Mindig is rajongtam a zenéért. Túlságosan is. A szenvedély, az a fergeteges szenvedély, amit bele tudtam önteni a dallamokba, ahhoz az elhatározáshoz jutatta el gondolataimat, hogy nekem van mit keresnem a zenei porond, csúszós talaján. Mert az volt. Sikamlós és nem csak a jó irányban. Még pontosan emlékszem rá. Húszéves lehettem koromban, 15 évvel ezelőtt, egy fejemből kipattant szikra ötlet hatására lobbantottam lángra nyers zenei ösztöneimet: zenekart alapítottam. Kill Time. Így neveztük magunkat. Azok a fiúk voltunk, akik ölték az időt, nem hagytuk meghalni. A lázadó dobok ütései pattintották szívemben a ritmust. Az akarat tett erőssé. Ez az akarat, pedig egy bennem uralkodó dinamikai lépcső magaslatait ostromolta.
Arra vágytam arra, hogy az égig felérjek. Nem ment egyszerűen. Erőm egy részét a kudarc tényébe öltem bele, és az orron bukás veszélyét is el kellett viselnem. Mint egy elnyűtt cipőt, de nem egy elnyűtt életet, amin ne lehetne napról napra javítani és jobbá tenni azt.
Ma is látom a körülöttem zajló, ellentétes véleményeket. Egyesek szerint egyáltalán nem volt tehetségem a zenéhez. A családom is úgy látta, hogy csak egy gyerekes hóbortnak minősülő akciót vittem véghez, aminek nem lehetett tudni, mi lesz majd a végítélete, a befejezése.
Az anyám folyton azzal nyaggatott, hogy szerezzek magamnak tisztességes, emberi munkát.
A mai napig hallom a szavait, a mai napig végigkövette az életemet, hogy figyelt rám.
- Zsombor, drágám! Ideje lenne valamit tanulnod, vagy tisztességes munkát szerezned.
Különben az önbecsülésed sérülni fog és nincs neked szükséged arra, hogy egész nap a drogos haverjaiddal lófrálj! Ugye, nem szedsz valamiféle drogot? Ugye, nem?
Szedni nem szedtem, ki sem próbáltam. Az anyámnak mindig igaza volt, persze amiben igazat adtam neki. Az ital és a cigaretta azonban mindennapossá vált. Zsongás volt, mértéktelen szintig. Pörögtem. Összekovácsoltam a bandát. Igaz, az akkori haverokból, akikkel akkoriban lógtam. Azokkal a jó fej, tehetséges srácokkal. Én voltam a szólóénekes. Valamint volt egy jobb kezem, Anna a társam, az énekesnő mellettem. A dalok szövegét jórészt én írtam.
Először csak lemásoltam a nagy zenekarok mondatait. Mit gondoltam én? Azt, hogy egy új 20. századi Jagger lehetek, aki a gördülő köveivel a hírnévig szalad és bezsebeli az őt illető elismeréseket. Bizony, beleképzeltem magam a nagy színpadi koncertekbe, hogy Mickel vacsorázom, minden nap új lányokkal gyűröm a lepedőt és a Pazar szállodai szobákban pezsgőben fürdök. Velük. Az eszemnek nem lehetett megálljt parancsolni, nem voltak rám érvényesek a „ kresz” szabályok.
A kudarc azonban előbb megtalált, mielőtt megalkothattam volna eredeti, való formám. Másfél éven keresztül nem is volt semmi gond: zsinórból megőrültünk a koncerteken és a rajongók is ezt éreztették velünk, hogy ez így volt jó, amit csináltunk. Persze, nem csillogtunk, viszont a fellépés, a turnék lehetőséget adtak, hogy „ megismerjem önmagam”.
Aztán Miskolcról felköltöztem Pestre. Ugye, közben felvettek a közgazdaság-tudományi egyetemre. Aztán kezdtem belemelegedni az ottani légkörbe. Egy kicsit elegem lett belőlük, mármint a zenekarom tagjaiból. A basszusgitáros, Józsi, művésznevén csak Joe- nak hívta magát, folyton nehezményezte azt, hogy visszafojtom őt, „nem engedem szabadon lélegezni”, kibontakozni. Máshol, mondtam: megteheted, de nem az én zenekaromban. Különben is: találok helyetted mást. Aztán sorban mindenki, valamilyen hülye indokkal lelépett. Én maradtam, meg a mikrofon.
Talán igazuk volt, túlságosan öntörvényű voltam, és csak az valósulhatott meg a zenéből, amit csináltunk, ami az én ízlésemnek, színes fantáziámnak megfelelt. Vagyis: amit én akartam,
Hard rock és rock and roll elemeit vegyítettem, kevertem. Próbálkoztam. Az én akaratom akkor azt követelte: valami újat kell alkotnom, ha magam, egyedül is, de mennie kell. Hát hülye voltam! A kis hálátlanok. Én meg jól elszúrtam az egészet. Jó volt csapatban dolgozni, hogy is tudtam volna egyedül a durvaságommal együtt élni? Ezek után kaparhattam a falat. Aztán fel kellett, hogy nőjek: amatőr szinten zenéltünk, nem voltunk annyira ismerős arcok. Az elején még talán igen, akkor azok voltunk. A fejemben igen, a többi csak varázs, színesítés volt. Vágyálom. Állandósultak köztünk a belső harcok. Levágattam hosszú barna hajam, a kor divatjának megfelelően. Inkább látszottam lázadónak, mint rock zenésznek. Vallottam magamról, de nem adtam fel. Az egyetemen a harmadik évemet tapostam, amikor belebotlottam Joe –ba, egy dark klubban, a pesti belváros zuhatagában. Három hónap múlva összeálltunk. Újra. Rájöttem, hogy kompromisszumok nélkül nem lehetek a rock műfaj megtestesítője. Én pedig nem adtam fel olyan könnyen semmit.
Egészen addig maradtunk együtt, amíg a munkám elszólított külföldre. Mindenki szabad utat kapott. Csendben váltunk el. Mára olyan emberekre volt szükségem, akik a megszokottnál erősebben és kifejezőbben énekeltek és önmagukat adták elő. Zenészekre, akik egyéniségek. A közeljövőben a sok ifjú férfi közül egyet már ki is választottam. Indultam is a pályaudvarra, hogy végre találkozhassam vele. Amiről ő mit se tudott. Azt sem, hogy én ki vagyok. Azt sem, hogy milyen komoly szakmai terveim vannak vele kapcsolatosan.
