(6) 2008. augusztus 6. László

Reggel, amikor felébredtem, kissé fájt a fejem és szaggatott a hátam. Felkeltem a kényelmetlen alakú, barna heverőről. Rázott a hideg is, a szemem elé homályosan torzult fel egy alak képe. Hullámzott körülöttem az esemény, a nem odafigyelésemnek az árát meg kellett fizetnem. Hihetetlen gyengeség fogott el, az arcomról lecseppenő izzadság a kézfejem súrolta, iszonyú hőség fogta át a testemet. Hol vagyok !- morogtam az orrom alatt.

A szobában, furcsa illat vett körül, tompa fény villogott az orrom előtt, mint amikor éjjel az utcák fényei megvilágítják a járdán nyugalmasan sétáló embereket, akik nem bírnak aludni. Én sem bírtam aludni, a szemeim kidülledtek és a forróság érzését felváltotta a hidegremegés. Szétnéztem a szobán.

- Hogy kerültem ide ? – egyszerűen nem értettem, mi történik körülöttem, forgott velem annak az alaknak a képe, ahogy hirtelen talpra álltam, nem bírtam egyensúlyban maradni.

- Hozok neked egy kávét, attól kijózanodik a fejed - suttogta valaki felém, mert nem tudtam ki ő. A hangja azonban ismerősnek tűnt számomra, bár már abban sem voltam biztos.

- Hm? – egy pillanat, állítottam meg egy erőteljes karmozdulattal, és a padlóra zuhantam a szédüléstől.

- Nem kérek kávét – a hangom is sejtetni kezdte vele, hogy bővebb magyarázatot szeretnék kapni az imént történtekre.

Nagyon dühös és egyben kábult is voltam az állott levegő szagától, amit egyre jobban éreztem. Feleszméltem, és felmásztam a padlóról vissza a heverőre. Ott ültem és nem szóltam egy szót sem, csak figyeltem a morcos tekintetét, a szájából kivillanó fogait, az arcvonásait néztem sokáig, kifinomult volt egészen, szinte ránctalan, talán mozgatásra éreztem benne gyűrődéseket, de tekintete nyomban kisimult amint azt keménnyé tette egy hirtelen álkapocs összeszorítással. Nem akartam, hogy másról kezdjen el beszélni, így durvára vettem a hangnemem, felocsúdtam szótlanságom kedvéből.

- A pályaudvaron találkoztunk, nem emlékszel rám?- fejtette ki az idegen.

- De. emlékszem, talán. – hümmögtem.

Majd szemrebbenés nélkül folytattam:

- Nem kérek kávét, már mondtam.

- Jó, jó. Bocsánatot kell kérnem tőled tapintatlan voltam veled. Arról volt szó, hogy a pályaudvaron találkoztunk.

- Közbevágtam.

- Igen, emlékszem. Mégsem tudom, hogyan kerültem ide. Akkor vettem észre, nem is egy heverőn feküdtem, hanem egy kórházi ágyon. Minden meglepetésem őrülete elhagyott.

- A pályaudvaron vártalak és…- hirtelen abbahagyta a mondandóját. A torkát köszörülte, sunnyogott. Őszintétlennek látszott.

- Most egy kórházban vagy, papírjaid nincsenek.

- Ó, még, az a szép az egészben, hogy ezt tudatod velem!- majd feleszméltem, a képre gondoltam, vajon őt is „ elrabolták – e tőlem” vagy mégsem?

Hadonászni kezdtem a kezeimmel, az ágyon súroltam magam végig szinte fél őrületben.

- Hol van? – néztem rá mérgesen, követelőzően. A szoba levegője, egyre hűvösebbé érlelődött és ideges kezdtem lenni a gondolattól, hogy „ elveszettem őt”.

Zsombor az arcomba pislogott, inkább pislákolt, mint a kiégni való tűz. Zavart minden mozdulata.

- Mégis mi a fenét tettél, hogy ide kerültem? – erre a kérdésemre, szinte felsóhajtott és lassan, aprólékosan kiengedte a tüdejéből a levegőt, ami még veszedelmesebbé tette az egész kórterem oxigénellátását. Szédültem. Jobban, mint az előbb.

- Nyugodj meg, László. Beverted a fejed. A pályaudvaron.

- No, de a Bahnhof-ban.

- Ott nem jártunk, Laci.

- Emlékszem. Fizettél annak a fickónak.

- Igen, így volt, de a Banhofban nem jártunk.

- Ezt nem igazán értem- vágtam közbe értetlenül.

- Mit keresek egy kórházi szobában? Megmagyaráznád ezt nekem? majd kiabálni kezdtem hangosan. A hangom szinte kérő és egyúttal utasító is volt egyben.

- Hé, hé, nyugalom. - Próbált csitítani a férfi, Zsombor.

- Zsombor! Mi folyik itt nem értem! Már nem tudtam megszólalni, ki volt száradva a szám, és felfordult az erős fertőtlenítő szagtól a gyomrom, ami a szobában egyre jobban terjengett..

- A pályaudvarról elindultunk a Banhofba, ez így igaz, de nem értünk oda.

- Ó! – kiáltottam fel! Akkor ki volt az a fickó a pultnál, azzal a két kirívó csajjal? Miért hinném el, hogy ne ti cipeltetek ide? Mit akartok ti tőlem!? Halljam!

- Nem, nem erről van most itt szó. Baj történt és az én hibámból és teszek neked egy szívességet, bármit, amit kérsz.

Jó, rendben. Hagyj magamra, nem akarlak látni. Az útjaink itt és most elválnak. Parancsoltam szinte neki a szúrós hangvételemmel és közben öltözködni kezdtem. Valahogy nem kívántam a társaságát élvezni. Hisz azt sem tudtam, hogyan keveredtem egyszerűen a körébe. Egyszerűen csak Olaszországot akartam a hátam mögött hagyni, kisebb kitérőkkel meg megálltam a környező vidékeken, stoppal, busszal, vonattal, gyalog jártam a világot. Pont a hazámban kellett, hogy megtévesszenek?

- Biztos, hogy ezt akarod? Baleset történt veled. Na, jó. Megtámadtak minket.

- Micsoda? én ilyenre nem emlékszem.

- Megértem. és teljes mértékben sajnálom. Amikor a Banhofba igyekeztünk, én hívtam egy taxit. Egy kicsit beszélgettünk, amíg vártuk megérkezik. Miután megérkezett, a csomagokat bepakoltuk, az autó csomagtartójába. Épp be akartál szállni, de az a férfi hirtelen a semmiből odarohant és egy késsel hadonászni kezdett ott előttünk.

