Horváth Lívia

(16) 2008. augusztus 9. Laci

Hamar lecsillapodtak a kedélyek közöttünk. Kiszellőztettem a fejem, kialudtam magam és megpróbáltam a valós dolgaimmal körberajzolnom magamat. Ha időm engedi, egyszer talán kiszínezem a világomat, a tarkabarka színeivel. Egyre csak azt gondoltam, hogy ez, csak a kezdet. Ha meghalok, a hirtelen indulatosságom miatt fogok a pokolra jutni. Aztán akkor égek és senki nem akar majd egy pohár jeges whisky-vel sem leönteni kínomban.

Úgyhogy, gálánsan, úriemberhez méltóan, ahogy illik, bocsánatot kértem Zsombortól, az eszem vesztette viselkedésem miatt, hogy ne furdaljon a lelkiismeret. De ő kisebb traumának fogta fel, szerinte „komolyabb sérülést szenvedtem el a balesetben”. Az aggódása, kissé bizakodóan azt sejtette, hogy van takargatnivalója.

- Zsombor, ne haragudj rám. A viselkedésem miatt. Az én véremben van a genetikai hiba, hogy hajlok mások lelkivilágába beletaposni egy pillanat heve alatt és ez nagy hiba. – kissé alázatos színleléssel mondtam ki ezeket a szavakat. El sem hittem, hogy képes leszek ilyesmire. Érdekelt az anyám, az apám története és a testvéremet magam mellett akartam tudni. Éreztem, hogy szándékosan halasztja az igazság feltárását előttem. Valami célja van, valamit titkol. Tudni akartam, miért.

Elmélkedésemet a nagy producer zavarta meg…

- Keményfiúnak látszani ma már alapkövetelmény. Divatos és ha még utálatossággal is párosul az már undorító! –válaszolta Zsombor sivár udvariassággal.

- De most az egyszer elnézem, a te állapotodban. Azt gondolom, hogy a stúdiómeló nagyon jó hatással lesz majd rád. Bár lesznek irigyeid. Nem mondom, hogy tehetségtelen vagy, mert nem vagy az. Ismerem a munkáid, de dolgoznod kell. Ha rendesen dolgozol, eredménye lesz, és ha eredménye lesz, akkor elégedett leszel, ahogyan én is. Talán az emlékezeted is kitisztul.

- Ó. miből gondolod? Tudom, hogy az ikertestvérem keresem. Csak azt nem tudom, hogy te, hogyan kerültél a képbe? ( Kegyesen hazudtam.)

- Évi vagány csaj. Igazi démon. – Hárította el a témát. Van az egyéniségében valami egyedi szépség, akit csak csodálni lehet. Hihetetlen számomra, hogy testvérek vagytok. Pláne ikrek. Két azonos kinézet. Két másféle vérmérséklet- mondta Zsombor.

Aztán egy széles vigyort húzott le a szája mentén. Egyenesen a szemembe nézett, és folytatta:

- A húgod, egy igaz jó nő. Ez az igazság. Nem sokkal azután ismerkedtem meg vele, miután hazajöttem Londonból. Először csak barátok voltunk, aztán kezdtem más szemmel nézni rá. Jártunk egy darabig. Érted, mire is gondolok. Megkértem a kezét.

Egy évig együtt is éltünk. A lakásom…

Azóta romokban hever. Ahogyan én is. Nem is tagadhatom le.

Látod te is. Nézz körül. Egy meggondolatlan lépésem volt, ez lett belőle.

- Megcsaltad? – vágtam rá azonnal. Bár nem hiszem, hogy sok közöm lett volna hozzá.

Viszont így is fél kézzel a magánéletében vájkáltam.

- Nem tudom, miért tettem. Elcsábítottak.

Röhögni kezdtem…

- Zsombor, a megcsalásra nincsen mentség! Ha annyira őt kívántad, miért kellett más?

Eszedbe nem jutott még, hogy képtelen vagy a monogámiára?

