Előszó
László
2007. augusztus 1.
Soha nem hittem a véletlenekben. A sors adta lehetőségeket megragadva gyűjtöttem azokat a pillanatokat, amelyeket tettekre váltva megvalósíthattam. Megváltottam a mai modern mesét, a sztorit, a nem megszokott eseményekbe való belecsöppenést, hogy így sodorhassam önmagam az álmaim valóságába. Mert az álmok tápláltak, ennem és innom adtak ebben a felborult világban ahol a semminek a vége látszott. Megérte? A válasz nem kötelezett semmire. A kérdésekre nem felelt.
Nem vártam el senkitől, hogy megmagyarázza a lehetetlent. S tehetetlen mivoltomban elmerengjek. Mely számomra létezhetetlen szónak számított…
Mentem. Elindultam. Megérkeztem ebbe az elveszett, bonyodalmakkal teli eseménybe, amely végeszakadhatatlan utat nyitott elém…
Talán minden pára úgy suhant el az életem labirintusából, hogy kapálózva fojtogattam a levegőt ismeretlen lények között. Onnan kitaláltam? Nem.
Ez korántsem volt ilyen egyszerű…
Nem alakíthattam a váramat, mivel homok volt körülöttem minden és gyakran jött eső.
Beborultam, fáztam, nem kérdeztem. Így semmit nem érthettem.
A magam világa egy világ volt. Az emberek világa más világ. Kivettem a részem belőle, elnyerve nemtetszésemet. Elég volt.
Összetalálkoztunk, titkainkat fedtük fel, bántottuk magunkat és el akartunk másoktól venni mindent. Mikor nekik sem volt semmijük, de vágytunk megérteni egymást és a megoldást másokból próbáltuk előhívni.
Pedig mindannyian tudtuk, hogy az erő az a mi kezünkben van és nekünk kell azt nyújtani a világ felé, de féltünk azt megtenni, mert a világmindenség nem értett meg minket.
S a mi világunkat sem értette senki, hogy miért?
Mert valójában kitaláltunk magunknak egy álmot és a homokvárunkat is mi saját magunk döntöttük össze. Néha nem is akartuk bevallani, de így volt. Légvárak vették az életünket körül, nem akartunk a jóból felébredni.
Az idő múlása rávilágított a fényre. Kimutattuk árnyékunk.
A halk szavunk.
A kiáltó akaratunk.
Lettünk, amivé formáltak minket.
Gyurmafigurák lettünk, saját kezünkben, mi saját magunk.
Eloltottuk lámpásainkat, elfújtuk gyertyáinkat.
Felnőttünk.
Szétnéztünk.
Megálltunk a labirintusunk veszett végzetében, pedig csak logikusan kellett volna kiszámolnunk azt, mik a határaink. Azon kívül maradtunk.
S hol volt a kiút?
Neki akartunk menni a falnak.
Igen.
Tudtuk, hogy visszapattanunk. Azt is tudtuk, hogy visszavernek minket, de kitörtünk.
Ez a mi háborúnk volt.
Úgy érintettük meg a holnap szabadságát, hogy belevertük kínjainkba a múlt emlékeit.
Táncoltam a szél ritmusára. Elfújt gondolatokon, a felhőket szelten pislantottam a változásra. Minden alakzatot kiolvastam a világ mozdulatából, ami folyton háttal állva ringatózott a szívemnek. Igyekeztem megfordítani magamat és ezt úgy tettem, hogy átgázoltam a saját életemen.
Sikerült?
Általában, amit szeretünk előre elképzelni, az a tény nem valósítja meg önmagát.
A jövő nem adja magát ilyen könnyen.
Miért is tenné?
Van elég ideje.
Élet…
Meghajlítottál!
Szavadra képzeltél,
S én néztelek.
Figyeltem sóhajtó gyorsaságod.
Minden lélegzetvételedhez
Árnyam ízét adtam.
Feladtam?
Soha!
Meghajlítva tapadt
Arcom alakzatodra
Ívedre táncoltam
Összes sarjam hírnökét.