Akkor el akartad hárítani őt a karoddal, én pedig félre akartam lökni, nehogy megvágjon téged. Ami sikerült is, de belekapaszkodott a nyakadba és magával rántott téged a földre. Akkor verted be a fejed és vesztetted el az eszméleted , ő pedig elfutott.

- Remek! – visszhangzott tőlem szinte már az egész folyosó, ugyanis felkeltem és elindultam az ajtó felé a nagy hangomat kieresztettem. Rá sem pillantottam, mégis attól amit mondott, teljesen kihűlt bennem a vér, mert mégis én voltam az aki ledöbbent és meglepődött attól amit mondott:

- Ha most elmész, nagyon sokára fogod megtudni ki az a kislány, a fényképen, ami a zsebed mélyén lapul. Igaz, ő már nem kislány, felnőtt nő. Tele zenei ambíciókkal, mint te. Ő nem tud rólad, de te tudsz róla, segítek neked megtalálni. Hihetetlen mérges és meglepett lettem egyszerre. Mérges, mert becsapottnak éreztem magam és meglepett, hogy vannak még „csodák”. A haragom azonban jobban győzedelmeskedett felettem. Visszafordultam és egyetlen kézmozdulattal a falhoz szorítottam Zsombort, mélységekig tekintetébe vájtam a dühömet, mint az éppen elmerülni készülő horgony. Elengedtem Zsombort és megporoltam a vállára szállt pordaraboktól. Még egyszer kioltottam rá a szúrós tekintetem, majd egy szó nélkül otthagytam őt a hipo szagú, dohos kórterem szolgálatában.

A folyosón végig rohantam. Ingerült voltam és alig kaptam levegőt, a szívem szaporán vert és üres foltok lebegtek a szemeim előtt. Kábán magam elé hajoltam, a liftből kiszálló barna hajú fiatal nő, ijedten nézett rám.

- Segíthetek valamiben? –rebegte a dallamos éneklő hangján.

- Nem, nincs semmi baj. - Lerohantam a lépcsőn lefelé, a korlátba kapaszkodtam néha hosszabb másodpercekre neki támaszkodtam és a jobb karommal tartottam meg a testem, mert éreztem magam elé esek. Nagy levegőt vettem, szorított a lélegzetem, se be se kifújni nem voltam képes. A lépcső fokai egyre távolabbinak tűntek, soha nem véget érő álomnak. Lépkedtem le és lejjebb, zihálva.

Amikor a földszintre érkeztem, olyan szúró fájás hasított a halántékomba, hogy magam körül megfordultam és egy pillanat alatt a földre rogytam.

A kezeimmel a füleimet védtem, ne halljam a zúgó, morajló tenger süvítésének a zaját, ami körbevett. A sűrű köd játszott a levegőben, a fehér köpenye apró csepp nedvességgel áldotta meg az arcomat, fáztam és remegtem.

Kiszabadultam, az álomvilágomból. Minden más lett, azzal, hogy Magyarországra jöttem, felborult az életem zenéje, más dallamot szőtt bennem a változás. Suttogni kezdtem, nagyon halkan. Nagyon mélyen magamba roskadva vártam, múljon el minden kétségbeesés varázsa az arcom elől.

Szabadságom rabja vagyok,

bilincsem a végtelen.

Kiszáradt számon heg,

a kezem nyomán súlyos erek.

Ülök az összeroppant sziklák felett.

Vártam.

Egy szikra pattant,

felálltam ott előtted szótlanul: eltakart arccal

a véremet fűszereztem a haraggal.

Koldus voltam.

Amit tettem: semmiség

Eltűnt egy perc alatt,

a bűnös csak én vagyok.

Csak én.

Horváth Lívia

(5) László Bahnhof

Este 08:00

Elmentünk arra a szuperflancos helyre. Amiről beszélt. Ugye az egész különleges hangulat meghozta bennem a konkrét motivációt arra, hogy most már végérvényesen a zenéléssel egybekötött hétköznapok éltessenek. A legjobb estémet egy vadidegen ember társaságában töltöttem és megérzéseim még mindig azt súgták, hogy talán mégsem a véletlen sodrásával kerültem vele kapcsolatba. Szuperált az este, a legpazarabb ötletem formálódva érett bennem, hogy zenei ambícióimat, éppen Magyarországon üthetem nyélbe.

Ahogy ezen a felemelő megvalósítás gondolatán méregettem magam, addig a könnyed, a pille puhaságú gitárszóló húrjain pendülő dallam, füleimen át a csontjaimba hatolt.

Aztán beszédbe botlottam az idegennel, Zsomborral és sanda szemekkel figyeltem minden mozdulatát, a szavait, mikor kérdőjelezhetem meg az igazát, hogy jöhetnék rá, honnan ismer engem, mert egy percig sem hittem, hogy nincs valami terve velem. Meg egyáltalán, mit is akarhat tőlem?

Leültünk egy üres blokkba és reggelig szaggattuk a mondatokat egymás között. Már az állomáson feltűnt nekem, hogy egészen halványan angol akcentussal beszél. Elárulta, hogy nemrég jött ő is vissza az országba. Hét évig a Brit óriás anyaország fővárosában, Londonban élt, egy zenekart menedzselt, dalszövegeket írt, koncerteket szervezett le nagy fejekkel.

Szinte minden nagyobb angliai várost az útjába ejtett, amerre járt arra lakott. Lakásokból lakásokba költözött, jött és ment, alkotott és megszedte magát. Három évvel azelőtt, amikor hazatért, itthon főállásban egy rádiónál kezdett el dolgozni szerkesztőként, de egy építőpipari vállalkozást is vezet.

Rugalmas és nagyon precíz embernek találtam, olyannak, akiből szétáradt a túl komolyság hangulata, de a humor azért nem hiányzott belőle.

Nem értettem miért jött haza, biztos nem a honvágy fűzte meg, amiért otthagyta a gazdag gondtalan életvitelét. Valami oka mindig mindennek van, semmi sem annak látszik, ami igazából. Ahogy az élményeiről mesélt, a tekintete hagyta sejtetni, hogy kissé megfáradt és most nyugodtabb körülményekre talált az új munkájában.

Kételkedtem abban, ahogy előadta magát. Észrevettem, hogy beszéd közben mélyen ülő barna szemei, enyhén vonalas homlokráncai modorossá váltak, rám is szólt ez miatt, a túlzott hitetlenségem történetei hitelessége iránt, aggodalomra adott okot.

Aztán megláttam valakit! Azt a férfit, aki ma elvette a fényképemet a pályaudvaron, két nő társaságában érkezett, Zsombor nem láthatta, mert háttal ült nekik. Fel felkacsintgattam az orrom alól. A férfi szivart gyújtott. Elegáns volt, amolyan sznob arcú, talán hatvanas éveiben járó, barna hajú kikerekedett cinikus mosolyú férfi, megnéztem magamnak, igen ő volt az reggel, ő csinálta a jelenetet.

