(12) Éva

A legrosszabb befektetésnek Zsombor minősült az eddigi életem során. Lételeme volt az, hogy mások életét irányítsa. Felzaklatott, de az akaratossága nem győzött le. Hazafelé jövet, a metrón olyan furcsa érzés hasított belém, mintha zuhantam volna lefelé. Soha nem éltem még ilyen közelséget, a mélységgel kapcsolatban, de most fájdalommal teltem meg tőle.

Lepihentem, de gondolkodóba estem, így nem tudtam teljes egészében ellazulni. Hiányzott a család, az a család, amit nem ismerhettem meg. Az apám nem volt az apám, az apám nem volt a példakép.

Az apám, kutató biológusként dolgozott. Utaztunk. Végigutaztuk a világot. Aztán hazajöttünk, mert ez volt a hazánk. Hiányzott mindig, de emellett döntöttünk.

Apám úgy cipelt magával a világban, mint ahogy az emberek cipelik a szatyraikat a bevásárlóközpontokból és minden benne tartózkodó hűtött árut a fagyasztóba vágnak, hogy elővehessék bármikor, hogy a tűzhely szolgálatával egységben forróvá tegyék a dolgokat.

Én is így jártam. Melengetett, amikor ráért, ha úgy gondolta, ha nem, akkor beburkolóztam a hideg ellen és csöndbe maradtam. Sokkal egyszerűbb volt várnom a „valamire”, de nem olyan fajta voltam, aki egyszerűen magába roskad a tehetetlenségtől: Tanulni kezdtem az életet és az éneket. Ez a kettő volt számomra a fény, ami összekötött az álmaimmal.

Ő meg kutatott, fejlesztett és szembe kellett néznie a kihívásokkal: velem és a munkájával szemben. Nem illettünk össze, nem volt nap, hogy ne hiányzott volna nekem, amikor távol volt és ha tehettem mentem utána.

A kis titkok naggyá nőtték ki magukat, hatalmas tátongó űrt képviseltek a fejem fölött.

Amit megpróbáltak ugyan betömni az évek alatt, de ha ráéreztem a „valami nem stimmel” ízére, akkor abban biztos is lehettem.

Kemény kislány anya nélkül, akinek nem volt se ideje, sem lehetősége arra, hogy az anyja tűsarkúiban tipegjen, a tükör előtt, rúzsos szájjal kifestve.

A vad életben nőttem fel, a mesék nem léteztek számomra. Apám sokat utazott, a munkája révén, én voltam a csomagja, felkapott és veszélyes terepekre mentünk. Nem, ő nem volt zenész, nem is értettem, miért nem léptem a nyomdokaiba. Talán, mert más életformára vártam, más cél bíztatott az úton előre.

Sokat lépkedtem az esőerdők vad pocsolyáiban. Imádtam az Amazonas partjai mentén barangolni, felfedezni hihetetlennek hitt élőlények sorát. Az egész földön nem létezett gazdagabb biológiai és élővilág rezervátum, mint ott. Valahogy megihletett a csend, ami tovább adta az ihletet a csontjaimnak.

Sokat énekeltem, a part mellett, csodáltam azt, hogy itt lehettem, és ez a drága emlék megmaradt mindig is a szívemnek.

A csodás brazil föld, a zárt nyílások közé szorult fészkek, a kábán omladozó léptek…

dúdoltam folyton, valami magam kitalált mondókát, verset. Még nem is sejtettem, hogy ez meghatározta az életvitelemet. Igen, nem volt könnyű a művészek porondjára kerülni.

Irinát még ébren akartam megvárni. Általában esténként járt dob órákra, bár ma különös módon már délután sem találtam itthon. Miután hazaért, mindig lelkesedéssel mesélte mennyire szereti ezt csinálni. S napról napra fejlődött a boldogsága. Én ezt is szerettem benne. Álmos voltam, pedig nem volt este. Zsombor beízesítette a délutánomat, már így 4 óra tájt, elég alaposan…

A csuklómon tekergettem a karórámat, néha - néha rápillantottam. Szorított, így levettem és a kezemben játszottam vele. Marokra fogtam.

Egy cseppet elbóbiskolhattam. S amikor kinyitottam a szemem, akkor éberré változtak az emlékeim, nem tudtam gúzsba kötni őket. Ellenkeztem, de ők nem fogyatkoztak.

Álmatlanná tettek.

Az éjszakára vártam, mert ilyenkor a holdat figyeltem, hogyan változott meg napról napra a fénye, a kedvessége az árnyaltsága. A lelkemben tükröződő varázsa elringatott. Az ezüst égbolt kibontakozott.

Zokogó levelek

hullnak porba, földre.

Hova lesz az örök napsütés?

Eltéved a menekülés.

Itt vagyunk, gondolkodunk.

Nézünk körbe és fel.

A fejünk fölött

durván nevetnek ránk

a bolond csillagok.

- Évi!

- Irina? -szóltam vissza az idegen hangnak, ami már nem is volt idegen, amint kiléptem álmaim kapujából.

- Megijesztettél!- nézett rám döbbent arccal Irina. Az arcára cikázó aggodalmaskodás ült, lázasan remegett a hangja. Kétségbeesett végletek kínoztak. Talán elaludhattam.

- Ugye, Évi nem akartál valami hülyeséget csinálni magaddal? – az értetlenségig fokoztam kíváncsiságom.

Általában sohasem szoktam kiborulni olyan mértékben, hogy nem tudtam éppen mit teszek és miért.

- A sok munka, pihenned kellene! Sokkal többet, mert még a végén valami bajod esik!

- Irina! Megijesztesz! – harsogtam, szinte félig éneklő hangon.