- Az énekesnő. A kollégája, azt gondolta, majd az égbe repül, ha velem kapcsolatba kerül. Túl szorosra fűztük a dolgot, de a fűző megszorult.

Kiteregette az egészet. Mint más a vizes ruháját a szárítókötélre. Kitudódott.

Én voltam a vétkes. S ami a legjobb az egészben, megérdemeltem, amit kaptam.

Elhallgatott. Majd kifakadt:

- Nos. Elégedett vagy azzal, amit elmondtam? Nyugodtan vesd rám, az első követ.

- Aha. – Suttogtam magamban, annyira halkan, hogy Zsombor, csak motyogást érthetett az egészből.

- A magánéleti válságom, legyen az én saját gondom. – fejezte be egyhamar.

Majd hozzátette:

- Egyszerűen azt kaptam, amit megérdemeltem. Mondtam. Ennyi. Aztán témát váltott.

- Laci? – Figyelt rám eltűnődve…

- Miért akarsz engem becsapni, hogy emlékezetkieséssel küszködsz?

Sakk. Matt.

Te léptél.

Én is léptem.

Holnap bemész a stúdióba és beszélsz Mr. Lantossal. Ja, és természetesen megismerheted az új „kollégádat” is. Remélem, nem fog csalódást okozni neked.

Talán, nem ártana az orvoshoz sem benézned. Az amnézia tettetés nem hinném, hogy súlyos betegségnek számítana, de sosem tudhatod, hogy mikor kerülsz olyan helyzetbe, amikor az igazságot sem hiszik el neked többé…

(15) Zsombor ( Útközben)

Útközben a stúdió felé haladva, lassan telt az idő. Őrültnek éreztem magam, amiért egy „ idegent” hagytam a lakásomon. Nem tudom miért, de biztos voltam benne, hogy a fél lakásomat végig kutatja majd, csak azért, hogy mélyebb információkra bukkanhasson a testvére mivolta felől. De ezen igazán nem volt semmi meglepő. Talán, én is ugyanezt cselekedtem volna a helyzetében. A helyzet pedig bonyolultabb volt, mint bárki gondolná.

Az a nő a szerelmem volt. Most is az. Lehet, hogy emlékképek nyomának a hűlt helyét kotortam össze a fejemben róla, de mégis így éreztem. Évát ebbe a helyzetbe én hoztam, amiben most volt, ahogyan Lacit is. Úgyhogy, egy csöppet sem kellett aggódnom amiatt, hogy amire majd hazaérek, azzal kell szembesülnöm, hogy a feje tetejére állította az egész kéglit. A lakásom, az a szemétdomb, ahogy ő nevezte: fészek. Szennyfészek.

Igen, talán igaza is volt. Mindig fészeklakó voltam, hordtam magam egyik helyről a másikra és nem volt megállásom. A magam építette fészekben éltem, egymagam szomorúságában.

El sem hiszem, hogy eddig jutottam. Lelassítottam az autómmal, mert így is gyorsabban hajtottam a kelleténél. Még időben észrevettem, hogy rohanok. Rohantam.

Úgy, ahogyan az életben is tettem: A sietségem mindig a kapkodásba torkollott.

Elővettem a kabátzsebemből a telefonomat és feltárcsáztam egy ismerős hölgy számát. Megkértem, hogy vállalja el még ma a kéglim kitakarítását, ha lehet. Igaz, késő volt már, erősen esteledett, de a hosszú botrányos napba még teljesen belefért. Annának hívták. Elvállalta. Majd tárcsáztam az otthoni számomat és szóltam Lacinak, hogy mi a pálya.

Ennyire felelőtlen lennék? Miért csinálom én ezt? Mármint ezt a nagy szívességet? Laciért?

