László
2008.augusztus 1.
Sok év után találtam azt a képet a testvéremről. Egy hideg novemberi estén történt, egy olyan estén, ami gyökeresen megváltoztatta az anyámhoz fűződő viszonyomat, érzéseimet. Egyszerre álltam értetlenül a dolgok előtt, ugyanakkor gyűlöletet is éreztem, mert ennyi időn keresztül titkolta azt, amit jogom lett volna tudnom. Amikor gyűlöltem őt, magamra voltam dühös, amiért át kellett élnem a poklot és nyughatatlan volt a lelkem, a gondolattól, attól amit tettem és amit még teszek. A gyűlölet? Nem volt az erősségem, próbáltam elriasztani magam mellől, de nem ment. Még mélyebbre ástam.
Kutattam az anyám után, olyan bizonyítékot kerestem, ami igazolta azt a fél mondatot, amit saját hangjából véltem felfedezni akkor, amikor telefonon beszélt azzal a valakivel, gondolom az apám lehetett, vagy nem tudom. Nem ismertem az apámat.
Akárki is volt, az anyám szövetségesének kellett tartanom. Aztán lehet, hogy még saját maguk ellen is szövetkeztek, aztán egymás ellen, hogy most álltam öntudatlan az események előtt, és eljött az idő, hogy megértsem, mindazt, amire sose vágytam. Nem értettem meg, haragommal elfedtem magam előtt a tiszta levegőt.
A titkolózásnál, már csak a halál lehetett volna számomra rosszabb. Hiába, féltem tőle. Nem tiszteltem, álmodoztam, hogy talán a semmi sem igaz. Igaz volt.
„ Örülök, hogy a lányom ilyen tehetséges”. Zengett a boldogságtól, amikor ezt kimondta, én meg nem értettem mi van. ”A lányom tehetséges”- Hát mégis, ki ő? Lehet, hogy van még valakim ezen a világon, aki igaz hozzám? Hol és miért? Anya! Már nem bírtam gyűlölni őt, dühöm felemésztette az indulataimat. Gyűlölni akartam és kérdőre vonni egyszerre, de nem tettem. Magam ellen fordultam és a saját terveim megvalósításának a csapdájába estem.
Mert ő arra sem volt képes, hogy észrevette volna azt, hogy kihallgattam őt. Igaz, túloztam.
Szabad nekem ítélnem, ki mire képes? Vagy a tudatlanságom szülte az okokat? Megmagyaráztam azt, amihez eddig semmi nem fűzött?!
Nem holmi kihallgatásról volt szó, csak egy véletlen felismerésről. Egyszerű tény tárult elém, hogy saját anyámat nem ismertem eddig. Olaszországban éltünk, Rómában. Festőművész volt ő. A tájfestészet határozta meg művészetét: a természet csodái, a szél, a tenger, a fák, a virágok, ihlették őt az alkotásra. Legalább is, lelkesedett a naturalizmusért.
Sosem festett a lakásban. A legjobban a tengerparton szeretett festeni. A tengerpartok királynőjének kereszteltem el. Ilyenkor csak beült az autójába és napokra elpakolt a part mellé. Volt, hogy egészen az ország másik feléig utazott: Riminibe, Velencébe. Férfi lehetett a dologban. Sokszor megfestett egy férfialakot, akiről csak annyit mondott, hogy a barátja. Semmi több. A semmi több, pedig néha a mindent jelenti. Talán az élete szerelme volt, talán az apám, talán a szeretője vagy az elérhetetlen álma.
A jelentéktelen dolgok, pedig a legfontosabbá válnak. Ő tudta. Én nem. Nem is érteném. Nem is akarom megérteni. Ami az övé, csak legyen az övé. Már nem tudtam hinni neki. Mégis, azon a novemberi napon elhittem mindazt, amitől féltem, hogy igaz lehet. Utólag nagyon megbántam szánalmas viselkedésemet. Hogy miért? Mert alig vártam, hogy kilépjen az ajtón és napokra eltűnjön megint hazulról. Így végre bizonyítékot találtam arra, hogy van egy lány testvérem, Éva. Felforgattam az egész szobáját, mire megtaláltam azt a képet. Leveleket is találtam, de azokat nem olvastam el.
Az ágya alatt őrizte őket, egy kartondobozban. Az utolsó négy levél, kibontatlan volt. Az apám írta őket. Josepf Áron. Ausztráliából. A „világutazó”.
Szánalmas voltam. Mert nem tudtam, hogy azon a fagyott novemberi estén láttam az édesanyámat utoljára. Többé nem jött haza. A tengerben találták meg a holttestét. Lezáratlan ügy maradt. Öngyilkosságot egyértelműen nem lehetett bizonyítani. Életküzdő típus volt, minden kis nehézség nem sodorta öbölbe őt. A nyomozást a mai napig nem zárták le. Egy férfivel találkozhatott azon az estén, izgatott volt és nagyon szenvedélyes. Bizonyíthatóan változás következhetett be az életébe. Vagy az apám? Talán egyszer, az igazság adja önmagát és kiderül az, ami napvilágot kell, hogy lásson.
