Reggel, amikor felébredtem, kissé fájt a fejem és szaggatott a hátam. Felkeltem a kényelmetlen alakú, barna heverőről. Rázott a hideg is, a szemem elé homályosan torzult fel egy alak képe. Hullámzott körülöttem az esemény, a nem odafigyelésemnek az árát meg kellett fizetnem. Hihetetlen gyengeség fogott el, az arcomról lecseppenő izzadság a kézfejem súrolta, iszonyú hőség fogta át a testemet. Hol vagyok !- morogtam az orrom alatt.
A szobában, furcsa illat vett körül, tompa fény villogott az orrom előtt, mint amikor éjjel az utcák fényei megvilágítják a járdán nyugalmasan sétáló embereket, akik nem bírnak aludni. Én sem bírtam aludni, a szemeim kidülledtek és a forróság érzését felváltotta a hidegremegés. Szétnéztem a szobán.
- Hogy kerültem ide ? – egyszerűen nem értettem, mi történik körülöttem, forgott velem annak az alaknak a képe, ahogy hirtelen talpra álltam, nem bírtam egyensúlyban maradni.
- Hozok neked egy kávét, attól kijózanodik a fejed - suttogta valaki felém, mert nem tudtam ki ő. A hangja azonban ismerősnek tűnt számomra, bár már abban sem voltam biztos.
- Hm? – egy pillanat, állítottam meg egy erőteljes karmozdulattal, és a padlóra zuhantam a szédüléstől.
- Nem kérek kávét – a hangom is sejtetni kezdte vele, hogy bővebb magyarázatot szeretnék kapni az imént történtekre.
Nagyon dühös és egyben kábult is voltam az állott levegő szagától, amit egyre jobban éreztem. Feleszméltem, és felmásztam a padlóról vissza a heverőre. Ott ültem és nem szóltam egy szót sem, csak figyeltem a morcos tekintetét, a szájából kivillanó fogait, az arcvonásait néztem sokáig, kifinomult volt egészen, szinte ránctalan, talán mozgatásra éreztem benne gyűrődéseket, de tekintete nyomban kisimult amint azt keménnyé tette egy hirtelen álkapocs összeszorítással. Nem akartam, hogy másról kezdjen el beszélni, így durvára vettem a hangnemem, felocsúdtam szótlanságom kedvéből.
- A pályaudvaron találkoztunk, nem emlékszel rám?- fejtette ki az idegen.
- De. emlékszem, talán. – hümmögtem.
Majd szemrebbenés nélkül folytattam:
- Nem kérek kávét, már mondtam.
- Jó, jó. Bocsánatot kell kérnem tőled tapintatlan voltam veled. Arról volt szó, hogy a pályaudvaron találkoztunk.
- Közbevágtam.
- Igen, emlékszem. Mégsem tudom, hogyan kerültem ide. Akkor vettem észre, nem is egy heverőn feküdtem, hanem egy kórházi ágyon. Minden meglepetésem őrülete elhagyott.
- A pályaudvaron vártalak és…- hirtelen abbahagyta a mondandóját. A torkát köszörülte, sunnyogott. Őszintétlennek látszott.
- Most egy kórházban vagy, papírjaid nincsenek.
- Ó, még, az a szép az egészben, hogy ezt tudatod velem!- majd feleszméltem, a képre gondoltam, vajon őt is „ elrabolták – e tőlem” vagy mégsem?
Hadonászni kezdtem a kezeimmel, az ágyon súroltam magam végig szinte fél őrületben.
- Hol van? – néztem rá mérgesen, követelőzően. A szoba levegője, egyre hűvösebbé érlelődött és ideges kezdtem lenni a gondolattól, hogy „ elveszettem őt”.
Zsombor az arcomba pislogott, inkább pislákolt, mint a kiégni való tűz. Zavart minden mozdulata.
- Mégis mi a fenét tettél, hogy ide kerültem? – erre a kérdésemre, szinte felsóhajtott és lassan, aprólékosan kiengedte a tüdejéből a levegőt, ami még veszedelmesebbé tette az egész kórterem oxigénellátását. Szédültem. Jobban, mint az előbb.
- Nyugodj meg, László. Beverted a fejed. A pályaudvaron.
- No, de a Bahnhof-ban.
- Ott nem jártunk, Laci.
- Emlékszem. Fizettél annak a fickónak.
- Igen, így volt, de a Banhofban nem jártunk.
- Ezt nem igazán értem- vágtam közbe értetlenül.
- Mit keresek egy kórházi szobában? Megmagyaráznád ezt nekem? majd kiabálni kezdtem hangosan. A hangom szinte kérő és egyúttal utasító is volt egyben.
- Hé, hé, nyugalom. - Próbált csitítani a férfi, Zsombor.
- Zsombor! Mi folyik itt nem értem! Már nem tudtam megszólalni, ki volt száradva a szám, és felfordult az erős fertőtlenítő szagtól a gyomrom, ami a szobában egyre jobban terjengett..
- A pályaudvarról elindultunk a Banhofba, ez így igaz, de nem értünk oda.
