak felvillantak képek, vonások, illatok, mégsem gondoltam azt, hogy ő lenne az. Aztán amikor az öltözőbe siettem, félszemmel megpróbáltam követni őt, hogy talán utánam jön és bemutatkozik nekem.
Rákacsintottam. Jött utánam. Amikor bemutatkozott, azt mondta: Boróka vagyok. Viccesnek tűnt. Kerestem a kislányt, de nem ő volt. Megértem milyen érzés ez számodra: csodálatos, félő és felemelő egyben.
- Igazad lehet. Folyton kombináltam és összefüggéseket kerestem mindenben.
Talán alaptalanul? Erre kerestem a választ.
A beszélgetésünk Andrással éjszakába nyúló lett.
Ránéztem az órámra: fél tíz felé járt az idő.
- Nem, most itt nem arról van szó, kinek van igaza. Csak amit érzel. - Csillogtatta rám kacérságát András.
Elmosolyodtam. Szokás szerint, zavaromban. Talán mégsem hevertem ki őt.
Az nem lehet. Egyszerűen az exemmel találkozgatok, akkor hogyan is érezhetnék mást? Se veled – se nélküled. Keveredtem a múltam kérdéseiben és ez nem volt jó…nem nem…
- Akkor vasárnap találkozunk Évi, érted megyek, mondjuk olyan délután egy körül ebéd után, megfelel így számodra?
- Igen. Igen.
- Szólok Ericnek ő majd segít nekem beállítani a kamerákat.
Andris elhúzta a száját.
- Őt nem hagyhatnád otthon inkább Évi?
- Csak nem attól félsz, hogy valami kárt csinál megint? – csücsörítettem huncutan.
Andris jóízűt nevetett.
- Én nem szeretem az ügyetleneket. Nem tagadom. De nem szólok bele, a te munkatársad. Én meg vagyok a megbízód. Az eredmény a fontos.
Még jó egy órán át beszélgettünk. Irina fel is hívott telefonon, hol vagyok már és mikor érkezem haza. András fuvarozott, egészen az ajtóig. Elköszöntünk egymástól és mielőtt beléptem a rejtekembe, egy csábító pillantást vetett rám távozáskor.
A régi javíthatatlan András és azok a kusza évek a hátunk mögött. Intettem neki a kezemmel, és magamra zártam az ajtót.
A hátának dőltem és mély levegőt vettem, arra gondoltam, honnan ismerem én Lacit és mit
akarok én tőle?
Hiszen azt sem tudtam ki ő. Csak a játszó kisfiú alakja rajzolódott ki a képzeletemben és valami mondóka, vagy gyermekdal kezdett az agyamban süvíteni.

Éreztem a partot, a tengeren átvergődő hullámok zenéjét, a homokvárak sistergését a kezem alatt, a kavicsok ropogásait, és egy távoli messzeségbe tükröződő idegen fátylas nő kedvességét, ahogy Lacit karjába véve suttogó mégis kellemes hangján énekel…
valamit…nem értettem tisztán…
Évi? - kezdett el hozzám beszélni a kisfiú…
- Ha felnézel az égre mit látsz?
- Csillagokat. – feleltem.
- Valóban. Nézz még egyszer fel. Mit látsz?
- Fényt.
- Valóban. A szemeddel látsz, de nem a szíveddel.
- Mit látsz?
- Egy csillagot az égen, mely a szívemből távozott és felgyújtotta a fénylő eget…

Kinyitottam a szemem. Felébredtem? Irina nézett rám kétségbeesetten és tehetetlen hanggal megszólalt:
- Évi, magadban beszéltél. Talán valami rosszat álmodtál?
Tegnap este későn jöttél haza én már nem tudtalak megvárni, így lefeküdtem. Az éjjel heverőn aludtál a nappaliban. Reggel vettem észre, de nem akartam, hogy fáradtan ébredj így nem szóltam.
- Jajj, elkésem a munkából – visítottam.
- Nem Évi. Ma nem mész dolgozni, szóltam a főnöködnek, hogy ma nem vagy jól és itthon maradsz pihenni…
- Mi történt?– csodálkoztam.
Fogalmam sincsen, Évi. Valami rémálmok gyötörhetnek mostanság, bizonyára a fáradtságtól lehet.
Szeretném, ha eljönnél velem egy rutinellenőrzésre a háziorvoshoz, hogy megnyugtasson engem és téged is végre, hogy csak a fáradtságtól van.
- Nem érzem magam fáradtnak, Irina! Kérlek! Mi történt veled, miért csinálod ezt velem?
Jajj, ne haragudj – elborult az agyam.
- Ugyan, nem haragszom, Évi.
Csak valami furcsa dolog történik. Álmodban egy kisfiúról beszéltél.
- Igen.
- Szóval emlékszel rá?
- Nagyjából – válaszoltam.
Már nem az első, hogy mesélsz róla, csak eddig nem tartottam fontosnak, hogy elmondjam. Futó álomképeknek hittem, de egy hete összerajzolódott előttem a kép.
És megijedtem.
- Ne félj, Irina.
Közel vagyunk már hozzá, ő majd segít nekem. Megmutatja az utam, hogy merre menjek tovább. Megígérte nekem, hogy sosem hagy el. Tudom.
Felnéztem Irinára. Átölelt.
Elmosolyodtunk. Mégis láttam rajta a kételkedő mozdulatokat, a félénkségét irányomban.
Megváltozott. Ehhez nem fért semmi kétség.
Nem hitt nekem.
Még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megértse: az álmokat táplálnunk kell ahhoz, hogy kifejlődjenek.