Horváth Lívia

( 46) Laci, 2008. november 8

Ha lenne egy napló, ami az egész életüket végigvezetné egy olyan úton, ami csak a képzeletükben létezik, akkor Önök mit tennének? Napról napra követnék a történéseket, eseményeket és hitetlenkedve várnák, hogy a következő perc mit fog hozni? Kíváncsian, esetleg reménykedve állnának ezen az úton, vagy megdöbbenve és kétségbeesve figyelnék a jövőt?

 Ha azt mondanám, hogy van egy napló, ami csupán a képzeletünk szüleménye, és ebben a naplóban azok vagyunk, akik soha nem akartunk lenni, de a fantáziánk nem szabott határt a vágyainknak és felvettünk magunknak egy nagyon is élhető szerepet? Civilben egy galériában dolgozom, festményeket adok el. Amúgy zenész vagyok, a szegényebbik fajtából. Van egy zenekarom, ahova jelenleg női dobost keresek. Innen jött az ötlet, hogy kitaláljak magamnak egy képzelt életet. A napló pedig illett a képbe. 

Minden egyes képzelt napomat, egy kerek történet jegyében közöltem, de valahogy krimibe illően összekuszálódott minden. Zsombor, amolyan nagyravágyó féle menedzser volt. 

Folyton Felipe aktuális barátnője után koslatott, hobbyból meg zenélt. Az a fajta ember volt, aki mindig mindenhol meg akarta magáról mutatni, hogy ő mindenkinél különb. 

Kereken illett abba a játékba, hogy ellopja a képzelt történetemet és összekuszálja. Elege lett a naplómból, elege lett abból, hogy csak ’ kishalként’ tüntetem fel a történetben. Véget akart vetni Felipének is, aki Éva, Dorotea és Julia homályába ütközött. Belegondolt abba, mi lenne ha Felipe rosszul járna. Dorotea és Julia, lányok a suliból, amolyan okos és értelmes féle lányok, akiket a fiúk mindig akartak.

 Felipe pedig ügyesebb volt, mint Zsombor. Éva pedig az ikertestvérem. Felipe vágyott rá. Persze, a történet teret adott neki a romantikus udvarlásra, de csak a képzeletében. Vagyis az én képzeletemben… 

Mindenkit én találtam ki olyannak, amilyennek látni akartam, ahogy magamat is. Aztán voltak helyzetek, amelyekbe nem szívesen keveredtem bele, de hát a fantáziám nekem engedelmeskedett. Csak a képzeletemben tudtam elviselni, hogy olyanok amilyenek. Sokszor nem akartam olyannak látni őket, ahogy viselkednek. Aztán valahogy Zsombor, megsemmisítette a naplóm. Megnyugodott. Miután véget vetett ennek a bonyodalmas küzdelemnek, azt hitte valójában vége is lett az egésznek, pedig nem így történt. 

Mégsem vádolhattam meg „gondolatlopás” címén. Hogy mi lett az anyámmal? Az anyám alapjában véve békességben élt az apámmal. Az apám testvére Frederik volt néha az, aki szerette volna anyámat közelebb tudni magához. Igaz, apám utazott a munkájából adódóan sokat külföldre. 

Éva meg sírt anyám vállán, hogy ő is menne. Mindig vele akart menni. Egyszer vele is ment és elveszett. Apám unokatestvére, Tibor és én, három hétig kerestük őt Párizs utcáin, mire megtaláltuk egy étterem konyhájában. Beállt énekelni huszonévesen egy bárzongorista mellé. Mi több, össze is költöztek úgy, hogy bárki is tudott volna az egészről. Nadja valójában a zongorista exneje volt. Féltékeny és irigy volt Évára. András, pedig a legjobb barátom volt. Az egyik gitárosom. Megbízható, dolgos srác volt. 

Civilben a banki szférában nyomult, üzleteket kötött. Sokat utazott Európában. Tudják, ha valóban beindul a karrierem, majd jobban csinálom, nem állok szóba idegenekkel a pályaudvaron, nem rúgok be, és szerintem Felipe is végiggondolja a nőügyeit. Frederik békén hagyja az anyámat, Zsombor lehiggad, és mindegyik udvarló komolyabban áll hozzá a nővéremhez. Aztán Rony, a Leopoldo és a többiek? 