Ő meg a bárpultra dőlt, a két kis szőke göndörség illatfelhőinek a gyűrűjében, nem vett észre, azt kétlem. Bár, ott helyben azt kívántam, nézzem rám, hogy végre leleplezhessem, hogy elárulja magát előttem. Akkor már tudtam, valami csalás áldozatává váltam. Biztos valami dráma játékos és az a művészete, hogy pénzért megtéveszt másokat, ahogyan velem is ezt tette.

- Zsombor !? – kiáltottam, dühömben. Kihűlt körülöttünk a levegő.

- Erős a gyanúm, hogy színjátékot rendeztél nekem és még mindig tart!– élesen, erősen adtam szavam.

- László, kedves barátom. Remélem, szólíthatlak egyszer majd így. Felnéztem hirtelen, kitágult szemekkel, mintha fejbe vágtak volna, belém hasított a villám, majd hozzátette:

- Én is furcsán érzem magam, amikor egy jött ment pasas, mint én fél napos ismeretség után ilyen közvetlenül cseveg egy másik jött ment fickóval, mint te.

Felhúztam a szemöldököm.

- Nem kell végighallgatnod feleslegesen, ha úgy gondolod, hogy a drága idődet pocsékolod rám.

Én is ezt tenném a helyedben. Felállnék az asztaltól, legurítanám az utolsó két korty Johnny Walkerem-et és elviharzanék.

Rosszul voltam tőle, amiért ezt reagálta le rólam. Honnan is tudhatja egy arcvonásomból, ami ha kritikus képet is mutat, hogy mi a véleményem arról, amit mond. Amúgy igen, valami nem stimmelt vele, ezt már a pályaudvaron levágtam. Biztos voltam benne, hogy már ott is kifigyelt magának, csak nem tudtam még rájönni, hogy miért.

- Zsombor, ne érts félre, de nem erről van szó. Te sem gondolhatod azt, mint ahogyan én sem, hogy ok nélkül jöttél oda hozzám a pályaudvaron.

Merészen, egyenesen adtam az értésére, semmi kertelés nem volt a szavaimban.

Kicsit durvának éreztem magamat. Aztán, a cinikus pillantásával végigmérve

nevetni kezdett.

- Mi olyan nevetséges? ennyire szórakoztató lennék, hadd halljam végre!? Vagy csak azt akarod elérni, hogy tényleg felálljak innen, és tűnjek el, a szemed elöl? !

- Rendben van. Elmegyek. de ha követni mersz…

és hirtelen mintha megvilágosodtam volna, abbamaradt minden szavam, majd folytattam:

- Kifigyeltél a reggel is! mégis azt hitted nem vettem észre?

Olyan dühös lettem, és hülyének éreztem magam, ebben a helyzetben, ami részben saját magamnak köszönhettem! Komor, hunyoros arcot vágott. A szemei kikerekedtek és láttam a tekintetéből, hogy komollyá válik, aztán felálltam, hogy megyek. Határozott mozdulattal az idegen férfi irányába vettem a lépteimet. Zsombor utánam szólt!

- László, várj!

Hátrafordultam és mérgesen néztem a szemébe.

- Na, igen, te beszélsz arról, hogyan bánjunk a szegény embertársainkkal, lefizetsz egy színészt és mártírt csinálsz magadból! Hol itt a logika? az emberek megtévesztése, a naivságukon alapul és most én lettem az egésznek az áldozata!

A férfi elé léptem, megmerevedett előttem az ábrázata, eltűnődően figyelt, nem szólt egy szót sem. Egy pillanat alatt elveszettem a lába alól a talajt, elkezdtem forogni és össze - vissza cikáztak a szemeim előtt az egybemosódott ember alakok képei, hol eltűntek, hol fénylettek, szédültem. Már tompán, mintha egy barlangból szólt volna az ismeretlen hangja a külvilágra úgy érzékeltem az eseményeket

Az a férfi közel bámult hozzám és Zsombor is.

- Fogd meg a vállát, menjünk.

Menjünk, ennyire emlékeztem. Aztán, semmire sem.

(4) László -Ugyanazon a napon

Ha néha kedvem szottyant egy kis kiruccanásra, csak fogtam magam és szó nélkül leléptem.
Sosem érdekelt, hogy éppen az aktuális csajom kiverte a hisztit az miatt, vajon mikor jövök vissza. Nem ígértem semmit. A zenének éltem, az adott hely szelleméhez tartoztam. Bejártam egész Európát. Egyszerűen beleszagoltam a levegőbe és tudtam: semmi nem állíthat meg. Amszterdamban voltam utcazenész, de dolgoztam pincérként is. Nem az én formám volt. Kiszolgáltam. Adtam. Elvettek. Nem rendített meg a tudat, hogy mindig így lesz. Játszottam utcazenészként is, koldultam, vállon veregettek vagy belém rúgtak, de tűrtem. Voltam, aminek lennem kellett. A legjobban azt imádtam, amikor körbelengtek a csajok. Játszottam a macsó szerepét, ilyenkor felkaptam magamra egy bőrdzsekit, egy helyes cipővel, tarka inggel és egy vicces, bohém kalappal fűszereztem be az élményt. Jelmezekbe bújtam. Álarcot viseltem, álmosolyt fabrikáltam az arcomra és úgy tettem, mint aki a boldogság szigetén ütött partot. Féltem saját magamtól, féltem a saját harcomtól, de nem a nőktől.
Amint előkaptam a gitáromat beleremegett a gerincük az élvezetbe, habzsoltam a szívüket. Ha úgy tartotta kedvem, csak továbbálltam. Ilyenkor persze durcásak lettek és értetlenekké váltak. Egyszer az egyik azt mondta:
- Nézd, Laci ha nem találtad meg még a helyed ebben a rohadt városban, nyugodtan elköltözhetsz, sehol sem lesz jó neked, bárhova mész. Tudod, attól, hogy teljesnek érezd magad, hogy önmagad lehess, a fejedben kell helyre polcolnod magad. Egy könyvtár vagy, sorokban rendszerezve, téma szerint. Érted?
Értettem is, meg nem is akartam megérteni. Alacsony, barna, vállig érő hajú, széles szájú nő volt. Soha nem rejtette el véka alá a dühét, alapjában véve szerettem benne, hogy ennyire a lelkén viselte a sorsom. Nem kellett volna. Sosem sértődtek meg, ha leléptem. Most is.
Nem volt időm közölni velük. Mindig volt más állomás. London: gyönyörködtem a városban, végigsétáltam a Milleniumi gyaloghídon és fotóztam. Izgalmas volt ez az életstílus. Amikor 1996- ban minden formájában felépítették és megnyitották a Shakespeare színházat, a Globe-ot, dúskáltam a reneszánsz és modern drámák, zeneművek káprázatában.
Musicalszínházakban jártam, gazdag asszonyokkal. Szolid élvezeteket nyújtott számomra biztonság, amiben akkor éltem. Mint minden fiatal, én is meló után belevetettem magam az éjszakába, bárokba, klubokba jártam. Éjszakáról éjszakára jártam, amik összefolytak a nappalokkal. A munka és a szórakozás összemosódott képpé tette az akkori álmaimat.
Ha meguntam a várost, másnap már magam mögött hagytam az egész sznob divatvilágot. Következett Nyugat-Európa. Berlin. Na, ezt a várost utáltam, az építészeti remekművekben elveszettnek éreztem magam, kopottnak találtam a szürke életet. Minden szecessziós és klasszicista stílusban nyomult, az épületek lelohasztottak. Felhagytam a fotózással kis időre. Bérlakásban laktam, nem vertek az árak a földhöz, négyen laktunk egy fedél alatt, közös fürdőszoba, konyha. Volt egy nőm, Lilinek hívták. Kis formás, rövid, szőke hajú kékszemű, érett gyümölcs volt ő számomra. Követett Párizsba.
Kettészeltük a várost, a vad hatalmas szívét, furcsaságát az elnyűtt hétköznapoknak. Párizsban több fantáziát láttam. Királyi hely volt, a legjobb ahová valaha is betettem a lábam.
Mivel már nem volt pénzem újra belevetettem magam a fotózásba. Imádtam. Kultúra volt a köbön az életem. Utcazenészek, mutatványosok vettek körül, a nyüzsgés, a zsongás beindította bennem a gépezetet. Többnyire szobrokat fotóztam. Isteni szépség rejlett bennük. Parkokban reggeliztem, ebédeltem s vacsoráztam, ha úgy alakult.

