(4) László -Ugyanazon a napon

Ha néha kedvem szottyant egy kis kiruccanásra, csak fogtam magam és szó nélkül leléptem.
Sosem érdekelt, hogy éppen az aktuális csajom kiverte a hisztit az miatt, vajon mikor jövök vissza. Nem ígértem semmit. A zenének éltem, az adott hely szelleméhez tartoztam. Bejártam egész Európát. Egyszerűen beleszagoltam a levegőbe és tudtam: semmi nem állíthat meg. Amszterdamban voltam utcazenész, de dolgoztam pincérként is. Nem az én formám volt. Kiszolgáltam. Adtam. Elvettek. Nem rendített meg a tudat, hogy mindig így lesz. Játszottam utcazenészként is, koldultam, vállon veregettek vagy belém rúgtak, de tűrtem. Voltam, aminek lennem kellett. A legjobban azt imádtam, amikor körbelengtek a csajok. Játszottam a macsó szerepét, ilyenkor felkaptam magamra egy bőrdzsekit, egy helyes cipővel, tarka inggel és egy vicces, bohém kalappal fűszereztem be az élményt. Jelmezekbe bújtam. Álarcot viseltem, álmosolyt fabrikáltam az arcomra és úgy tettem, mint aki a boldogság szigetén ütött partot. Féltem saját magamtól, féltem a saját harcomtól, de nem a nőktől.
Amint előkaptam a gitáromat beleremegett a gerincük az élvezetbe, habzsoltam a szívüket. Ha úgy tartotta kedvem, csak továbbálltam. Ilyenkor persze durcásak lettek és értetlenekké váltak. Egyszer az egyik azt mondta:
- Nézd, Laci ha nem találtad meg még a helyed ebben a rohadt városban, nyugodtan elköltözhetsz, sehol sem lesz jó neked, bárhova mész. Tudod, attól, hogy teljesnek érezd magad, hogy önmagad lehess, a fejedben kell helyre polcolnod magad. Egy könyvtár vagy, sorokban rendszerezve, téma szerint. Érted?
Értettem is, meg nem is akartam megérteni. Alacsony, barna, vállig érő hajú, széles szájú nő volt. Soha nem rejtette el véka alá a dühét, alapjában véve szerettem benne, hogy ennyire a lelkén viselte a sorsom. Nem kellett volna. Sosem sértődtek meg, ha leléptem. Most is.
Nem volt időm közölni velük. Mindig volt más állomás. London: gyönyörködtem a városban, végigsétáltam a Milleniumi gyaloghídon és fotóztam. Izgalmas volt ez az életstílus. Amikor 1996- ban minden formájában felépítették és megnyitották a Shakespeare színházat, a Globe-ot, dúskáltam a reneszánsz és modern drámák, zeneművek káprázatában.
Musicalszínházakban jártam, gazdag asszonyokkal. Szolid élvezeteket nyújtott számomra biztonság, amiben akkor éltem. Mint minden fiatal, én is meló után belevetettem magam az éjszakába, bárokba, klubokba jártam. Éjszakáról éjszakára jártam, amik összefolytak a nappalokkal. A munka és a szórakozás összemosódott képpé tette az akkori álmaimat.
Ha meguntam a várost, másnap már magam mögött hagytam az egész sznob divatvilágot. Következett Nyugat-Európa. Berlin. Na, ezt a várost utáltam, az építészeti remekművekben elveszettnek éreztem magam, kopottnak találtam a szürke életet. Minden szecessziós és klasszicista stílusban nyomult, az épületek lelohasztottak. Felhagytam a fotózással kis időre. Bérlakásban laktam, nem vertek az árak a földhöz, négyen laktunk egy fedél alatt, közös fürdőszoba, konyha. Volt egy nőm, Lilinek hívták. Kis formás, rövid, szőke hajú kékszemű, érett gyümölcs volt ő számomra. Követett Párizsba.
Kettészeltük a várost, a vad hatalmas szívét, furcsaságát az elnyűtt hétköznapoknak. Párizsban több fantáziát láttam. Királyi hely volt, a legjobb ahová valaha is betettem a lábam.
Mivel már nem volt pénzem újra belevetettem magam a fotózásba. Imádtam. Kultúra volt a köbön az életem. Utcazenészek, mutatványosok vettek körül, a nyüzsgés, a zsongás beindította bennem a gépezetet. Többnyire szobrokat fotóztam. Isteni szépség rejlett bennük. Parkokban reggeliztem, ebédeltem s vacsoráztam, ha úgy alakult.

Bámultam a képzeletembe és fotóztam. Egyszer elmentem a Pére- Lachaise-temetőbe és meglátogattam Jim Morrison sírját. Ott megígértem magamnak, ha eljövök Magyarországra, csak a zenélésnek fogok élni. Ő az otthonom, ahol tágra nyitott szemmel meghittebb légkörben valósíthatom meg a terveimet. Tudtam, kissé irreális álmokat dédelgetek és egy fillér nem volt a zsebemben. Az utolsó pénzemen még egy vonatjegyre futotta.
S én is futottam. Magam elöl, a valóság elöl, egy úton, ami mentén nem láttam megállót. Nem is létezett. Foltok tarkították a szememet. A bizonytalanság és az állóvíz ölelt át a takaróm helyett. Budapestre jöttem. Lilla nem jött velem. Nem akartam, hogy nyakába vegye a gondjaimat. A Keletinél beültem egy étterembe. A zsebemből előhúztam egy fényképet, amin egy hosszú feketehajú kislány képe szerepelt. Olyan érzésem támadt, mint akit folyamatosan szemmel tartanak. Ahogy a kávémat ittam, a fejem balra - jobbra sanda tekintettel emeltem a külvilágra. Mozgó pincérek, újságot olvasó férfi, fiatal pár gyerekkel.
A fényképet gyűrögettem. Magam elé tettem, megfordítottam.
A kép hátuljára a következő sorok íródtak:
- Sok szeretettel anyunak és apunak. Éva…
Sokáig ott ücsörögtem és a fényképét nézegetve elmerengtem. Körülbelül egy fél óra múlva tettem ki a lábam onnan.
Kifelé menet valaki hátulról megveregette a vállam, rám kiabált, úgy tett mintha ezer éve ismernénk egymást.