Az apám korán, tíz évvel ezelőtt, tizenhat éves koromban halálos betegségben halt meg. Rony festő volt, anyám beleszeretett. Anyám menekült Frederik elöl, Rony karjaiba. Egyszer úgy alakult, hogy Rony és Frederik konfliktusba keveredett egymással lent a Balatonnál, egyik koncertünk alkalmával. 

Rony és az anyám kora délelőtt éppen csónakáztak, amikor Frederik felborította őket mindenestül. Részegen beúszott a vízbe, és az ijedtségtől ő is és anyám is majdnem elmerült. Zsombor és anyám közt semmi sem történt. Zsombor engem akart csak bosszantani, hogy van köztük valami. 

A kis Leopoldo valójában az én fiam volt, és Julia a feleségem, aki imádott táncolni és amíg el nem vettem, előtte sokat éjszakázott bulikban. Óvtam a bároktól, meg az ilyen helyektől. Már csak Éva miatt is. Az egész napló csak az én képzelet szüleményem. 

Ez az én légváram. Ha homokvárat építünk, az csak homokvár marad, bárhogy is nézzük. A képzeletünkben fennmarad örökké, de a valóság, az egészen más. A természet maga eldönti, hogy kell neki, vagy megtartja magának, mint emléket, miután lerombolta. 

Vagy egész egyszerűen meghagyja magának, mint várat, aminek majd mindenki a csodájára jár. Valljuk be, az utóbbi a legvalószínűtlenebb, de nem lehetetlen. Csak az lehetetlen, amit sohasem képzelünk el másképp. A képzelet pedig nem valóság, így igazából nem is létezik. 

Nem kell léteznie. Homokvár az is, semmi más. Az emlékek pedig csak emlékek. Vannak és nincsenek. Ennyire egyszerű ez.



Vége

(45) Felipe, ugyanazon a napon

Julia színpadra lépett, Dorotea pedig mellettem ült, a csajok szerint nevezett Moulin Rouge nevezetű bárban, ami elég lepukkantnak látszott. A sok piától bűzlő alak, a tánctéren vonagló nők alsóneműjébe gyűrt koszos pénzek, és a nyáltól hemzsegő részeg pasik viselkedése alábbhagyta az érdeklődésemet, az egész este iránt. Nem ismertem ezt a Juliát, de ezek szerint Dorotea-t sem ismertem soha igazán, pedig az együtt töltött szerelmes évek azt támasztották alá, hogy mindig mindenben egyek és őszinték voltunk. Most ennek az álomnak sem volt már semmilyen igazlét alapja. Minden gondolatomat elvitte valami, nem itt voltam. 

Nem értettem mi történik és mi ez az egész érthetetlen történés az életemben.

Az elmúlt egy év okozta nekem ezeket a furcsa eseményeket és egyre csak bonyolódott minden. 

A fiamat sem láthattam, már nem is hittem benne, hogy van egy fiam. Olyan volt minden a szemem előtt, mintha mindent csak álmodnék és vártam az ébredést, de nem jött. Egyszerűen úgy éreztem a kártyavár amit Lacival építettünk, jobban beékelődött a föld felszínébe, mint bármi más dolog. Amit valaha is elképzeltem, annak most az ellenkezője kezdett megvalósulni szerénynek mondható életemben.

Nem álom volt ez, de nem is valóság. Julia mosolygott Dorotea- ra, majd megszólalt a Livin’ on a prayer. 

A dinamikus Bon Jovi nóta. Dorotea ügyet sem vetett rám, kézen fogta Juliát és a színpadra invitálta. Teljesen magamon kívül voltam az értetlenségtől. 

Villogtak a fények, kiabálás és mulatság volt körülöttem, de nem tudtam nevetni.

 - Felipe gyere! – Mozdultak meg Dorotea szavai a fülemben, félig kábán, álmosan.

 - „ Wild one” One one”.”Real wild child”..Nem tudtam mire vélni, a szavakat. 

Majd megszólalt a jó öreg Iggy Pop nóta.

 - Gyere! Mozdulj! – de meg sem moccantam, inkább nehéznek éreztem magam és mozdulatlannak akartam látszani. De ők csak táncoltak és táncoltak, megállás nélkül mozgott a lábuk, a csípőjük, a karjuk összhangban tartotta az éjszakát. 