Én elvesztettem a megbocsátás lételemét, nem nézhettem a szemébe, hogy elmondhassam neki, mennyire nem bíztam meg benne! Így vesztettem el a szeretetem iránta, s ő nem érthetett engem. Az utolsó festményén engem festett meg Évával. Milyen érdekes az élet, nem? A halála előtt emberi alakokat ábrázoló képeket festett. Számomra ismeretlen férfiak, nők, gyermekek jelentek meg a képeken. Híres és egyszerű emberek. Barátságos, közvetlen nő volt az anyám.
Mindvégig tudott valamiről, amibe nem avatott be. A búcsúlevelét a temetése napján olvastam csak el. Ez egy olyan levél volt, amit csak a halála után bonthattam fel.
Feltéptem a borítékot és gondolkodtam, mi lesz a további történet. A halálával kapcsolatban semmire nem jutottam. A sorok közt vonaglottam, kerestem, kérdésekre vártam a választ.
„ László, fiam. Mondd el a húgodnak, hogy nagyon szeretem és kérlek, találd meg őt. Keresd az édesapád. Ő tudja.”
Mit tud? Az apám?
Apámat az anyám temetése napján láttam először. Emlékeim legalábbis ezt tartogatták számomra. Idegen az, akitől származom. Legszívesebben elröhögtem volna magam.
Nem sokat beszélgettünk, olyan volt számomra, mint egy idegen.
Csak álltam, meredten. Szótlanul. A harangok zenéi felidézték bennem az elmúlást. Valaminek vége szakadt. Mégis elkezdődött valami. Valami nyughatatlanság és belső bizonyosság arra, hogy a titkot még meg kell fejtenem. Egy ismeretlenben egy ismeretlennel búcsúztam el attól, akitől az életem kaptam. A föld magába szívta a magányát. Most először, ahogy láttam apám arcán a közönyösséget, egyszerre utáltam és haragudtam rá amiért minden érzés nélkül, csak ott állt a betemetett sír mellett. A sajnálatom nem várt rá. Abban biztos voltam, hogy nem maradok Olaszországban, ez a sok emlék, a sok titkolózás, a tengerparti ház, azok a festmények, összemosódott múlttá váltak előttem. Ezután, elhatároztam, hogy bejárom a világot, Európát. Elhatároltam magam. Már holnap indulni akartam és így is lett. Természetesen az apámmal nem tudtam szót érteni. Még csak meg sem próbált magyarázkodni.
Belegondoltam, hogy huszonöt év után így kellett találkoznom vele. Szó szerint elkapott a hányinger. Örülnöm kellett volna, vagy szánnom őt?
Nem, egyszerűen hagytam az eseményeket a szakadékba esni. Ő meg egyáltalán nem volt rám kíváncsi. Amikor vége lett a szertartásnak egy pillanatra megálltam előtte és azt kérdeztem tőle:
- Mielőtt szó nélkül eltűnnél, szeretném tudni, hol találom meg Évát, a testvéremet?
Kihűlt az eddig közönyös arca és megrebbent a szája, a szemembe nézett, mintha felettem állna és el akarna taposni. El is taposott, egy pillanatra. Amíg a szemeink farkasszemet nézve álltak egymás előtt, olyan érzést keltett a fejemben, mintha a földben egy szinttel lejjebb állnék, bemocsarasodva a mocsokba.
Aztán kissé fenyegető hangon visszakérdezett, ahelyett, hogy tisztességesen válaszolt volna a sok- sok titokra, ami ott lappangott már évek óta körülöttem.
– Ha azt akartam volna, hogy ti most találkozzatok, szerinted nem mondtam volna el neki az igazat? Minden marad a megszokott módon. Igen, minden. A vádaskodások, önsajnálat, a megbocsáthatatlan tettek, a múlt, a múlt emlékei, amin túl kellett volna lépnünk. A múlt regényét csak hagyjuk a polcon porosodni, a múlt zenéjét hallgassuk, de ne változtassuk át.
- No, de apa! Kiáltottam fel, úgy, hogy minden gyászoló ránk emelte kíváncsi tekintetét.
- Ne szólíts apádnak, ha megkérhetlek. Most megyek, jó lesz, ha elfelejted azt is, hogy létezem.
Nem akartam hinni a szavaknak, nem akartam megérinteni a meghökkent tekinteteket. Azt akartam ne legyek itt, vagy csak én legyek egyedül!
Akkor elhatároztam, hogy ezt nem hagyom annyiban, és a történetnek nem így lesz vége. Meredten ott álltam, nem nézett rám. Vissza sem nézett. Becsuktam a szemem. Megijesztettek azok a mondatok. Anyára gondoltam. Arra gondoltam, milyen szomorúságot fonna be a szíve, ha így látott volna minket. Apát és fiát. Végül is, nem voltam semmiben biztos.