- Zuhantál…nem tudtam kivenni tisztán mit csinálsz, de zuhanni akartál! Évi? Mit kerestél az erkélyen? Ugye nem akartál onnan kiugrani?

Nem hittem a füleimnek. Meglepetésemtől átjárt valami furcsa energiaáradat.

Irinára néztem és nem próbáltam megmagyarázni a kérdéseket. Olyasmi érzés jött létre bennem, ami semmihez nem volt fogható! Közelség és messzeség rokonságának a tagja lettem! Egyszerre hívtam elő az elmúlt percek történéseit és osontam a lélek ösvényén valakihez. Akiről nem tudtam, hogy létezik. Mégis bennem volt és tudtam, hogy szeretem őt!

Horváth Lívia

(11) László

Halk neszt hallottam. Odaosontam a bejárati ajtó elé, s láttam amint előttem lenyomódott a kilincs. A kulcsot a zárban hagytam, nem tudott az a valaki bejönni, ha csak nem folyamodott volna erőszakosabb eszközökhöz. Hirtelen némaság következett. Hátraléptem három lépést az ajtótól. Lassan, nagyon lassan egy mély levegővétellel megálltam és kifújtam az izgatottságom árnyait a testemből.

A szívem nagyot dobbant, kísértem a magamból levetkőzött szellemek menetelését, majd megálltam és kőoszlopként meredtem a padló alázatára.

- Ébredj, ember! A körforgásnak vége, örülnék, ha magadhoz térnél! – Hajtogatta egy belső késztetés az agyamat, de nem bírtam lehiggadni. Erős pánik fogott el, amilyenre emlékezetemben még nem volt példa.

Kaparászást kezdtem hallani. Az ajtó mögül érkező feszítő izgatottság miatt verejtékezni kezdett a tenyerem, s forró hővel áldottan körbetekintettem a plafonon. A nagy fehérség nyújtotta övezet biztonságtalannak tűnő vakolatának maradványait poroltam le a vállaimról. Keringett a huzat.

Az ajtón ékeskedő kisablak zárva volt. Nagy durranást észlelve azt betörték és átviharzó lávaként tépett be egy kéz a nyíláson, így elérve a kilincs erejét és a kéz azt lenyomva látogatóként érkezett. Az ajtó, résnyire kinyílt, felkaptam a padlón heverő golf ütőt és az égnek tartva felkiáltottam: Állj!

- Hoho! Esett nekem a feldühödött férfi. Összenéztünk és magam elé tartva az ütőt védtem magam a támadásától! A két kezével a botra támaszkodva próbált a falnak szorítani, de az én erőm hasznosabbnak mutatkozott. Tekintetébe kapaszkodtam s agyamon átvillanó képzeletek sorozata kezdett a szemem előtt lebegni.

- Maga az! A pályaudvarról.

Elengedtem. Hagytam, hogy elernyedve csússzon le a faltól a padlóra.

- Mégis, mi folyik itt? Azonnal hívom a rendőrséget.

- Dehogy hívja – szólalt meg elégedett vigyorral, az idegen.

- Majd én hívom a kopókat, oké?

- Ez Zsombor lakása, egyáltalán hogy került ide? – Kért számon.

- Úgyhogy bejöttem. Kulcsom volt a lakáshoz.

- Persze, szabad bejárás. Mondja, maga teljesen hülyének néz engem?

- Tessék. Itt vannak az iratai, meg a pénze, meg a nagy szerencséje.

- Micsoda? hiszen kirabolt. – Vágtam az értelmes képet.

- Én? Ugyan már. Ezt ki mondta neked? Az a fickó volt, el akartam kapni, de úgy hadonásztál ott a taxinál, hogy elestél és beverted a fejét a járdaszegélybe, mentőt kellett hívni.

- Óh, már tegeződünk is? –morogtam összeszorított fogakkal ajkaim között.

- Ühüm.

- Ezt higgyem is el? Mikor épp az előbb törte rám az ajtót? –felocsúdtam álmatlanságomból és a haragomból.

- Magánnyomozó vagyok és igen betörtem ide, mert kételyeim támadtak a megbízómmal szemben.

- Megbízója? – na ne! kaptam a fejemhez, a hajamat gyötörve füleimre szorítottam a kezem s így jártam körbe magam körül, mint valami mókuskerék.

- Igen. A vonaton figyeltelek, ott voltam én is. Zsombor bízott meg azzal, hogy férkőzzek a közeledbe, de arra nem számítottunk, hogy majd rablás áldozata leszel.A fényképes ötlet az enyém volt, így utólag már azt gondolom, gyerekes butaság volt tőlem az egész hercehurca. Egész végig figyelnem kellett téged. Mikor, hol, merre vagy és mit teszel, mit mondasz. Kiakadhatsz, megértem.

- Na , igen és a Banhof –os álomsorozat.

- Hogyan? – nézett rám meredtem, s kíváncsian fürkészve tehetetlenségemtől félni kezdtem. Soha nem féltem. Amikor kissrác voltam. Anyám sokat mesélt arról, hogy a félelem valójában rettegés annak a gondolatától, hogy mi fog majd történni, és amikor cselekvőképtelenség gyötört engem vagy őt, akkor magához ölelt és ott voltunk egymásnak, nem törődtünk azzal, hogy a fejünkben hamis képzeteket gyártsunk mindennek a megmagyarázására.

Mindegy, igazán nem fontos. Hozzászoktam már ahhoz, hogy rémálmok kísérnek, s nem hagynak élni, nem hagyják, hogy megszabaduljak a rémségek hangjaitól, de könnyebben mondtam ki: „félelmeimtől” , viszont nem volt már itt az anyám, hogy bíztasson.