A hangszórókból a” Pour some sugar on me” szólalt meg, Def Leppard bandája bezzeg benne volt a buliban. Mozgatta jobbra –balra Dorotea-mat és az ismeretlen Juliát.

 - Egyik pillanatról a másikra egy kis alakot kezdtem látni, igaz homályosan. 

Felém kezdett jönni, egyre jobban látni kezdtem azt a …fiút… 

- Hallgass a mamára! – rám nézett majd elfutott előlem… 

- Várj, hé kölyök! Várj meg! 

Utánaeredtem. Dorotea öltözőjében sikerült utolérnem. 

A fiúra néztem. 

- Ki vagy te? –kérdeztem tőle, finoman.

 - Leopoldo. 

- Leopoldo… 

- Te ki vagy? –kérdezte tőlem a fiam. Már nem voltam benne biztos, hogy ez a kissrác, a fiam. 

Semmit nem tudott rólam, vagy mégis?

 - Én Felipe vagyok.

 - Felipe? Igen, így hívnak. 

- Te Rony fia vagy? – kérdezte tőlem és nagyon megdöbbent voltam a kérdése miatt. 

- Nem, nem vagyok Rony fia. 

- Ki neked Rony, fiam? 

- A nagyapám, Rony a nagyapám. De most nincsen itthon, máshol van. 

- Hol máshol van, fiam? 

- Miért szólítasz engem fiadnak? – mustrált engem meglepetten. 

 - Ne haragudj kölyök. Csak nekem is van egy fiam, annyi idős mint te… 

- Játszhatok majd a fiaddal?

 - Leopoldo, én vagyok… 

Az öltözőbe lépett Dorotea. Mosolygott, szerintem erősen gyógyszerezett volt és Julia meg ugyanúgy azt művelte, amit ő. Együtt műveltek valamit, amiről még fogalmam sem volt mi lehet az. 

 - A fiamat faggatod? 

- Nem, ne haragudjatok. 

Elmegyek. 

- Nem mész te sehova, Felipe! Ennyi ideig magamra hagytál, ennyi időre! Azt sem tudtad, hogy…

 - Leopoldo, kérlek menj ki Juliához! A fiú rám nézett és hosszasan figyelt engem, majd szomorúan kiballagott az öltözőből. 

- Sajnálom, Dorotea. 

Miért nem szóltál nekem előbb a fiúról? 

- Nem szóltam, mert elmentél és olyan hamar történt minden. Elmentél és nem hívhattalak vissza, mert menni akartál és nem tarthattalak vissza. Neked ez az életed, sosem fogsz megváltozni és miért is tennéd? 

Nem haragszom rád, csak másra számítottam. 

- Menyasszonyom van.

- Vágtam ki magam az igazsággal. 

- Igen. Van valakid, értem. Persze. Tudhattam volna. Gondolhattam volna. Semmi baj.

 - Elmehetsz. 

- De Dorotea? Ok nélkül nem hívtál volna ide, mi a fene történik körülöttem? Körülöttünk? 

 - Meg kell ismerned a Naplót, és akkor tudni fogod Felipe. 

Tudni fogod. 

- Milyen naplót és Leopoldonak mi köze van Rony-hoz? Ahhoz a Rony-hoz, aki után Laci nyomoz… 

- Laci? – vágott vissza Dorotea. 

- A srác, akinek a dalszövegét Julia énekli nap mint nap. Néha úgy kell tennem Felipe, mintha vele lennék. Különben megőrűlne szegény. 

- Várj, Dorotea…Ezt nem értem.

 - Honnan tudsz te Laciról és ki ez a Julia? 

- A Napló mindenről tud, Felipe. Azt is tudja, milyen zenei ambíciókat dédelgettek ti ketten. 

Remélem sikerülni fog, őszintén remélem. 

- Dorotea! Hol van az a Napló? 

- Juliánál volt, de miután elolvasta így kezdett viselkedni, ahogy. 

Aztán itt járt egy férfi, és elvitte. Én nem olvastam el, de folyton erről beszélt. 

Ha Rony élne, biztosan tudna rajta segíteni. 

 - Ki vitte el a Naplót, Dorotea? És mikor?

- Zsombor, Zsombor vitte el – kiabált a szoba bejáratánál Julia, Leopoldoval együtt. 

Most ő a soros… 

- Ő, a soros...? 

