- Egy kicsit fordulj jobbra András. Picit igazíts a zakódon és tökéletes vagy.
- Rendben van, hölgyem!
A fotózás lelkesített. Fokozódott bennem egy könnyedség, nyugalom. Közel ért a lelkemhez valami, de nem András váltotta ki belőlem. András fokozott udvariasságával, nem igazán nyerte el a szívemet. Mesterkéltnek találtam.
Nem csíptem azt, ha becserkészésre való alanynak néztek. Átláttam a szőtt hálón, a megszerzésemhez pedig nem adtam alájuk a lovat. A régi időkben nem így viselkedett velem, ezért sem értettem a megnyilvánulásait. Nem. Most a munkára kellett koncentrálnom, nem vele foglalkoznom. Meg egyébként sem.
- Most egy picit balra, mosolyt kérek. Egy kicsit erősebb és keményebb tekintetet. Az sem baj, ha egy pillanatra a napba néztek fiúk. Lassan befejezzük és mehettek játszani!
Irányítottam őket, ahogyan most is. Apám pedig fél kezével megfojtotta volna legszívesebben az udvarlóimat. Nem mondta, de láttam az arcán. Vajon mi járhatott a fejében? talán, ha férfinek születtem volna, tudnám a választ. Az apám tekintete áruló volt, elárulta a féltékenységét. Bohókásan, komolytalanul, de ezt kihasználva rájátszottam a féltékenységére, hogy jobban féltsen. Most már megértettem őt. Én voltam a soron a családalapítással, de csúszott a dologból a férj. Ráadásul, ha már férjhez megyek egyszer, akkor meg sem állok három gyereknél kevesebbel. Viszont még a jelentkezők közül sem volt kedvem válogatni. Nem ám férjhezmenetel. Titkon vágytam rá, de nem akárkivel. Féltettem a karrieremet? Nem. Gondolkodtam, bíztam a mostban és nem állítottam a jövőt az előképbe.
- Felipe! De jó téged látni – harsogtam szemérmetlenül. Szemrevaló fickó volt, tele élni akarással, a capoeirában pedig legyőzésre szólított.
- Igen, lejöttem kíváncsi vagyok a munkádra. Egyébként sajnálom, hogy múltkor nem sikerült találkoznunk. Remélem, nem érzel tolakodónak.
- De..Ööö- pirultam el zavaromban.
- Nem, Felipe nincsen szó ilyesmiről. Egyszerűen furcsa energiát érzek a közelemben.
- Hmm. –sejtetett a szemével Felipe. Majd beszédbe kezdett.
- Nézd Évi, jól érzed. Nem akartam erről szót ejteni most…
András közbeszólt. Azt a nézést, amit kaptam tőle. Villogó tekintete körbejárt rajtam és Felipén. Ha valakin, ő rajta látszott az irigység.
- Akkor Évi mennék. Köszönöm.
- Szívesen és amint elkészítettem a borítókat. Telefonálok.
- Köszönöm Évi.
Elviharzott András és a srácok is vele együtt. Felipe pedig zavaros volt. A mondanivalója is félbetört.
- Szóval – folytatta. Jól érzed, Évi.
- Kérdezhetek tőled valamit?
- Persze, de megijesztesz. Olyan titokzatos vagy.
- Zsombor nem keresett téged mostanában?
- De igen keresett. Csak nem voltam kíváncsi a mondanivalójára. Igazából hozzá akartam indulni, most a fotózás után. Mert valami nem stimmel nála.
- Igen. Pontosan erről van szó. –hajtogatta Felipe és engem egyre jobban kivert a víz. Hőség volt, de most nem a nagy forróság cipelt magával, hanem valami ismeretlenség bontakozott ki az elmémben…
- Évi. Én nem akarlak bajba sodorni, nem is előnyt akarok faragni a dologból. Viszont Zsombor így akar visszaszerezni téged. Csak magára gondol és önző.
- Miről beszélsz?- botlottak el a szavaim, a saját hangom barlangjában. Mintha belülre beszéltem volna, mintha nem is jött volna ki hang a torkomon. Elfojtottam magamat.
- Évi.
- Igen?
- Nem, nem.
- Mit nem? Kérlek, mondd el!
Kértem mondja el, bármi is az, de ne tartson a bizonytalanságban.
- Rendben van, de azt kell tenned, amit mondok.
Olyan titokzatos vagy Felipe. Mondd el végre nekem, miről van szó! Az utóbbi időben, nagyon megváltozott az élet körülöttem. Szeretném végre tudni, szeretném végre úgy élni az életemet, ahogyan megálmodtam.
Elmosolyodott.
- Igen erről van szó, Évi. Én pedig azt szeretném, ha mostantól kezdve neked udvarolhatnék! Nagyon tetszel nekem, szeretném ha szeretnél!
Nem jött ki hang a torkomon.
Választanom kellett. Mégsem tettem meg. Csak érezni akartam őt.
Megszólalni sem voltam képes, ugyanakkor megkönnyebbültem és átadtam magam a szerelem szépségének.
Adnom kellett magamnak egy esélyt, adnom kellett magamnak valamit, amitől jobb lehetek és jobbá tehetem az életemet. Persze tetszett a fiú, nem is kicsit. Ezt nem mertem magamnak bevallani. A gyorsaságot meg nem kíméltem. Mire vártam volna?
Innentől kezdve, kéz a kézben jártunk. Nem csak a következő fejezetig.