Ugyan már. A lelkiismeret furdalásom miatt. Éva miatt. Ha már egyszer eltitkoltam előtte, hogy van egy testvére. De szolgáljon a mentségemre, hogy én is csak három éve jöttem rá arra, hogy nem „egyke” Évi. Miért vártam eddig? Mert nem találtam ezt a bohém fickót a nagyvilágban. Mindig továbbállt valamerre, így nem volt könnyű dolgom. Tudom, most azt fogják mondani, a kedves olvasók, hogy mindez csak kifogás volt. Gondolják.

Lehet igazuk van. Szóval, végül is rátaláltam a fiúra és tudtam, tartozom Évinek az igazsággal. Azt is tudtam, hogy nem lesz könnyű megmondanom neki. Mit miért is tettem. Nagyon eljártak a gondolataim az elmélkedésben, amikor is arra lettem figyelmes, hogy rossz utcába hajtottam be az autómmal. Eggyel lejjebb, mint ahol a monumentális stúdió volt. Letekertem tövig az ablakot és néztem az utcán tóduló tömeget. Az egyik épület földszinti lakásából abszurd gitárhangokat és eszeveszett dobolást véltem hallani, elektronikus, valamint akusztikus dallamokkal ötvözve. Nem tudtam volna egyetlen műfajba sem sorolni azt, amit hallottam.

Amatőrök. Mennyien vagyunk a világban olyanok, akiket sohasem fedeznek fel. Mennyien olyanok, akik a profikat is lelöknék a trónról, mert annyira a vérükben van a zene szenvedélye, tüze hangja és jól csinálják, mert tehetségesek és hajlandóak tanulni. Jól tanulni.

- Drágáim, sajnos a tehetség egy adottság. Az érvényesülés ebben a szakmában pénz kérdése is. Is? Csak azé.

- Miért én lennék az, aki megváltoztatja majd a világot? Azért, mert szívességet teszek valakinek, akit szeretek, akit szerettem? Múlt időben hagytak a gondolataim. Magammal beszélgettem, saját magamról. Kissé viccesnek tűnt. Mégis marasztaltam a felgyülemlett feszültséget, tegye a dolgát bennem. Törjön ki, vagy zúzzon szét. Ez is az is, egyszerre. Zsombor, elértél a témától…

Feleszméltem. Lacinak kell segítenem. A stúdiómeló lehet, hogy egy kutya meló. Sőt, mindenki a bőrén tapasztalja meg, hogy milyen is igazából. Laci vagy szerencsés, vagy szerencsétlen, amiért helyette döntök, de szabad utat kap: Vagy megtanul kompromisszumot kötni a zenei világban, vagy elvérzik. Jobb esetben kitűnik, de ahhoz komolyodni kell, tanulni kell, tudni kell fegyelmezettnek lenni. Ez a sok öröm, mind Laciban bújik meg, de nagyon mélyen van még…

Lassan kifordultam a rossz utcából és pár perc múlva oda is értem a jól ismert Room stúdió épülete elé. Leparkoltam.

Nem kellett várnom senkire. Lantos úr lent várt a hallban, hogy közölje velem, hogyan döntött Lacival kapcsolatosan. Mivel előző beszélgetésünk alkalmával nem adott választ.

- Szép napunk van, nemde? – Szólalt meg hamiskásan, még csak nem is köszönt.

- Állíthatjuk. Bár egyáltalán nem érdekelt a mellébeszélése.

- Tulajdonképpen, úgy határoztam, hogy a te Laci barátodat meghallgatom. Elég sokat firtattam a dolgot, tudom.

- Mióta is ismerjük egymást, Zsombor? – Mielőtt kinyitottam volna a számat, már válaszolt is a saját kérdésére.

- Olyan tíz éve kb, igen. Olyan körül Zsombor.

Rám nézett.

- A nyelved alá szorítottam a szót?

- Bizonyára, de hogy jön most ez ide? – mondtam neki kételkedve.

- Úgy, hogyha nem ismernélek olyan jól, most azt mondanám, hogy nem vállalnám be a te Laci haverodat a stúdiómba. Elég egy zűrös alak, ezt ugye te is tudod, és ki tudja még milyen balhésak a haverjaid. Itt van ez az Alvin haverod is. Tiszta dilis.