Halkan, dúdolni kezdtem, önmagamból kilépve, az új ismeretlenségbe távoztam, egy pillanatra éreztem, ahogy megfogta a kezem, ahogy törődött velem, mint még soha senki. a szívével megérintve adta át nekem békességét, a magányommal nem hagyott egyedül, ha akartam sem tudtam, nem kívántam nélküle az egyedüllétet, mert néha néma voltam, s nem szóltam.
Néma a szó, a csend felel.
A jó sem jó. Nem érdemel.
A válaszút, oly hontalan.
A fáradt hang torkomat
szorítja még…
Fojtogat.
Az örök, a hű: áldozat.
Az üres a szép?
Teljesség vár.
A csúfság otthona
mérgezett világ.
A sötétség figyel
képzelt irányt.
Hamis ajtó mögött állok.
A csukódó léptek
lélektiprók.
Jártok?
Lecsuktam a szemem. Magam elé képzeltem az arcát, láttam mosolygott rám. Nagy barna szemeivel nézett rám, aztán átalakult a messzeségben. A szél megdobta haját a tenger hullámain sodródott napokon át. Láttam az arcát, ahogy színe változott, és ahogy a fátyol hamvas bőrén eltakarta boldogságát. Megszólalt bennem a dallam, halk suhogó ritmusú bánattal ötvöződött szomorúság balladájának adtam új életet. Ha már neki nem lehetett tisztességes élete. Hogy miért? Mi az, amiről még nem tudok?
A gitárom együtt sírt velem. Csak emlékezni kívántam. Emlékezni. Mindig. Rá. Amikor festett ihlettel gazdagodtam. Amikor alkotásra ébredt, én is felébredtem.
A képeit zenébe öltöttem, mint cérnát a tűbe, mint tűt a selyembe és eloszlott, szétfoszlott, egy álommá esett szét minden gondolatom. Csak a zene mentett meg engem a csúf fájdalomtól, hogy alkotni akarok valamit még, valami nagyon fontosat. Egy olyan dallamot, ami igazi mély önmagamból ad. Csak arra vágytam, megtaláljam, hogy ráleljek, és benne megtaláljam a hazámat, az életemet.
Mert a zene volt a vérem. Nem élhettem másnak, mert csak abban teljesedett ki minden létem, amiből erőt merítettem. A jövőmet illetően rá kellett jönnöm arra, hogy amíg nem találom meg a testvéremet, Évát. Nincs jövőm. Az apám a múltam volt. Az anyám az emlékem lett. A testvérem a jövőm. Ő lehet az, aki értelmet ad az eltévedt dallamoknak, s amíg egy helyben futok, addig a tűz tétova füstjétől belülről lélegzem és kifeszített testem összeomolva, mégis védőbástyaként a kínt emésztve üvöltött a csend barlangjából. Akkor először féltem életemben. Először és utoljára. Nem adtam tiszteletet a félelemnek. Az én félelmemnek nem hagytam szabad utat. Leláncoltam.
A semmi partjára erősítettem a kezeit, hogy soha ne érhessem el többé.
A kietlen ház, elkísért hozzá minden éjjelen. Csak egy árnyék voltam, aki nem találta a testét, hogy letelepedjen abban. Ki voltál anyám? Ki vagy apám? Éva? Ki vagyok?
Azok a levelek. Választ adhatnak mindenre. Ha azok a levelek is hazugságok? Nekem már ez rég nem volt elég. A kimondott szavak, a megkérdőjelezett valóm volt a létem.
Csak egy lépéssel előbb kellett járnom magam előtt, hogy tetteimmel megmutassam a világnak és Évának, azt a felismerést, hogy igenis: Van jövő.
„ Ita diis placuit”
Az vagyok…egy szellem önmagamban
Mindenem eladtam…vivere militare est
A tetteimmel határozom meg létem
Hallottam, ahogy álmomban ébredtem fel
Megfestett arcom mögött a hold tétovasága nevetett
Suttogtam:
Te voltál?
Te szültél?
Elmerengve fáztam s láttam az óceánt
Kettészeltem hajómmal a fuldokló mélység sós dalát
Mely Rólad szólt: Anyám
Két kezemmel töröltem le arcomról a színeket
Benned ami él: az már a végtelen…
Messzeség…
Küzdök…harcom önmagamért és : Érted szól
Állok most előtted. Állok a világ tetején…vivere militare est
Ki vagy? Én voltam.
Te voltál.
Lettem érted.
Te leszel.
Amíg élet van.
Nincs soha vég.
Ő valahová máshová, én a verseimbe temetkeztem és csak a dal mentett meg engem. Addig akartam élni, ameddig csak énekelhettem.