- Mi folyik itt, tudni szeretném végre! 

- Felipe! Hallgass és ígérd meg, nem olvasod el azt a Naplót!

 Nem szabad elolvasnod, fakadt sírva Dorotea. Aztán megsimította a kezemet és közel hajolt hozzám. 

 - „ Valamikor nagyon szerettelek, Felipe!” – súgta a fülembe. 

 - „ Valamikor nagyon odavoltam érted! Azért aki vagy! A Napló azonban mindent megváltoztatott és el kellett menned, de nem hibáztatlak érte. 

 - Dorotea? Ki írta azt a Naplót? Mégis, miről beszélsz?

 - Ki írta? Ki írta? Mi írtuk. Az élet írta. Te írtad. Én írtam. 

Bárki aki elolvassa, rájön, hogy ki írta… 

Nem tudtam, minek az eleje és a végkifejlete van egybegyúrva, de azt tudtam, ha nem találom meg azt a Naplót, akkor mindannyian odaveszünk…..valahol….

(44) Laci, 2008. november 7.

 - Laci! – Mi folyik itt?
 Nem tudom Évi, egyszerűen nem tudom, mi történik most. Nem áll össze a kép!
 - Figyelj Évi! Én most elmegyek Felipe után, te ki ne tedd a lábad a házból. Valami
bűzlik, nem stimmel. Nem szeretném, ha bajod esne!
- De Laci, nem maradhatok…
- Pszt! Kérlek, tedd azt, amit mondok!
 - Rendben van, de kérlek, testvérkém, ne hamarkodd el a dolgot! Nem szeretnélek ismét
elveszíteni téged! Meghatódtam. Még nem hallottam ilyesmit Évi szájából, világéletemben én kerestem
őt, a világban. Most ő félt engem…
- Ne aggódj! Nem lesz semmi probléma. Épp itt az ideje végre, hogy kiderüljön minden
 igazság, Zsombor, meg Rony, a dalszöveg, Dorotea….
 - Nem furcsa valami, Laci?
- Mire gondolsz?
Hosszan néztem Évire, olyan bizonyossá vált a tekintete, a dolgok iránt.
- Hát…tudod, az apánk sem az apánk…
- Hogy érted ezt, Évi?
- Úgy, hogy az apám testvére nevelt engem. Apánk meghalt abban a kutatásban, amit az őserdőben
 végzett.
Aham. Na jó.
Én most elmegyek, és kiderítem, mi a fene folyik itt. Előtte előkerítem
Zsombort és magammal viszem őt is. Szerintem ő többet tud, mint amennyit elmond.

Laci…!
- Igen? Valami baj van, Évi?
Csak állt ott és nézett rám, nem tudta mitévő legyen. Olyan volt, mint aki be akart
vallani valamit, és a lélegzetem kezdett elállni az idegességtől…
 - Igen, baj van. Zsomborról van szó. Már terveztem, hogy elmondom, de eddig nem
láttam ennyire fontosnak a dolgot. Így hallgattam az egészről.
- Nem értek semmit már. Már magamat sem értem, komolyan mondom. – feleltem a nagy nyomoromban, mert legszívesebben kifutottam volna a világegyetemből…
- Zsombor ölte meg Ronyt.
- Micsoda??? –vágtam vissza kétszer is a kérdést Évinek.
 - Biztosan rosszul hallottam valamit, ugye?
- Nem, nem hallottad rosszul. Zsombor tette. De baleset volt, nem akarta bántani. Rony
erőszakoskodott velem. Túl sokat ivott és drogozott, nem tudta mit tesz…
- Hagyd ezt abba! Miért nem szóltál erről már régebben?
 - Akkor sem stimmel semmi…Ki ez a Julia, Rony lánya?
- Nem tudom. Laci, tényleg nem tudom!
 - Mennem kell!