- Ó, nem a haverom.

- Ja, persze. El is felejtettem.

- De eléggé ismerlek ahhoz, hogy nem kellett csalódnom abban, hogy tehetségtelen emberekkel foglalkozol. Sosem tennéd.

- De nem ám.

- Na, erről beszélek.

- Lesz még egy srác, akit felveszek. Ha jól jönnek össze a dolgok. Már bejelentkezett.

- Igen? …és ki ő?

- Kenyeres Felipe. Egyenesen Spanyolországból.

Magam elé meredtem, mert olyan hirtelen jött, csapott a fülembe felismerésig az a tudat, hogy mennyire kicsi a világ.

Ezt jól megszerveztem. Egy barát és egy ellenség. Ez nem lehet igaz.

Vajon miért jött vissza az országba? Ez tőle nem megszokott.

A nagy melókhoz van szokva, meg nagy zenészekhez, mint Santanához. Nem értem. De nincs is mit rajta értenem. Magamat sem értettem. Egyszer segítek az embereknek, mint Lacinak. Élő példa. Máskor meg keresztbe teszek nekik és bent hagyom őket a szarban, mint Felipét…annak idején.

Milyen furcsa az élet. Állandóan azt kell éreznem, hogy a múlt lépéseit hordom a nyakamon.

Egy medálon. Ami folyton arra emlékeztet, arra szemét fickóra, aki voltam és nem a mostani jó útra tért önmagamra.

Miután megbeszéltem a dolgokat a góréjukkal, sarkon fordultam. Beültem az autómba.

Beindítottam a motort és meg sem álltam hazáig. Nem volt kedvem már gondolkodni az egészen. Nem is lett volna semmi értelme…

(14) Ugyanazon a napon, Laci

Hallgatlak Zsombor. Az egész délutánom szabad.

– Mondtam neki fegyelmezetten, de valójában egy belső rezgés a tüdőmben nem hagyott nyugton. Vibrált bennem a levegő, s mint pislákoló égő hunyorgattam előre. Fojtogatta a torkomat a szoba levegőjének poros szaga.

Ahogy körbenéztem, látszott, hogy legénylakás. Mintha ezer éve nem takarítottak volna nála.

Gondoltam, a barátnő beleunt az anyáskodásba és elpakolt tőle…

Elvégre, egy harmincas pasi, már nem kisgyerek, hogy elébe rakjanak mindent.

Zsomborra néztem: Vagy mégis?

Csak lassan, az elejétől a végéig, hallani akarom az igazságot. Éváról, a testvéremről.

Kapcsolatban álltatok, ugye? Talán rájött, hogy túl kevés vagy neki és lelépett innen, mert nem bírta elviselni ezt a szennyfészket, amiben élsz. – Tettem hozzá bizonyosan, kemény arckifejezéssel, mint egy tanár, aki fegyelmezettséget vár el a diákjaitól tanítás közben.

A hosszú fekete hajamat kisimítottam az arcomból, s a hátam mögé csaptam. A két izmos karomat, a tarkóm mögött összefontam és a fotelból ülve a lábaimat feldobtam a dohányzóasztalra, majd kérdően felvontam a szemöldökömet. Úgy tettem, mint akinek a feje fájni kezdett és minden, amit eddig mondtam kiesett az emlékezetemből.

- Az önelégültségnek is ára van! – mordult fel Zsombor.

- Talán jólesik az önérzetednek, hogy olyan élvezettel beszélsz erről? Mintha bíró lennél, aki eldönti a végítéletemet!

Zsombor mérgében a kávéját a mosogatóba csapta és ezután hosszú csend vette kezdetét.

Vártam valamire. Talán jobban esett az a tény, hogy rácáfoltam az igazamra.

A fejemhez kaptam és arcomba temettem a kezeimet…

- Ezt már el nem hiszem. – hajtogatta megállás nélkül. Téged nem tanított meg az édesanyád arra, hogy nem illik az asztalra tenned a lábaidat?

