Halk neszt hallottam. Odaosontam a bejárati ajtó elé, s láttam amint előttem lenyomódott a kilincs. A kulcsot a zárban hagytam, nem tudott az a valaki bejönni, ha csak nem folyamodott volna erőszakosabb eszközökhöz. Hirtelen némaság következett. Hátraléptem három lépést az ajtótól. Lassan, nagyon lassan egy mély levegővétellel megálltam és kifújtam az izgatottságom árnyait a testemből.
A szívem nagyot dobbant, kísértem a magamból levetkőzött szellemek menetelését, majd megálltam és kőoszlopként meredtem a padló alázatára.
- Ébredj, ember! A körforgásnak vége, örülnék, ha magadhoz térnél! – Hajtogatta egy belső késztetés az agyamat, de nem bírtam lehiggadni. Erős pánik fogott el, amilyenre emlékezetemben még nem volt példa.
Kaparászást kezdtem hallani. Az ajtó mögül érkező feszítő izgatottság miatt verejtékezni kezdett a tenyerem, s forró hővel áldottan körbetekintettem a plafonon. A nagy fehérség nyújtotta övezet biztonságtalannak tűnő vakolatának maradványait poroltam le a vállaimról. Keringett a huzat.
Az ajtón ékeskedő kisablak zárva volt. Nagy durranást észlelve azt betörték és átviharzó lávaként tépett be egy kéz a nyíláson, így elérve a kilincs erejét és a kéz azt lenyomva látogatóként érkezett. Az ajtó, résnyire kinyílt, felkaptam a padlón heverő golf ütőt és az égnek tartva felkiáltottam: Állj!
- Hoho! Esett nekem a feldühödött férfi. Összenéztünk és magam elé tartva az ütőt védtem magam a támadásától! A két kezével a botra támaszkodva próbált a falnak szorítani, de az én erőm hasznosabbnak mutatkozott. Tekintetébe kapaszkodtam s agyamon átvillanó képzeletek sorozata kezdett a szemem előtt lebegni.
- Maga az! A pályaudvarról.
Elengedtem. Hagytam, hogy elernyedve csússzon le a faltól a padlóra.
- Mégis, mi folyik itt? Azonnal hívom a rendőrséget.
- Dehogy hívja – szólalt meg elégedett vigyorral, az idegen.
- Majd én hívom a kopókat, oké?
- Ez Zsombor lakása, egyáltalán hogy került ide? – Kért számon.
- Úgyhogy bejöttem. Kulcsom volt a lakáshoz.
- Persze, szabad bejárás. Mondja, maga teljesen hülyének néz engem?
- Tessék. Itt vannak az iratai, meg a pénze, meg a nagy szerencséje.
- Micsoda? hiszen kirabolt. – Vágtam az értelmes képet.
- Én? Ugyan már. Ezt ki mondta neked? Az a fickó volt, el akartam kapni, de úgy hadonásztál ott a taxinál, hogy elestél és beverted a fejét a járdaszegélybe, mentőt kellett hívni.
- Óh, már tegeződünk is? –morogtam összeszorított fogakkal ajkaim között.
- Ühüm.
- Ezt higgyem is el? Mikor épp az előbb törte rám az ajtót? –felocsúdtam álmatlanságomból és a haragomból.
- Magánnyomozó vagyok és igen betörtem ide, mert kételyeim támadtak a megbízómmal szemben.
- Megbízója? – na ne! kaptam a fejemhez, a hajamat gyötörve füleimre szorítottam a kezem s így jártam körbe magam körül, mint valami mókuskerék.
- Igen. A vonaton figyeltelek, ott voltam én is. Zsombor bízott meg azzal, hogy férkőzzek a közeledbe, de arra nem számítottunk, hogy majd rablás áldozata leszel.A fényképes ötlet az enyém volt, így utólag már azt gondolom, gyerekes butaság volt tőlem az egész hercehurca. Egész végig figyelnem kellett téged. Mikor, hol, merre vagy és mit teszel, mit mondasz. Kiakadhatsz, megértem.
- Na , igen és a Banhof –os álomsorozat.
- Hogyan? – nézett rám meredtem, s kíváncsian fürkészve tehetetlenségemtől félni kezdtem. Soha nem féltem. Amikor kissrác voltam. Anyám sokat mesélt arról, hogy a félelem valójában rettegés annak a gondolatától, hogy mi fog majd történni, és amikor cselekvőképtelenség gyötört engem vagy őt, akkor magához ölelt és ott voltunk egymásnak, nem törődtünk azzal, hogy a fejünkben hamis képzeteket gyártsunk mindennek a megmagyarázására.
Mindegy, igazán nem fontos. Hozzászoktam már ahhoz, hogy rémálmok kísérnek, s nem hagynak élni, nem hagyják, hogy megszabaduljak a rémségek hangjaitól, de könnyebben mondtam ki: „félelmeimtől” , viszont nem volt már itt az anyám, hogy bíztasson.
