A testem a testébe olvadt. Eddig a percig csak titkon vágytam arra, hogy a benne lévő tűz a lelkem forróságával egyesüljön. A vonzalmam, ha el is fedtem eddig a büszkeségemmel, éreztem, hogy a szemeiből tükröződő vadság és titokzatosság körülöleli a szívem s akarva sem tudtam szabadulni a félelmeimtől. Dorotea sem járt már az eszemben. Elengedtem
Gyengévé tett ez a lány és elvarázsolta bennem a szenvedélyt, amit csak neki adtam, többé más nem érhetett a nyomába. Ő más volt nekem, nem csupán puszta húsvér emberasszony, ő volt maga a tökély, a „nő”, és a lényéből vándorló kéj levetkőztette a bensőm mély rejtekében szunnyadó magányos lelkem. A szemeivel átkaroló érzés, és minden apró mozzanat, ahogyan érintett, ahogyan átadta magát a vadságomnak, megőrjített. Tudtam, hogy megbélyegzett. . A végtelen erőm megadta magát, és legyőzött. Nem kaparhatott fel onnan a bizonytalanság sem. Mámoromban tértem nyugovóra. Azon az éjszakán vele álmodtam. Mintha örökké tartana az élet. Ilyenkor elhiszem, hogy megtörtént velem, még akkor is, ha eljön a reggel, üres ágyra ébredek…
Nem így történt. Pislákoló tekintetétől égetett a levegő, ahogy beszívtam ártatlan rabbá fényesedett előttem a vágya. Nem bírtam neki ellenállni azon a reggelen, megismertem őt. Nem tudtam mi lesz majd ezután, nem gondolkodtam. Bármit megtehetett. Hagytam.
- Évi!
- Pszt.!- szólt rám, ahogy szép nevét ajkaimon suttogtam nedves arca felé.
- A szavak néha nem mondanak semmit, ne szólj, kérlek!
- Elnevettem magam, kínzó mosolyom a párnámat súrolta, és belevetettem magam a takaróm alá. Onnan suttogtam fel, az egyik nagyon - nagyon régen írt dalom, amit arra a percre tartogattam, ami a mostani is volt:
Loneliness
A magány útját követeltem,
hogy csak én léphessek rá.
Törvényt szítva éltem,
megszánt a hazugság.
A magány útját láttam,
kettétört az állomás
hol meg - meg álltam.
Sehol sem voltál, égi vágy.
Nem voltál.
Nem érintettél,
mindig csak félrevezettél.
Most menekülök félve,
akaratlanul.
ketrecbe zárt a szívem, most
újra kitárul.
A magány elfojtotta hangom ébredését,
Lelkem összetörten
sírtam, hogy légy enyém,
de nem voltál, nem kértél.
A szavak mind illúziók,
az arcod.
a véred:
mind ismeretlenség.
Eltűnt a régi remény,
szótlanul hív a Sötétség, a Nap felé.
Arcod ma sápadt,
Nem nézel rám.
Nem figyelsz,
hogy rám találj.
Arcod ma is ismeretlen,
becsukott fényt látok én.
Az elképzelt gondolatok fájnak,
mozdul bennem csöppnyi vér.
Arcod ma néma,
érezd, lüktet a hév.
Utolsó szóval vége,
nincs tovább.
A kezdet ugyanaz,
mint a vég.
- Ez megdöbbentő! Felipe! Ilyennek még sosem láttalak, megsebeztél. Az örök vad vagyok a számodra, akit elejtettet a bódultság és most kábán omlok a karjaid közé. Ne haragudj, de nekem most mennem kell.
- Évi, valami baj van?
- Azt te úgyis tudod, mert a szavak nem mondanak semmit, emlékszel?
Nem tudtam felismerni Évi csalódottságának az okát. Mit tettem?
- Mire számíthatok? – kérdeztem csöndesen az én szerelmemet.
Nem válaszolt. Csókolt helyette. Mégis gyanakvó maradtam.
Aztán rögtön eszméltem is fel a józanságomból. No, itt van az apád. Hallottam most állt le a ház előtt az autójával. Biztosan ő az, megismerem már, ha ő jön.
Angi jól elderült az egészen, csak vigyorgott rám. Mosolygott érthetetlenül.
- Nagylány vagyok drága, Különben pedig ő nem az apám, nincs joga beleszólni a dolgaimba…
- Nem az apád? Álljunk meg, ezt most, hogy értsem?
- Úgyhogy, nem az apám.
- Az apám hét évvel ezelőtt meghalt Ausztráliában. Egy kutatócsoport tagjaként részvett egy féléves expedíción, ahol egy vírus törzset tanulmányoztak és izoláltak. A queenslandi trópusokon jártak, az esőerdők szerelmese volt. Utazott ő mindenfelé.
Megmarta egy fekete vipera.
- Sajnálom!
- Istenem, Évi!
- Akkor ki ez az ember kicsoda?
- Akivel eddig éltél, ha nem az apád?
- És ezt csak így közlöd velem?
Nem tértem magamhoz, mintha belém is kígyó mart volna és szétáradt volna bennem a mérgének az össze cseppje.
- Ő az apám öccse, Frederik. Ő is sokat járta már a világot, vele maradtam apám halála után. Nem volt senkim.
- Nem kell félned. Most már van.
Átöleltem.
A szemében láttam a veszteséget. És a bizalmát is.
Boldog voltam.
Hallottam, ahogy Frederik zörgött a kulcsaival. Úgy látom maradunk még egy kicsit, nem volt kedvem kimenni, és összetalálkozni vele.
A tegnapi este után meg főleg nem.
Pff…!!
A szúrós lelkét ismertem meg belőle, nem csípett az öreg. Ha nem ő volt az apja Évinek, a féltékenységet volt kitől örökölnie.
Lelkiismeret furdalásom támadt, csak azért mert nem láttam a dolgok elébe.
Fel sem merült bennem a gyanú. Nem hanyagolhattam tovább a dolgok elodázását.
Ezt most, hogy mondom el Lacinak? Ehhez csak Évinek van joga!
Évinek pedig joga van tudni, hogy van egy testvére.
Sürgősen tennem kell valamit. Nagyon sürgősen!