Bámultam a képzeletembe és fotóztam. Egyszer elmentem a Pére- Lachaise-temetőbe és meglátogattam Jim Morrison sírját. Ott megígértem magamnak, ha eljövök Magyarországra, csak a zenélésnek fogok élni. Ő az otthonom, ahol tágra nyitott szemmel meghittebb légkörben valósíthatom meg a terveimet. Tudtam, kissé irreális álmokat dédelgetek és egy fillér nem volt a zsebemben. Az utolsó pénzemen még egy vonatjegyre futotta.
S én is futottam. Magam elöl, a valóság elöl, egy úton, ami mentén nem láttam megállót. Nem is létezett. Foltok tarkították a szememet. A bizonytalanság és az állóvíz ölelt át a takaróm helyett. Budapestre jöttem. Lilla nem jött velem. Nem akartam, hogy nyakába vegye a gondjaimat. A Keletinél beültem egy étterembe. A zsebemből előhúztam egy fényképet, amin egy hosszú feketehajú kislány képe szerepelt. Olyan érzésem támadt, mint akit folyamatosan szemmel tartanak. Ahogy a kávémat ittam, a fejem balra - jobbra sanda tekintettel emeltem a külvilágra. Mozgó pincérek, újságot olvasó férfi, fiatal pár gyerekkel.
A fényképet gyűrögettem. Magam elé tettem, megfordítottam.
A kép hátuljára a következő sorok íródtak:
- Sok szeretettel anyunak és apunak. Éva…
Sokáig ott ücsörögtem és a fényképét nézegetve elmerengtem. Körülbelül egy fél óra múlva tettem ki a lábam onnan.
Kifelé menet valaki hátulról megveregette a vállam, rám kiabált, úgy tett mintha ezer éve ismernénk egymást.

- Pajtás! Olyan jó, hogy látlak, mi újság a házad táján? Te csibész, hova tűntél el ilyen sok időre? Csak nem nő van a dologban? Megnősültél biztos.
Szinte éreztem a felindultságomat és azt, hogy mindjárt szétrobbanok. Közbe vágtam.
- Ne haragudjon uram, de nem ismerem önt.
Vörös hajú, alacsony, vén férfi volt. Hajléktalan talán. A kezei szárazak voltak és megfásult az arca. Egyre jobban követelőzővé vált a magatartása. Majd egy szempillantás alatt felém kapott a kezeivel és rángatni kezdett.
- Mit dugdosol ott kispajtás? Mutasd csak!
Egy hirtelen mozdulattal kitépte a kezemből a fényképet.
- Adod vissza azonnal! – kiáltottam.
- Farkasszemet néztünk egymással. Elém ugrott és lobogtatta a képet a kezében. Eszeveszetten hadonászni kezdett össze –vissza a levegőben és kárörvendően vigyorgott. Bolondnak tűnt és nagyon agresszívan viselkedett.
- Így akar meglopni? Miért lenne szüksége magának erre a képre? – üvöltöttem. Nem is figyeltem a körülöttünk lévő megdöbbent tekintetekre, mégis láttam az arcokat.
- Ami neked fontos, az nekem jól jöhet, pajtás.
Őrülten hadonászott a levegőben és egyre jobban megmutatkoztak rajta az őrültség jelei. Egy pillanat múlva futni kezdett. Én pedig utána eredtem, de sikertelenségemre nem tudtam fülön csípni. Az utcára kiérve egyszerűen szem elöl vesztettem.

Egy nagyot rúgtam a levegőbe! A fenébe! Megálltam a főbejárat előtti buszmegállóban. A busz dudált eszeveszetten. Én pedig nyomát vesztettem a fickónak. Átfutottam a túlsó oldalra, hátha még meglátom valahol, de sehol nem láttam őket. Csak pár értetlen tekintet szegeződött rám, mint egy mesterlövész fegyvere.
- Hát ezt nem hiszem el! Elkezdtem szédülni, majd a fejem a két kezemmel megtámasztottam. Káromkodásom közepette, egy jóvágású férfi alakja rajzolódott ki elém, először homályosan láttam őt, de amint kitisztultam, láttam, ahogy felém közeledik, lassan magam előtt pillantottam meg. Kezében, valami kis papírral.
- Ez a tiéd, ugye? Az előbb cseréltem be egy tízesért. Nagyon harapós volt a pasas.
- A pénz szűke pedig sajnos néha nem irgalmat szül. Tessék.

