A legrosszabb befektetésnek Zsombor minősült az eddigi életem során. Lételeme volt az, hogy mások életét irányítsa. Felzaklatott, de az akaratossága nem győzött le. Hazafelé jövet, a metrón olyan furcsa érzés hasított belém, mintha zuhantam volna lefelé. Soha nem éltem még ilyen közelséget, a mélységgel kapcsolatban, de most fájdalommal teltem meg tőle.
Lepihentem, de gondolkodóba estem, így nem tudtam teljes egészében ellazulni. Hiányzott a család, az a család, amit nem ismerhettem meg. Az apám nem volt az apám, az apám nem volt a példakép.
Az apám, kutató biológusként dolgozott. Utaztunk. Végigutaztuk a világot. Aztán hazajöttünk, mert ez volt a hazánk. Hiányzott mindig, de emellett döntöttünk.
Apám úgy cipelt magával a világban, mint ahogy az emberek cipelik a szatyraikat a bevásárlóközpontokból és minden benne tartózkodó hűtött árut a fagyasztóba vágnak, hogy elővehessék bármikor, hogy a tűzhely szolgálatával egységben forróvá tegyék a dolgokat.
Én is így jártam. Melengetett, amikor ráért, ha úgy gondolta, ha nem, akkor beburkolóztam a hideg ellen és csöndbe maradtam. Sokkal egyszerűbb volt várnom a „valamire”, de nem olyan fajta voltam, aki egyszerűen magába roskad a tehetetlenségtől: Tanulni kezdtem az életet és az éneket. Ez a kettő volt számomra a fény, ami összekötött az álmaimmal.
Ő meg kutatott, fejlesztett és szembe kellett néznie a kihívásokkal: velem és a munkájával szemben. Nem illettünk össze, nem volt nap, hogy ne hiányzott volna nekem, amikor távol volt és ha tehettem mentem utána.
A kis titkok naggyá nőtték ki magukat, hatalmas tátongó űrt képviseltek a fejem fölött.
Amit megpróbáltak ugyan betömni az évek alatt, de ha ráéreztem a „valami nem stimmel” ízére, akkor abban biztos is lehettem.
Kemény kislány anya nélkül, akinek nem volt se ideje, sem lehetősége arra, hogy az anyja tűsarkúiban tipegjen, a tükör előtt, rúzsos szájjal kifestve.
A vad életben nőttem fel, a mesék nem léteztek számomra. Apám sokat utazott, a munkája révén, én voltam a csomagja, felkapott és veszélyes terepekre mentünk. Nem, ő nem volt zenész, nem is értettem, miért nem léptem a nyomdokaiba. Talán, mert más életformára vártam, más cél bíztatott az úton előre.
Sokat lépkedtem az esőerdők vad pocsolyáiban. Imádtam az Amazonas partjai mentén barangolni, felfedezni hihetetlennek hitt élőlények sorát. Az egész földön nem létezett gazdagabb biológiai és élővilág rezervátum, mint ott. Valahogy megihletett a csend, ami tovább adta az ihletet a csontjaimnak.
Sokat énekeltem, a part mellett, csodáltam azt, hogy itt lehettem, és ez a drága emlék megmaradt mindig is a szívemnek.
A csodás brazil föld, a zárt nyílások közé szorult fészkek, a kábán omladozó léptek…
dúdoltam folyton, valami magam kitalált mondókát, verset. Még nem is sejtettem, hogy ez meghatározta az életvitelemet. Igen, nem volt könnyű a művészek porondjára kerülni.
Irinát még ébren akartam megvárni. Általában esténként járt dob órákra, bár ma különös módon már délután sem találtam itthon. Miután hazaért, mindig lelkesedéssel mesélte mennyire szereti ezt csinálni. S napról napra fejlődött a boldogsága. Én ezt is szerettem benne. Álmos voltam, pedig nem volt este. Zsombor beízesítette a délutánomat, már így 4 óra tájt, elég alaposan…
A csuklómon tekergettem a karórámat, néha - néha rápillantottam. Szorított, így levettem és a kezemben játszottam vele. Marokra fogtam.
Egy cseppet elbóbiskolhattam. S amikor kinyitottam a szemem, akkor éberré változtak az emlékeim, nem tudtam gúzsba kötni őket. Ellenkeztem, de ők nem fogyatkoztak.
Álmatlanná tettek.
Az éjszakára vártam, mert ilyenkor a holdat figyeltem, hogyan változott meg napról napra a fénye, a kedvessége az árnyaltsága. A lelkemben tükröződő varázsa elringatott. Az ezüst égbolt kibontakozott.
Zokogó levelek
hullnak porba, földre.
Hova lesz az örök napsütés?
Eltéved a menekülés.
Itt vagyunk, gondolkodunk.
Nézünk körbe és fel.
A fejünk fölött
durván nevetnek ránk
a bolond csillagok.
- Évi!
- Irina? -szóltam vissza az idegen hangnak, ami már nem is volt idegen, amint kiléptem álmaim kapujából.
- Megijesztettél!- nézett rám döbbent arccal Irina. Az arcára cikázó aggodalmaskodás ült, lázasan remegett a hangja. Kétségbeesett végletek kínoztak. Talán elaludhattam.
- Ugye, Évi nem akartál valami hülyeséget csinálni magaddal? – az értetlenségig fokoztam kíváncsiságom.
Általában sohasem szoktam kiborulni olyan mértékben, hogy nem tudtam éppen mit teszek és miért.
- A sok munka, pihenned kellene! Sokkal többet, mert még a végén valami bajod esik!
- Irina! Megijesztesz! – harsogtam, szinte félig éneklő hangon.
- Zuhantál…nem tudtam kivenni tisztán mit csinálsz, de zuhanni akartál! Évi? Mit kerestél az erkélyen? Ugye nem akartál onnan kiugrani?
Nem hittem a füleimnek. Meglepetésemtől átjárt valami furcsa energiaáradat.
Irinára néztem és nem próbáltam megmagyarázni a kérdéseket. Olyasmi érzés jött létre bennem, ami semmihez nem volt fogható! Közelség és messzeség rokonságának a tagja lettem! Egyszerre hívtam elő az elmúlt percek történéseit és osontam a lélek ösvényén valakihez. Akiről nem tudtam, hogy létezik. Mégis bennem volt és tudtam, hogy szeretem őt!