Felpattantam azon melegében és elé ugrottam, majd egy jobbost kevertem Zsombor arcába.

Mindig is utáltam verekedni. A szavak erejét tartottam az igazi fegyvernek, de most az agyam nem engedelmeskedett a szavaknak. A méreg és a düh összevegyített elegye robbant ki a kezeimből.

Zsombor orrából elkezdett ömleni a vér. S mire észbe kaptam, az enyémből is, pedig hozzám sem ért…!

- Uramisten! – Na megyek. Hozok a fridzsiderből jeget. Hozok neked is. Még összekensz nekem itt mindent! Vagy inkább mentőt hívjak, Laci? Hogy én elvérzek, az nem nagy kaland. De te…

- De én? – mormogtam. – De én?

Komolyra vette a tekintetét. Tudtam, hogy kezdek kiesni az amnéziás szerepemből.

- Igen te. Veszélyes vagy magadra és ezt nem hagyhatom annyiban.

A mobiltelefonja után nyúlt, de nagy erővel lenyomtam a kezét. A telefon hirtelen megcsörrent. Nézett rám, mérgesen. Pár csengés után felvette. Majd ütögetni kezdte azt.

- Tibor ezt is elintézte!

Elvitte a tekintetét rólam és a gondolatait is. Enyhe meglepetés ült rá az arcára, amikor beleszólt:

- Nagyon oké. Kb. egy fél óra múlva bent is leszek. Minden jót.

Letette.

Nem árulta el, hogy kivel beszélt, de fontos lehetett. Talán meló ügybe hívták, talán valami fontos mellékprogramra nevezték be, nem tudom. Egy szót nem szólt nekem. Felhúzott egy frissebb Armani inget, majd a bőrkabátját magára rántotta. Szerencsére, most nem az enyémet.

Zsebébe vágta a telefont és mielőtt elrohant volna, csak annyit mondott:

Későn fogok hazajönni. Most bemegyek a Room Stúdióba. A te érdeked is.

Nézett. Hosszan nézett, majd kiment az előszobába és kotorászni kezdett valamit.

Egy perc sem telt el, visszajött.

- Itt a lakáskulcsomból egy példány. Bár, előbb illene megcsináltatni a zárat.

Aztán elviharzott.

Kinéztem utána az ablakon, épp a metálkék fordjába szállt be. Hmm. ennyire sietős lenne? vajon hova mehet?

„ Az én érdekem is.” Na persze. „ Az én érdekem is.”- hajtogattam magamban, majd kiegyenesítettem a gondolataimat.

Eljöttem az ablaktól és bedőltem a fotelba. A szoba jobb sarkában egy kész bakelit és cd gyűjteményt pillantottam meg.

- Mi a fene? – kérdeztem magamtól.

Na nézzük csak, drága Zsomborunk milyen zenei ízlésnek örvend. Kihúztam a sok közül, egy Pokolgép lemezt.

- Á, ez jó lesz. Végre egy magyar banda. Hazai. A kezdet. Amire felnőttem, amikor lázadtam, amikor a zenének szenteltem magam…

Remélem, egyszer nekem is sikerül. Nagyon remélem.

Lehiggadtam. Átadtam magam a szabad lélegzésnek, az akkori kor boldogságától virágzott elkötelezettségemnek, hogy nem késő…

Nem késő még élni, nem késő még a zenének élni. Viszont nehéz lesz. Fogy az idő és mennek az évek. Nem voltam már tizenéves. Huszonhat múltam.

Minden dühöm elszállt, mint a cigifüst. Bár nyomot hagytam azokban a részekben, ami beszívni kívánta a füstöt, mégsem ijedtem meg magam miatt. Kicsit nehezen vettem a levegőt.

Azt reméltem, hogy Zsombor ezek után kidob a lakásából és többet tudni sem akar rólam, de nem így történt.

