Minden erőm a capoeira varázsából táplálkozott. Ez az erő tanított meg arra, hogy szabadon tudtam lélegezni a világban. Könnyebb volt elviselnem a hétköznapok fáradalmait. A capoeira csodálatával leküzdöttem a nehézségeket. A mozgás, a mindennapok örömét adta. Talán, valaminek vagy valakinek a hiányát pótolta. Akármit is tett velem, jól tette azt.
A zene szeretete, a góthikus rock élménye, pedig beköltözött a szívembe. Imádtam.
Az érzéseimmel azonosult ez az irányzat, ez volt az egyik ok, amiért nem tudtam nélküle élni. Mindig is foglalkoztatott a kérdés: egy zenekarban énekelni. Ahol megvalósíthatom az álmaimat. Az opera, kifinomította az érzékeimet. Azt mondták rólam, hogy bennem született a tehetség.
Irina is folyton ezzel kápráztat el. Azért, hogy higgyek abban, amit csinálok, az jó. Persze dolgozni kell, munka nélkül nem megy könnyedén.
Irina a barátnőm. Édesanyja után kapta a nevét, aki orosz származású. Szüleivel orosz földön éltek, Nyizsnyij Novgorod városában. Irina 15 éves volt, amikor Magyarországra hozta őket a sors. Édesapja, orvosi tapasztalatait és munkáját itt folytatta tovább. Édesanyja tanárnő, ő egy középiskolában irodalmat tanít, s remekül főz.
Az orosz ételeket is ő ismertette meg velem: a franciás konyha nagyon meghatározta az ottani ízeket. Viszont a kaviárért nem rajongtam. A vodka pedig egyszerűen már, az illatától elbódított. A morozsennoje, viszont imádnivaló finomságnak számított nekem. Finom, tejszínes fagylalt, s ott az országban még mínusz fokokban is kapható.
Irina, a lányok közül a legjobb, az egyetlen. Teljesen az ellentétem, egy egyéniség. Akit annyira tehetségesnek tartok, a lelki társam. Kifinomult az ízlése a festészettel szemben.
Egy művész arc. Sokszor rá akartam beszélni egy fotózásra. Szívesen csináltam volna róla képeket. Na, nem az aktra gondoltam, mindig ezzel jött, hogy úgyis az lesz a vége. Szép hibátlan bőrű, szőke lány ő. S persze modellnek sem lenne utolsó, bár kissé túl tenyeres- talpasnak gondolja magát ehhez az egészhez, de szerintem Gwen Paltrow simán belevörösödne az irigységbe ha meglátná. Talán még lehetne az alteregója is, milyen jó kis mókának tűnne! Viszont ő nem szeretné és tiszteletben tartom a kérését. Talán máskor lesz az a megvalósítás, ahogy én szeretném.
A művésziességet látom benne. Alkotás, festés közben szeretném egyszer megörökíteni őt. Ahogy gondolkodik, ahogy a vászonhoz ér és színeket álmodik az ecsettel. Közben kibontakoztatóan széppé változik az arca, a kifejező igazi, komoly és okos nőt láthatom benne. Ez maga a csoda és milyen jól dobol !
Az ellentétem. A hajam annyira ében fekete, hogy aki eddig megkérdezte sosem hitte el, hogy eredeti a színe és eléggé kiizmosított a capoeira.
Modellnek nem állnék be. Pedig Eric, a modellügynökség egyik stylist- ja, ruhatervezője is mindig azt mondja, hogy nem az éhséget, a kiégettséget és a csontsoványságot kellene reklámozni, hanem a való élő nőt, aki tele van szenvedéllyel és tud is valamit, a fejében. Elvégre az lehet csak csodálatos, akiben Isten áldotta tehetség van, az iránt, hogy létrehozzon valami szépet.
Eric nem csupán kolléga, de jó barátom, mert jó fej nagyon. Elég alacsony kis srác, fiatal, meggondolatlan, és őrülten tud öltözködni. Utána is fordulnak az utcán az emberek, legtöbben azért, hogy botránkozzanak rajta. Ilyen a világ, nincs ebben semmi különös. Az emberek általában azzal foglakoznak a legtöbbet, amihez semmi közük nincsen.