Állhatatos, szilárd és következetes voltam, a nevem jelentése is igazodott az életem forgásához, szürkeségem csak kiüresedett nappalok és éjszakák forgatókönyvét írta folyamatosan megállás nélkül a dallamok zuhatagába. Hunyorgatni kezdtem.

- Tessék! valóban az vagyok, akinek mondom magam. Itt az igazolványom, nyomozó lennék…!

- Sherlock Holmes, a megfigyelő, a következetes szuperhős.

- Gúnyolódsz velem?

- Igen. - Mérges voltam, feldühödött és gyanakvó.

- Felbérelt? Zsombor tényleg felbérelt téged? Töltöttem a poharamba az asztalon forrongó bloody mary ből, amit pár órája ütöttem össze, hogy ne gondolkodjak, majd ittam egy jó nagy kortyot belőle.

- Tibor, igyál.

- Paradicsomlé narancslével, hümmögött. Jó az ízlésed, mintha az ember a vérét turmixolná össze édes gyümölcsökkel, hogy megédesítse vele a komorsága perceit, hogy abból új életet leheljen vissza az akaratába.

- Igyál na, löktem elébe az egész shakert. Találsz poharat a konyhában.

- Kösz, de inkább kihagyom.

- Én is kihagytam volna, ha nem lettem volna ilyen állapotban, amiben éppen vagyok, egészen a megérkezésem óta. Megbízott téged? Inkább áruld el, hogy Zsombor honnan ismeri a testvéremet? – nagyon éber, de egyben kábult is voltam már, az állott alkohol szagtól, ami összenyomta a koponyámat belülről s kívülre feszített a bizonytalanság is. Nem akartam mégsem, hogy másról kezdjen el beszélni, kicsit durvábbra vettem a hangnemet.

- Tudta, hogy Magyarországra jövök aznap. S rám küldött téged. Információkat adtál le neki a hollétemről. Így volt vagy nem így volt, azonban a tények igazolnak.

- A pályaudvaron tudtam csak lecsapni rád, úgymond. Megzavarni sem szerettelek volna írás közben, amibe nagyon el voltál mélyedve a vonaton.

- Még szép! Az aggódó, s odafigyelő nyomozó úr! Erős, szociális képességekkel megáldva.

- Haragudhatsz rám, Haragudhatsz mindenkire, bárkire, a világra is haragudhatsz Laci. Zsombor hol van?

- Fogalmam sincsen. Neked kellene ezt tudnod, Sherlock, vajon történhetett vele valami,– gonoszra vágtam az arckifejezésemet, mint akibe rossz démon ülepedett le és üledékét forgatta bennem, agyagosra formált hatalma.

- Mit csináltál vele, Laci???

- Ó, én igazán semmit! Csak felhúztam a dzsekijét. Tudja! Zsombor tudja, hogy van egy ikertestvérem! Meg kell keresnem, érted? Ki ő? valójában hol is él. Azért utaztam be az országba!

- Nem tudtam megszólalni, úgy kivolt száradva a szám, az állott alkohol szagtól csak még jobban felfordult a gyomrom. S emlékeimben feltűztem orrom hajlatára a kórházi vegyszerszag díszletével egységben. Rosszul voltam egyszerűen!

Jól képen töröltem volna Zsombort. Akkor nem bántottam, de éreztem a kezeim között, hogy úgy volt: kijátszott engem, és ez nem volt szép tőle.

- Nem mesélte el hol van a húgom, hogy néz ki, mivel foglalkozik és majd te mindent elmondasz róla, azt is hogyan kerültél vele kapcsolatba!

- Laci!- Én nem tudtam, hogy neked van egy ikertestvéred .Én nekem csak téged kellett keresnem. De nem stimmelt valami és idejöttem.

- Csodálatos! – örvendeztem.

- Feleslegesen fáradtál. Jobban ismer engem, mint én a saját tenyeremet. Valahogy olyan érzésem van, hogy nemcsak baráti szálak fűzik őt Évához!

A lépcsőházból behallatszó cipőkopogások felrázták a tudatomat. Erősebben rajzolódtak ki füleimben a zajok. A félig bezárt bejárati ajtó, nyikorgással válaszolt a szavaimra, így értést adva arra a bajra, ami még váratott magára.

- Valaki jön, Tibor! - el kell tűnnöm innen. Nem volt kiút, hiszen szemből támadtak. Nem maradt más megoldás, átfutottam a másik szobába. Kimásztam a párkányra és egyensúlyoztam a lépteimet, hatalmas levegővételekkel vértezve fel kicsinyességemet s dúdolgatni vágytam a szívem talaján ihletett utolsó dallamom. Minden egyes megingás, egyenlő volt a halállal. Nem akartam magam lefelé nézni, de egyet biztosan tudni akartam: Honnan ismertem Tibort? Mert a nevén szólítottam. Nagyon jól emlékszem rá, hogy nem, de biztosan nem most mutatkozott be nekem!

(10) László

Kellemetlen helyzetbe sodortam magam. Eddig eszembe sem ötlött soha, hogy egy idegenhez „betörjek”, mintha éppen erre lenne szükségem. Muszájból, azonban ki akartam deríteni ki ez a férfi. Pazar, mégis összekuszált lakásba csöppentem. Elfogott egy cseppnyi irigység. Végigbarangoltam fél Európát, s a legócskább garzonokban éltem. Persze, a jobb időszakokban pazarabb helyeken is, de milyen áron. A gazdag, vagyonos asszonyok jól megfizettek. Elég volt az oldalukon villognom, hogy ezt megtegyék.