Dühös voltam és tanácstalan. Szerettem volna arra gondolni, hogy minden gondolatom
megvalósul ezek után. Azt szerettem volna végre tudni, mi köze van mindenkinek,
mindenkihez. Teljesen az eszemet vesztettem, nyomozás ügyben. Tibort hívtam telefonon, de
nem vette fel. Viszont, Zsombor felhívott…
-Igen?
- Laci, te vagy az?
- Igen, én vagyok.
- András vagyok…
- Mi a fene folyik itt? –fogtam a fejem, mert már kombinálni sem voltam képes az eseményeket…
 Zsombor eltűnt…
- Eltűnt? Mégis, hogyan? Hova tűnt el?
- Nem tudjuk. Senki sem tudja. Olyan furcsán viselkedett. Délben ebédet hozatott
 magával egy ételfutárral. De semmit nem evett. Itt van az asztalán kihűlve az étel.
 Zsombor meg sehol. Az autója sincs itt. Azért téged hívtalak Laci, mert találtam
valamit az íróasztalán.
- Mit találtál?
- Egy borítékot, valami Juliától. Nem ismered véletlen ezt a hölgyet?
- Nem igazán András, de már tudni szeretném.
 És mi van abban a levélben?!
- Levél nincsen, csak boríték…
- Á, zsákutca…
 - És még valami..
- Mondd, András!
 - Hallottam, hogy telefonon beszélgettek. Zsombor idegesen fel – alá járkált ma egész
 délelőtt. Szépen elcseszte a próbánkat is. Így nem lehet koncertre készülni. Ennek a
pasasnak teljesen elment az esze. Nem érdekli az egész. Folyton Felipét és téged
emleget. Hogy a régi csapattal akar dolgozni…Tudod, nem értem mit kavar, de jó lenne ha megtalálnád és végre leülhetnénk a dolgokat megbeszélni, mindannyian.
 - Mennem kell!

Letettem a telefont és siettem Andráshoz. Majd azt a terveztem, hogy Felipe után megyek. Úgy éreztem a szálak ott fognak összeérni….

(43) Felipe, 2008. november 6.

Elképzelésem nem volt róla, Dorotea mit keresett Spanyolországban. Portugáliában élt, nagyon sokáig. Gondoltam, majd elmondja átutazóban van, ott dolgozik, vagy egyszerűen előlem menekült a számára félig idegen helyre. Sokat vittem a világban magammal, az igaz, de sosem említette, hogy ezt a vidéket annyira szerette volna, Cordoba pedig csodálatos volt. 

Ha nem is szólt, ha nem is tudtam róla, érezhette, hogy mit ketten, ott együtt voltunk, az Éden körforgásában, mindig és mindig ugyanott. Siettem okosan odatalálni a pontos címre, és izgatott voltam. Hiányzott Évi és tudtam, előbb utóbb gyanakodni fog majd rám. Folyton csak mentem, mentem, lépkedtem előre és kíváncsiságom egyre gyarapodott. „ Van egy fiad, Leopoldo…”

 Nem értettem, miért nem szólt előbb nekem. Mért kellett titkolnia előttem, és miért gondolta azt, hogy eddig a pillanatig vár. Kételkedhettem volna benne, hogy tulajdonképpen ez is csak egy játék, semmi közöm a fiúhoz, csak eszébe jutott, milyen jó volt együtt és a hiány őrli. 

De nem. Mindez csak az én gondolatom volt, és ahogy mentem egyre jobban tudatosult bennem a tény, hogy hamarosan előttem áll és szólni fog hozzám, valamit…. 

Napokon át vándoroltam már, egy vándorcirkusz volt az életem. Egyik este betértem Don fogadójába, ahol megszálltam. Kis poros, egérlyuk volt. Szoba ággyal, az ablakból a semmire néző ablakkal és minden csupa por volt. Nem ilyennek hittem a világomat. Mindig kitakarítottam magam mögött a tegnapot, hogy tisztán lássam a jövendőt. Megtisztítottam a csizmám, az úton egészen sáros lett és csak épített a jó adaggal a talpam alá. Szállt mindenfelé, az apró szemcse és szemem előtt érdessé vált a levegő, és illata az a dohos por, marta a látásomat. Orromat facsarta az emlékezet. 

Belenéztem a tükörbe. Régi önmagam hízott képe felegyenesedett. Az voltam, aki régen a zenészbálványok tehetségét kívánta magának, az ujjaimat pengettem a gitáron, tanultam a fegyelmezettséget, a hitet. A hitet, ami megszólaltatta azt a gitárt, az a hit ma is bennem élt. 

