Horváth Lívia

(23) Éva - aznap; A találkozás előtt

Korán esteledett. Az ég sötét fellegek közé emelkedett. Irina még nem volt sehol és lassan már fél hatot ütött az óra. Készülődni kezdtem a „randira”. Elvégre András és köztem már nem uralkodtak indulatok, sem feloldhatatlan vágyak mégis valami sugallat hatására az emlékek fel – feltörtek a felszínre. De nem szerettem a felszínességet, sem az újrakezdett dolgokat. Elhatároztam, csak tárgyilagos leszek, semmi megingás.

Talán a női hiúságom vezérelte, hozakodott elő ezekkel a gondolatokkal: Évi, Andris bármit is akar, ne engedj neki! Ne, nem tenne jót neked, csak kifordulnál önmagadból.

- Késni fogok – vallottam be magamnak.

Még a hajamat igazgattam, kibontva hagyjam e – vagy lófarokba kössem. Kissé idegessé is váltam. Most győztem meg a nyugtalanságomat, hogy nem egy „döntő találkozásra” készülök. Csak egy teára, egy mindent lezáró beszélgetésre.

Munka lesz, észnél kell maradnom. A fésűvel végigsimítottam a derékig érő hajam, a szálak kissé kiemelkedtek a fogai közül és a padlóra hullottak. Szinte repültek a levegőben, s hatalmas hajkoronám kerekedett. Jó lesz így, nagyon dögös. Amolyan kihívó és bolondító. Csak úgy, már azért is. Szerettem a meglepetéseket, de három méter távolságot tartva közelítettem Andráshoz. Láttam előre, ahogy rám néz és én bennem az ablakon beforduló szél hidege fog megremegtetni nem ő. Becsuktam az ablakot, a radiátor meleg volt. Kezdte bemelegíteni a szobát, de forróságom a tükörből tükröződött vissza.

Ideje indulnom már, tíz perc múlva hat óra. Így is egy negyed óra kell még, hogy odaérjek, így már időben nem tudok megérkezni. Jobban szerettem, ha rám várnak, mint én valakire. Bár ez nagyon ritkán sikeredett így össze.

A férfiak inkább menyasszonyok, mint a nők: vársz rájuk, s mire megérkeznek addigra semmi kedved az egész kényelmetlen ismerkedési mókához, ez esetben a felmelegített múlthoz. Semmi varázsa az egésznek. Néha komolyan megfontolóra veszem: miért kell mégis munkakapcsolatot tartanom vele? Vajon ez tényleg csak arról szól? Vagy egyszerűen arról, hogy mennyire kellemetlen egymás társaságában lennünk és mennyire természetellenesen előjönnek a régi sérelmeink? Ő egyszerűen csak birtokló, vissza akar kapni.

Mert úgy tartja a kedve. Mindig is úgy tartotta a kedve, ahogy. Egyszer elvitt egy étterembe, nagyon flancos drága étterembe, amolyan sznob vendégek jártak oda. O’ Shela Ray volt a neve a helynek.

Hatalmas borospincében fagyoskodtam egész este, dohos borszagú, kissé kísérteties sarokban ültünk egymással szemben és akkor ő megkérte a kezem.

Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta kiejtettem a borospoharat a kezemből, és magamra terítettem annak tartalmát. Ő gyorsan odaugrott, hogy letörölje és letérdelt elém, s így szólt:

Évi, hozzám jössz feleségül, ugye? – már másodjára kérdezte meg és én egyszer sem válaszoltam neki. Egyszerűen felálltam rémületemben és felszaladtam az emeleti lépcsőn, de éreztem nem jó felé haladok, mert ellenkezőleg kellett volna indulnom: Én jobbra mentem, ahol összeütköztem a pincérrel, akinek meglepetésében kikerekedett szemmel nézett az ijedt állapotomra:

- Asszonyom, tehetek Önért valamit?

- Ó nem, köszönöm, kicsit megfájdult a fejem, csak a mosdót kerestem.

- Köszönöm, semmi baj.

Láttam, hogy a karomat fogja, akar segíteni, mert megszédültem, de egy mosolyt vetve az arcomra megfordulva elhaladtam a bámuló tömeg elöl. Sültek illata keveredett a bornak az ecetes illatával, a levegő sűrűvé vált. Nehezen lélegeztem.

Kifelé menet, András szomorúan nézett rám. Megálltam, a szemébe néztem. Egy körforgás következett, szólni akart hozzám, de nem jött ki hang a torkán.

Vagy csak én nem értettem már hallani. Megérintette a kezem és végigsimította a bal karomat. Óvatosan közelebb lépett és magához ölelt. Akkor tudtam, nem az a célja láncot fonjon körém, mégis rabként olvadtam az éjszakába. Leláncolva…

Kifeszített fogolyként

Olvadtam az éjszakába.

A láncaimon csavarogtam,

A hold szemén.

Kiszúrva rajta átkozott vakságát,

A reggel nyújtotta felém két kezét.

Kifeszített halálként

Ébredt fel bennem újra a lét,

Simogattam szíveden

A kiteljesedést.

Kinyílt ajkaidon át, mérgezett

Csókjaimmal ihlettelek.

Eltaszított tested a térbe,

S lelkem távozott, elveszett.

Kifeszített utcák zaján,

Osontam képzeletedbe s

Vágyaimon rejtőztem el, hontalan.

Ott éltem, hol te vagy.