Aztán valahogy kezdtem szegényesnek érezni azt, hogy „gigolo” legyek és mentem tovább. A luxus fejbe vert, de kijózanodtam. Egy kis időre legalábbis…

Bár ennek a kéglinek a tisztaságával problémáim akadtak. Férfiak. Nőhiányos egylet egy nőnélküli férfilakás. Azonnal jobb önérzetem hívta elő magát. Sorjában böngésztem végig minden egyes zugot. Vissza- visszatérve folyamatosan ugyanazokba a helyiségekbe, ismétlésképpen. Ki ne maradjon bármi is a figyelmem alól.

Semmi nem utalt arra, hogy rajta kívül más is élne itt. Egy darab női cuccot nem véltem felfedezni. Ha belegondolok, egy nő alap a tisztasághoz. Nem kívántam volna itt lakni.

Olaszországba sem vágytam, oda nem tettem be a lábam. Pedig régebben azt hittem ott élem le az életem. Toscanat imádtam, egyszerűen megihletett., ugyanúgy, mint számos nagy írót és költőt is a szép időkben.

A vidék, a táj, a mesés valóság szerelmese voltam. Aztán persze, hogy Firenzét is megemlítsem, a varázsa szintén nem volt elhanyagolható. A kedvenc kávézóm, a La Dolce Vita kellemes emlékkel bír máig a szívem mélyén. Kissé romantikus énemet éltem ki akkoriban. A romantikus lányok nem tudtak nekem ellenállni, kalandoztunk mindenfelé. Valdinievole varázsa elbűvölte őket, ők meg engem. Néha hiányát éreztem Lilinek is, de nem gondoltam arra, hogy felkeressem.

Ez csak egy állapot volt, amitől nehezen szabadultam. Furcsaságnak tűnt, hogy hirtelen belecsöppentem ebbe a helyzetbe. Komplett idióta voltam eddig, de most már végképp az lettem. Na, nézzük: mit rejteget itt előlem Zsombor! S egyre jobban hajtott annak a ténye, hogy nem véletlen jött oda a pályaudvarra!

Nyomozni kezdtem utána, vagyis kutakodni. Ha már egyszer volt olyan pofátlan, hogy belerontott az életembe, akkor ezen túl én is James Bondosat játszok vele. Csak nem 007 es pozícióba, hanem sokkal magasabb fordulaton.

A könyveknél kezdtem. A könyvek lapjai közé bármit eldughatott. Levettem egyet a polcáról, ami közvetlen az íróasztala felett őrzött. Nem volt sok belőlük, de felkeltette az érdeklődésemet, az ízlése.

A „Látás művészete”. Festészet kedvelő ? Nocsak!

Kinyitottam az egyik oldalon, de figyeltem, ahogy rutinosan áthajlik egy megtört oldalra. Anyám kedvenc festménye volt. Az ember teremtése, igen. A Sixtus kápolna mennyezetének a freskója.

Mennyire rajongója volt Michelangelo- nak. Rómában persze más volt az élet, akkoriban, vele. Hamar elvetettem magamban a nosztalgiázást. Most nem annak az ideje volt. Mi van még itt, lássuk: Régészet regénye, Shakespeare művek és Rock-lexikon. Ez egyáltalán nem volt meglepő. Levettem a polcról és belelapoztam abba is. Az asztalon megpillantottam egy kis füzetet. Fellapoztam azt is. Határidőnapló lehetett.

Tele volt dátumokkal, felkérésekkel, időpontokkal. Nocsak! Mi ez itt? Csak nem Eldorádo elveszett aranyára bukkantam? Egy régebbi újságkivágás, nocsak. Ismerős arc a háttérben, meg három kissé nyúzott fickó.

” A Kill Time zenekar, bejelentette feloszlását. Egy héttel ezelőtt, a zenekar dobosa, művésznevén, Rony Flee heroin túladagolás következtében elhunyt.

A zenekar tagok egyelőre nem hajlandóak nyilatkozni, még további vizsgálatok szükségesek.

Mikor is volt ez? Zsombor? Elég régen történhetett, még a felelőtlen korszakából.

Nézzük, mi van még itt! Szent pokol! Mi van még, amit rejtegetsz előlem?

Találtam egy cikket, ami anyám halálhírét közölte és egy kifirkált papírfecnit is, amire valami telefonszám volt felírva.

Kíváncsiságom felizzott bennem és felhívtam a számot, de előbb letiltottam az enyémet, nehogy Zsombor gyanút fogjon, hogy kontárkodtam.

A vonal túlsó végén egy ismerős hang szólalt meg: Hallo, Josepf Áron. Leraktam.

Éreztem félbevágtam a szavait. Az apámé volt, semmi kétség nem fért hozzá, hogy ő volt az. Ebből semmi sem derül ki. Valójában annyi, hogy nem állt össze a kép és még jobban haragudtam a világra. Rá és magamra. Nem tudtam döntést hozni róla, kire jobban.

Elképzelhető, hogy a szüleim múltjáról is tudsz valamit, Zsombor? Ezt egyszerűen nem hiszem el!

Maradtam. Leültem a szoba közepére a szőnyegre. Semmi nem hiányzott az emlékezetemből, de Zsombornak ezt nem kellett ezt tudnia. Nem. Felébredtem a játékból. Ugyanakkor mégis játszani akartam vele. S ez a felvirágzó ötlet nem gonoszkodásból jött elő belőlem, hanem mert, azt reméltem így közelebb férkőzhetek majd hozzá. Egyszerűen azért, mert tudtam: Lebuktathatom.