Szédülni kezdtem, forgott velem a világ, nem tudtam hol vagyok és idegennek tűnt számomra a hely, a hangok, a férfi. Mi történik velem?

Az orromból cseppent a vér a padlóra.

Lefeküdtem a kanapéra és lelógattam róla a fejem a padló felé, hogy elálljon az orromból a vérzés. Bár jégbe volt minden cseppje fagyva, mégis piszkált a gonoszsága.

(13) Ugyanazon a napon, Zsombor

Zakatolt az agyam. A lépcsőfeljárón kapkodtam a levegőt, mint valami élsportoló, olyan intenzitással, fegyelmezetten tartottam az iramot. Maximális gyorsasággal lépkedtem egyre feljebb és feljebb. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam őt, akivel a legkevésbé vágytam találkozni. Amikor az ember olyasvalakivel találkozik, akivel nem szemben, hanem hátat fordítva menne szívesen, hogy elkerülje a konfliktusokat, tulajdonképpen rá kell jönnie, hogy csak saját maga előtt fordítana hátat, nem ő előtte. Szóval, vakvágányra meg nem kellemes futni.

- Tibor! – Mit keresel te itt? Mi folyik itt, elmondanád? Hol van Laci? Mit csináltál vele? Esküszöm, ha…

- Ó, hát álljon meg a menet! Ne bomolj, ne rendezd a jelenetet, felvered az egész házat. Hiányzik neked, hogy elvigyen a rendőrség?

- A saját házamból? – harsogtam fel a nevetéstől. Az én lakásomban ő a nem idevaló és ilyesmi megfordul a fejében, az nagyon vicces jelenet.

Tibor teljes nyugalommal a lábait a fotelomnak csapta, összekoszolva azt a cipőtalpával. Aztán egy szivarra gyújtott.

- Kedves barátom. Ezt elszúrtad, Zsombor. Mégis, mire számítottál? Lottó főnyereményre?

- Tibor! Betörtek a lakásomba. Én ezt nem értem. A kulcsaim…Hol van Laci?

Laci éppen kiugrani készül, az ablakodból.

- Azonnal hívom a rendőrséget! – dühömben elővettem a mobiltelefonomat és tárcsázni kezdtem.

- Dehogy hívod! – ne legyél elhamarkodott, mint Laci. Pattant fel Tibor a kényelméből, és egy mozdulattal megfékezett, a telefonomat a falnak csapta, ami abban a pillanatban darabokra esett szét. Én is szétestem….

- Erről beszéltem. Elvisznek anélkül is, hogy hívnád őket, ha felvered a házat!

- Intézzük el a magunk módján, elvégre te rángattál bele az ördögi körbe. Miért nem mondtad el, hogy Lacinak van egy ikertestvére? Nem így egyeztünk meg. Emlékszel?

Ja, és ami a pályaudvaros rablást illeti. Nos, hiba csúszott a gépezetbe, de a probléma innentől kezdve a tiéd.

Farkasszemet néztünk, aztán szó nélkül hagytam, hogy távozzon a lakásomból.

Zsombor lakásában, ugyanazon a napon Laci

Az emeleti ablakból szemeimet kitárva, az utcán rohangáló tömeg kíváncsi tekintetébe fúródtam. Nagy levegővételekkel csillapítva félelmem, életet adtam legújabb dalszövegemnek is. Amit próbáltam megjegyezni, hiszen egyre jobban kezdetét vette rajtam a dekoncentráltság érzése.

Egy vibráló mozdulatú hölgy hadonászni és mutogatni kezdett rám, toporzékolva ugrált és kezét a szájához kapta, majd integetett fel a magasba értem. Kétségbeesetten kiáltozni is kezdett.

- Hé! Te ott! – Ne csinálj hülyeséget. Várj!

- Pszt.! – suttogtam, de már őszintén mindegy volt.

- Várj! – Mindjárt ott vagyok.