Hol szüntelen álmok között érintett a vágy,

Ha életed kifeszített is,

Szívem fennakadt a remény hálóján.

( 22) Éva 2008. augusztus 23. ( Magány)

Kissé érthetetlenül álltam az események fénysorába. Sötétség borult le az éjből aznap este, a félelem szikrái egybeolvadtak az álmaimmal és megbélyegezték a gondolataimat. Mintha soha nem lettem volna egyedül, más ember képe ábrázolódott ki a képzeletemben.

Ahogy képzelődtem, egyre jobban kezdtem eltávolodni a valóságtól. Ismeretlen önmagammal kerültem szembe. Mintha farkasszemet néztem volna egy idegennel, aki kitört belőlem, hogy elmagyarázza azt: van valaki, akit meg kell találnom. Van valaki, aki keres engem.

Olyan volt ez, mint egy horrormese, ahol a szépségek gyötrik az álmodozó kalandorokat, hogy szörnyeiket miattuk tépjék darabokra. Én széttéptem ma az időt. Ma az egész napomat a capoeira őrületének kívántam szentelni: berimbaun gyakorolunk. Már nagyon jól megy. A dallam teljessé tette számomra a capoeira művészetét, mivel a zene volt az, ami mozgás ritmusának az alapját adta, felvértezett az igazi harcra s elindultam az ösvényen, ami ki volt szabva az életemre: a szerelmese lettem minden mozdulatának.

De mégis: most nyugtalanságom, kételkedést hozott elő és feltárult előttem a kíváncsiság kertje: ahol rothadó, hol szépséges gyümölcsök nevetései próbáltak magukhoz csalogatni, szépen, aljasul és ujjukhoz köré csavarva…

- Évi! – józanodj már ki – szinte hallottam Irina szavait, amit mindig elharsogott nekem, ha beborultam, mint csillagos ég a hold alá.

Ő már kora hajnalban elment itthonról. Korán kelő volt, fitten ébredt minden reggel. Hol dalolászott, hol a rádió slágereit fütyörészte vidáman, egy erőbombát adva a nekiindulásnak.

Ilyenkor még nem volt kedvem felkelni, pedig a csörgőóra is pillanatokkal utána, felvert a legszebb álmaimból is.

De erre ritkán került sor, épp Iriná- nak köszönhetően. A dinamikussága felruházott engem frissességgel, derűvel. Minden vigaszom, Irina volt. Az erkélyes eset óta azonban máshogy nézett rám. Figyelt, fürkészte a gondolataim, a tekintetem, minden mozdulatomban valamit keresett. Nem akartam erről beszélni vele, próbáltam kerülni és elfelejteni az egészet. Valahogy nem ment. Mindennap arra emlékeztetett, hogy valami nincsen rendben velem.

Kételkedni kezdtem magamban. Pedig ez a történet nem rólam kezdett el szólni. Már nem, valaminek a fontosságát kezdtem elhinni, valakinek a jelenlétét kezdtem érezni.

Hatalmas huzat átcsapva a szobán megremegtette minden porcikámat…

Magamban kezdtem el hangosan üvölteni. Lekuporodtam az ágy sarkába. Kezeimet összefűztem kulcscsontomig felhúzott lábaimra. S fejemet közé hajtva meredtem a felismerhetetlenség virágoskertjébe, ahol minden virág szirma hull…s elnémul…

Gyökerek, amelyek az égig hatolnak, összezártak karjaikkal észveszejtően tomboltak a tudatomban, az agyam lüktetése együtt járt a templom harangjával. Délidőt ütött az óra, haladt a pillanat. Haladt az életem görnyedése, öntudatlanul. Lehunytam a szemeimet, hagytam végigmerengjen rajtam az ismeretlen vágy…

Magamba bújva ülök az ágyam szélén, testemen fut végig a hidegség érzete. Reszketek, félek,

ha előretekintek. Senki nincs körülöttem, aki felébresztene. Remegve gondolkodom el azon, hogy miért-e magány? Miért nem szólhat hozzám, kit szívem kíván? Magamba fojtva bánatom, ágyamon feljebb kúszva, félrelökve minden gondolatot, makacsul összekuporodva nézem a szobán átfutó huzatot. Üres tettek végigvonulnak a falon, s a padlóra érve kibontják szőnyegem rojtjait. Most leugrom ágyamról, hogy készítsek meleget, s lelkemet felgyújtván fojtani kezd a forró levegő.

Nem bírom ezt, ennek véget vetek.

Nem képzelek el semmit. Sötétséget látok, amint körülnézek. Nem tekint le rám a boldogság kedve sem. Nem érzem azt, amit éreznem kellene! Magamba görnyedve ülök az ágyamon. Magamba fojtva szörnyű bánatom. Üres minden ábránd, makacs gondolat, S a szobán újra megjelenik az átfutó huzat.

Hirtelen telefoncsörgésre lettem figyelmes. Megijedtem. Felugrottam, de nem tudtam, honnan jön a dallam. Szólt, játszott, idegesített. A táskámban lesz, belenyúltam, nem találtam sehol. Egy rúzs, egy tükör, egy csokoládéspapír…

Kiszórtam mindent a padlóra: kulcscsomó, papír zsebkendő és telefon. Szétnyitottam, megnézzem ki lehet az. Nagyon meglepődtem amikor a kijelzőre meredtem. András?