(9) Ugyanazon a napon, Zsombor

Sűrű, fekete felhők gyülekeztek a fejem felett. Évi, nem volt rám kíváncsi. Meg sem hallgatott. Egyébként, igaza volt. Sosem figyeltem rá eléggé, most meg nem bírtam magammal. Egy darabig ott álltam magam körül s szétesett bennem a gondolat, aztán eltűnt a semmibe. Vártam valamire, de nem következett be. Próbáltam azt érezni, hogy semmi baj nem történt. Fájt Évi minden szava és mozdulata. Melegem lett, hirtelenjében.

Annak ellenére, hogy beköszöntött az ősz, fülledt napnak ígérkezett. A fák lombjai suhogtak a forró szellő varázslatától és seperték az utcára a száraz értetlen faleveleket. A barnás - piros hullámzás beborította előttem az utat és szemembe fújta a bánatát. Azt is belém emelte, hogy érezzem, nem szabadulhatok a tetteim elöl.

Túl elhamarkodottan döntöttem, hogy felkerestem Évát. Megijedtem saját magamtól s attól, amit műveltem vele. Laci eltűnt. Nem így terveztem. A fejemből előbúvó ötletek tárházából a legrosszabb ötletet vetítettem elő. Szinte krimibe illően végződő események sorozatába ütköztem.

A butaságom szülte a most kialakult helyzetet. Laci amnéziás lett. Az orvos azt mondta, előfordul, hogy „csak a múlt lesz jelen az agyában”. Hihetetlen. Jót akartam, de balul ütött ki a dolog. Bele sem mertem gondolni abba, hogy esetleg rám sem fog emlékezni. Csak mert meggondolatlan módon felbéreltem egy jött ment senkit, hogy férkőzzön a közelébe, hogy így „csaphassak le rá”. Egy percig sem gondoltam, hogy kirabolják. Most pénz és iratok nélkül csüng valahol a városban.

Ahogy így beborultan elmélkedtem, ösztönösen levettem a zakómat magamról és kigomboltam az ingem felső gombjait.

Izzadságcseppek sodortak végig a homlokom, sodortak a gondolataim is. Indulj haza Zsombor! Elfáradtál. S most az egyszer hallgattam magamra. A telefonom után nyúltam, hogy taxit hívok, de amint a kabátom zsebe után kaptam, éreztem valami nem stimmel. A kulcscsomóm nem volt a helyén. Pedig tudtam, hogy mindig ott hordom. Egy képet rántottam elő a zsebem mélyéről. Természetesen, Évi kislánykori képe volt az. Csodálatos ébenfekete nő, akire nem vigyáztam eléggé. Igen, kívántam őt visszaszerezni, volt bennem egy birtoklási vágy. Volt bennem érzés, viszont úgy hittem, már nem kellek neki. Persze pár évvel ezelőtt, minden olyan rendben volt. Annyira szép volt együtt. Talán, csak én szerettem őt? Kirándultunk, elvittem Londonba is. Látszólag beleszeretett abba a pár hónapban, amit együtt töltöttünk el ott. Vége lett. Újra megpillantottam azt a képet, belemélyedtem azokba a szemekbe. Hirtelen jött meg az ész, a fejembe!

Megdöbbentem és felkiáltottam! Ezt nem hiszem el!

A nagy kavarodásban, Laci kabátját húztam magamra! Bőrdzsekink volt, mindkettőnknek, de ennyire figyelmetlen lennék? Magyarázkodtam saját értetlen fejemnek. Mindhiába. Meg kell találnom. Jaj! Akkor nem csak a kulcsaim nincsenek meg, hanem a személyes irataim sem…

A fejemhez kaptam! Laci! Majd elvigyorodtam! Ösztönösen tudtam, hol kell, hogy keressem őt! Gyorsan a taxiért telefonáltam és indultam is a lakásomra. Arra nem vetettem fel teóriát, mi lesz, ha nem lesz mégsem ott. Nem. Biztos voltam benne!

Csak Éviben nem…

(8) Éva II.

Minden erőm a capoeira varázsából táplálkozott. Ez az erő tanított meg arra, hogy szabadon tudtam lélegezni a világban. Könnyebb volt elviselnem a hétköznapok fáradalmait. A capoeira csodálatával leküzdöttem a nehézségeket. A mozgás, a mindennapok örömét adta. Talán, valaminek vagy valakinek a hiányát pótolta. Akármit is tett velem, jól tette azt.

A zene szeretete, a góthikus rock élménye, pedig beköltözött a szívembe. Imádtam.

Az érzéseimmel azonosult ez az irányzat, ez volt az egyik ok, amiért nem tudtam nélküle élni. Mindig is foglalkoztatott a kérdés: egy zenekarban énekelni. Ahol megvalósíthatom az álmaimat. Az opera, kifinomította az érzékeimet. Azt mondták rólam, hogy bennem született a tehetség.

Irina is folyton ezzel kápráztat el. Azért, hogy higgyek abban, amit csinálok, az jó. Persze dolgozni kell, munka nélkül nem megy könnyedén.

Irina a barátnőm. Édesanyja után kapta a nevét, aki orosz származású. Szüleivel orosz földön éltek, Nyizsnyij Novgorod városában. Irina 15 éves volt, amikor Magyarországra hozta őket a sors. Édesapja, orvosi tapasztalatait és munkáját itt folytatta tovább. Édesanyja tanárnő, ő egy középiskolában irodalmat tanít, s remekül főz.

Az orosz ételeket is ő ismertette meg velem: a franciás konyha nagyon meghatározta az ottani ízeket. Viszont a kaviárért nem rajongtam. A vodka pedig egyszerűen már, az illatától elbódított. A morozsennoje, viszont imádnivaló finomságnak számított nekem. Finom, tejszínes fagylalt, s ott az országban még mínusz fokokban is kapható.