Ezzel a bátorsággal mentem neki most is az országnak, hogy majd a fiamnak játszhatok egy dalt. Egy dalt, amit én írtam. Nem ismertem, nem tudtam mire számíthatok. Kíváncsi lesz e rám, vagy elfordul majd tőlem. Befordultam a virágos utcasarkon, a harmadik utca, negyedik kereszteződésében. Zsákutcába jutva folytattam a menetelést. Messziről megpillantottam a házat. Barátságos környezetbe jutottam el. 

Amolyan anya-fia nyugodalmasan élünk típusú környezetbe, ahonnan a baj ki volt zárva egyszer s mindenkorra. Talán így volt ez jól és joggal nem tartoztam bele az életükbe. Hogyan is tehettem volna, hiszen eljöttem, elmenekültem és hagytam magam mögött minden kötöttséget, bár nem tudhattam… Nem szólt róla. Dorotea nem volt velem teljesen őszinte, és ha ő így tett, annak megvolt a saját oka, aminek nem lehettem a részese. Mert ő nem akarta. S amit ő nem akart, az ellen szándékkal sem tudtam volna tenni. Én voltam a jobban menekülő…. Talán önmagam elöl, mindig is. Nem készültem fel arra, mit mondok, majd amikor bekopogok és várok, várok az ajtónyitásra… 

Aztán odaértem.

 Megnyomtam a csengőt…. 

Semmi választ nem kaptam. 

 Egy öt percet várhattam az ajtó előtt, mire a hátam mögül egy női hang szólított meg: 

 - Felipe! – szólt a fülemben a fegyelmező, mégis gyengéden sziporkázó női hang. 

 Megfordultam és megpillantottam Dorotea-t. Megváltozott. Bár szépségéből és mosolyából nem vesztett semmit, számomra a keserédes szemei sem okoztak szomorúságot, mert egykor nagyon szerettem őt. Olyannak amilyen, és bizony az idő múlásával, minden veszít abból ami, és másmilyenné válik… 

Teszi hozzá az élet, a többit. Meg amit magunkénak akarunk, úgy változtatjuk a saját képzeletünkben, ahogyan éppen a kedvünkre van. 

- Szia, Dorotea. – Mondtam, talán halkan. Talán mély hanglejtéssel, magamban mormogva, hogy éppen elsuhanjon valami belőlem.. 

- Régen láttalak, de te semmit nem változtál. – Mosolygott felém, mintha minden akkor lenne, és nem most. Mégis ki kellett lépnem, a bűvköréből. 

- Gyere, Felipe! Menjünk be. Mondd, mivel kínálhatlak meg? 

Nem szóltam egy szót sem még, beléptem az ajtón. Csend volt. Gyerekhangot nem véltem felfedezni, sehol. - Gyere beljebb, érezd magad otthon. Biztosan elfáradtál.

 - Köszönöm, most egyelőre nem kérnék semmit, Dorotea.

 - Tudom, hogy neheztelsz rám. – szólalt meg hirtelen, arca csüggedt és mégis magára mosolyt formálóan kedves volt. 

- Nagy meglepetést okoztál nekem, Dorotea. 

 Dorotea csak mosolygott. Mintha valami boszorkány –lakba kerültem volna. Minden átváltozott a szememben.

 Percek múltak el, és semmi arra utaló hangot nem hallottam, hogy gyerek lett volna a lakásban. 

A benti szobákat nem láttam, aludhatott is. De Dorotea nem invitált beljebb. A nappaliban leült mellém a kanapéra és mosolygott. Valami nagyon nem stimmelt, éreztem minden porcikámban.

 - Felipe, ma este lesz egy fellépésem. A Moulin Rouge –ban fogunk táncolni a barátnőmmel. Aztán Dorotea hangosan szólni kezdett valakihez.

 - Julia! Julia! - ezt kiabálta. 

- Julia, gyere ide!

 Aztán hirtelen a semmiből egy csodaszép hölgy lépett elém, szinte káprázott a levegő. 

- Ő Julia, színész –és táncosnő. 

- Örvendek. Kezét nyújtotta felém. Apró, finom kislány keze volt. Aztán hirtelen szorított egyet rajta. 

A csuklómat elkapta, és elégedett, fondorlatos tekintetével rám nézett:

 - Pszt! 

- Na, de lányok! Mégis mi folyik itt? Dorotea? Mi folyik itt? 

- Nyugodj meg Felipe. – szólt átprogramozottan Dorotea. 