Vajon miért kereshet engem? Tippem sincsen. Benyomtam a gombot, s beleszóltam :

- Igen. Tessék!

Kicsit ideges lettem, felkavarodtak bennem a régi történések. Nem szerettem, amikor a volt barátaim csak így megkerestek a semmiből. Hiába tartottam meg a telefonszámukat, sosem hívtam fel őket. Akkor sem, ha valami kellett, ha szükségem volt bármire is, inkább elintéztem a dolgokat magam. Nélkülük.

- Szia, Évi! Régen beszéltünk, minden rendben van veled? Hogy vagy?

- Köszönöm, jól. Tényleg.

- Örülök. Tudod azért kereslek, mert szeretnék veled beszélni. Lenne egy jó munkaajánlatom a számodra.

Kissé meglepődtem. Az udvariasságán. Bár félreérthető volt. András akar valamit, de jól leplezi.

- Összefuthatnánk valahol. – folyatta, mire én közbevágtam.

Az órámra pillantottam, hamarosan indulnom kellett capoeirára. Ma szabadnapos is voltam, semmi fontos elintéznivalóm nem akadt.

- Este az Anna Doro .ban – válaszoltam neki.

- Rendben van. Ott leszek. Várlak.

- Oké. Szia.

- Szia, Évi. Szép napot!

A nyüglődő kényszeredett telefonbeszélgetésnek hamar véget vetettem. Nem tudom, mit talált ki. Ötletei azok mindig voltak. Mindig. A megvalósításban, már nem volt olyan szakember. Nem szerettem a hosszú csevejeket, így valakivel, vele. Mikor úgy éreztem már semmi nincsen, ami összekötne bennünket, nincsen semmi kapocs közöttünk. Még erősen, barátilag sem. Olyan mintha már nem is ismerném őt. Most itt van, kíváncsi a véleményemre, vagy csak be akar fűzni? Az is lehet.

Még Zsombor előtt együtt jártunk. Három éven keresztül. Nem éppen tűzön és viharokon át. Csodálatosnak nem mondható kapcsolatunk is hasonló érzéseket ébresztett bennem akkor, mint most is: eltűnődő lépteket.

Ráadásul ő még el is tűnt. Akkor vetettem véget a mi kalandozásainknak, amikor András belemerült a mindennapos buli hegyek halmazába. Rosszabb volt ő, mint a matematikai logika. Azért voltak kellemes napjaink is, sokat alkottunk együtt. Akkoriban írt még nekem dalokat, de Zsomborral való kapcsolatom megváltoztatott körülöttem minden benső érzést. Zsomborral sokat jártunk külföldre. Sokat voltunk együtt és András eltűnt az életemből.

Igaz, azóta Zsombor is, de ez már egy egészen más történet. Magányom azóta is csillapíthatatlan, de ők ketten nem voltak azok és most sem ők azok, akik bármiféle ürességem pótolni tudnák. Miért is kellene betölteni? Megmaradhat az így nekem. Nagyon jól viselem.

Tűröm, és jól esik…

A szabadságom csak az enyém és csak az lehet benne szabad, aki az enyémhez hasonlóan, és a gondolatban is szabadon él…

Már biztos voltam benne, hogy van ilyen. Van…

Olyan érzés volt ez, mintha az a másik is én lennék. Bennem lenne a részem lenne. Nem szerelem. Nem újabb férfi, hanem valaki aki hozzám tartozik és vonzott valami idegen félelem hozzá.

Valami. .Arra gondoltam, az átfutó huzat tőle érkezett. Megihletett. De azt nem tudtam felfogni, mit kerestem az erkélyen akkor…

Bizonyára az nem is én lehettem. Nem…nem! Ha így lenne, arra emlékeznék!

( 21) Laci 2008 augusztus 21. ( Kétségek)

Nem értettem önmagammal egyet. Kezdtem kifogyni a pénzemből, azon gondolkodtam a stúdiózenélés számomra csak egy félmegoldás. Fél, a fél pedig sohasem kerek.

Nem találtam a helyem, Budapesten sem.

Elvágyódtam, talán ismeretlen földekre, el messze a Holdra, egy űrutazásra, akár egy diák abban hittem, hogy ennél még mindig lehet jobb és jobb, de most kétségek gyötörtek éjszakánként. A csörgőóra, a „rohanó vekker” ahogyan csak neveztem, felborította az egyensúlyomat, a lelkem vadul sziporkázott a koncerteken, a próbák kihozták belőlem az igazi énemet. Írtam, írtam az alkotás szelleme, mint szépséges szirom arcomra nyílt és én éreztem a fényét, a csillogását.

A testvéremre gondoltam, arra a nőre, aki anyám lánya volt. Az apámra, akit nem ismertem.  A bezárkózásra, amit nekem okozott, a félelemre, ami nem hagyott erőt a továbblépésre. Tudtam érinteni valamit, de nem értem el. Nem tudtam viszont érteni miért választottak el minket. Az igazság nemléte, felkavart. Mindenkinek a saját szemszögéből létezett az igazság. S az igazság, néha féligazság így, mert magunknak teszünk jót, a másikra pedig ráhárítjuk a felelősséget.

-         Ki vagy, Te? Testvérem? Évi! Ki vagy Te? Zsombor? Saját magad száműzöttje, s teszel velem gonosz tréfát? Tibor! Ő ki? Kik vagytok, Ti? Elhomályosultam gondolataimban, mint üldözött kísértés, font végig nyakamtól ölemig át. Szorított, nagyon keserves kínokba tepertem a vágyaimat.