- Igen, az enyém, néztem rá sandán és kritikusan felmértem a helyzetet.
Eltettem a képet a zsebembe, de egy ferde pillantást még előtte vetettem rá, s hirtelen
egy szomorú kislány arca nézett rám, érzékcsalódás, hallucináció, gondoltam.
- Most én is tartozom magának egy tízessel?
Elnevette magát. Én meg csak hümmögtem neki. Olyan 180cm, 30 körüli férfi volt, kifinomult vonású, amolyan üzletember féle, vasalt ingben, olyan benyomást keltett bennem, mintha valami titkos ügynök lett volna.
- Kicsoda maga és mi volt ez az egész?
- Zsombor vagyok - mondta. Aztán kezet ráztunk.
- Nem tartozik semmivel. Az a fickó bolond, itt dolgozik az építkezésen.
Én vezetem a brigádot. Elnézést a kellemetlenségért. Természetesen lesz visszhangja a dolognak. Több értékes tárgyat is találtunk nála.
- Tudod, tehetnél nekem egy szívességet – közölte velem az idegen, Zsombor.
- Komolyan? Én nem kértem tőled semmit. Miért segítenék neked?
- Lehet, hogy nem kérted, de tehetsz valamit. A mai világban furcsának is tűnhetnek azok az emberek, akik ilyen helyzetben ezt teszik, az igaz. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva, csak páran és az nem a többség. A többség nem is figyel, csak végignézi a műsort, mint az esti híradót. Nézz körül, mindenki néma és süket körülötted.
- Ha úgy is van, jó húzás. Nem akartam vitatkozni vele. Olyan gyanúsnak tűnt nekem, sosem hittem a véletlenekben, megkörnyékezett a mondanivalója, olyan előre megírt forgatókönyvnek látszott. Én lennék a főszereplője? Aztán megadtam magam.
- Mondjad, mi lenne az.
- Este elmegyünk a Bahnhofba, aztán elmondom miről is lenne szó.
Nem adtam értést a szavaimnak. Rábólintottam. Már fűtött a kíváncsiság, ki ez a fickó és mi jár a fejében. Biztosan ismeri a húgomat és tudja a titkomat. Talán az apám küldte rám, hogy eltávolítson Évától. Ha ő bármire képes, én benne vagyok abban, hogy leállítsam. Utáltam azt, ha valaki szított, ha valaki rosszat akart. Én békét kívántam. Képesnek tartottam magam rá, hogy megtegyem.

(3) Zsombor 2008. augusztus 5.

                           


Mindig is rajongtam a zenéért. Túlságosan is. A szenvedély, az a fergeteges szenvedély, amit bele tudtam önteni a dallamokba, ahhoz az elhatározáshoz jutatta el gondolataimat, hogy nekem van mit keresnem a zenei porond, csúszós talaján. Mert az volt. Sikamlós és nem csak a jó irányban. Még pontosan emlékszem rá. Húszéves lehettem koromban, 15 évvel ezelőtt, egy fejemből kipattant szikra ötlet hatására lobbantottam lángra nyers zenei ösztöneimet: zenekart alapítottam. Kill Time. Így neveztük magunkat. Azok a fiúk voltunk, akik ölték az időt, nem hagytuk meghalni. A lázadó dobok ütései pattintották szívemben a ritmust. Az akarat tett erőssé. Ez az akarat, pedig egy bennem uralkodó dinamikai lépcső magaslatait ostromolta.

Arra vágytam arra, hogy az égig felérjek. Nem ment egyszerűen. Erőm egy részét a kudarc tényébe öltem bele, és az orron bukás veszélyét is el kellett viselnem. Mint egy elnyűtt cipőt, de nem egy elnyűtt életet, amin ne lehetne napról napra javítani és jobbá tenni azt.

Ma is látom a körülöttem zajló, ellentétes véleményeket. Egyesek szerint egyáltalán nem volt tehetségem a zenéhez. A családom is úgy látta, hogy csak egy gyerekes hóbortnak minősülő akciót vittem véghez, aminek nem lehetett tudni, mi lesz majd a végítélete, a befejezése.

Az anyám folyton azzal nyaggatott, hogy szerezzek magamnak tisztességes, emberi munkát.

A mai napig hallom a szavait, a mai napig végigkövette az életemet, hogy figyelt rám.

- Zsombor, drágám! Ideje lenne valamit tanulnod, vagy tisztességes munkát szerezned.

Különben az önbecsülésed sérülni fog és nincs neked szükséged arra, hogy egész nap a drogos haverjaiddal lófrálj! Ugye, nem szedsz valamiféle drogot? Ugye, nem?

Szedni nem szedtem, ki sem próbáltam. Az anyámnak mindig igaza volt, persze amiben igazat adtam neki. Az ital és a cigaretta azonban mindennapossá vált. Zsongás volt, mértéktelen szintig. Pörögtem. Összekovácsoltam a bandát. Igaz, az akkori haverokból, akikkel akkoriban lógtam. Azokkal a jó fej, tehetséges srácokkal. Én voltam a szólóénekes. Valamint volt egy jobb kezem, Anna a társam, az énekesnő mellettem. A dalok szövegét jórészt én írtam.

Először csak lemásoltam a nagy zenekarok mondatait. Mit gondoltam én? Azt, hogy egy új 20. századi Jagger lehetek, aki a gördülő köveivel a hírnévig szalad és bezsebeli az őt illető elismeréseket. Bizony, beleképzeltem magam a nagy színpadi koncertekbe, hogy Mickel vacsorázom, minden nap új lányokkal gyűröm a lepedőt és a Pazar szállodai szobákban pezsgőben fürdök. Velük. Az eszemnek nem lehetett megálljt parancsolni, nem voltak rám érvényesek a „ kresz” szabályok.

A kudarc azonban előbb megtalált, mielőtt megalkothattam volna eredeti, való formám. Másfél éven keresztül nem is volt semmi gond: zsinórból megőrültünk a koncerteken és a rajongók is ezt éreztették velünk, hogy ez így volt jó, amit csináltunk. Persze, nem csillogtunk, viszont a fellépés, a turnék lehetőséget adtak, hogy „ megismerjem önmagam”.

Aztán Miskolcról felköltöztem Pestre. Ugye, közben felvettek a közgazdaság-tudományi egyetemre. Aztán kezdtem belemelegedni az ottani légkörbe. Egy kicsit elegem lett belőlük, mármint a zenekarom tagjaiból. A basszusgitáros, Józsi, művésznevén csak Joe- nak hívta magát, folyton nehezményezte azt, hogy visszafojtom őt, „nem engedem szabadon lélegezni”, kibontakozni. Máshol, mondtam: megteheted, de nem az én zenekaromban. Különben is: találok helyetted mást. Aztán sorban mindenki, valamilyen hülye indokkal lelépett. Én maradtam, meg a mikrofon.

