Pontosan érkeztem, a megbeszélt időpontban. Amúgy hanyagságból szerettem elkésni az eddigi melóhelyeimről is. Az elején még vicces is volt az egész a részemről, de a főnökök rossz szemmel nézték szándékos kicsapongásaimat. Így szabad utat adtam az utasításaiknak, elvégre milyen beleszólásom lett volna nekem, egy kishalnak a nagycápák fogai között?
Maximum „kihánytak” volna mindenhonnan, bárhol, ahol kinyitottam volna a számat. Az épület előtt, összetalálkoztam Lacival. Egy hatalmas gitárt cipelt a kezében. Köszöntünk egymásnak és elindultunk be az épületbe. A portás már nem volt annyira morcos, mint tegnap.
Így simán egy pillanat alatt a leendő stúdiónkban találtuk magunkat. Egy ideig ácsorogtunk még a folyósón és nézegettük a bekeretezett faliképeket, fotókat. Úgy láttam, nem holmi utánzatok, hanem eredetiek. A figyelmemet elvonta az emlékezés, amint Carlos Santana gitárvirtuóz képét megpillantottam. Az a tudás, az- az eredetiség, minden ami a karakteréből áradt, felemelő érzés volt számomra. A Grammy – díjas zseni, egyszerű, de nagyszerű csodája a rockzenei palettának.
- Igen. – Meredtem Santana tekintetében, bizakodóan, magabiztos felállással.
- Olyan akartam lenni, mindig is, mint ő.
- Még lehetsz olyan, mint ő.
Halkan, szinte magában imádkozva suttogott mellettem a srác.
Nevetni kezdtem és témát váltottam.
- Induljunk, elkésünk. Tudod, itt főbűn a késés is. Megmondták.
- Jó reggelt a kedves Uraknak! – szólalt meg egy finom csacsogó kis női hang, s a hátam mögött Mr. Lantos titkárnője bukkant elő a semmiből hirtelen.
Észre sem vettem, hogy jön.
Legszívesebben ott helyben ledöntöttem volna egy fordulóra. Feszengett bennem a fiatal vérem, mégis csak reggeli félálmomban tettem léptem vele a csábítás mezejére.
Nagyon kis helyes lány volt…
- Nos, Uraim! – Még mindig magázott minket a kislány.
- A főnöknek vidékre kellett utaznia az éjjel, nem tartózkodik a fővárosban. Valószínűleg egy jó másfél órát fog késni, addig legyenek türelemmel!
Ha bármilyen problémájuk van, csak szóljanak nekem.
Nő problémáim vannak, mosolyogtam el magamban, de egy szót sem szóltam
- Reggeliztek már?
- Mert ha nem, akkor hoztatok kávét, de van egy kis mini étterem az épületen belül, ha gondolják megmutatom, hogy merre találják.
- Mást mutass meg nekem, te vadmacska – Kalandoztam el újra és újra az álomszigeteken. Szinte már suttogtam az orrom alatt, ezt a mondatot, reménykedve, hátha mégis hat rá a tudatalatti hipnózisom.
Aztán rákérdeztem Lacinál a dologra, annyira bele volt mélyedve valamibe, valamibe, egy képbe, amit a kezében tartott. Talán egy fényképet bámult.
- Laci, szeretnél valami svédasztalos reggelit?
Persze, ha egy ilyen kis aranyos hölgy kínálja a dolgot. Francia bugyi salátaágyon. Gondolatot társítottam ismét a vágyaimhoz.
Villogott folyamatosan az agyam és fülig ért a szám.
Aztán a drága is elmosolyodott, pedig ha tudta volna, mi jár bennem…
Megmutatta mit merre találunk és hozzátette, hogyha végeztünk a reggelivel, akkor nyugodtan menjünk vissza a stúdióba.
A fiúk majd hangolnak és bemelegíthetik a próbára a hangszálaikat.
Bemelegítés…
Egyről a kettőre nem jutottam, lett volna kedvem hozzá…
- Kellemes kis étkezde, mindennap el tudnám viselni a kiszolgálást. Te, Laci?
- Kinek lenne ez ellenére, elvégre csúfítja az önállóságunkat. Pedig hidd el,
egy saját szendvics elkészítésében is lehet sok öröm, meg művészet is.
- Fura elképzeléseid lehetnek neked a világról, Laci. Bár, nem mondom, hogy nem jó irányban. Nem biztos, hogy az a helyes út, amit én csinálok magamnak.
- Így gondolod, Felipe? Nem hiszem. Csak túl elvont vagyok.
Egy jót kellett röhögnöm rajta. Majd elhittem.
- Most mi olyan vicces? Az, hogy elvont vagyok? Miért ne lehetnék az? Különben is, te is zenész ember vagy. Tudod, hogy elvontnak lenni ezen a pályán, alapkövetelmény.
- Igazad lehet. Miért cáfoljam? Ez személyiségfüggő, na meg erősen a tehetségé. Munkával párosítva, a többi felvett dolog, ami hozzád társul, meg jön magától. A változás hozza magával. Magától. – Tettem hozzá és ennek ellenére, még jobban piszkálni kezdtem az önérzetességét…
- A dalaid, amiket írsz. Szintén elvontak, ugye? Az elvontság, maga a tökéletesség!
- Nem éppen, de ez a jelző is megteszi a magáét. A tökéletesség véleményem szerint a hibáikból adódnak össze egy egésszé.
- Az biztos. Ebben egyetértettünk, mind a ketten. Majd folytatta…
- Mit szólnál hozzá, ha lenyomnánk mi ketten, egy Santana dalt? Láttam, hogy szereted. Figyeltem mennyire vesézted a falon a képét…
- Mi az, hogy szeretem –e? Egyenest imádom és ez nem véletlen.