Nem tudtam megélni, nem is akartam, átélni kívántam, de nem ment. Nem sikerült. Viszont, nem zárkózhattam el a valóságtól. A valóság magába zárt, magamba zúdította a felismerhetetlenségig torzított képet arról: semmi keresnivalóm ebben a városban. Semmi.

De nem akartam úgy lelépni, hogy nem tettem meg mindent a testvérem megtalálása érdekében. Tisztában voltam azzal, hogy mindenki tud körülöttem róla, csak titkolják. Mindenki beburkolózott a kis titkaiba és gátakat kívántam szabdalni. Az igazságot.

Az övükét. Az apámét. De legfőképp az enyémet.

 „ Szólj! S ha megkérlek: hallgass el! Érints, s ha kívánlak, megengedem! Játssz! Még! Az élet kardélen penget, mint hajdan mikor még nem láttalak! De most tudom, vagy! Itt vagy, nekem szótlan s hangtalan.”

Horváth Lívia

(20) Felipe. Ugyanabban az időben (Férfigondok –női cipőben…)

- Dorotea? – ki az a Dorotea, ha szabad tudnom? – hördült rám Marita, mérgesen verejtékezve a dühtől. Mint mindig…

A bajok általában itt szoktak kezdődni. Amikor egy nő így szólt hozzám, általában semmi jóra nem számíthattam a továbbiakban. Marita, táncosnő volt. Pár hónapja egy bárban találkoztunk és a mai napig nem láttam őt még ilyen állapotban…

Szép nő volt, kicsit hasonlított Dorotea –ra, de csak külsőleg. Mentalitásban nem.

Dorotea csöndes nő volt. A mérgét is magába szívta, nem engedte ki. Ha rossz fát tettem a tűzre, akkor inkább hagyott, hogy égjek benne. Nem oltott ki. Marita megtette helyette.

- Kérlek, baby ne csináld ezt. Biztosan valami rosszat álmodtam és hangosan beszéltem. Felöltözöm, interjúra kell mennem. Aztán odahajoltam közel az ajkához, hogy csókot hintek rá, erre amint hozzá akartam érni, ellökött magától.

- Gondolom, őt is hotelszobákba hurcolgatod, amikor én épp távol vagyok, ugye? Gondolhattam volna!

Most akkor tudod, Drágám: viszlát!

Én befejeztem. Itt az esti számla, bor, pezsgő, márkás csokoládé…

Etesd csak az Dorotea barátnődet, én nem vagyok erre már kíváncsi.

- Marita? – ne viccelj, egy kis nyelvbotlás miatt…

Nők…gondoltam magamban…Bizonyára Dorotea-val álmodtam, a spanyol lánnyal. Imádtam őt. De az utunk nem egy sorsot szánt nekünk. Mindig hiányzott, néha amikor az országban laktam újra és újra felelevenítettük a szerelmünket. Így ment ez, sosem vetette a szememre ha egy pillanatról a másikra megváltoztattam az életritmusomat….

- Nem nyelvbotlás volt ez Felipe, Dorotea-nak szólítottál! Dorotea-t csókoltad és Dorotea-t ölelted…

Dorotea biztosan tudja azt, amit én nem. Viszont most én elmegyek. Ha lehetséges, töröld ki a telefonszámom a telefonodból, nem szeretném, ha újra Dorotea –nak hívnál…

- mérges mosoly volt ez Maritától. Esteban most fülön csípne engem és bölcs eszméivel oktatna, a női nem rejtelmeiről és a tudatlanságomról.

A nők természetessége, íze, testük ritmusossága, szellemessége, csalafintasága együttesen kábítószerként hatottak rám, s néha felborult egyensúlyomon landoltam.

- Drágám! – pislantottam nyugalomban és teljesen ellazítottam az izmaim, semmi feszélyezettség nem fenyegette a lelkivilágom. De Marita hajthatatlan volt, idegesen csavarta a haját az ujjaival és kérdően a szemeivel átfonta a bennem csillapíthatatlan vágyat arra, hogy lehiggasszam az aggodalmait, de ő rafináltabb volt nálam, nem tudtam eloszlatni a kétely felhőit a feje fölül…

- Drágám! Így a főnököm szólít, ugye tudod, hogy semmit, de semmit nem jelent számomra a becézgetésed, főleg ha Dorotea-nak szólítasz!

- Tudod, elmegyek.

- Várj, kérlek! – beszéljük meg!

- Nem, nincs mit megbeszélni ezen. Tudod, eddig is bizonytalan voltam a kapcsolatunkat illetően, de most már bebizonyosodott, hogy nem vehetlek komolyan, Édes!

Most felöltözöm, és itt sem vagyok! Mennem kell dolgozni, mennem kell…

- Este felhívlak! – biggyesztettem a számat, de Marita gúnyosan eltaszította a vállára érkező kezem. Ajkait, a fogai között nedvesítgette és durcásan végigmért a szemeivel…

- Ne! Ne hívj többé. Vége van. Tudod, Felipe. Nem nekem való olcsó kis lepukkant hotelszobák mélyén, éjszakánként arra várni, hogy vajon mit hoz majd a jövő. Egyszerűen, többre vágyom és….