- Mi? – megőrültél? Maradj ott ahol vagy. Ezt te úgysem értheted! Elég ha én őrültnek tetetem magam, ne tedd te is ezt velem!

- Laci? – Uramisten. Tibor tette ezt veled? – értetlenkedett Zsombor. Minden összekuszálódott és az egész történet furcsa fordulatot vett. A sok - sok hazugság meghozta gyümölcsét.

- Kimásznál az ablakomból végre? Vagy mire készülsz? Ugye, nem?

A kis hölgy kisebb tömeget csődített a járdára és mindenki alkotta elméletét. Vajon mikor fogok lelépni a párkányról, hogy valami autó tetején landoljak összetörve…

- Hé, emberek! Nincsen itt semmi látnivaló! Hirtelen Tibort pillantottam meg, amint valami igazolványfélét mutogatva összetereli az embereket, mind valami nyájat, majd a szélnek ereszti őket.

- Hölgyem! –értse meg, semmi nem történt semmi. Menjen haza. – fegyelmezte magát is közben Tibor.

- Megoldottuk a problémát, mindenki hagyja el a területet. Ez egy rendőrségi akció. Senki nem látott semmit és nem történt semmi. Menjenek!

Tibor felemelte a tekintetét. Elmosolyodtam, majd visszamásztam a szobába és Zsomborra szegeztem minden energiámat. Magyarázatot akartam arra, hogy tulajdonképpen ki az akitől félnem kellene és tulajdonképpen ki az, aki valóban ártani akar nekem…

(12) Éva

A legrosszabb befektetésnek Zsombor minősült az eddigi életem során. Lételeme volt az, hogy mások életét irányítsa. Felzaklatott, de az akaratossága nem győzött le. Hazafelé jövet, a metrón olyan furcsa érzés hasított belém, mintha zuhantam volna lefelé. Soha nem éltem még ilyen közelséget, a mélységgel kapcsolatban, de most fájdalommal teltem meg tőle.

Lepihentem, de gondolkodóba estem, így nem tudtam teljes egészében ellazulni. Hiányzott a család, az a család, amit nem ismerhettem meg. Az apám nem volt az apám, az apám nem volt a példakép.

Az apám, kutató biológusként dolgozott. Utaztunk. Végigutaztuk a világot. Aztán hazajöttünk, mert ez volt a hazánk. Hiányzott mindig, de emellett döntöttünk.

Apám úgy cipelt magával a világban, mint ahogy az emberek cipelik a szatyraikat a bevásárlóközpontokból és minden benne tartózkodó hűtött árut a fagyasztóba vágnak, hogy elővehessék bármikor, hogy a tűzhely szolgálatával egységben forróvá tegyék a dolgokat.

Én is így jártam. Melengetett, amikor ráért, ha úgy gondolta, ha nem, akkor beburkolóztam a hideg ellen és csöndbe maradtam. Sokkal egyszerűbb volt várnom a „valamire”, de nem olyan fajta voltam, aki egyszerűen magába roskad a tehetetlenségtől: Tanulni kezdtem az életet és az éneket. Ez a kettő volt számomra a fény, ami összekötött az álmaimmal.

Ő meg kutatott, fejlesztett és szembe kellett néznie a kihívásokkal: velem és a munkájával szemben. Nem illettünk össze, nem volt nap, hogy ne hiányzott volna nekem, amikor távol volt és ha tehettem mentem utána.

A kis titkok naggyá nőtték ki magukat, hatalmas tátongó űrt képviseltek a fejem fölött.

Amit megpróbáltak ugyan betömni az évek alatt, de ha ráéreztem a „valami nem stimmel” ízére, akkor abban biztos is lehettem.

Kemény kislány anya nélkül, akinek nem volt se ideje, sem lehetősége arra, hogy az anyja tűsarkúiban tipegjen, a tükör előtt, rúzsos szájjal kifestve.

