Kissé érthetetlenül álltam az események fénysorába. Sötétség borult le az éjből aznap este, a félelem szikrái egybeolvadtak az álmaimmal és megbélyegezték a gondolataimat. Mintha soha nem lettem volna egyedül, más ember képe ábrázolódott ki a képzeletemben.
Ahogy képzelődtem, egyre jobban kezdtem eltávolodni a valóságtól. Ismeretlen önmagammal kerültem szembe. Mintha farkasszemet néztem volna egy idegennel, aki kitört belőlem, hogy elmagyarázza azt: van valaki, akit meg kell találnom. Van valaki, aki keres engem.
Olyan volt ez, mint egy horrormese, ahol a szépségek gyötrik az álmodozó kalandorokat, hogy szörnyeiket miattuk tépjék darabokra. Én széttéptem ma az időt. Ma az egész napomat a capoeira őrületének kívántam szentelni: berimbaun gyakorolunk. Már nagyon jól megy. A dallam teljessé tette számomra a capoeira művészetét, mivel a zene volt az, ami mozgás ritmusának az alapját adta, felvértezett az igazi harcra s elindultam az ösvényen, ami ki volt szabva az életemre: a szerelmese lettem minden mozdulatának.
De mégis: most nyugtalanságom, kételkedést hozott elő és feltárult előttem a kíváncsiság kertje: ahol rothadó, hol szépséges gyümölcsök nevetései próbáltak magukhoz csalogatni, szépen, aljasul és ujjukhoz köré csavarva…
- Évi! – józanodj már ki – szinte hallottam Irina szavait, amit mindig elharsogott nekem, ha beborultam, mint csillagos ég a hold alá.
Ő már kora hajnalban elment itthonról. Korán kelő volt, fitten ébredt minden reggel. Hol dalolászott, hol a rádió slágereit fütyörészte vidáman, egy erőbombát adva a nekiindulásnak.
Ilyenkor még nem volt kedvem felkelni, pedig a csörgőóra is pillanatokkal utána, felvert a legszebb álmaimból is.
De erre ritkán került sor, épp Iriná- nak köszönhetően. A dinamikussága felruházott engem frissességgel, derűvel. Minden vigaszom, Irina volt. Az erkélyes eset óta azonban máshogy nézett rám. Figyelt, fürkészte a gondolataim, a tekintetem, minden mozdulatomban valamit keresett. Nem akartam erről beszélni vele, próbáltam kerülni és elfelejteni az egészet. Valahogy nem ment. Mindennap arra emlékeztetett, hogy valami nincsen rendben velem.
Kételkedni kezdtem magamban. Pedig ez a történet nem rólam kezdett el szólni. Már nem, valaminek a fontosságát kezdtem elhinni, valakinek a jelenlétét kezdtem érezni.
Hatalmas huzat átcsapva a szobán megremegtette minden porcikámat…
Magamban kezdtem el hangosan üvölteni. Lekuporodtam az ágy sarkába. Kezeimet összefűztem kulcscsontomig felhúzott lábaimra. S fejemet közé hajtva meredtem a felismerhetetlenség virágoskertjébe, ahol minden virág szirma hull…s elnémul…
Gyökerek, amelyek az égig hatolnak, összezártak karjaikkal észveszejtően tomboltak a tudatomban, az agyam lüktetése együtt járt a templom harangjával. Délidőt ütött az óra, haladt a pillanat. Haladt az életem görnyedése, öntudatlanul. Lehunytam a szemeimet, hagytam végigmerengjen rajtam az ismeretlen vágy…
Magamba bújva ülök az ágyam szélén, testemen fut végig a hidegség érzete. Reszketek, félek,
ha előretekintek. Senki nincs körülöttem, aki felébresztene. Remegve gondolkodom el azon, hogy miért-e magány? Miért nem szólhat hozzám, kit szívem kíván? Magamba fojtva bánatom, ágyamon feljebb kúszva, félrelökve minden gondolatot, makacsul összekuporodva nézem a szobán átfutó huzatot. Üres tettek végigvonulnak a falon, s a padlóra érve kibontják szőnyegem rojtjait. Most leugrom ágyamról, hogy készítsek meleget, s lelkemet felgyújtván fojtani kezd a forró levegő.
Nem bírom ezt, ennek véget vetek.
