Talán ballépés volt Magyarországra jönnöm. Lacival egészen jól megértettük egymást, mind szakmailag, mint barátilag. Bár őszintén szólva, nem is beszéltem neki erről. Korai is lett volna, meg nem megfelelő volt a helyzet. Valami titokban szenvedett a srác, amit még véletlenül sem szeretett volna kiejteni a száján. Viszont én úgy döntöttem, segítek neki. Hogy miben és miért, ahhoz még közöm sem létezett. Az a tudat elég volt nekem, hogy tehetek valamit. Jót tehetek. Nem igazán éreztem itthon magam.
Ma kivételesen elfogott a honvágy. Hiányzott a szülővárosom. Hiányzott Spanyolország.
Sevilla láthatatlan menedéknek számított a szívemnek, ahova elbújtam, ha a világ összes mocska rám tapadt, ott lemoshattam bronzos bőrömről az egészet. A zeneipar kegyetlensége az volt, hogy egy irreális élet közepébe hajszolt, ahol a valóság elfáradt utazónak számított.
De itt, elfeledtem a hazug kis bolygónk neveletlenségeit. Elfeledtem minden gonosz lépését és nem kívántam foglalkozni azzal, hogy így bánt velem az élet. Megtanultam sodródni az árral.
Megtanultam kontrollálni a képességeimet. Tudtam, utam vége beteljesedett, ha Sevilla megpillantotta az arcom és én a szemeibe néztem. Mielőtt eljöttem, szemeim sarkából még visszanézve rá, bebizonyítottam magamnak, az egyedüli hely, ahová egyszer letelepedem. Ő lesz az. Mert ő volt az egyetlen szerelem, szenvedély és vágy, ami elringatott a kopott hétköznapok szürkeségéből, a nap barnította övezet iskolájába. A harmónia zöldellő mezején megismertem a szépségének minden tudományát. Andalúzia világa az én világom volt s lesz. Örökké. Amíg magába nem olvaszt a kemény föld. Mindig szerettem, ha figyeltek rám. Élveztem ha az emberek megcsodáltak. Megcsodálták a művészetemet, a hangot a képet amit feléjük mutattam. Ez valami önzőség lehetett a részemről, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Az élet nagy szabadságot adott a kezembe, hát megtanultam jól használni.
A hely ahova visszavágytam, az érzés, ami körbefont a véremmel Sevilla volt. Mert itt őrült személyiségem napvilágra kelt. Felizzott szívem mélyén a Flamenco ritmusa. Andalúzia teljes történelmét magában foglalta ez a tánc. Egy világot hódított meg s benne engem is….
A dallam, a harmónia, a könnyedség lecsillapított, s ugyanakkor fellázított is egyben. A táncmozdulatokkal kifejeződött a szerelem, vagy éppen a bánat és a gyász. Én is kifejeződtem bennük mégsem voltam egy profi. A spanyolok mindig is szerették, ha őrültnek tartják őket. Ezért is építették meg a székesegyházat, ami a világ legnagyobb gótikus templomának számított. Ahová betérhettem, ha megfáradt hitem megerősítésre várt, ahol békét lelhettem, s kiléphettem a bonyolult hétköznapok szürke vakságából. Vandalusia, a vandálok birtoka …
Micsoda egy ország! Olyan szerelemféleség csupa- csupa öröm, báj és nyitottság a lélegzetemnek…
A Guadalquivir folyó mentén elhaladva átjárt a boldogság, hogy itt lehettem, itt élhettem egyszer…S itt is akarok egyszer élni. S ha most újra itt vagyok, minden erőmmel kihasználni a képességeimet, az elszántságomat. Csodálatos Córdoba…
a mediterrán gondolateső, a páratlan ihletek, az alkotás szelleme átjárta a lényem. Még Sevillán kívül is volt olyan erő, ami visszatartott. Az olajfaligetek, a narancs és citromszigetek, a jázminbokrok frissítő illattal telítették meg a bennem lázadó ifjúságom értékeit. Érzelemdússág jellemezte az itt élő embereket és igazi életművészek hazájába kerültem.
