Valami mindig hiányzott az életemből. Nem ismertem az édesanyámat. Legalábbis nem emlékeztem rá. Gondolataimban, folyton felidézni kívántam a perceket, az idő egyetlen cseppjében látni őt. A tántorgó foltot pedig eltűnni a képzeleteim előtt: hogy az ismeretlenség ne uralkodjon a lelkemben. Tudni vágytam őt a szívemben, de sohasem jött el hozzám. Talán, az álmaimban láttam őt. Elképzeltem milyen lehet. Az arcát, a haját, a szemét, minden lélegzés örömét, amit kaptam tőle. Az apám szinte sohasem mesélt róla. Amikor belefeledkezett önmagába, el – elejtett történetekhez juttatott. Néha. Nehezteltem is rá emiatt.
Sokáig külföldön éltünk, aztán Budapestre költöztünk. Azelőtt, folyton vándoroltunk. A letelepedés a fővárosban, nagyon megviselt. Új életstílust és új ambíciókat dédelgettem, bár
előfordult egy – egy kilépett pillanat az összpontosításból, úgy viselkedtünk, mint akik nem tudják, hová tartanak, a céltalan útjukon.
Kezem kezedre tévedt vándor
elhagyott szülőföldben nevelkedett
búzakalász szemek látnak
új erőt, új időt
szépséget a változásban.
Szemeidben révedt ráncok
dacolnak bennünk,
gyönyörűségünk a kor,
a mában éledt gyászt temetjük.
Temetjük, mert menni vágyott
karjaidban szőtt szeretet font imánkon
ébredő álmot
hozamot hajt az örökkévalóság mezején.
S áradt szét szertefoszló képek sivatagában valami teljesen új világ, a szívem mélyén tudtam már, nem az vagyok már, aki voltam egyszer.
Változtam, minden megváltozott. Az idő elsuhant felettünk. Itt maradtunk Magyarországon. Az apámat a munkája szólította el mindig másfelé. Megszoktam. Hozzá kellett szoknom, élveztem a kutatásait. Felfedezte az életet és másoknak tudott így segíteni ezzel.
Kaptam tőle egy lakást, egy kisebb társasházban éltem, szerettem. Öt éve éltem benne már egyedül, míg rá nem találtam kedves barátnőmre és megkértem maradjon ott velem. Bejött.
Azon a nyáron, sokat jártam szórakozóhelyekre, egyszerűen a sors szánta őt nekem, talán kicsit anyáskodni hagytam őt magam felett.
Ő volt a rangidős, a fiatalos negyvenes, aki határozott volt és csínján bánt a férfiakkal.
Imádtam vele lenni. Aztán elmúlt a nyár. Nyirkos, hideg őszi reggelek köszöntöttek rám.
Mégis boldog voltam, mert a nyaramat végre álmaim országában, Dél – Amerikában tölthettem el. Szerencsére, a capoeriás barátaimmal, a „harcososokkal” megcsodálhattam Brazília meseszép világát. Egy előadásunk is volt, amit imádtam csinálni.
Az ottani helybéli capoeirás srácoktól rengeteget tanultam, és megértettem a capoeira lényegét. Történeteket meséltek arról, miképp is keletkezett és terjedt el az effajta művészet az ő világukban, valamint hogyan kapott lángra más országrészeken és persze Európában is. 300 éve annak, hogy a capoeria megszületett. A portugálok Afrikából közel kétmillió rabszolgát hurcoltak ültetvényekre dolgozni. A fő állomások: Rio de Janeiro , Bahia és Recife területei voltak. Ezekre a helyekre is ellátogattunk a csoporttal.
Kezdtem egyre jobban elmélyülni az igazi capoeira valóságában. Egy ottani mester, aki már fekete övvel büszkélkedhetett, azt mondta nekem, hogyha valaki capoeira mesterré szeretne lenni először legendává kell, hogy váljon.
A legmagasabb fokozat volt ez számomra és az a tudat, hogy egyszer majd én is az lehetek.
A rabszolgák szökéseket kockáztattak meg, ezért tanították maguk közt az önvédelmi gyakorlatokat és fokozatosan fejlesztették a tudásukat, mint testben, mint lélekben. Ez a harc tartotta őket össze. A capoeira engem is megtanított arra, hogy egy csapattal együtt tudjak edzeni, sportolni, élni. Életstílusommá fejlődött.
A zene, tánc és rituális elemei is belekerültek lassacskán a capoeirába.
Kialakultak az akrobatikus dobássorozatok, lényegi kérdéssé vált a csípőmozgás. A durva harci tánc elemi, technikája fokozatosan megújult. És én is. Most pedig itthon folytatom a hagyományokat. A másik szenvedélyem a zene. A keményebbik fajta. Ilyenkor csoki barna, piros szájú kislányból, vad lila démonná változom.
Legalábbis ezt mondták rólam. Egyszer. Jól esett az önbecsülésemnek. A gimi óta rendszeresen jártam énekórákra is. Azelőtt nem vettem még az éneklést komolyan. Lényegében bohóckodásnak tűnt az egész, de életstílusommá vált : a hobbimból lett végül is a munkám. Három éve fejeztem be a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen az énekművész tanári szakot. Közben megszerettem az operát is és valószínű, hogy szakmai tudásomat tovább kamatoztatom.
Igaz, nem a szakmaiság a minden, hanem a tehetség. Önmagában a tehetségemmel nem érvényesülhettem. Tovább akartam lépni., úgyhogy elhatároztam, foggal és körömmel is, de operát fogok tanulni, énekelni és örülni annak, ami lehetek. Ez csupán egy adottság volt számomra, jól akartam használni,de még milyen jól. Megtehettem.
Másodállásban, hétvégenként az Arts of Moments modellügynökségnek dolgoztam, fotóztam. Utáltam. Mármint a fotóalanyaim nyafogásait, ki nem állhattam. Az északi szél hozzájuk képest forró volt. Na és a kalóriaszámolgatásuk nap mint nap röhejessé tette a mivoltukat. Nem bántani akartam én őket, inkább sajnálattal töltött el, hogy műmosolyokkal ékeskedtek felém naphosszat, reggeltől estig.
A fiúk fegyelmezettebbek voltak, bár nem mindegyikük. Mégis őket jobban szerettem fényképezni. Nehezen szoktak meg. Mégis jobban elviselték, hogy nő fényképezi őket. Ellentétben a csajoknál. Csak rájuk kellett néznem és tudtam, hogy magukat utálják.
Miért is dolgoztam akkor ott? Mert kitűnhettem a többi közül. Máshogy, másképp. Tudatosan és kivonva magamat a „mindenki csak egyforma lehet” életstílusból. Egy nő csak akkor lehetett szép, ha egyéniségében alkotó szellem volt, nem csupán saját magából kifordult, feltöltött szájú magamutogató üresség.