Csak egy mosolyt húztam el a szám szélén. Kicsit titkolóznom előtte nem szemtelenség. Ismertem Santanát, dolgoztam is vele. Biztos voltam abban, hogy neki még több titok nyomja a lelkét. Ha meg puhatolózni kezdtem volna az első találkozásunk alkalmával, az nem lett volna szerencsés dolog. Jobb lesz majd, ha ő maga mondja el személyesen, mi is a baja…
Mert ugye, éreztem én, hogy baja van. Tele a szíve feszültséggel és problémák emésztik az életét.
Itt konkrétan arra a fényképre gondoltam. Kíváncsi lettem volna rá, miért gyűrögeti folyton a zsebében.
- Oké. Akkor egy Santana dalt begyakorlunk és érdekelne, vagyis kíváncsi lennék egy saját dalodra is.
- Lehet róla szó, Felipe.
- Szólóban, zenei aláfestés nélkül. Aztán gitárral. Használhatom a gitárodat, barátom?
- Persze, Felipe.
- Rendben van. Még vagy húsz percig falatoztuk a finom kajákat, így kora reggel. Aztán visszamentünk a stúdióba.
Laci, a dzsekijét egy ott heverő barna székre dobta.
Merész gondolatom támadt, de elvetettem.
- Kezdhetjük, vagyis kezdheted, Laci!
Nem tudtam előre, milyen produkció fog következni tőle.
Halvány elképzeléseim is elolvadtak a szemeim előtt.
Valami különlegességre számítottam. Nem is egy dalra, csak a fickó érzéseire, hogy milyen színészi átéléssel játszik.
Végül is, tetszett, amit láttam…:
„Minden este ugyanabban a bárban lépett fel Maria
A hangját az Istentől kapta, a testét az anyjától örökölte.
S ahogy nézett rám a buja szemeivel…
Egyre jobban kívántam őt.
Eddig csak játszadoztál velem, de ma végre az enyém leszel!
És ha elkap a hév, nem csillapít le más, csak a véred.
A tűt benyomtuk, a vénánk üvöltött a kegyelemért…
Sós ajkaidat nyalva a végzetem lettél Maria
A szálloda erkélyén a kábult világot szagolva,
Repültünk a fénybe…
Sáros partokon át a homok szemei elmosták tekinteted
Maria, csak veled élhetem meg halálom…
Itt a tőr kezeidbe, szúrd át szívemet
Rózsaszín ködben evezz felém, s emeld fel a testem a mélyből
Kínozz meg úgy, ahogy én azt veled teszem
Csókold még sebes ajkam, harapdáld a húsom
Marj belém, ahogy a mérges kígyó
Tedd, amit kérek, és együtt lebegünk majd a rózsaszín ködben…
Együtt a rózsaszín ködben…
Lebegünk, majd együtt a rózsaszín ködben…
Rózsaszín ködben……”
( Áron László)
- Ez remek volt barátom!
De nem akartam azért agyondicsérni.
Nehogy elbízza magát itt nekem!
Én szedtem rá a saját dalra, most megtapasztaltam, hogy tehetséges.
No, de mi vagyok én? A tanára. Nem. Majdnem irigy.
Az átélés, az valami szenzációs volt.
Egy érzékenyebb típusú nő, azonnal elélvezett volna, ha ezt a műsort végignézi. Az biztos. Nekem, így férfi létemre az jött le az egészből, hogy nagy showman ez a srác.
Kicsit mégis megszeppentem, mert azért hiú a személyiségem. Nos…!
Jöhet a Santana dal! – villant fel Laci.
- Én kísérlek csak szólógitáron, és te énekelsz, Felipe!
- Így egyeztünk meg.
- Na…Persze, és melyik dal legyen?
Gondolkodóba estem. Közben Laci kibillent a mellékhelyiségbe addig míg ezen töprengtem. Igazából erre a pillanatra vártam.
Belenyúltam a farmerdzsekijének a zsebébe és kihúztam belőle azt a kis papírt, amit állandóan vagy a kezében szorongatott, vagy az általam nem látható zsebe mélyén gyűrögetett. Egy kép volt, egy fekete hajú, szép csajról. Úgy éreztem, hasonlítanak egymásra Lacival. A fene tudja. Talán egy régi fénykép lehet. Megfordítottam.
Ja, hát a hátulján a dátum. Ha ez igaz, akkor még egykorúak is lehetnek.
Nem volt időm nagyon kutatni, meg lebukni sem szerettem volna. Így gyorsan visszatettem a kabátzsebbe, ahova való. Meg apám mindig arra tanított, ne kutakodjak, hanem kérdezzek. Persze, a helyzet nem adta mindig magát.
- Itt vagyok. – Viharzott vissza a tett helyszínére…
- Kiválasztottad már a nótát?
- Természetesen. – Válaszoltam elégedett mosollyal az arcomon.
- Mit szólsz a Black Magic Woman –hoz?
S közben egész végig arra a kis helyes csajra gondoltam, a fényképen.
Laci kicsit beárnyékolta a tudat, pedig nem húztam le a rolót. A címe is sejtető volt.
Nagyon is.
Pár perc múlva, Lantos félbeszakított minket, azzal a dumával, hogy most már ne gyerekeskedjünk.
De azért még kifejezte elismerését, a közös dalunkra.
Pont most kellett neki elrontania a mókánkat!?
Maradhatott volna még házon kívül!
Na, mindegy. Ő megengedheti magának. Mi meg legyünk folyton pontosak!
Ezért vagyunk mi kishalak, majd bekap minket egy nagy cápa…
Vagy időben el tudunk még menekülni.
Ahh, arra még várnom kell!