Közben figyeltem, ahogyan nagyokat sóhajtva körbeigéznek a szavai. Aminek súlya kőoszlopként hatott rám. Elnehezültem. Nehezék volt, a hajóm megbicsaklása a hatalmas tengeren, ahonnan nem volt visszatérés. Csak akkor, ha azt túléltük, ha túl tudtuk élni. Semmi más lehetőségünk nem volt…semmi más….

És Felipe –folytatta.

- Nem bízom már meg benned! Néha éreztem ezt akkor is, amikor megismerkedtünk, hogy nem vagy velem őszinte és igazán nem tudtam az lenni melletted, aki vagyok.

Nedves kezével végigsimította az arcom, hosszasan nézett rám. Egy pillanatra szerettem volna megcsókolni, de többé már nem érhettem el….

- Isten veled, Felipe. Dorotea, biztosan nagyon szeret téged. Bár kétlem, hogy megtudnád neki adni azt, amire szüksége volna. Akkor vele lennél most is, nem velem. Akire szintén semmi szükséged…

Magam elé meredtem.

Néztem, ahogy kopogó lépteivel elhagyja a szobát. Maga mögött hagyja az érzéseimet. A bűntudatot, hogy valóban nem éget a szerelem tüze és valóban szánalmas vagyok.

Egy férfi, aki nem bír az ösztöneivel és folyton szabadságvágyát próbálja előrevinni. Ő jobb, ha nem nevezi nevükön a kedveseit…

( 19) Felipe, 2008. augusztus 19.

Talán ballépés volt Magyarországra jönnöm. Lacival egészen jól megértettük egymást, mind szakmailag, mint barátilag. Bár őszintén szólva, nem is beszéltem neki erről. Korai is lett volna, meg nem megfelelő volt a helyzet. Valami titokban szenvedett a srác, amit még véletlenül sem szeretett volna kiejteni a száján. Viszont én úgy döntöttem, segítek neki. Hogy miben és miért, ahhoz még közöm sem létezett. Az a tudat elég volt nekem, hogy tehetek valamit. Jót tehetek. Nem igazán éreztem itthon magam.

Ma kivételesen elfogott a honvágy. Hiányzott a szülővárosom. Hiányzott Spanyolország.

Sevilla láthatatlan menedéknek számított a szívemnek, ahova elbújtam, ha a világ összes mocska rám tapadt, ott lemoshattam bronzos bőrömről az egészet. A zeneipar kegyetlensége az volt, hogy egy irreális élet közepébe hajszolt, ahol a valóság elfáradt utazónak számított.

De itt, elfeledtem a hazug kis bolygónk neveletlenségeit. Elfeledtem minden gonosz lépését és nem kívántam foglalkozni azzal, hogy így bánt velem az élet. Megtanultam sodródni az árral.

Megtanultam kontrollálni a képességeimet. Tudtam, utam vége beteljesedett, ha Sevilla megpillantotta az arcom és én a szemeibe néztem. Mielőtt eljöttem, szemeim sarkából még visszanézve rá, bebizonyítottam magamnak, az egyedüli hely, ahová egyszer letelepedem. Ő lesz az. Mert ő volt az egyetlen szerelem, szenvedély és vágy, ami elringatott a kopott hétköznapok szürkeségéből, a nap barnította övezet iskolájába. A harmónia zöldellő mezején megismertem a szépségének minden tudományát. Andalúzia világa az én világom volt s lesz. Örökké. Amíg magába nem olvaszt a kemény föld. Mindig szerettem, ha figyeltek rám. Élveztem ha az emberek megcsodáltak. Megcsodálták a művészetemet, a hangot a képet amit feléjük mutattam. Ez valami önzőség lehetett a részemről, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Az élet nagy szabadságot adott a kezembe, hát megtanultam jól használni.

A hely ahova visszavágytam, az érzés, ami körbefont a véremmel Sevilla volt. Mert itt őrült személyiségem napvilágra kelt. Felizzott szívem mélyén a Flamenco ritmusa. Andalúzia teljes történelmét magában foglalta ez a tánc. Egy világot hódított meg s benne engem is….

A dallam, a harmónia, a könnyedség lecsillapított, s ugyanakkor fellázított is egyben. A táncmozdulatokkal kifejeződött a szerelem, vagy éppen a bánat és a gyász. Én is kifejeződtem bennük mégsem voltam egy profi. A spanyolok mindig is szerették, ha őrültnek tartják őket. Ezért is építették meg a székesegyházat, ami a világ legnagyobb gótikus templomának számított. Ahová betérhettem, ha megfáradt hitem megerősítésre várt, ahol békét lelhettem, s kiléphettem a bonyolult hétköznapok szürke vakságából. Vandalusia, a vandálok birtoka …

Micsoda egy ország! Olyan szerelemféleség csupa- csupa öröm, báj és nyitottság a lélegzetemnek…

A Guadalquivir folyó mentén elhaladva átjárt a boldogság, hogy itt lehettem, itt élhettem egyszer…S itt is akarok egyszer élni. S ha most újra itt vagyok, minden erőmmel kihasználni a képességeimet, az elszántságomat. Csodálatos Córdoba…

a mediterrán gondolateső, a páratlan ihletek, az alkotás szelleme átjárta a lényem. Még Sevillán kívül is volt olyan erő, ami visszatartott. Az olajfaligetek, a narancs és citromszigetek, a jázminbokrok frissítő illattal telítették meg a bennem lázadó ifjúságom értékeit. Érzelemdússág jellemezte az itt élő embereket és igazi életművészek hazájába kerültem.

