Kellemetlen helyzetbe sodortam magam. Eddig eszembe sem ötlött soha, hogy egy idegenhez „betörjek”, mintha éppen erre lenne szükségem. Muszájból, azonban ki akartam deríteni ki ez a férfi. Pazar, mégis összekuszált lakásba csöppentem. Elfogott egy cseppnyi irigység. Végigbarangoltam fél Európát, s a legócskább garzonokban éltem. Persze, a jobb időszakokban pazarabb helyeken is, de milyen áron. A gazdag, vagyonos asszonyok jól megfizettek. Elég volt az oldalukon villognom, hogy ezt megtegyék.
Aztán valahogy kezdtem szegényesnek érezni azt, hogy „gigolo” legyek és mentem tovább. A luxus fejbe vert, de kijózanodtam. Egy kis időre legalábbis…
Bár ennek a kéglinek a tisztaságával problémáim akadtak. Férfiak. Nőhiányos egylet egy nőnélküli férfilakás. Azonnal jobb önérzetem hívta elő magát. Sorjában böngésztem végig minden egyes zugot. Vissza- visszatérve folyamatosan ugyanazokba a helyiségekbe, ismétlésképpen. Ki ne maradjon bármi is a figyelmem alól.
Semmi nem utalt arra, hogy rajta kívül más is élne itt. Egy darab női cuccot nem véltem felfedezni. Ha belegondolok, egy nő alap a tisztasághoz. Nem kívántam volna itt lakni.
Olaszországba sem vágytam, oda nem tettem be a lábam. Pedig régebben azt hittem ott élem le az életem. Toscanat imádtam, egyszerűen megihletett., ugyanúgy, mint számos nagy írót és költőt is a szép időkben.
A vidék, a táj, a mesés valóság szerelmese voltam. Aztán persze, hogy Firenzét is megemlítsem, a varázsa szintén nem volt elhanyagolható. A kedvenc kávézóm, a La Dolce Vita kellemes emlékkel bír máig a szívem mélyén. Kissé romantikus énemet éltem ki akkoriban. A romantikus lányok nem tudtak nekem ellenállni, kalandoztunk mindenfelé. Valdinievole varázsa elbűvölte őket, ők meg engem. Néha hiányát éreztem Lilinek is, de nem gondoltam arra, hogy felkeressem.
Ez csak egy állapot volt, amitől nehezen szabadultam. Furcsaságnak tűnt, hogy hirtelen belecsöppentem ebbe a helyzetbe. Komplett idióta voltam eddig, de most már végképp az lettem. Na, nézzük: mit rejteget itt előlem Zsombor! S egyre jobban hajtott annak a ténye, hogy nem véletlen jött oda a pályaudvarra!
Nyomozni kezdtem utána, vagyis kutakodni. Ha már egyszer volt olyan pofátlan, hogy belerontott az életembe, akkor ezen túl én is James Bondosat játszok vele. Csak nem 007 es pozícióba, hanem sokkal magasabb fordulaton.
A könyveknél kezdtem. A könyvek lapjai közé bármit eldughatott. Levettem egyet a polcáról, ami közvetlen az íróasztala felett őrzött. Nem volt sok belőlük, de felkeltette az érdeklődésemet, az ízlése.
A „Látás művészete”. Festészet kedvelő ? Nocsak!
Kinyitottam az egyik oldalon, de figyeltem, ahogy rutinosan áthajlik egy megtört oldalra. Anyám kedvenc festménye volt. Az ember teremtése, igen. A Sixtus kápolna mennyezetének a freskója.
Mennyire rajongója volt Michelangelo- nak. Rómában persze más volt az élet, akkoriban, vele. Hamar elvetettem magamban a nosztalgiázást. Most nem annak az ideje volt. Mi van még itt, lássuk: Régészet regénye, Shakespeare művek és Rock-lexikon. Ez egyáltalán nem volt meglepő. Levettem a polcról és belelapoztam abba is. Az asztalon megpillantottam egy kis füzetet. Fellapoztam azt is. Határidőnapló lehetett.
Tele volt dátumokkal, felkérésekkel, időpontokkal. Nocsak! Mi ez itt? Csak nem Eldorádo elveszett aranyára bukkantam? Egy régebbi újságkivágás, nocsak. Ismerős arc a háttérben, meg három kissé nyúzott fickó.
” A Kill Time zenekar, bejelentette feloszlását. Egy héttel ezelőtt, a zenekar dobosa, művésznevén, Rony Flee heroin túladagolás következtében elhunyt.
A zenekar tagok egyelőre nem hajlandóak nyilatkozni, még további vizsgálatok szükségesek.
Mikor is volt ez? Zsombor? Elég régen történhetett, még a felelőtlen korszakából.
Nézzük, mi van még itt! Szent pokol! Mi van még, amit rejtegetsz előlem?
Találtam egy cikket, ami anyám halálhírét közölte és egy kifirkált papírfecnit is, amire valami telefonszám volt felírva.
Kíváncsiságom felizzott bennem és felhívtam a számot, de előbb letiltottam az enyémet, nehogy Zsombor gyanút fogjon, hogy kontárkodtam.
A vonal túlsó végén egy ismerős hang szólalt meg: Hallo, Josepf Áron. Leraktam.
Éreztem félbevágtam a szavait. Az apámé volt, semmi kétség nem fért hozzá, hogy ő volt az. Ebből semmi sem derül ki. Valójában annyi, hogy nem állt össze a kép és még jobban haragudtam a világra. Rá és magamra. Nem tudtam döntést hozni róla, kire jobban.
Elképzelhető, hogy a szüleim múltjáról is tudsz valamit, Zsombor? Ezt egyszerűen nem hiszem el!
Maradtam. Leültem a szoba közepére a szőnyegre. Semmi nem hiányzott az emlékezetemből, de Zsombornak ezt nem kellett ezt tudnia. Nem. Felébredtem a játékból. Ugyanakkor mégis játszani akartam vele. S ez a felvirágzó ötlet nem gonoszkodásból jött elő belőlem, hanem mert, azt reméltem így közelebb férkőzhetek majd hozzá. Egyszerűen azért, mert tudtam: Lebuktathatom.
