Nem értettem önmagammal egyet. Kezdtem kifogyni a pénzemből, azon gondolkodtam a stúdiózenélés számomra csak egy félmegoldás. Fél, a fél pedig sohasem kerek.
Nem találtam a helyem, Budapesten sem.
Elvágyódtam, talán ismeretlen földekre, el messze a Holdra, egy űrutazásra, akár egy diák abban hittem, hogy ennél még mindig lehet jobb és jobb, de most kétségek gyötörtek éjszakánként. A csörgőóra, a „rohanó vekker” ahogyan csak neveztem, felborította az egyensúlyomat, a lelkem vadul sziporkázott a koncerteken, a próbák kihozták belőlem az igazi énemet. Írtam, írtam az alkotás szelleme, mint szépséges szirom arcomra nyílt és én éreztem a fényét, a csillogását.
A testvéremre gondoltam, arra a nőre, aki anyám lánya volt. Az apámra, akit nem ismertem. A bezárkózásra, amit nekem okozott, a félelemre, ami nem hagyott erőt a továbblépésre. Tudtam érinteni valamit, de nem értem el. Nem tudtam viszont érteni miért választottak el minket. Az igazság nemléte, felkavart. Mindenkinek a saját szemszögéből létezett az igazság. S az igazság, néha féligazság így, mert magunknak teszünk jót, a másikra pedig ráhárítjuk a felelősséget.
- Ki vagy, Te? Testvérem? Évi! Ki vagy Te? Zsombor? Saját magad száműzöttje, s teszel velem gonosz tréfát? Tibor! Ő ki? Kik vagytok, Ti? Elhomályosultam gondolataimban, mint üldözött kísértés, font végig nyakamtól ölemig át. Szorított, nagyon keserves kínokba tepertem a vágyaimat.
Nem tudtam megélni, nem is akartam, átélni kívántam, de nem ment. Nem sikerült. Viszont, nem zárkózhattam el a valóságtól. A valóság magába zárt, magamba zúdította a felismerhetetlenségig torzított képet arról: semmi keresnivalóm ebben a városban. Semmi.
De nem akartam úgy lelépni, hogy nem tettem meg mindent a testvérem megtalálása érdekében. Tisztában voltam azzal, hogy mindenki tud körülöttem róla, csak titkolják. Mindenki beburkolózott a kis titkaiba és gátakat kívántam szabdalni. Az igazságot.
Az övükét. Az apámét. De legfőképp az enyémet.
„ Szólj! S ha megkérlek: hallgass el! Érints, s ha kívánlak, megengedem! Játssz! Még! Az élet kardélen penget, mint hajdan mikor még nem láttalak! De most tudom, vagy! Itt vagy, nekem szótlan s hangtalan.”