Nem akartam máshová menni, ez a hely nem volt végre börtön számomra. Itt ismertem meg egykor egy bölcs embert, egy zenészt, aki egész életében ki nem tette a lábát az országból, s talán Córdobából sem. Egész életét magányosan élte, a szülei a német földről valók voltak, de ide telepedtek, miután a kis Esteban megszületett. Különös személyiséggé fejlődött, különösen és visszahúzódva élt. Esteban nem volt egyszerű eset.

Ha az ember közelebbről megszemlélte, onnan nézve egy silány ábrázatú férfinak látszott. Mélyen ülő barna, karikás szemeit ha rám meresztette, úgy éreztem ismert mindig is. Érezhetően elmélázott, végigmért, majd kacajra nyitotta vastag száját és látszott, hogy az agyában az jár, milyen jelzővel illesse majd személyemet újra s újra. Mintha egy éles tárggyal törték volna be a fejemet ilyenkor, s felismertem magamat benne. Kissé makacssága is tükröződött a lényemben, mégsem tudtam tőle elszakadni. Sokat tanultam én tőle, sok időt töltöttem el a társaságában. Egy valami, azonban nem volt közös bennünk: Ő beérte mindazzal, ami. Én nem. Én saját magam felett akartam érvényesülni, magam felett akartam gondolkodni. Makacsságom ihletet adott a választásra: az voltam, amit csináltam magamból. Azzá értékelődtem, amivé kívántam lenni.

Nem érdekeltek mások, ha barát kellett. Ő itt volt. Itt született meg bennem árván, egykoron bennem egy kis verssor, ami felvillanyozta, mit is kerestem én itt. Ő tudta, ha ide vágytam, valami oka volt. Igen, Dorotea. Nem tudom, mit tette velem, de nem tudtam szabadulni a hatása alól. A vonzalmam csillapíthatatlan volt és látni akartam őt. Tudtam, hogy jelenleg Portugáliában él, Portóban. Összekeveredett bennem minden, ha megláttam őt. A nem felejtett vágyak, érzések kitépték belőlem az időt. A tépett idő, ami még beteljesületlen volt, ami még ösztönzött, ami ihletett, az álmaimban kívántam tovább élni…

Hajlékod holt vidék,

tépett idő sorstalan.

Ismeretlen vágy kiállt,

karomban ringatlak.

Csúfságról, s nyárról,

mesélnek szellemek.

Vad félelmek űznek

kínjaid felett.

S csak dúdoltam az idő szellemét. Hittem, meglátom őt egy nap. Amikor nagyon akarom.

A nő, titok volt egész lényében, megtartotta magának az életet, s néha –néha seggberúgott, ha úgy tartotta kedve. S mégis tetszett. Élveztem, hogy a tépett idő szétzúzza az érzéseimet.

Elméláztam. Esteban szokásához híven, eltűnődve végigmért. S fejét vakargatva mormogott valamit magában. Öreg volt, s mégis szárnyalt benne az ifjúságának a lángja. Szerinte, bolond voltam, akit félrevezettek, akit eltérítettek a helyes iránytól.

- A nő csak bajt hoz a fejedre, mondogatta. S közben tovább beszélt, halkan, magában.

Tudtam, benne az igazság, bennem meg az önfejűség téblábolt. A mágus én voltam. A csábítás művészetét pedig Dorotea gyakorolta rajtam. Ügyes volt. Rafinált és sakkban tartott.

Igazi játékos volt ő és meghajlottam azért, hogy a bábja lehessek. De nem lengedeztem előtte, mint ahogyan a szél vándorolt a vitorláknak. Nem akartam fázni, a hűs érintésétől. Nem akartam mást, csak őt. Nem akartam mást, csak feldühíteni, hogy elhagyjon, mert a koncertes életvitel nem adott lehetőséget arra, hogy teljes mértékben az övé legyek. S ez így is marad.

Mégis úgy döntöttem: Irány Porto!

Elmerengésem nem tartott soká, elfogott a valóság kedve, hogy hol is vagyok. S nem ott.

Csak ebben az állott hotelszobában, ahonnan eltévedtem a képzelgéseimbe, s átjutottam egy vad világba , ahol nem Dorotea nézett rám a boldog szemeivel, hanem egy másik nő. Kissé bosszúsan, hogy még fel sem öltöztem normálisan…

- Felipe, menned kell. Itt vannak az újságírók! – hadonászott előttem a vékony csuklójával.

Nem akartam jópofizni senkinek!

Átkozott interjúk!

( 18) Felipe(és Laci) 2008. augusztus 13. Reggel 08:00

Pontosan érkeztem, a megbeszélt időpontban. Amúgy hanyagságból szerettem elkésni az eddigi melóhelyeimről is. Az elején még vicces is volt az egész a részemről, de a főnökök rossz szemmel nézték szándékos kicsapongásaimat. Így szabad utat adtam az utasításaiknak, elvégre milyen beleszólásom lett volna nekem, egy kishalnak a nagycápák fogai között?

Maximum „kihánytak” volna mindenhonnan, bárhol, ahol kinyitottam volna a számat. Az épület előtt, összetalálkoztam Lacival. Egy hatalmas gitárt cipelt a kezében. Köszöntünk egymásnak és elindultunk be az épületbe. A portás már nem volt annyira morcos, mint tegnap.

