Sűrű, fekete felhők gyülekeztek a fejem felett. Évi, nem volt rám kíváncsi. Meg sem hallgatott. Egyébként, igaza volt. Sosem figyeltem rá eléggé, most meg nem bírtam magammal. Egy darabig ott álltam magam körül s szétesett bennem a gondolat, aztán eltűnt a semmibe. Vártam valamire, de nem következett be. Próbáltam azt érezni, hogy semmi baj nem történt. Fájt Évi minden szava és mozdulata. Melegem lett, hirtelenjében.
Annak ellenére, hogy beköszöntött az ősz, fülledt napnak ígérkezett. A fák lombjai suhogtak a forró szellő varázslatától és seperték az utcára a száraz értetlen faleveleket. A barnás - piros hullámzás beborította előttem az utat és szemembe fújta a bánatát. Azt is belém emelte, hogy érezzem, nem szabadulhatok a tetteim elöl.
Túl elhamarkodottan döntöttem, hogy felkerestem Évát. Megijedtem saját magamtól s attól, amit műveltem vele. Laci eltűnt. Nem így terveztem. A fejemből előbúvó ötletek tárházából a legrosszabb ötletet vetítettem elő. Szinte krimibe illően végződő események sorozatába ütköztem.
A butaságom szülte a most kialakult helyzetet. Laci amnéziás lett. Az orvos azt mondta, előfordul, hogy „csak a múlt lesz jelen az agyában”. Hihetetlen. Jót akartam, de balul ütött ki a dolog. Bele sem mertem gondolni abba, hogy esetleg rám sem fog emlékezni. Csak mert meggondolatlan módon felbéreltem egy jött ment senkit, hogy férkőzzön a közelébe, hogy így „csaphassak le rá”. Egy percig sem gondoltam, hogy kirabolják. Most pénz és iratok nélkül csüng valahol a városban.
Ahogy így beborultan elmélkedtem, ösztönösen levettem a zakómat magamról és kigomboltam az ingem felső gombjait.
Izzadságcseppek sodortak végig a homlokom, sodortak a gondolataim is. Indulj haza Zsombor! Elfáradtál. S most az egyszer hallgattam magamra. A telefonom után nyúltam, hogy taxit hívok, de amint a kabátom zsebe után kaptam, éreztem valami nem stimmel. A kulcscsomóm nem volt a helyén. Pedig tudtam, hogy mindig ott hordom. Egy képet rántottam elő a zsebem mélyéről. Természetesen, Évi kislánykori képe volt az. Csodálatos ébenfekete nő, akire nem vigyáztam eléggé. Igen, kívántam őt visszaszerezni, volt bennem egy birtoklási vágy. Volt bennem érzés, viszont úgy hittem, már nem kellek neki. Persze pár évvel ezelőtt, minden olyan rendben volt. Annyira szép volt együtt. Talán, csak én szerettem őt? Kirándultunk, elvittem Londonba is. Látszólag beleszeretett abba a pár hónapban, amit együtt töltöttünk el ott. Vége lett. Újra megpillantottam azt a képet, belemélyedtem azokba a szemekbe. Hirtelen jött meg az ész, a fejembe!
Megdöbbentem és felkiáltottam! Ezt nem hiszem el!
A nagy kavarodásban, Laci kabátját húztam magamra! Bőrdzsekink volt, mindkettőnknek, de ennyire figyelmetlen lennék? Magyarázkodtam saját értetlen fejemnek. Mindhiába. Meg kell találnom. Jaj! Akkor nem csak a kulcsaim nincsenek meg, hanem a személyes irataim sem…
A fejemhez kaptam! Laci! Majd elvigyorodtam! Ösztönösen tudtam, hol kell, hogy keressem őt! Gyorsan a taxiért telefonáltam és indultam is a lakásomra. Arra nem vetettem fel teóriát, mi lesz, ha nem lesz mégsem ott. Nem. Biztos voltam benne!
Csak Éviben nem…
