Este 08:00
Elmentünk arra a szuperflancos helyre. Amiről beszélt. Ugye az egész különleges hangulat meghozta bennem a konkrét motivációt arra, hogy most már végérvényesen a zenéléssel egybekötött hétköznapok éltessenek. A legjobb estémet egy vadidegen ember társaságában töltöttem és megérzéseim még mindig azt súgták, hogy talán mégsem a véletlen sodrásával kerültem vele kapcsolatba. Szuperált az este, a legpazarabb ötletem formálódva érett bennem, hogy zenei ambícióimat, éppen Magyarországon üthetem nyélbe.
Ahogy ezen a felemelő megvalósítás gondolatán méregettem magam, addig a könnyed, a pille puhaságú gitárszóló húrjain pendülő dallam, füleimen át a csontjaimba hatolt.
Aztán beszédbe botlottam az idegennel, Zsomborral és sanda szemekkel figyeltem minden mozdulatát, a szavait, mikor kérdőjelezhetem meg az igazát, hogy jöhetnék rá, honnan ismer engem, mert egy percig sem hittem, hogy nincs valami terve velem. Meg egyáltalán, mit is akarhat tőlem?
Leültünk egy üres blokkba és reggelig szaggattuk a mondatokat egymás között. Már az állomáson feltűnt nekem, hogy egészen halványan angol akcentussal beszél. Elárulta, hogy nemrég jött ő is vissza az országba. Hét évig a Brit óriás anyaország fővárosában, Londonban élt, egy zenekart menedzselt, dalszövegeket írt, koncerteket szervezett le nagy fejekkel.
Szinte minden nagyobb angliai várost az útjába ejtett, amerre járt arra lakott. Lakásokból lakásokba költözött, jött és ment, alkotott és megszedte magát. Három évvel azelőtt, amikor hazatért, itthon főállásban egy rádiónál kezdett el dolgozni szerkesztőként, de egy építőpipari vállalkozást is vezet.
Rugalmas és nagyon precíz embernek találtam, olyannak, akiből szétáradt a túl komolyság hangulata, de a humor azért nem hiányzott belőle.
Nem értettem miért jött haza, biztos nem a honvágy fűzte meg, amiért otthagyta a gazdag gondtalan életvitelét. Valami oka mindig mindennek van, semmi sem annak látszik, ami igazából. Ahogy az élményeiről mesélt, a tekintete hagyta sejtetni, hogy kissé megfáradt és most nyugodtabb körülményekre talált az új munkájában.
Kételkedtem abban, ahogy előadta magát. Észrevettem, hogy beszéd közben mélyen ülő barna szemei, enyhén vonalas homlokráncai modorossá váltak, rám is szólt ez miatt, a túlzott hitetlenségem történetei hitelessége iránt, aggodalomra adott okot.
Aztán megláttam valakit! Azt a férfit, aki ma elvette a fényképemet a pályaudvaron, két nő társaságában érkezett, Zsombor nem láthatta, mert háttal ült nekik. Fel felkacsintgattam az orrom alól. A férfi szivart gyújtott. Elegáns volt, amolyan sznob arcú, talán hatvanas éveiben járó, barna hajú kikerekedett cinikus mosolyú férfi, megnéztem magamnak, igen ő volt az reggel, ő csinálta a jelenetet.
Ő meg a bárpultra dőlt, a két kis szőke göndörség illatfelhőinek a gyűrűjében, nem vett észre, azt kétlem. Bár, ott helyben azt kívántam, nézzem rám, hogy végre leleplezhessem, hogy elárulja magát előttem. Akkor már tudtam, valami csalás áldozatává váltam. Biztos valami dráma játékos és az a művészete, hogy pénzért megtéveszt másokat, ahogyan velem is ezt tette.
- Zsombor !? – kiáltottam, dühömben. Kihűlt körülöttünk a levegő.
- Erős a gyanúm, hogy színjátékot rendeztél nekem és még mindig tart!– élesen, erősen adtam szavam.
- László, kedves barátom. Remélem, szólíthatlak egyszer majd így. Felnéztem hirtelen, kitágult szemekkel, mintha fejbe vágtak volna, belém hasított a villám, majd hozzátette:
- Én is furcsán érzem magam, amikor egy jött ment pasas, mint én fél napos ismeretség után ilyen közvetlenül cseveg egy másik jött ment fickóval, mint te.
Felhúztam a szemöldököm.
- Nem kell végighallgatnod feleslegesen, ha úgy gondolod, hogy a drága idődet pocsékolod rám.
Én is ezt tenném a helyedben. Felállnék az asztaltól, legurítanám az utolsó két korty Johnny Walkerem-et és elviharzanék.
Rosszul voltam tőle, amiért ezt reagálta le rólam. Honnan is tudhatja egy arcvonásomból, ami ha kritikus képet is mutat, hogy mi a véleményem arról, amit mond. Amúgy igen, valami nem stimmelt vele, ezt már a pályaudvaron levágtam. Biztos voltam benne, hogy már ott is kifigyelt magának, csak nem tudtam még rájönni, hogy miért.
- Zsombor, ne érts félre, de nem erről van szó. Te sem gondolhatod azt, mint ahogyan én sem, hogy ok nélkül jöttél oda hozzám a pályaudvaron.
Merészen, egyenesen adtam az értésére, semmi kertelés nem volt a szavaimban.
Kicsit durvának éreztem magamat. Aztán, a cinikus pillantásával végigmérve
nevetni kezdett.
- Mi olyan nevetséges? ennyire szórakoztató lennék, hadd halljam végre!? Vagy csak azt akarod elérni, hogy tényleg felálljak innen, és tűnjek el, a szemed elöl? !
- Rendben van. Elmegyek. de ha követni mersz…
és hirtelen mintha megvilágosodtam volna, abbamaradt minden szavam, majd folytattam:
- Kifigyeltél a reggel is! mégis azt hitted nem vettem észre?
Olyan dühös lettem, és hülyének éreztem magam, ebben a helyzetben, ami részben saját magamnak köszönhettem! Komor, hunyoros arcot vágott. A szemei kikerekedtek és láttam a tekintetéből, hogy komollyá válik, aztán felálltam, hogy megyek. Határozott mozdulattal az idegen férfi irányába vettem a lépteimet. Zsombor utánam szólt!
- László, várj!
Hátrafordultam és mérgesen néztem a szemébe.
- Na, igen, te beszélsz arról, hogyan bánjunk a szegény embertársainkkal, lefizetsz egy színészt és mártírt csinálsz magadból! Hol itt a logika? az emberek megtévesztése, a naivságukon alapul és most én lettem az egésznek az áldozata!
A férfi elé léptem, megmerevedett előttem az ábrázata, eltűnődően figyelt, nem szólt egy szót sem. Egy pillanat alatt elveszettem a lába alól a talajt, elkezdtem forogni és össze - vissza cikáztak a szemeim előtt az egybemosódott ember alakok képei, hol eltűntek, hol fénylettek, szédültem. Már tompán, mintha egy barlangból szólt volna az ismeretlen hangja a külvilágra úgy érzékeltem az eseményeket
Az a férfi közel bámult hozzám és Zsombor is.
- Fogd meg a vállát, menjünk.
Menjünk, ennyire emlékeztem. Aztán, semmire sem.