A vad életben nőttem fel, a mesék nem léteztek számomra. Apám sokat utazott, a munkája révén, én voltam a csomagja, felkapott és veszélyes terepekre mentünk. Nem, ő nem volt zenész, nem is értettem, miért nem léptem a nyomdokaiba. Talán, mert más életformára vártam, más cél bíztatott az úton előre.

Sokat lépkedtem az esőerdők vad pocsolyáiban. Imádtam az Amazonas partjai mentén barangolni, felfedezni hihetetlennek hitt élőlények sorát. Az egész földön nem létezett gazdagabb biológiai és élővilág rezervátum, mint ott. Valahogy megihletett a csend, ami tovább adta az ihletet a csontjaimnak.

Sokat énekeltem, a part mellett, csodáltam azt, hogy itt lehettem, és ez a drága emlék megmaradt mindig is a szívemnek.

A csodás brazil föld, a zárt nyílások közé szorult fészkek, a kábán omladozó léptek…

dúdoltam folyton, valami magam kitalált mondókát, verset. Még nem is sejtettem, hogy ez meghatározta az életvitelemet. Igen, nem volt könnyű a művészek porondjára kerülni.

Irinát még ébren akartam megvárni. Általában esténként járt dob órákra, bár ma különös módon már délután sem találtam itthon. Miután hazaért, mindig lelkesedéssel mesélte mennyire szereti ezt csinálni. S napról napra fejlődött a boldogsága. Én ezt is szerettem benne. Álmos voltam, pedig nem volt este. Zsombor beízesítette a délutánomat, már így 4 óra tájt, elég alaposan…

A csuklómon tekergettem a karórámat, néha - néha rápillantottam. Szorított, így levettem és a kezemben játszottam vele. Marokra fogtam.

Egy cseppet elbóbiskolhattam. S amikor kinyitottam a szemem, akkor éberré változtak az emlékeim, nem tudtam gúzsba kötni őket. Ellenkeztem, de ők nem fogyatkoztak.

Álmatlanná tettek.

Az éjszakára vártam, mert ilyenkor a holdat figyeltem, hogyan változott meg napról napra a fénye, a kedvessége az árnyaltsága. A lelkemben tükröződő varázsa elringatott. Az ezüst égbolt kibontakozott.

Zokogó levelek

hullnak porba, földre.

Hova lesz az örök napsütés?

Eltéved a menekülés.

Itt vagyunk, gondolkodunk.

Nézünk körbe és fel.

A fejünk fölött

durván nevetnek ránk

a bolond csillagok.

- Évi!

- Irina? -szóltam vissza az idegen hangnak, ami már nem is volt idegen, amint kiléptem álmaim kapujából.

- Megijesztettél!- nézett rám döbbent arccal Irina. Az arcára cikázó aggodalmaskodás ült, lázasan remegett a hangja. Kétségbeesett végletek kínoztak. Talán elaludhattam.

- Ugye, Évi nem akartál valami hülyeséget csinálni magaddal? – az értetlenségig fokoztam kíváncsiságom.

Általában sohasem szoktam kiborulni olyan mértékben, hogy nem tudtam éppen mit teszek és miért.

- A sok munka, pihenned kellene! Sokkal többet, mert még a végén valami bajod esik!

- Irina! Megijesztesz! – harsogtam, szinte félig éneklő hangon.

- Zuhantál…nem tudtam kivenni tisztán mit csinálsz, de zuhanni akartál! Évi? Mit kerestél az erkélyen? Ugye nem akartál onnan kiugrani?

Nem hittem a füleimnek. Meglepetésemtől átjárt valami furcsa energiaáradat.

Irinára néztem és nem próbáltam megmagyarázni a kérdéseket. Olyasmi érzés jött létre bennem, ami semmihez nem volt fogható! Közelség és messzeség rokonságának a tagja lettem! Egyszerre hívtam elő az elmúlt percek történéseit és osontam a lélek ösvényén valakihez. Akiről nem tudtam, hogy létezik. Mégis bennem volt és tudtam, hogy szeretem őt!

Horváth Lívia