Talán igazuk volt, túlságosan öntörvényű voltam, és csak az valósulhatott meg a zenéből, amit csináltunk, ami az én ízlésemnek, színes fantáziámnak megfelelt. Vagyis: amit én akartam,

Hard rock és rock and roll elemeit vegyítettem, kevertem. Próbálkoztam. Az én akaratom akkor azt követelte: valami újat kell alkotnom, ha magam, egyedül is, de mennie kell. Hát hülye voltam! A kis hálátlanok. Én meg jól elszúrtam az egészet. Jó volt csapatban dolgozni, hogy is tudtam volna egyedül a durvaságommal együtt élni? Ezek után kaparhattam a falat. Aztán fel kellett, hogy nőjek: amatőr szinten zenéltünk, nem voltunk annyira ismerős arcok. Az elején még talán igen, akkor azok voltunk. A fejemben igen, a többi csak varázs, színesítés volt. Vágyálom. Állandósultak köztünk a belső harcok. Levágattam hosszú barna hajam, a kor divatjának megfelelően. Inkább látszottam lázadónak, mint rock zenésznek. Vallottam magamról, de nem adtam fel. Az egyetemen a harmadik évemet tapostam, amikor belebotlottam Joe –ba, egy dark klubban, a pesti belváros zuhatagában. Három hónap múlva összeálltunk. Újra. Rájöttem, hogy kompromisszumok nélkül nem lehetek a rock műfaj megtestesítője. Én pedig nem adtam fel olyan könnyen semmit.

Egészen addig maradtunk együtt, amíg a munkám elszólított külföldre. Mindenki szabad utat kapott. Csendben váltunk el. Mára olyan emberekre volt szükségem, akik a megszokottnál erősebben és kifejezőbben énekeltek és önmagukat adták elő. Zenészekre, akik egyéniségek. A közeljövőben a sok ifjú férfi közül egyet már ki is választottam. Indultam is a pályaudvarra, hogy végre találkozhassam vele. Amiről ő mit se tudott. Azt sem, hogy én ki vagyok. Azt sem, hogy milyen komoly szakmai terveim vannak vele kapcsolatosan.

(2) Kezdetek…

László

2008.augusztus 1.