Szóval, ha még sokáig nyúz ezzel a fotózással, még a végén összekapunk, már csak azért is, mert nem vagyok olyan típus és nem vetkőzök azért: „hogy túl legyek rajta”.
Amióta összebútoroztunk Irinával, nagyon bejön a pesti élet. Eddig túl unalmasnak hittem, mert nem voltak barátaim, de mára már ez nem mondható el. Megváltoztam.
Magam mögött hagytam pár pasast, akik mással sem foglalkoztak csak magukkal meg a karrierjükkel. Na, és nem utolsó sorban azzal is, hogy kielégítsem eddigi be nem teljesedett vágyaikat. Hát, ezért nem jutott belőlük nekem semmi, én meg nem az a fajta nő vagyok aki ezzel megelégszik. Sem a drogot, sem a túlzott piázást nem tűrtem el egyiküktől sem.
Imre: Ő hirtelen félrebotlás volt, nem szerelem, csak amolyan sivatagi lavina, ami hamar kisöpörte szemeimből a homokot, amitől nem láttam tisztán. Zsombor: Vele más volt, az elején jól megvoltunk addig, amíg meg nem csalt. Próbált magyarázkodni, de erre nem voltam kíváncsi. Miért is lettem volna, ha én hűséggel szolgáltam őt?
Hidegnek indult a reggel. Nem is tudtam mit vegyek fel, fél óra múlva a stúdióban kellett lennem. Felkaptam magamra a legjobb koptatott kék színű Levis farmeromat, egy vagány kis fehér blúzzal, ami még a nyári kollekcióból marad hátra. Hajamat egy csattal feltűztem a fejem tetején úgy, hogy kissé hátul egy része kissé kilógjon.
A szememet fekete tussal kihúztam, és még egy kis kék púderrel is megtoldottam. Egy csepp enyhe vörösös rúzs és rohanás. A kedvenc magas szárú csizmám és a bőrdzsekimet is gyorsan magamra kaptam, aztán már indultam is az ügynökségre.
Amint beléptem a hatalmas ezüstszínű, nagy ablakokkal felszerelt többszintes épületkomplexumba rögtön Ericet pillantottam meg a földszinten. Egy nagy vigyort nyomott le az arcán felém. Intett és egy nagy kék színű mappát hurcolászott fel- alá a kezében. Biztos a fotóit és a legújabb ruha kreációit tartotta benne. Eric a „tengeren” élt négy évig.
Hajón dolgozott, tisztán beszéli az angolt és a spanyol nyelvet is. Ez néha érezhető is a magyar akcentusán.
Bírtam mikor az ”idegen földrészen töltött” élményeiről mesélt nekem, feldobta az irodám monoton hangulatát. Amikor Amerika, Mexikó, Brazília és Argentína szépséges tájairól mesélt, sokszor visszahozta az idei nyaram emlékképeit. A lányokkal csak munkakapcsolatot folytattam, ezért jó volt, hogy volt valaki a cégnél, akire számíthattam, mert Eric mindig örömmel segített nekem. Azt szerettem benne, hogy mindig betartotta a szavát. Amit megígért azt nem felejtette el.
Ittam egy teát és egy francia pezsgőkrémmel töltött croissantot, amit még útközben a munkába igyekezet közben vettem az egyik helyi pékségben.
- Jó étvágyat, picinyem! – szólt egy ismerős hang.
- Drágám, neked is jó étvágyat! –vágtam vissza szellemesen. Mintha direkt cukkolni akarnám. Alapjába véve jól esett néha barátilag piszkálnom.
Baby, meg is ennélek, hogyha…
- Hogyha engedném. Segítettem ki egy pillanat alatt a mondandóját.
Nem vártam meg még jobban megkörnyékez. Nem bosszantott, de tudtam, hogy vele nem lennének jó kilátásaim, párkapcsolati téren.
- Nem értem, egy ilyen csaj, hogy lehet pasi nélkül. Értetlenkedett.