- Mi történt veled, olyan furcsa vagy…és hol van a fiam? Dorotea, ez nem te vagy! Mi történt veled? És ki ez a nő, itt megmondanád?

 Senki nem szólt egy szót sem hozzám. Dorotea dúdolni kezdett egy dalt, majd Julia valamit énekelni kezdett hozzá…

Egy számomra teljesen ismeretlen szöveget, amit nem értettem:

 Rony-nak volt egy lánya. Julia, aki beállt modellnek. A szüzességet ugyancsak értéknek nevezném, tisztaságnak, a jónak, a nem pénzen vehető anyagnak. Miért kellett neki árat szabni? Mi az, ami még nem vehető meg. Mi az, ami még nem eladható? 

 Úgy éreztem, minden menekülési utat elzárt most tőlem az élet…

 Mintha elvarázsoltak volna ezek a szirének…

Horváth Lívia

(42) Laci, 2008. november 4.

Tibor információi szerint, Joe-t nem helyben, hanem külföldön kellett keressem. Az előkerült napló, Rony Flee tulajdona volt, ami Zsombor irodájából került elő. Még nem tudtam, anyám honnan ismerhette Rony-t, de eléggé közeli ismerősök lehettek. Abba is biztos voltam, a fickó nem a festmények árnyvilágába volt szerelmetes, hanem valami szorosabb kapcsolat fűzhette őket egymásba. Zsombor nem illett a képbe. 

A fogadás, Rony, az anyám. Rony már nem tud többet beszélni, tőle sosem tudhatom meg mi történt azon az estén. Vagy mégis? Elővettem a naplót és lapozgatni kezdtem. Az ujjaim el-elakadtak egy- egy lap oldalán, és olvastam. Dalszövegek, időpontok, fellépések. Dátumok. 

Számomra mind használhatatlan adat. Az egyetlen élő kapcsolat, Rony és köztem, a gitárom volt. Amin megtanultam játszani. Jobban szemügyre vettem azt, a képet. Az anyám házában volt fényképezve, ebben biztos voltam. Még akkor is, ha a színes nyomtatott oldal volt, nem valódi fénykép. Fénykép… Jutott eszembe, fénykép…Az eredeti képet kell megtalálnom, mert az többet mutat…El kell utaznom Rómába, anyám házába…Meg kell találnom Joe-t. 

Olyan megérzésem volt, Joe szándékosan bujkál előlem. Lapozgattam azt a naplót, oda vissza, átnéztem minden zugát. A gitáron kívül, Julia volt a mélypont. Sehogy nem állt össze, sehogy nem akart összeállni a történet, a dalszöveg, Éva, a gitárom és Rony között. Ha Rony ismerte az anyám, márpedig ismerték egymást, akkor Éváról szó eshetett. A gitárom pedig, nem hoztam el Rómából. Ez így nem lesz jó. Gondoltam magamban… Fogtam a laptopom, felmentem az internetre és rákerestem arra a dalszövegre, amit a naplóban találtam.

 „ Rony-nak volt egy lánya Julia, aki beállt modellnek…” Találtam egy videó klipet is. 

Viszont ez a dal, az akkori Kill Time zenekar klipje volt. Julia címmel. 

Valószínűleg Julia egy színész volt, hogy Rony lánya lett volna…kételkedtem… Lánya? vagy a szeretője? A dalszövegek nagyon furcsán tudnak megjelenni. A videóban egy fiatal nő táncolt, valójában akárki lehetett… Lementettem a videót, de előtte alaposan átnéztem minden egyes részletét. Joe, Rony, is szerepeltek benne. Mindenki a maga módján. Zsombor viszont sehol sem látszott, még a neve sem volt fellelhető sehol… Akárki írta a szöveget, valakinek az életéről írta, talán Juliáról szólt, talán másról, talán valakiről, akit nem is ismerek, vagy olyanról, akit nagyon is féltettem mindig is… 

 Hirtelen megcsörrent a mobilom. 

- Szia – szólt egy kedves hang. Éva volt.

 - Drága tesókám, aggódom érted. Mondd, merre vagy? 

- Semmi baj. – Válaszoltam. Segítened kell nekem, ennyi az egész. Olyan cérnát fűztem a tűbe, amit csak a jó látó tud visszafűzni belé…

 - Laci, megijesztesz… 

- Semmi okod rá, hamarosan találkozunk. Jól vagy?