Állhatatos, szilárd és következetes voltam, a nevem jelentése is igazodott az életem forgásához, szürkeségem csak kiüresedett nappalok és éjszakák forgatókönyvét írta folyamatosan megállás nélkül a dallamok zuhatagába. Hunyorgatni kezdtem.
- Tessék! valóban az vagyok, akinek mondom magam. Itt az igazolványom, nyomozó lennék…!
- Sherlock Holmes, a megfigyelő, a következetes szuperhős.
- Gúnyolódsz velem?
- Igen. - Mérges voltam, feldühödött és gyanakvó.
- Felbérelt? Zsombor tényleg felbérelt téged? Töltöttem a poharamba az asztalon forrongó bloody mary ből, amit pár órája ütöttem össze, hogy ne gondolkodjak, majd ittam egy jó nagy kortyot belőle.
- Tibor, igyál.
- Paradicsomlé narancslével, hümmögött. Jó az ízlésed, mintha az ember a vérét turmixolná össze édes gyümölcsökkel, hogy megédesítse vele a komorsága perceit, hogy abból új életet leheljen vissza az akaratába.
- Igyál na, löktem elébe az egész shakert. Találsz poharat a konyhában.
- Kösz, de inkább kihagyom.
- Én is kihagytam volna, ha nem lettem volna ilyen állapotban, amiben éppen vagyok, egészen a megérkezésem óta. Megbízott téged? Inkább áruld el, hogy Zsombor honnan ismeri a testvéremet? – nagyon éber, de egyben kábult is voltam már, az állott alkohol szagtól, ami összenyomta a koponyámat belülről s kívülre feszített a bizonytalanság is. Nem akartam mégsem, hogy másról kezdjen el beszélni, kicsit durvábbra vettem a hangnemet.
- Tudta, hogy Magyarországra jövök aznap. S rám küldött téged. Információkat adtál le neki a hollétemről. Így volt vagy nem így volt, azonban a tények igazolnak.
- A pályaudvaron tudtam csak lecsapni rád, úgymond. Megzavarni sem szerettelek volna írás közben, amibe nagyon el voltál mélyedve a vonaton.
- Még szép! Az aggódó, s odafigyelő nyomozó úr! Erős, szociális képességekkel megáldva.
- Haragudhatsz rám, Haragudhatsz mindenkire, bárkire, a világra is haragudhatsz Laci. Zsombor hol van?
- Fogalmam sincsen. Neked kellene ezt tudnod, Sherlock, vajon történhetett vele valami,– gonoszra vágtam az arckifejezésemet, mint akibe rossz démon ülepedett le és üledékét forgatta bennem, agyagosra formált hatalma.
- Mit csináltál vele, Laci???
- Ó, én igazán semmit! Csak felhúztam a dzsekijét. Tudja! Zsombor tudja, hogy van egy ikertestvérem! Meg kell keresnem, érted? Ki ő? valójában hol is él. Azért utaztam be az országba!
- Nem tudtam megszólalni, úgy kivolt száradva a szám, az állott alkohol szagtól csak még jobban felfordult a gyomrom. S emlékeimben feltűztem orrom hajlatára a kórházi vegyszerszag díszletével egységben. Rosszul voltam egyszerűen!
Jól képen töröltem volna Zsombort. Akkor nem bántottam, de éreztem a kezeim között, hogy úgy volt: kijátszott engem, és ez nem volt szép tőle.
- Nem mesélte el hol van a húgom, hogy néz ki, mivel foglalkozik és majd te mindent elmondasz róla, azt is hogyan kerültél vele kapcsolatba!
- Laci!- Én nem tudtam, hogy neked van egy ikertestvéred .Én nekem csak téged kellett keresnem. De nem stimmelt valami és idejöttem.
- Csodálatos! – örvendeztem.
- Feleslegesen fáradtál. Jobban ismer engem, mint én a saját tenyeremet. Valahogy olyan érzésem van, hogy nemcsak baráti szálak fűzik őt Évához!
A lépcsőházból behallatszó cipőkopogások felrázták a tudatomat. Erősebben rajzolódtak ki füleimben a zajok. A félig bezárt bejárati ajtó, nyikorgással válaszolt a szavaimra, így értést adva arra a bajra, ami még váratott magára.
- Valaki jön, Tibor! - el kell tűnnöm innen. Nem volt kiút, hiszen szemből támadtak. Nem maradt más megoldás, átfutottam a másik szobába. Kimásztam a párkányra és egyensúlyoztam a lépteimet, hatalmas levegővételekkel vértezve fel kicsinyességemet s dúdolgatni vágytam a szívem talaján ihletett utolsó dallamom. Minden egyes megingás, egyenlő volt a halállal. Nem akartam magam lefelé nézni, de egyet biztosan tudni akartam: Honnan ismertem Tibort? Mert a nevén szólítottam. Nagyon jól emlékszem rá, hogy nem, de biztosan nem most mutatkozott be nekem!
