Korán esteledett. Az ég sötét fellegek közé emelkedett. Irina még nem volt sehol és lassan már fél hatot ütött az óra. Készülődni kezdtem a „randira”. Elvégre András és köztem már nem uralkodtak indulatok, sem feloldhatatlan vágyak mégis valami sugallat hatására az emlékek fel – feltörtek a felszínre. De nem szerettem a felszínességet, sem az újrakezdett dolgokat. Elhatároztam, csak tárgyilagos leszek, semmi megingás.
Talán a női hiúságom vezérelte, hozakodott elő ezekkel a gondolatokkal: Évi, Andris bármit is akar, ne engedj neki! Ne, nem tenne jót neked, csak kifordulnál önmagadból.
- Késni fogok – vallottam be magamnak.
Még a hajamat igazgattam, kibontva hagyjam e – vagy lófarokba kössem. Kissé idegessé is váltam. Most győztem meg a nyugtalanságomat, hogy nem egy „döntő találkozásra” készülök. Csak egy teára, egy mindent lezáró beszélgetésre.
Munka lesz, észnél kell maradnom. A fésűvel végigsimítottam a derékig érő hajam, a szálak kissé kiemelkedtek a fogai közül és a padlóra hullottak. Szinte repültek a levegőben, s hatalmas hajkoronám kerekedett. Jó lesz így, nagyon dögös. Amolyan kihívó és bolondító. Csak úgy, már azért is. Szerettem a meglepetéseket, de három méter távolságot tartva közelítettem Andráshoz. Láttam előre, ahogy rám néz és én bennem az ablakon beforduló szél hidege fog megremegtetni nem ő. Becsuktam az ablakot, a radiátor meleg volt. Kezdte bemelegíteni a szobát, de forróságom a tükörből tükröződött vissza.
Ideje indulnom már, tíz perc múlva hat óra. Így is egy negyed óra kell még, hogy odaérjek, így már időben nem tudok megérkezni. Jobban szerettem, ha rám várnak, mint én valakire. Bár ez nagyon ritkán sikeredett így össze.
A férfiak inkább menyasszonyok, mint a nők: vársz rájuk, s mire megérkeznek addigra semmi kedved az egész kényelmetlen ismerkedési mókához, ez esetben a felmelegített múlthoz. Semmi varázsa az egésznek. Néha komolyan megfontolóra veszem: miért kell mégis munkakapcsolatot tartanom vele? Vajon ez tényleg csak arról szól? Vagy egyszerűen arról, hogy mennyire kellemetlen egymás társaságában lennünk és mennyire természetellenesen előjönnek a régi sérelmeink? Ő egyszerűen csak birtokló, vissza akar kapni.
Mert úgy tartja a kedve. Mindig is úgy tartotta a kedve, ahogy. Egyszer elvitt egy étterembe, nagyon flancos drága étterembe, amolyan sznob vendégek jártak oda. O’ Shela Ray volt a neve a helynek.
Hatalmas borospincében fagyoskodtam egész este, dohos borszagú, kissé kísérteties sarokban ültünk egymással szemben és akkor ő megkérte a kezem.
Abban a pillanatban, amikor ezt kimondta kiejtettem a borospoharat a kezemből, és magamra terítettem annak tartalmát. Ő gyorsan odaugrott, hogy letörölje és letérdelt elém, s így szólt:
Évi, hozzám jössz feleségül, ugye? – már másodjára kérdezte meg és én egyszer sem válaszoltam neki. Egyszerűen felálltam rémületemben és felszaladtam az emeleti lépcsőn, de éreztem nem jó felé haladok, mert ellenkezőleg kellett volna indulnom: Én jobbra mentem, ahol összeütköztem a pincérrel, akinek meglepetésében kikerekedett szemmel nézett az ijedt állapotomra:
- Asszonyom, tehetek Önért valamit?
- Ó nem, köszönöm, kicsit megfájdult a fejem, csak a mosdót kerestem.
- Köszönöm, semmi baj.
Láttam, hogy a karomat fogja, akar segíteni, mert megszédültem, de egy mosolyt vetve az arcomra megfordulva elhaladtam a bámuló tömeg elöl. Sültek illata keveredett a bornak az ecetes illatával, a levegő sűrűvé vált. Nehezen lélegeztem.
Kifelé menet, András szomorúan nézett rám. Megálltam, a szemébe néztem. Egy körforgás következett, szólni akart hozzám, de nem jött ki hang a torkán.
Vagy csak én nem értettem már hallani. Megérintette a kezem és végigsimította a bal karomat. Óvatosan közelebb lépett és magához ölelt. Akkor tudtam, nem az a célja láncot fonjon körém, mégis rabként olvadtam az éjszakába. Leláncolva…
Kifeszített fogolyként
Olvadtam az éjszakába.
A láncaimon csavarogtam,
A hold szemén.
Kiszúrva rajta átkozott vakságát,
A reggel nyújtotta felém két kezét.
Kifeszített halálként
Ébredt fel bennem újra a lét,
Simogattam szíveden
A kiteljesedést.
Kinyílt ajkaidon át, mérgezett
Csókjaimmal ihlettelek.
Eltaszított tested a térbe,
S lelkem távozott, elveszett.
Kifeszített utcák zaján,
Osontam képzeletedbe s
Vágyaimon rejtőztem el, hontalan.
Ott éltem, hol te vagy.
Hol szüntelen álmok között érintett a vágy,
Ha életed kifeszített is,
Szívem fennakadt a remény hálóján.