Irina, a lányok közül a legjobb, az egyetlen. Teljesen az ellentétem, egy egyéniség. Akit annyira tehetségesnek tartok, a lelki társam. Kifinomult az ízlése a festészettel szemben.

Egy művész arc. Sokszor rá akartam beszélni egy fotózásra. Szívesen csináltam volna róla képeket. Na, nem az aktra gondoltam, mindig ezzel jött, hogy úgyis az lesz a vége. Szép hibátlan bőrű, szőke lány ő. S persze modellnek sem lenne utolsó, bár kissé túl tenyeres- talpasnak gondolja magát ehhez az egészhez, de szerintem Gwen Paltrow simán belevörösödne az irigységbe ha meglátná. Talán még lehetne az alteregója is, milyen jó kis mókának tűnne! Viszont ő nem szeretné és tiszteletben tartom a kérését. Talán máskor lesz az a megvalósítás, ahogy én szeretném.

A művésziességet látom benne. Alkotás, festés közben szeretném egyszer megörökíteni őt. Ahogy gondolkodik, ahogy a vászonhoz ér és színeket álmodik az ecsettel. Közben kibontakoztatóan széppé változik az arca, a kifejező igazi, komoly és okos nőt láthatom benne. Ez maga a csoda és milyen jól dobol !

Az ellentétem. A hajam annyira ében fekete, hogy aki eddig megkérdezte sosem hitte el, hogy eredeti a színe és eléggé kiizmosított a capoeira.

Modellnek nem állnék be. Pedig Eric, a modellügynökség egyik stylist- ja, ruhatervezője is mindig azt mondja, hogy nem az éhséget, a kiégettséget és a csontsoványságot kellene reklámozni, hanem a való élő nőt, aki tele van szenvedéllyel és tud is valamit, a fejében. Elvégre az lehet csak csodálatos, akiben Isten áldotta tehetség van, az iránt, hogy létrehozzon valami szépet.

Eric nem csupán kolléga, de jó barátom, mert jó fej nagyon. Elég alacsony kis srác, fiatal, meggondolatlan, és őrülten tud öltözködni. Utána is fordulnak az utcán az emberek, legtöbben azért, hogy botránkozzanak rajta. Ilyen a világ, nincs ebben semmi különös. Az emberek általában azzal foglakoznak a legtöbbet, amihez semmi közük nincsen.

Szóval, ha még sokáig nyúz ezzel a fotózással, még a végén összekapunk, már csak azért is, mert nem vagyok olyan típus és nem vetkőzök azért: „hogy túl legyek rajta”.

Amióta összebútoroztunk Irinával, nagyon bejön a pesti élet. Eddig túl unalmasnak hittem, mert nem voltak barátaim, de mára már ez nem mondható el. Megváltoztam.

Magam mögött hagytam pár pasast, akik mással sem foglalkoztak csak magukkal meg a karrierjükkel. Na, és nem utolsó sorban azzal is, hogy kielégítsem eddigi be nem teljesedett vágyaikat. Hát, ezért nem jutott belőlük nekem semmi, én meg nem az a fajta nő vagyok aki ezzel megelégszik. Sem a drogot, sem a túlzott piázást nem tűrtem el egyiküktől sem.

Imre: Ő hirtelen félrebotlás volt, nem szerelem, csak amolyan sivatagi lavina, ami hamar kisöpörte szemeimből a homokot, amitől nem láttam tisztán. Zsombor: Vele más volt, az elején jól megvoltunk addig, amíg meg nem csalt. Próbált magyarázkodni, de erre nem voltam kíváncsi. Miért is lettem volna, ha én hűséggel szolgáltam őt?

Hidegnek indult a reggel. Nem is tudtam mit vegyek fel, fél óra múlva a stúdióban kellett lennem. Felkaptam magamra a legjobb koptatott kék színű Levis farmeromat, egy vagány kis fehér blúzzal, ami még a nyári kollekcióból marad hátra. Hajamat egy csattal feltűztem a fejem tetején úgy, hogy kissé hátul egy része kissé kilógjon.

A szememet fekete tussal kihúztam, és még egy kis kék púderrel is megtoldottam. Egy csepp enyhe vörösös rúzs és rohanás. A kedvenc magas szárú csizmám és a bőrdzsekimet is gyorsan magamra kaptam, aztán már indultam is az ügynökségre.

Amint beléptem a hatalmas ezüstszínű, nagy ablakokkal felszerelt többszintes épületkomplexumba rögtön Ericet pillantottam meg a földszinten. Egy nagy vigyort nyomott le az arcán felém. Intett és egy nagy kék színű mappát hurcolászott fel- alá a kezében. Biztos a fotóit és a legújabb ruha kreációit tartotta benne. Eric a „tengeren” élt négy évig.

Hajón dolgozott, tisztán beszéli az angolt és a spanyol nyelvet is. Ez néha érezhető is a magyar akcentusán.

Bírtam mikor az ”idegen földrészen töltött” élményeiről mesélt nekem, feldobta az irodám monoton hangulatát. Amikor Amerika, Mexikó, Brazília és Argentína szépséges tájairól mesélt, sokszor visszahozta az idei nyaram emlékképeit. A lányokkal csak munkakapcsolatot folytattam, ezért jó volt, hogy volt valaki a cégnél, akire számíthattam, mert Eric mindig örömmel segített nekem. Azt szerettem benne, hogy mindig betartotta a szavát. Amit megígért azt nem felejtette el.

Ittam egy teát és egy francia pezsgőkrémmel töltött croissantot, amit még útközben a munkába igyekezet közben vettem az egyik helyi pékségben.

- Jó étvágyat, picinyem! – szólt egy ismerős hang.

- Drágám, neked is jó étvágyat! –vágtam vissza szellemesen. Mintha direkt cukkolni akarnám. Alapjába véve jól esett néha barátilag piszkálnom.