Így simán egy pillanat alatt a leendő stúdiónkban találtuk magunkat. Egy ideig ácsorogtunk még a folyósón és nézegettük a bekeretezett faliképeket, fotókat. Úgy láttam, nem holmi utánzatok, hanem eredetiek. A figyelmemet elvonta az emlékezés, amint Carlos Santana gitárvirtuóz képét megpillantottam. Az a tudás, az- az eredetiség, minden ami a karakteréből áradt, felemelő érzés volt számomra. A Grammy – díjas zseni, egyszerű, de nagyszerű csodája a rockzenei palettának.

- Igen. – Meredtem Santana tekintetében, bizakodóan, magabiztos felállással.

- Olyan akartam lenni, mindig is, mint ő.

- Még lehetsz olyan, mint ő.

Halkan, szinte magában imádkozva suttogott mellettem a srác.

Nevetni kezdtem és témát váltottam.

- Induljunk, elkésünk. Tudod, itt főbűn a késés is. Megmondták.

- Jó reggelt a kedves Uraknak! – szólalt meg egy finom csacsogó kis női hang, s a hátam mögött Mr. Lantos titkárnője bukkant elő a semmiből hirtelen.

Észre sem vettem, hogy jön.

Legszívesebben ott helyben ledöntöttem volna egy fordulóra. Feszengett bennem a fiatal vérem, mégis csak reggeli félálmomban tettem léptem vele a csábítás mezejére.

Nagyon kis helyes lány volt…

- Nos, Uraim! – Még mindig magázott minket a kislány.

- A főnöknek vidékre kellett utaznia az éjjel, nem tartózkodik a fővárosban. Valószínűleg egy jó másfél órát fog késni, addig legyenek türelemmel!

Ha bármilyen problémájuk van, csak szóljanak nekem.

Nő problémáim vannak, mosolyogtam el magamban, de egy szót sem szóltam

- Reggeliztek már?

- Mert ha nem, akkor hoztatok kávét, de van egy kis mini étterem az épületen belül, ha gondolják megmutatom, hogy merre találják.

- Mást mutass meg nekem, te vadmacska – Kalandoztam el újra és újra az álomszigeteken. Szinte már suttogtam az orrom alatt, ezt a mondatot, reménykedve, hátha mégis hat rá a tudatalatti hipnózisom.

Aztán rákérdeztem Lacinál a dologra, annyira bele volt mélyedve valamibe, valamibe, egy képbe, amit a kezében tartott. Talán egy fényképet bámult.

- Laci, szeretnél valami svédasztalos reggelit?

Persze, ha egy ilyen kis aranyos hölgy kínálja a dolgot. Francia bugyi salátaágyon. Gondolatot társítottam ismét a vágyaimhoz.

Villogott folyamatosan az agyam és fülig ért a szám.

Aztán a drága is elmosolyodott, pedig ha tudta volna, mi jár bennem…

Megmutatta mit merre találunk és hozzátette, hogyha végeztünk a reggelivel, akkor nyugodtan menjünk vissza a stúdióba.

A fiúk majd hangolnak és bemelegíthetik a próbára a hangszálaikat.

Bemelegítés…

Egyről a kettőre nem jutottam, lett volna kedvem hozzá…

- Kellemes kis étkezde, mindennap el tudnám viselni a kiszolgálást. Te, Laci?

- Kinek lenne ez ellenére, elvégre csúfítja az önállóságunkat. Pedig hidd el,

egy saját szendvics elkészítésében is lehet sok öröm, meg művészet is.

- Fura elképzeléseid lehetnek neked a világról, Laci. Bár, nem mondom, hogy nem jó irányban. Nem biztos, hogy az a helyes út, amit én csinálok magamnak.

- Így gondolod, Felipe? Nem hiszem. Csak túl elvont vagyok.

Egy jót kellett röhögnöm rajta. Majd elhittem.

- Most mi olyan vicces? Az, hogy elvont vagyok? Miért ne lehetnék az? Különben is, te is zenész ember vagy. Tudod, hogy elvontnak lenni ezen a pályán, alapkövetelmény.

- Igazad lehet. Miért cáfoljam? Ez személyiségfüggő, na meg erősen a tehetségé. Munkával párosítva, a többi felvett dolog, ami hozzád társul, meg jön magától. A változás hozza magával. Magától. – Tettem hozzá és ennek ellenére, még jobban piszkálni kezdtem az önérzetességét…

- A dalaid, amiket írsz. Szintén elvontak, ugye? Az elvontság, maga a tökéletesség!

- Nem éppen, de ez a jelző is megteszi a magáét. A tökéletesség véleményem szerint a hibáikból adódnak össze egy egésszé.

- Az biztos. Ebben egyetértettünk, mind a ketten. Majd folytatta…

- Mit szólnál hozzá, ha lenyomnánk mi ketten, egy Santana dalt? Láttam, hogy szereted. Figyeltem mennyire vesézted a falon a képét…

- Mi az, hogy szeretem –e? Egyenest imádom és ez nem véletlen.

Csak egy mosolyt húztam el a szám szélén. Kicsit titkolóznom előtte nem szemtelenség. Ismertem Santanát, dolgoztam is vele. Biztos voltam abban, hogy neki még több titok nyomja a lelkét. Ha meg puhatolózni kezdtem volna az első találkozásunk alkalmával, az nem lett volna szerencsés dolog. Jobb lesz majd, ha ő maga mondja el személyesen, mi is a baja…

Mert ugye, éreztem én, hogy baja van. Tele a szíve feszültséggel és problémák emésztik az életét.