- Ó! – kiáltottam fel! Akkor ki volt az a fickó a pultnál, azzal a két kirívó csajjal? Miért hinném el, hogy ne ti cipeltetek ide? Mit akartok ti tőlem!? Halljam!
- Nem, nem erről van most itt szó. Baj történt és az én hibámból és teszek neked egy szívességet, bármit, amit kérsz.
Jó, rendben. Hagyj magamra, nem akarlak látni. Az útjaink itt és most elválnak. Parancsoltam szinte neki a szúrós hangvételemmel és közben öltözködni kezdtem. Valahogy nem kívántam a társaságát élvezni. Hisz azt sem tudtam, hogyan keveredtem egyszerűen a körébe. Egyszerűen csak Olaszországot akartam a hátam mögött hagyni, kisebb kitérőkkel meg megálltam a környező vidékeken, stoppal, busszal, vonattal, gyalog jártam a világot. Pont a hazámban kellett, hogy megtévesszenek?
- Biztos, hogy ezt akarod? Baleset történt veled. Na, jó. Megtámadtak minket.
- Micsoda? én ilyenre nem emlékszem.
- Megértem. és teljes mértékben sajnálom. Amikor a Banhofba igyekeztünk, én hívtam egy taxit. Egy kicsit beszélgettünk, amíg vártuk megérkezik. Miután megérkezett, a csomagokat bepakoltuk, az autó csomagtartójába. Épp be akartál szállni, de az a férfi hirtelen a semmiből odarohant és egy késsel hadonászni kezdett ott előttünk.
Akkor el akartad hárítani őt a karoddal, én pedig félre akartam lökni, nehogy megvágjon téged. Ami sikerült is, de belekapaszkodott a nyakadba és magával rántott téged a földre. Akkor verted be a fejed és vesztetted el az eszméleted , ő pedig elfutott.
- Remek! – visszhangzott tőlem szinte már az egész folyosó, ugyanis felkeltem és elindultam az ajtó felé a nagy hangomat kieresztettem. Rá sem pillantottam, mégis attól amit mondott, teljesen kihűlt bennem a vér, mert mégis én voltam az aki ledöbbent és meglepődött attól amit mondott:
- Ha most elmész, nagyon sokára fogod megtudni ki az a kislány, a fényképen, ami a zsebed mélyén lapul. Igaz, ő már nem kislány, felnőtt nő. Tele zenei ambíciókkal, mint te. Ő nem tud rólad, de te tudsz róla, segítek neked megtalálni. Hihetetlen mérges és meglepett lettem egyszerre. Mérges, mert becsapottnak éreztem magam és meglepett, hogy vannak még „csodák”. A haragom azonban jobban győzedelmeskedett felettem. Visszafordultam és egyetlen kézmozdulattal a falhoz szorítottam Zsombort, mélységekig tekintetébe vájtam a dühömet, mint az éppen elmerülni készülő horgony. Elengedtem Zsombort és megporoltam a vállára szállt pordaraboktól. Még egyszer kioltottam rá a szúrós tekintetem, majd egy szó nélkül otthagytam őt a hipo szagú, dohos kórterem szolgálatában.
A folyosón végig rohantam. Ingerült voltam és alig kaptam levegőt, a szívem szaporán vert és üres foltok lebegtek a szemeim előtt. Kábán magam elé hajoltam, a liftből kiszálló barna hajú fiatal nő, ijedten nézett rám.
- Segíthetek valamiben? –rebegte a dallamos éneklő hangján.
- Nem, nincs semmi baj. - Lerohantam a lépcsőn lefelé, a korlátba kapaszkodtam néha hosszabb másodpercekre neki támaszkodtam és a jobb karommal tartottam meg a testem, mert éreztem magam elé esek. Nagy levegőt vettem, szorított a lélegzetem, se be se kifújni nem voltam képes. A lépcső fokai egyre távolabbinak tűntek, soha nem véget érő álomnak. Lépkedtem le és lejjebb, zihálva.
Amikor a földszintre érkeztem, olyan szúró fájás hasított a halántékomba, hogy magam körül megfordultam és egy pillanat alatt a földre rogytam.
A kezeimmel a füleimet védtem, ne halljam a zúgó, morajló tenger süvítésének a zaját, ami körbevett. A sűrű köd játszott a levegőben, a fehér köpenye apró csepp nedvességgel áldotta meg az arcomat, fáztam és remegtem.
Kiszabadultam, az álomvilágomból. Minden más lett, azzal, hogy Magyarországra jöttem, felborult az életem zenéje, más dallamot szőtt bennem a változás. Suttogni kezdtem, nagyon halkan. Nagyon mélyen magamba roskadva vártam, múljon el minden kétségbeesés varázsa az arcom elől.
Szabadságom rabja vagyok,
bilincsem a végtelen.
Kiszáradt számon heg,
a kezem nyomán súlyos erek.
Ülök az összeroppant sziklák felett.
Vártam.
Egy szikra pattant,
felálltam ott előtted szótlanul: eltakart arccal
a véremet fűszereztem a haraggal.
Koldus voltam.
Amit tettem: semmiség
Eltűnt egy perc alatt,
a bűnös csak én vagyok.
Csak én.