Nem akartam máshová menni, ez a hely nem volt végre börtön számomra. Itt ismertem meg egykor egy bölcs embert, egy zenészt, aki egész életében ki nem tette a lábát az országból, s talán Córdobából sem. Egész életét magányosan élte, a szülei a német földről valók voltak, de ide telepedtek, miután a kis Esteban megszületett. Különös személyiséggé fejlődött, különösen és visszahúzódva élt. Esteban nem volt egyszerű eset.
Ha az ember közelebbről megszemlélte, onnan nézve egy silány ábrázatú férfinak látszott. Mélyen ülő barna, karikás szemeit ha rám meresztette, úgy éreztem ismert mindig is. Érezhetően elmélázott, végigmért, majd kacajra nyitotta vastag száját és látszott, hogy az agyában az jár, milyen jelzővel illesse majd személyemet újra s újra. Mintha egy éles tárggyal törték volna be a fejemet ilyenkor, s felismertem magamat benne. Kissé makacssága is tükröződött a lényemben, mégsem tudtam tőle elszakadni. Sokat tanultam én tőle, sok időt töltöttem el a társaságában. Egy valami, azonban nem volt közös bennünk: Ő beérte mindazzal, ami. Én nem. Én saját magam felett akartam érvényesülni, magam felett akartam gondolkodni. Makacsságom ihletet adott a választásra: az voltam, amit csináltam magamból. Azzá értékelődtem, amivé kívántam lenni.
Nem érdekeltek mások, ha barát kellett. Ő itt volt. Itt született meg bennem árván, egykoron bennem egy kis verssor, ami felvillanyozta, mit is kerestem én itt. Ő tudta, ha ide vágytam, valami oka volt. Igen, Dorotea. Nem tudom, mit tette velem, de nem tudtam szabadulni a hatása alól. A vonzalmam csillapíthatatlan volt és látni akartam őt. Tudtam, hogy jelenleg Portugáliában él, Portóban. Összekeveredett bennem minden, ha megláttam őt. A nem felejtett vágyak, érzések kitépték belőlem az időt. A tépett idő, ami még beteljesületlen volt, ami még ösztönzött, ami ihletett, az álmaimban kívántam tovább élni…
Hajlékod holt vidék,
tépett idő sorstalan.
Ismeretlen vágy kiállt,
karomban ringatlak.
Csúfságról, s nyárról,
mesélnek szellemek.
Vad félelmek űznek
kínjaid felett.
S csak dúdoltam az idő szellemét. Hittem, meglátom őt egy nap. Amikor nagyon akarom.
A nő, titok volt egész lényében, megtartotta magának az életet, s néha –néha seggberúgott, ha úgy tartotta kedve. S mégis tetszett. Élveztem, hogy a tépett idő szétzúzza az érzéseimet.
Elméláztam. Esteban szokásához híven, eltűnődve végigmért. S fejét vakargatva mormogott valamit magában. Öreg volt, s mégis szárnyalt benne az ifjúságának a lángja. Szerinte, bolond voltam, akit félrevezettek, akit eltérítettek a helyes iránytól.
- A nő csak bajt hoz a fejedre, mondogatta. S közben tovább beszélt, halkan, magában.
Tudtam, benne az igazság, bennem meg az önfejűség téblábolt. A mágus én voltam. A csábítás művészetét pedig Dorotea gyakorolta rajtam. Ügyes volt. Rafinált és sakkban tartott.
Igazi játékos volt ő és meghajlottam azért, hogy a bábja lehessek. De nem lengedeztem előtte, mint ahogyan a szél vándorolt a vitorláknak. Nem akartam fázni, a hűs érintésétől. Nem akartam mást, csak őt. Nem akartam mást, csak feldühíteni, hogy elhagyjon, mert a koncertes életvitel nem adott lehetőséget arra, hogy teljes mértékben az övé legyek. S ez így is marad.
Mégis úgy döntöttem: Irány Porto!
Elmerengésem nem tartott soká, elfogott a valóság kedve, hogy hol is vagyok. S nem ott.
Csak ebben az állott hotelszobában, ahonnan eltévedtem a képzelgéseimbe, s átjutottam egy vad világba , ahol nem Dorotea nézett rám a boldog szemeivel, hanem egy másik nő. Kissé bosszúsan, hogy még fel sem öltöztem normálisan…
- Felipe, menned kell. Itt vannak az újságírók! – hadonászott előttem a vékony csuklójával.
Nem akartam jópofizni senkinek!
Átkozott interjúk!