 Baby, meg is ennélek, hogyha…

- Hogyha engedném. Segítettem ki egy pillanat alatt a mondandóját.

Nem vártam meg még jobban megkörnyékez. Nem bosszantott, de tudtam, hogy vele nem lennének jó kilátásaim, párkapcsolati téren.

- Nem értem, egy ilyen csaj, hogy lehet pasi nélkül. Értetlenkedett.

- Még azt kell gondolnom rólad, hogy…

- Na, na! Nem vagyok nőkedvelő. Ha erre akartál kilyukadni!

Egy jót derült rajta. És én is. Itt az ügynökségen is van néhány lány akiknek, érdekesek a szexuális szokásaik, fordult át az agyamon a gondolat. Ha Eric Gray (művésznevén), alias Nagy Tamás ezzel a témával hozakodott elő. Nos. Nem lehetett komolyan venni.

- Évi, azért is jöttem, mert keresett egy pasas. Tegnap késő délután, miután elmentél már haza.

- Ki volt az? kérdeztem. El sem tudtam képzelni, kire gondol.

- Valami Zsombor.

Totál kiakadtam! Mi a fenét kereshetett engem? Nem érdekelt. Nem akartam tudni.

- Nem adtam meg neki a számod. Az újat legalábbis nem. Azt mondta a régin már nem tud elérni.

- Nem is fog, sehogy sem. Ezt garantáltan tudtam!

- Aranyos vagy. Feleltem.

Ezért a megbízhatósága, imádtam érte.

Az egész napom hirtelen elment. Precíz odafigyelést kívánt meg a munkám. A lányok fegyelmezetlenségéből és naivitásából kifolyólag akadtak a hibák. Folyton újra és újra be kellett őket állítani, mert nem koncentráltak magukra. Ezek a lányok rendszerint nem sokat húztak le itt nálunk. Csak azok a csajok mutattak jól a képeimen, akiknek a szépségük mellett tűz is áradt a tekintetükből, volt kisugárzásuk. A többiek, mint a mimózák. Egyszer kinyíltak és már be is csukódott mögöttük az ajtó. Vagy talán az éhség, a folytonos éhezés volt az oka az idő előtti kibukásuknak?

Nem akartam jósolni, amúgy sem hittem benne.

Este öt körül indultam haza. Miután végeztem. Eric a szokásos karintéssel búcsúzott el tőlem. Alig léptem ki az épület ajtaján, szabályosan rosszul lettem, kivert a veríték amikor megláttam Zsombort.

Ha én rám várt, most mellé nyúlt az biztos.

- Szia Évi.

- Szia. Kemény, mégis suhogó hang jött ki a torkomon. Nem tudtam mit akart.

- Miért kerestél a munkahelyemen? Információkat gyűjtesz rólam? Kémkedsz utánam?

Aztán hosszabban ránéztem és mosolyogtam egyet.

- Tudod mit? Egyáltalán nem érdekel, hogy miért jöttél.

Szia.

Ilyen határozottan még sosem viselkedtem. Szóhoz sem engedtem jutni és kész.

- Várj, ne csináld ezt. Nagyon fontos dologról kell veled beszélnem! Nem tudtam a számod és azt sem tudom, hol laksz most. Ez kémkedés lenne? Láttam a munkáidat a Nők Lapjában, így tudtam meg, hogy itt dolgozol.

- Azért jöttél, hogy ezt elmondd nekem? Örvendetes a felismerés, hogy hat hónap eltelte után idejössz és feltartasz. Na, mennem kell.

- Évi! Figyelj! Ez nem várhat. Valamit el kell mondanom…

- Gyorsan. Sürgettem. Csak már ne kellett volna hallgatnom.

- Van valaki, aki közel áll hozzád, de te nem ismered. Van valaki aki kíváncsi rád és nehéz tudatnom veled, de…

- De? – Kérdeztem vissza?

- De, nem is tudom, hol kezdjem ezt az egészet.

- Ebből elegem van, Zsombor. Összevissza beszélsz. Most hazamegyek és elfelejtem ezt az egész kis „incidenst”.

Szia.

Hátra sem néztem, mint hurrikán sepertem távol a veszedelmes kanyarokon át a lakásomra és reméltem, hogy otthon találom már Irinát. Hétvége volt. Gondoltam rábeszélem egy kis csajos bulizásra, ahogy mondani szokás volt : „Ma este kirúgunk majd a hámból”.

(7) I. Ugyanazon a napon Éva

Valami mindig hiányzott az életemből. Nem ismertem az édesanyámat. Legalábbis nem emlékeztem rá. Gondolataimban, folyton felidézni kívántam a perceket, az idő egyetlen cseppjében látni őt. A tántorgó foltot pedig eltűnni a képzeleteim előtt: hogy az ismeretlenség ne uralkodjon a lelkemben. Tudni vágytam őt a szívemben, de sohasem jött el hozzám. Talán, az álmaimban láttam őt. Elképzeltem milyen lehet. Az arcát, a haját, a szemét, minden lélegzés örömét, amit kaptam tőle. Az apám szinte sohasem mesélt róla. Amikor belefeledkezett önmagába, el – elejtett történetekhez juttatott. Néha. Nehezteltem is rá emiatt.

Sokáig külföldön éltünk, aztán Budapestre költöztünk. Azelőtt, folyton vándoroltunk. A letelepedés a fővárosban, nagyon megviselt. Új életstílust és új ambíciókat dédelgettem, bár

előfordult egy – egy kilépett pillanat az összpontosításból, úgy viselkedtünk, mint akik nem tudják, hová tartanak, a céltalan útjukon.