Sok év után találtam azt a képet a testvéremről. Egy hideg novemberi estén történt, egy olyan estén, ami gyökeresen megváltoztatta az anyámhoz fűződő viszonyomat, érzéseimet. Egyszerre álltam értetlenül a dolgok előtt, ugyanakkor gyűlöletet is éreztem, mert ennyi időn keresztül titkolta azt, amit jogom lett volna tudnom. Amikor gyűlöltem őt, magamra voltam dühös, amiért át kellett élnem a poklot és nyughatatlan volt a lelkem, a gondolattól, attól amit tettem és amit még teszek. A gyűlölet? Nem volt az erősségem, próbáltam elriasztani magam mellől, de nem ment. Még mélyebbre ástam.
Kutattam az anyám után, olyan bizonyítékot kerestem, ami igazolta azt a fél mondatot, amit saját hangjából véltem felfedezni akkor, amikor telefonon beszélt azzal a valakivel, gondolom az apám lehetett, vagy nem tudom. Nem ismertem az apámat.
Akárki is volt, az anyám szövetségesének kellett tartanom. Aztán lehet, hogy még saját maguk ellen is szövetkeztek, aztán egymás ellen, hogy most álltam öntudatlan az események előtt, és eljött az idő, hogy megértsem, mindazt, amire sose vágytam. Nem értettem meg, haragommal elfedtem magam előtt a tiszta levegőt.
A titkolózásnál, már csak a halál lehetett volna számomra rosszabb. Hiába, féltem tőle. Nem tiszteltem, álmodoztam, hogy talán a semmi sem igaz. Igaz volt.
„ Örülök, hogy a lányom ilyen tehetséges”. Zengett a boldogságtól, amikor ezt kimondta, én meg nem értettem mi van. ”A lányom tehetséges”- Hát mégis, ki ő? Lehet, hogy van még valakim ezen a világon, aki igaz hozzám? Hol és miért? Anya! Már nem bírtam gyűlölni őt, dühöm felemésztette az indulataimat. Gyűlölni akartam és kérdőre vonni egyszerre, de nem tettem. Magam ellen fordultam és a saját terveim megvalósításának a csapdájába estem.
Mert ő arra sem volt képes, hogy észrevette volna azt, hogy kihallgattam őt. Igaz, túloztam.
Szabad nekem ítélnem, ki mire képes? Vagy a tudatlanságom szülte az okokat? Megmagyaráztam azt, amihez eddig semmi nem fűzött?!
Nem holmi kihallgatásról volt szó, csak egy véletlen felismerésről. Egyszerű tény tárult elém, hogy saját anyámat nem ismertem eddig. Olaszországban éltünk, Rómában. Festőművész volt ő. A tájfestészet határozta meg művészetét: a természet csodái, a szél, a tenger, a fák, a virágok, ihlették őt az alkotásra. Legalább is, lelkesedett a naturalizmusért.
Sosem festett a lakásban. A legjobban a tengerparton szeretett festeni. A tengerpartok királynőjének kereszteltem el. Ilyenkor csak beült az autójába és napokra elpakolt a part mellé. Volt, hogy egészen az ország másik feléig utazott: Riminibe, Velencébe. Férfi lehetett a dologban. Sokszor megfestett egy férfialakot, akiről csak annyit mondott, hogy a barátja. Semmi több. A semmi több, pedig néha a mindent jelenti. Talán az élete szerelme volt, talán az apám, talán a szeretője vagy az elérhetetlen álma.
A jelentéktelen dolgok, pedig a legfontosabbá válnak. Ő tudta. Én nem. Nem is érteném. Nem is akarom megérteni. Ami az övé, csak legyen az övé. Már nem tudtam hinni neki. Mégis, azon a novemberi napon elhittem mindazt, amitől féltem, hogy igaz lehet. Utólag nagyon megbántam szánalmas viselkedésemet. Hogy miért? Mert alig vártam, hogy kilépjen az ajtón és napokra eltűnjön megint hazulról. Így végre bizonyítékot találtam arra, hogy van egy lány testvérem, Éva. Felforgattam az egész szobáját, mire megtaláltam azt a képet. Leveleket is találtam, de azokat nem olvastam el.
Az ágya alatt őrizte őket, egy kartondobozban. Az utolsó négy levél, kibontatlan volt. Az apám írta őket. Josepf Áron. Ausztráliából. A „világutazó”.
Szánalmas voltam. Mert nem tudtam, hogy azon a fagyott novemberi estén láttam az édesanyámat utoljára. Többé nem jött haza. A tengerben találták meg a holttestét. Lezáratlan ügy maradt. Öngyilkosságot egyértelműen nem lehetett bizonyítani. Életküzdő típus volt, minden kis nehézség nem sodorta öbölbe őt. A nyomozást a mai napig nem zárták le. Egy férfivel találkozhatott azon az estén, izgatott volt és nagyon szenvedélyes. Bizonyíthatóan változás következhetett be az életébe. Vagy az apám? Talán egyszer, az igazság adja önmagát és kiderül az, ami napvilágot kell, hogy lásson.
Én elvesztettem a megbocsátás lételemét, nem nézhettem a szemébe, hogy elmondhassam neki, mennyire nem bíztam meg benne! Így vesztettem el a szeretetem iránta, s ő nem érthetett engem. Az utolsó festményén engem festett meg Évával. Milyen érdekes az élet, nem? A halála előtt emberi alakokat ábrázoló képeket festett. Számomra ismeretlen férfiak, nők, gyermekek jelentek meg a képeken. Híres és egyszerű emberek. Barátságos, közvetlen nő volt az anyám.
Mindvégig tudott valamiről, amibe nem avatott be. A búcsúlevelét a temetése napján olvastam csak el. Ez egy olyan levél volt, amit csak a halála után bonthattam fel.
Feltéptem a borítékot és gondolkodtam, mi lesz a további történet. A halálával kapcsolatban semmire nem jutottam. A sorok közt vonaglottam, kerestem, kérdésekre vártam a választ.
„ László, fiam. Mondd el a húgodnak, hogy nagyon szeretem és kérlek, találd meg őt. Keresd az édesapád. Ő tudja.”
Mit tud? Az apám?
Apámat az anyám temetése napján láttam először. Emlékeim legalábbis ezt tartogatták számomra. Idegen az, akitől származom. Legszívesebben elröhögtem volna magam.
Nem sokat beszélgettünk, olyan volt számomra, mint egy idegen.
Csak álltam, meredten. Szótlanul. A harangok zenéi felidézték bennem az elmúlást. Valaminek vége szakadt. Mégis elkezdődött valami. Valami nyughatatlanság és belső bizonyosság arra, hogy a titkot még meg kell fejtenem. Egy ismeretlenben egy ismeretlennel búcsúztam el attól, akitől az életem kaptam. A föld magába szívta a magányát. Most először, ahogy láttam apám arcán a közönyösséget, egyszerre utáltam és haragudtam rá amiért minden érzés nélkül, csak ott állt a betemetett sír mellett. A sajnálatom nem várt rá. Abban biztos voltam, hogy nem maradok Olaszországban, ez a sok emlék, a sok titkolózás, a tengerparti ház, azok a festmények, összemosódott múlttá váltak előttem. Ezután, elhatároztam, hogy bejárom a világot, Európát. Elhatároltam magam. Már holnap indulni akartam és így is lett. Természetesen az apámmal nem tudtam szót érteni. Még csak meg sem próbált magyarázkodni.
Belegondoltam, hogy huszonöt év után így kellett találkoznom vele. Szó szerint elkapott a hányinger. Örülnöm kellett volna, vagy szánnom őt?
Nem, egyszerűen hagytam az eseményeket a szakadékba esni. Ő meg egyáltalán nem volt rám kíváncsi. Amikor vége lett a szertartásnak egy pillanatra megálltam előtte és azt kérdeztem tőle:
- Mielőtt szó nélkül eltűnnél, szeretném tudni, hol találom meg Évát, a testvéremet?
Kihűlt az eddig közönyös arca és megrebbent a szája, a szemembe nézett, mintha felettem állna és el akarna taposni. El is taposott, egy pillanatra. Amíg a szemeink farkasszemet nézve álltak egymás előtt, olyan érzést keltett a fejemben, mintha a földben egy szinttel lejjebb állnék, bemocsarasodva a mocsokba.
Aztán kissé fenyegető hangon visszakérdezett, ahelyett, hogy tisztességesen válaszolt volna a sok- sok titokra, ami ott lappangott már évek óta körülöttem.
– Ha azt akartam volna, hogy ti most találkozzatok, szerinted nem mondtam volna el neki az igazat? Minden marad a megszokott módon. Igen, minden. A vádaskodások, önsajnálat, a megbocsáthatatlan tettek, a múlt, a múlt emlékei, amin túl kellett volna lépnünk. A múlt regényét csak hagyjuk a polcon porosodni, a múlt zenéjét hallgassuk, de ne változtassuk át.
- No, de apa! Kiáltottam fel, úgy, hogy minden gyászoló ránk emelte kíváncsi tekintetét.
- Ne szólíts apádnak, ha megkérhetlek. Most megyek, jó lesz, ha elfelejted azt is, hogy létezem.
Nem akartam hinni a szavaknak, nem akartam megérinteni a meghökkent tekinteteket. Azt akartam ne legyek itt, vagy csak én legyek egyedül!
Akkor elhatároztam, hogy ezt nem hagyom annyiban, és a történetnek nem így lesz vége. Meredten ott álltam, nem nézett rám. Vissza sem nézett. Becsuktam a szemem. Megijesztettek azok a mondatok. Anyára gondoltam. Arra gondoltam, milyen szomorúságot fonna be a szíve, ha így látott volna minket. Apát és fiát. Végül is, nem voltam semmiben biztos.
Halkan, dúdolni kezdtem, önmagamból kilépve, az új ismeretlenségbe távoztam, egy pillanatra éreztem, ahogy megfogta a kezem, ahogy törődött velem, mint még soha senki. a szívével megérintve adta át nekem békességét, a magányommal nem hagyott egyedül, ha akartam sem tudtam, nem kívántam nélküle az egyedüllétet, mert néha néma voltam, s nem szóltam.

Néma a szó, a csend felel.
A jó sem jó. Nem érdemel.
A válaszút, oly hontalan.
A fáradt hang torkomat
szorítja még…

Fojtogat.
Az örök, a hű: áldozat.

Az üres a szép?
Teljesség vár.
A csúfság otthona
mérgezett világ.
A sötétség figyel
képzelt irányt.

Hamis ajtó mögött állok.
A csukódó léptek
lélektiprók.
Jártok?