- Pajtás! Olyan jó, hogy látlak, mi újság a házad táján? Te csibész, hova tűntél el ilyen sok időre? Csak nem nő van a dologban? Megnősültél biztos.
Szinte éreztem a felindultságomat és azt, hogy mindjárt szétrobbanok. Közbe vágtam.
- Ne haragudjon uram, de nem ismerem önt.
Vörös hajú, alacsony, vén férfi volt. Hajléktalan talán. A kezei szárazak voltak és megfásult az arca. Egyre jobban követelőzővé vált a magatartása. Majd egy szempillantás alatt felém kapott a kezeivel és rángatni kezdett.
- Mit dugdosol ott kispajtás? Mutasd csak!
Egy hirtelen mozdulattal kitépte a kezemből a fényképet.
- Adod vissza azonnal! – kiáltottam.
- Farkasszemet néztünk egymással. Elém ugrott és lobogtatta a képet a kezében. Eszeveszetten hadonászni kezdett össze –vissza a levegőben és kárörvendően vigyorgott. Bolondnak tűnt és nagyon agresszívan viselkedett.
- Így akar meglopni? Miért lenne szüksége magának erre a képre? – üvöltöttem. Nem is figyeltem a körülöttünk lévő megdöbbent tekintetekre, mégis láttam az arcokat.
- Ami neked fontos, az nekem jól jöhet, pajtás.
Őrülten hadonászott a levegőben és egyre jobban megmutatkoztak rajta az őrültség jelei. Egy pillanat múlva futni kezdett. Én pedig utána eredtem, de sikertelenségemre nem tudtam fülön csípni. Az utcára kiérve egyszerűen szem elöl vesztettem.

Egy nagyot rúgtam a levegőbe! A fenébe! Megálltam a főbejárat előtti buszmegállóban. A busz dudált eszeveszetten. Én pedig nyomát vesztettem a fickónak. Átfutottam a túlsó oldalra, hátha még meglátom valahol, de sehol nem láttam őket. Csak pár értetlen tekintet szegeződött rám, mint egy mesterlövész fegyvere.
- Hát ezt nem hiszem el! Elkezdtem szédülni, majd a fejem a két kezemmel megtámasztottam. Káromkodásom közepette, egy jóvágású férfi alakja rajzolódott ki elém, először homályosan láttam őt, de amint kitisztultam, láttam, ahogy felém közeledik, lassan magam előtt pillantottam meg. Kezében, valami kis papírral.
- Ez a tiéd, ugye? Az előbb cseréltem be egy tízesért. Nagyon harapós volt a pasas.
- A pénz szűke pedig sajnos néha nem irgalmat szül. Tessék.

- Igen, az enyém, néztem rá sandán és kritikusan felmértem a helyzetet.
Eltettem a képet a zsebembe, de egy ferde pillantást még előtte vetettem rá, s hirtelen
egy szomorú kislány arca nézett rám, érzékcsalódás, hallucináció, gondoltam.
- Most én is tartozom magának egy tízessel?
Elnevette magát. Én meg csak hümmögtem neki. Olyan 180cm, 30 körüli férfi volt, kifinomult vonású, amolyan üzletember féle, vasalt ingben, olyan benyomást keltett bennem, mintha valami titkos ügynök lett volna.
- Kicsoda maga és mi volt ez az egész?
- Zsombor vagyok - mondta. Aztán kezet ráztunk.
- Nem tartozik semmivel. Az a fickó bolond, itt dolgozik az építkezésen.
Én vezetem a brigádot. Elnézést a kellemetlenségért. Természetesen lesz visszhangja a dolognak. Több értékes tárgyat is találtunk nála.
- Tudod, tehetnél nekem egy szívességet – közölte velem az idegen, Zsombor.
- Komolyan? Én nem kértem tőled semmit. Miért segítenék neked?
- Lehet, hogy nem kérted, de tehetsz valamit. A mai világban furcsának is tűnhetnek azok az emberek, akik ilyen helyzetben ezt teszik, az igaz. Nem vagyunk mi ehhez hozzászokva, csak páran és az nem a többség. A többség nem is figyel, csak végignézi a műsort, mint az esti híradót. Nézz körül, mindenki néma és süket körülötted.
- Ha úgy is van, jó húzás. Nem akartam vitatkozni vele. Olyan gyanúsnak tűnt nekem, sosem hittem a véletlenekben, megkörnyékezett a mondanivalója, olyan előre megírt forgatókönyvnek látszott. Én lennék a főszereplője? Aztán megadtam magam.
- Mondjad, mi lenne az.
- Este elmegyünk a Bahnhofba, aztán elmondom miről is lenne szó.
Nem adtam értést a szavaimnak. Rábólintottam. Már fűtött a kíváncsiság, ki ez a fickó és mi jár a fejében. Biztosan ismeri a húgomat és tudja a titkomat. Talán az apám küldte rám, hogy eltávolítson Évától. Ha ő bármire képes, én benne vagyok abban, hogy leállítsam. Utáltam azt, ha valaki szított, ha valaki rosszat akart. Én békét kívántam. Képesnek tartottam magam rá, hogy megtegyem.