Itt konkrétan arra a fényképre gondoltam. Kíváncsi lettem volna rá, miért gyűrögeti folyton a zsebében.

- Oké. Akkor egy Santana dalt begyakorlunk és érdekelne, vagyis kíváncsi lennék egy saját dalodra is.

- Lehet róla szó, Felipe.

- Szólóban, zenei aláfestés nélkül. Aztán gitárral. Használhatom a gitárodat, barátom?

- Persze, Felipe.

- Rendben van. Még vagy húsz percig falatoztuk a finom kajákat, így kora reggel. Aztán visszamentünk a stúdióba.

Laci, a dzsekijét egy ott heverő barna székre dobta.

Merész gondolatom támadt, de elvetettem.

- Kezdhetjük, vagyis kezdheted, Laci!

Nem tudtam előre, milyen produkció fog következni tőle.

Halvány elképzeléseim is elolvadtak a szemeim előtt.

Valami különlegességre számítottam. Nem is egy dalra, csak a fickó érzéseire, hogy milyen színészi átéléssel játszik.

Végül is, tetszett, amit láttam…:

„Minden este ugyanabban a bárban lépett fel Maria

A hangját az Istentől kapta, a testét az anyjától örökölte.

S ahogy nézett rám a buja szemeivel…

Egyre jobban kívántam őt.

Eddig csak játszadoztál velem, de ma végre az enyém leszel!

És ha elkap a hév, nem csillapít le más, csak a véred.

A tűt benyomtuk, a vénánk üvöltött a kegyelemért…

Sós ajkaidat nyalva a végzetem lettél Maria

A szálloda erkélyén a kábult világot szagolva,

Repültünk a fénybe…

Sáros partokon át a homok szemei elmosták tekinteted

Maria, csak veled élhetem meg halálom…

Itt a tőr kezeidbe, szúrd át szívemet

Rózsaszín ködben evezz felém, s emeld fel a testem a mélyből

Kínozz meg úgy, ahogy én azt veled teszem

Csókold még sebes ajkam, harapdáld a húsom

Marj belém, ahogy a mérges kígyó

Tedd, amit kérek, és együtt lebegünk majd a rózsaszín ködben…

Együtt a rózsaszín ködben…

Lebegünk, majd együtt a rózsaszín ködben…

Rózsaszín ködben……”

                                       ( Áron László)

- Ez remek volt barátom!

De nem akartam azért agyondicsérni.

Nehogy elbízza magát itt nekem!

Én szedtem rá a saját dalra, most megtapasztaltam, hogy tehetséges.

No, de mi vagyok én? A tanára. Nem. Majdnem irigy.

Az átélés, az valami szenzációs volt.

Egy érzékenyebb típusú nő, azonnal elélvezett volna, ha ezt a műsort végignézi. Az biztos. Nekem, így férfi létemre az jött le az egészből, hogy nagy showman ez a srác.

Kicsit mégis megszeppentem, mert azért hiú a személyiségem. Nos…!

Jöhet a Santana dal! – villant fel Laci.

- Én kísérlek csak szólógitáron, és te énekelsz, Felipe!

- Így egyeztünk meg.

- Na…Persze, és melyik dal legyen?

Gondolkodóba estem. Közben Laci kibillent a mellékhelyiségbe addig míg ezen töprengtem. Igazából erre a pillanatra vártam.

Belenyúltam a farmerdzsekijének a zsebébe és kihúztam belőle azt a kis papírt, amit állandóan vagy a kezében szorongatott, vagy az általam nem látható zsebe mélyén gyűrögetett. Egy kép volt, egy fekete hajú, szép csajról. Úgy éreztem, hasonlítanak egymásra Lacival. A fene tudja. Talán egy régi fénykép lehet. Megfordítottam.

Ja, hát a hátulján a dátum. Ha ez igaz, akkor még egykorúak is lehetnek.

Nem volt időm nagyon kutatni, meg lebukni sem szerettem volna. Így gyorsan visszatettem a kabátzsebbe, ahova való. Meg apám mindig arra tanított, ne kutakodjak, hanem kérdezzek. Persze, a helyzet nem adta mindig magát.

- Itt vagyok. – Viharzott vissza a tett helyszínére…

- Kiválasztottad már a nótát?

- Természetesen. – Válaszoltam elégedett mosollyal az arcomon.

- Mit szólsz a Black Magic Woman –hoz?

S közben egész végig arra a kis helyes csajra gondoltam, a fényképen.

Laci kicsit beárnyékolta a tudat, pedig nem húztam le a rolót. A címe is sejtető volt.

Nagyon is.

Pár perc múlva, Lantos félbeszakított minket, azzal a dumával, hogy most már ne gyerekeskedjünk.

De azért még kifejezte elismerését, a közös dalunkra.

Pont most kellett neki elrontania a mókánkat!?

Maradhatott volna még házon kívül!

Na, mindegy. Ő megengedheti magának. Mi meg legyünk folyton pontosak!

Ezért vagyunk mi kishalak, majd bekap minket egy nagy cápa…

Vagy időben el tudunk még menekülni.

Ahh, arra még várnom kell!