Nem képzelek el semmit. Sötétséget látok, amint körülnézek. Nem tekint le rám a boldogság kedve sem. Nem érzem azt, amit éreznem kellene! Magamba görnyedve ülök az ágyamon. Magamba fojtva szörnyű bánatom. Üres minden ábránd, makacs gondolat, S a szobán újra megjelenik az átfutó huzat.
Hirtelen telefoncsörgésre lettem figyelmes. Megijedtem. Felugrottam, de nem tudtam, honnan jön a dallam. Szólt, játszott, idegesített. A táskámban lesz, belenyúltam, nem találtam sehol. Egy rúzs, egy tükör, egy csokoládéspapír…
Kiszórtam mindent a padlóra: kulcscsomó, papír zsebkendő és telefon. Szétnyitottam, megnézzem ki lehet az. Nagyon meglepődtem amikor a kijelzőre meredtem. András?
Vajon miért kereshet engem? Tippem sincsen. Benyomtam a gombot, s beleszóltam :
- Igen. Tessék!
Kicsit ideges lettem, felkavarodtak bennem a régi történések. Nem szerettem, amikor a volt barátaim csak így megkerestek a semmiből. Hiába tartottam meg a telefonszámukat, sosem hívtam fel őket. Akkor sem, ha valami kellett, ha szükségem volt bármire is, inkább elintéztem a dolgokat magam. Nélkülük.
- Szia, Évi! Régen beszéltünk, minden rendben van veled? Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. Tényleg.
- Örülök. Tudod azért kereslek, mert szeretnék veled beszélni. Lenne egy jó munkaajánlatom a számodra.
Kissé meglepődtem. Az udvariasságán. Bár félreérthető volt. András akar valamit, de jól leplezi.
- Összefuthatnánk valahol. – folyatta, mire én közbevágtam.
Az órámra pillantottam, hamarosan indulnom kellett capoeirára. Ma szabadnapos is voltam, semmi fontos elintéznivalóm nem akadt.
- Este az Anna Doro .ban – válaszoltam neki.
- Rendben van. Ott leszek. Várlak.
- Oké. Szia.
- Szia, Évi. Szép napot!
A nyüglődő kényszeredett telefonbeszélgetésnek hamar véget vetettem. Nem tudom, mit talált ki. Ötletei azok mindig voltak. Mindig. A megvalósításban, már nem volt olyan szakember. Nem szerettem a hosszú csevejeket, így valakivel, vele. Mikor úgy éreztem már semmi nincsen, ami összekötne bennünket, nincsen semmi kapocs közöttünk. Még erősen, barátilag sem. Olyan mintha már nem is ismerném őt. Most itt van, kíváncsi a véleményemre, vagy csak be akar fűzni? Az is lehet.
Még Zsombor előtt együtt jártunk. Három éven keresztül. Nem éppen tűzön és viharokon át. Csodálatosnak nem mondható kapcsolatunk is hasonló érzéseket ébresztett bennem akkor, mint most is: eltűnődő lépteket.
Ráadásul ő még el is tűnt. Akkor vetettem véget a mi kalandozásainknak, amikor András belemerült a mindennapos buli hegyek halmazába. Rosszabb volt ő, mint a matematikai logika. Azért voltak kellemes napjaink is, sokat alkottunk együtt. Akkoriban írt még nekem dalokat, de Zsomborral való kapcsolatom megváltoztatott körülöttem minden benső érzést. Zsomborral sokat jártunk külföldre. Sokat voltunk együtt és András eltűnt az életemből.
Igaz, azóta Zsombor is, de ez már egy egészen más történet. Magányom azóta is csillapíthatatlan, de ők ketten nem voltak azok és most sem ők azok, akik bármiféle ürességem pótolni tudnák. Miért is kellene betölteni? Megmaradhat az így nekem. Nagyon jól viselem.
Tűröm, és jól esik…
A szabadságom csak az enyém és csak az lehet benne szabad, aki az enyémhez hasonlóan, és a gondolatban is szabadon él…
Már biztos voltam benne, hogy van ilyen. Van…
Olyan érzés volt ez, mintha az a másik is én lennék. Bennem lenne a részem lenne. Nem szerelem. Nem újabb férfi, hanem valaki aki hozzám tartozik és vonzott valami idegen félelem hozzá.
Valami. .Arra gondoltam, az átfutó huzat tőle érkezett. Megihletett. De azt nem tudtam felfogni, mit kerestem az erkélyen akkor…
Bizonyára az nem is én lehettem. Nem…nem! Ha így lenne, arra emlékeznék!