- Még azt kell gondolnom rólad, hogy…
- Na, na! Nem vagyok nőkedvelő. Ha erre akartál kilyukadni!
Egy jót derült rajta. És én is. Itt az ügynökségen is van néhány lány akiknek, érdekesek a szexuális szokásaik, fordult át az agyamon a gondolat. Ha Eric Gray (művésznevén), alias Nagy Tamás ezzel a témával hozakodott elő. Nos. Nem lehetett komolyan venni.
- Évi, azért is jöttem, mert keresett egy pasas. Tegnap késő délután, miután elmentél már haza.
- Ki volt az? kérdeztem. El sem tudtam képzelni, kire gondol.
- Valami Zsombor.
Totál kiakadtam! Mi a fenét kereshetett engem? Nem érdekelt. Nem akartam tudni.
- Nem adtam meg neki a számod. Az újat legalábbis nem. Azt mondta a régin már nem tud elérni.
- Nem is fog, sehogy sem. Ezt garantáltan tudtam!
- Aranyos vagy. Feleltem.
Ezért a megbízhatósága, imádtam érte.
Az egész napom hirtelen elment. Precíz odafigyelést kívánt meg a munkám. A lányok fegyelmezetlenségéből és naivitásából kifolyólag akadtak a hibák. Folyton újra és újra be kellett őket állítani, mert nem koncentráltak magukra. Ezek a lányok rendszerint nem sokat húztak le itt nálunk. Csak azok a csajok mutattak jól a képeimen, akiknek a szépségük mellett tűz is áradt a tekintetükből, volt kisugárzásuk. A többiek, mint a mimózák. Egyszer kinyíltak és már be is csukódott mögöttük az ajtó. Vagy talán az éhség, a folytonos éhezés volt az oka az idő előtti kibukásuknak?
Nem akartam jósolni, amúgy sem hittem benne.
Este öt körül indultam haza. Miután végeztem. Eric a szokásos karintéssel búcsúzott el tőlem. Alig léptem ki az épület ajtaján, szabályosan rosszul lettem, kivert a veríték amikor megláttam Zsombort.
Ha én rám várt, most mellé nyúlt az biztos.
- Szia Évi.
- Szia. Kemény, mégis suhogó hang jött ki a torkomon. Nem tudtam mit akart.
- Miért kerestél a munkahelyemen? Információkat gyűjtesz rólam? Kémkedsz utánam?
Aztán hosszabban ránéztem és mosolyogtam egyet.
- Tudod mit? Egyáltalán nem érdekel, hogy miért jöttél.
Szia.
Ilyen határozottan még sosem viselkedtem. Szóhoz sem engedtem jutni és kész.
- Várj, ne csináld ezt. Nagyon fontos dologról kell veled beszélnem! Nem tudtam a számod és azt sem tudom, hol laksz most. Ez kémkedés lenne? Láttam a munkáidat a Nők Lapjában, így tudtam meg, hogy itt dolgozol.
- Azért jöttél, hogy ezt elmondd nekem? Örvendetes a felismerés, hogy hat hónap eltelte után idejössz és feltartasz. Na, mennem kell.
- Évi! Figyelj! Ez nem várhat. Valamit el kell mondanom…
- Gyorsan. Sürgettem. Csak már ne kellett volna hallgatnom.
- Van valaki, aki közel áll hozzád, de te nem ismered. Van valaki aki kíváncsi rád és nehéz tudatnom veled, de…
- De? – Kérdeztem vissza?
- De, nem is tudom, hol kezdjem ezt az egészet.
- Ebből elegem van, Zsombor. Összevissza beszélsz. Most hazamegyek és elfelejtem ezt az egész kis „incidenst”.
Szia.
Hátra sem néztem, mint hurrikán sepertem távol a veszedelmes kanyarokon át a lakásomra és reméltem, hogy otthon találom már Irinát. Hétvége volt. Gondoltam rábeszélem egy kis csajos bulizásra, ahogy mondani szokás volt : „Ma este kirúgunk majd a hámból”.