Kezem kezedre tévedt vándor

elhagyott szülőföldben nevelkedett

búzakalász szemek látnak

új erőt, új időt

szépséget a változásban.

Szemeidben révedt ráncok

dacolnak bennünk,

gyönyörűségünk a kor,

a mában éledt gyászt temetjük.

Temetjük, mert menni vágyott

karjaidban szőtt szeretet font imánkon

ébredő álmot

hozamot hajt az örökkévalóság mezején.

S áradt szét szertefoszló képek sivatagában valami teljesen új világ, a szívem mélyén tudtam már, nem az vagyok már, aki voltam egyszer.

Változtam, minden megváltozott. Az idő elsuhant felettünk. Itt maradtunk Magyarországon. Az apámat a munkája szólította el mindig másfelé. Megszoktam. Hozzá kellett szoknom, élveztem a kutatásait. Felfedezte az életet és másoknak tudott így segíteni ezzel.

Kaptam tőle egy lakást, egy kisebb társasházban éltem, szerettem. Öt éve éltem benne már egyedül, míg rá nem találtam kedves barátnőmre és megkértem maradjon ott velem. Bejött.

Azon a nyáron, sokat jártam szórakozóhelyekre, egyszerűen a sors szánta őt nekem, talán kicsit anyáskodni hagytam őt magam felett.

Ő volt a rangidős, a fiatalos negyvenes, aki határozott volt és csínján bánt a férfiakkal.

Imádtam vele lenni. Aztán elmúlt a nyár. Nyirkos, hideg őszi reggelek köszöntöttek rám.

Mégis boldog voltam, mert a nyaramat végre álmaim országában, Dél – Amerikában tölthettem el. Szerencsére, a capoeriás barátaimmal, a „harcososokkal” megcsodálhattam Brazília meseszép világát. Egy előadásunk is volt, amit imádtam csinálni.

Az ottani helybéli capoeirás srácoktól rengeteget tanultam, és megértettem a capoeira lényegét. Történeteket meséltek arról, miképp is keletkezett és terjedt el az effajta művészet az ő világukban, valamint hogyan kapott lángra más országrészeken és persze Európában is. 300 éve annak, hogy a capoeria megszületett. A portugálok Afrikából közel kétmillió rabszolgát hurcoltak ültetvényekre dolgozni. A fő állomások: Rio de Janeiro , Bahia és Recife területei voltak. Ezekre a helyekre is ellátogattunk a csoporttal.

Kezdtem egyre jobban elmélyülni az igazi capoeira valóságában. Egy ottani mester, aki már fekete övvel büszkélkedhetett, azt mondta nekem, hogyha valaki capoeira mesterré szeretne lenni először legendává kell, hogy váljon.

A legmagasabb fokozat volt ez számomra és az a tudat, hogy egyszer majd én is az lehetek.

A rabszolgák szökéseket kockáztattak meg, ezért tanították maguk közt az önvédelmi gyakorlatokat és fokozatosan fejlesztették a tudásukat, mint testben, mint lélekben. Ez a harc tartotta őket össze. A capoeira engem is megtanított arra, hogy egy csapattal együtt tudjak edzeni, sportolni, élni. Életstílusommá fejlődött.

A zene, tánc és rituális elemei is belekerültek lassacskán a capoeirába.

Kialakultak az akrobatikus dobássorozatok, lényegi kérdéssé vált a csípőmozgás. A durva harci tánc elemi, technikája fokozatosan megújult. És én is. Most pedig itthon folytatom a hagyományokat. A másik szenvedélyem a zene. A keményebbik fajta. Ilyenkor csoki barna, piros szájú kislányból, vad lila démonná változom.

Legalábbis ezt mondták rólam. Egyszer. Jól esett az önbecsülésemnek. A gimi óta rendszeresen jártam énekórákra is. Azelőtt nem vettem még az éneklést komolyan. Lényegében bohóckodásnak tűnt az egész, de életstílusommá vált : a hobbimból lett végül is a munkám. Három éve fejeztem be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen az énekművész tanári szakot. Közben megszerettem az operát is és valószínű, hogy szakmai tudásomat tovább kamatoztatom.

Igaz, nem a szakmaiság a minden, hanem a tehetség. Önmagában a tehetségemmel nem érvényesülhettem. Tovább akartam lépni., úgyhogy elhatároztam, foggal és körömmel is, de operát fogok tanulni, énekelni és örülni annak, ami lehetek. Ez csupán egy adottság volt számomra, jól akartam használni,de még milyen jól. Megtehettem.

Másodállásban, hétvégenként az Arts of Moments modellügynökségnek dolgoztam, fotóztam. Utáltam. Mármint a fotóalanyaim nyafogásait, ki nem állhattam. Az északi szél hozzájuk képest forró volt. Na és a kalóriaszámolgatásuk nap mint nap röhejessé tette a mivoltukat. Nem bántani akartam én őket, inkább sajnálattal töltött el, hogy műmosolyokkal ékeskedtek felém naphosszat, reggeltől estig.

A fiúk fegyelmezettebbek voltak, bár nem mindegyikük. Mégis őket jobban szerettem fényképezni. Nehezen szoktak meg. Mégis jobban elviselték, hogy nő fényképezi őket. Ellentétben a csajoknál. Csak rájuk kellett néznem és tudtam, hogy magukat utálják.

Miért is dolgoztam akkor ott? Mert kitűnhettem a többi közül. Máshogy, másképp. Tudatosan és kivonva magamat a „mindenki csak egyforma lehet” életstílusból. Egy nő csak akkor lehetett szép, ha egyéniségében alkotó szellem volt, nem csupán saját magából kifordult, feltöltött szájú magamutogató üresség.