Lecsuktam a szemem. Magam elé képzeltem az arcát, láttam mosolygott rám. Nagy barna szemeivel nézett rám, aztán átalakult a messzeségben. A szél megdobta haját a tenger hullámain sodródott napokon át. Láttam az arcát, ahogy színe változott, és ahogy a fátyol hamvas bőrén eltakarta boldogságát. Megszólalt bennem a dallam, halk suhogó ritmusú bánattal ötvöződött szomorúság balladájának adtam új életet. Ha már neki nem lehetett tisztességes élete. Hogy miért? Mi az, amiről még nem tudok?
A gitárom együtt sírt velem. Csak emlékezni kívántam. Emlékezni. Mindig. Rá. Amikor festett ihlettel gazdagodtam. Amikor alkotásra ébredt, én is felébredtem.
A képeit zenébe öltöttem, mint cérnát a tűbe, mint tűt a selyembe és eloszlott, szétfoszlott, egy álommá esett szét minden gondolatom. Csak a zene mentett meg engem a csúf fájdalomtól, hogy alkotni akarok valamit még, valami nagyon fontosat. Egy olyan dallamot, ami igazi mély önmagamból ad. Csak arra vágytam, megtaláljam, hogy ráleljek, és benne megtaláljam a hazámat, az életemet.
Mert a zene volt a vérem. Nem élhettem másnak, mert csak abban teljesedett ki minden létem, amiből erőt merítettem. A jövőmet illetően rá kellett jönnöm arra, hogy amíg nem találom meg a testvéremet, Évát. Nincs jövőm. Az apám a múltam volt. Az anyám az emlékem lett. A testvérem a jövőm. Ő lehet az, aki értelmet ad az eltévedt dallamoknak, s amíg egy helyben futok, addig a tűz tétova füstjétől belülről lélegzem és kifeszített testem összeomolva, mégis védőbástyaként a kínt emésztve üvöltött a csend barlangjából. Akkor először féltem életemben. Először és utoljára. Nem adtam tiszteletet a félelemnek. Az én félelmemnek nem hagytam szabad utat. Leláncoltam.
A semmi partjára erősítettem a kezeit, hogy soha ne érhessem el többé.
A kietlen ház, elkísért hozzá minden éjjelen. Csak egy árnyék voltam, aki nem találta a testét, hogy letelepedjen abban. Ki voltál anyám? Ki vagy apám? Éva? Ki vagyok?
Azok a levelek. Választ adhatnak mindenre. Ha azok a levelek is hazugságok? Nekem már ez rég nem volt elég. A kimondott szavak, a megkérdőjelezett valóm volt a létem.
Csak egy lépéssel előbb kellett járnom magam előtt, hogy tetteimmel megmutassam a világnak és Évának, azt a felismerést, hogy igenis: Van jövő.

„ Ita diis placuit”

Az vagyok…egy szellem önmagamban
Mindenem eladtam…vivere militare est
A tetteimmel határozom meg létem

Hallottam, ahogy álmomban ébredtem fel
Megfestett arcom mögött a hold tétovasága nevetett
Suttogtam:
Te voltál?
Te szültél?
Elmerengve fáztam s láttam az óceánt
Kettészeltem hajómmal a fuldokló mélység sós dalát
Mely Rólad szólt: Anyám
Két kezemmel töröltem le arcomról a színeket
Benned ami él: az már a végtelen…
Messzeség…

Küzdök…harcom önmagamért és : Érted szól
Állok most előtted. Állok a világ tetején…vivere militare est
Ki vagy? Én voltam.


Te voltál.
Lettem érted.
Te leszel.
Amíg élet van.
Nincs soha vég.

Ő valahová máshová, én a verseimbe temetkeztem és csak a dal mentett meg engem. Addig akartam élni, ameddig csak énekelhettem.

(1) Emlékek…

Előszó

László

2007. augusztus 1.

Soha nem hittem a véletlenekben. A sors adta lehetőségeket megragadva gyűjtöttem azokat a pillanatokat, amelyeket tettekre váltva megvalósíthattam. Megváltottam a mai modern mesét, a sztorit, a nem megszokott eseményekbe való belecsöppenést, hogy így sodorhassam önmagam az álmaim valóságába. Mert az álmok tápláltak, ennem és innom adtak ebben a felborult világban ahol a semminek a vége látszott. Megérte? A válasz nem kötelezett semmire. A kérdésekre nem felelt.

Nem vártam el senkitől, hogy megmagyarázza a lehetetlent. S tehetetlen mivoltomban elmerengjek. Mely számomra létezhetetlen szónak számított…

Mentem. Elindultam. Megérkeztem ebbe az elveszett, bonyodalmakkal teli eseménybe, amely végeszakadhatatlan utat nyitott elém…

Talán minden pára úgy suhant el az életem labirintusából, hogy kapálózva fojtogattam a levegőt ismeretlen lények között. Onnan kitaláltam? Nem.

Ez korántsem volt ilyen egyszerű…

Nem alakíthattam a váramat, mivel homok volt körülöttem minden és gyakran jött eső.

Beborultam, fáztam, nem kérdeztem. Így semmit nem érthettem.

A magam világa egy világ volt. Az emberek világa más világ. Kivettem a részem belőle, elnyerve nemtetszésemet. Elég volt.

Összetalálkoztunk, titkainkat fedtük fel, bántottuk magunkat és el akartunk másoktól venni mindent. Mikor nekik sem volt semmijük, de vágytunk megérteni egymást és a megoldást másokból próbáltuk előhívni.

Pedig mindannyian tudtuk, hogy az erő az a mi kezünkben van és nekünk kell azt nyújtani a világ felé, de féltünk azt megtenni, mert a világmindenség nem értett meg minket.

S a mi világunkat sem értette senki, hogy miért?

Mert valójában kitaláltunk magunknak egy álmot és a homokvárunkat is mi saját magunk döntöttük össze. Néha nem is akartuk bevallani, de így volt. Légvárak vették az életünket körül, nem akartunk a jóból felébredni.

Az idő múlása rávilágított a fényre. Kimutattuk árnyékunk.

A halk szavunk.

A kiáltó akaratunk.

Lettünk, amivé formáltak minket.

Gyurmafigurák lettünk, saját kezünkben, mi saját magunk.

Eloltottuk lámpásainkat, elfújtuk gyertyáinkat.

Felnőttünk.

Szétnéztünk.

Megálltunk a labirintusunk veszett végzetében, pedig csak logikusan kellett volna kiszámolnunk azt, mik a határaink. Azon kívül maradtunk.

S hol volt a kiút?

Neki akartunk menni a falnak.

Igen.

Tudtuk, hogy visszapattanunk. Azt is tudtuk, hogy visszavernek minket, de kitörtünk.

Ez a mi háborúnk volt.

Úgy érintettük meg a holnap szabadságát, hogy belevertük kínjainkba a múlt emlékeit.

Táncoltam a szél ritmusára. Elfújt gondolatokon, a felhőket szelten pislantottam a változásra. Minden alakzatot kiolvastam a világ mozdulatából, ami folyton háttal állva ringatózott a szívemnek. Igyekeztem megfordítani magamat és ezt úgy tettem, hogy átgázoltam a saját életemen.

Sikerült?

Általában, amit szeretünk előre elképzelni, az a tény nem valósítja meg önmagát.

A jövő nem adja magát ilyen könnyen.

Miért is tenné?

Van elég ideje.

Élet…

Meghajlítottál!

Szavadra képzeltél,

S én néztelek.

Figyeltem sóhajtó gyorsaságod.

Minden lélegzetvételedhez

Árnyam ízét adtam.

Feladtam?

Soha!

Meghajlítva tapadt

Arcom alakzatodra

Ívedre táncoltam

Összes sarjam hírnökét.