 - Nem igazán. Felipe eltűnt.

 - Eltűnt? – hirtelen elfogott az idegesség. 

- Igen, hagyott egy levelet, hogy sürgős dolga akadt és vigyázzak magamra. Én ezt nem értem Laci, mi folyik itt? 

- Nem tudom, Éva. Nem tudom.

 - Van valami közelebbi információd, mégis hova mehetett?

 - Nem tudom, tényleg. 

Csak annyit tudok, hogy elutazott az országból. 

Repülőjegyet vett, ennek utánanéztem. 

- Elutazott…- hörögtem magamban…elutazott…

Jó oka lehetett rá, vagy a titkait nem volt képes már fedezni előtted. 

- Éva, próbálj összpontosítani. Hívtad, kerested? 

- Igen. - És mit mondott? 

- Azt mondta, amit a levélben leírt. Aztán nemrég találtam a szemetesben egy borítékot. 

- Borítékot?

 - Igen. Spanyolországban adták fel, valami Dorotea.

 - Dorotea? 

Dorotea, Julia, Rony….. 

Egyre mélyebben forgolódó álmok, ebben a zűrzavaros zivatarban. Most már nem csak Joe-t, Juliát és az emlékeimet kellett megtalálnom, hanem Felipe –vel kapcsolatos kérdéseket is… 

(41) Ugyanazon a napon, Laci

Az írásnak szenteltem a napot. Zenei ízlést nem válogatva, váltogattam a hangulatomat.

Anyám eltűnése után, sokat foglalkoztatott a halál kérdése. Így válogattam össze számomra kedves „haláli” metálomat, rockomat, meg a sirató bluest. 

Nem csodálkoztam azon, hogy egyszer jobban tetszik ugyanaz a lemez egyszer kevésbé. Ha 

az ember olyan ismeretlenbe kapcsolódik, amit valójában már régóta magában érez, akkor a változó megmozdul. Rossz napom volt, azért nem tetszett. Igazából, csak beleképzeltem valami mást is, amit még meg kellett tanulnom elérni.

Amikor erősen pszichogén a zene, akkor annak a megrázósága a saját gondolataim, és a történet párhuzamosságával összevont képzeletből származik. Mert mindig megalkottam a saját világomat, amiben körvonalazódtak a megírni vágyott sorok. 

Az agy elképzelheti a halált, ha az ember erre programozza be magát. Amire, meg valójában bevagyunk állítva, az nem egy stopperóra, hanem a túlélés. Ami a legtöbb esetben mindig a fájdalmas lelkiállapot.

A sápatagság sem következhet be magából a zenéből, egyszerűen az alkotójából érzem a negatívat, a képzelőerő megállíthatatlan. Az tesz tönkre, ami valójában a féltekében marad, és nem jön ki. Vagy az a része hasznosul, amiből képtelenség kivonni a valóságot. A halálról írnom, nem volt egyszerű. Félre is kellett tennem egy kis időre.

Eredmény? Nem fog meghalni az, aki képtelen rá. Sőt, nem is akar.

Aki a halálról csak képzelet alkot, az sohasem akar meghalni és nem is fog. 

Megfogtam a tollam és a régi füzetembe írni kezdtem. A dalszövegem, a bonyolult elmémnek köszönhetően utakat tört be az agyamban. Aztán nem tudtam, mennyire lesz kifizetődő az idő, amit a zenélésre szánok. Éberségem erőt adott. Megfogtam a tollam és a régi füzetembe írni kezdtem. 

Tibor legutóbbi nyomozása után, egy határidőnaplót adott át nekem, ami Rony Flee tulajdona volt. Joi Ronyval találkozott mielőtt az anyám eltűnt és anyám ismerte Ronyt. Ezt nehéz volt elhinnem. Ronynak van egy lánya, Julia. Most már őt is meg kellett keresnem. Valószínűleg a dalszöveg Juliáról szólt, amit a naplóban találtam. Felhívtam Tibort, mert tervekre volt szükségem. Olyan érzésem volt, anyámnak Rony nem volt jó hatással az életére… Arról fogalmam sem volt Joi milyen szerepet játszott az egész dologban, és a hollétéről sem lehetett mit tudni. 

Nem tudok nevetni. 

Elgondolkodtam, mert elgondolkodtató.

Vegyes érzelmeket ébresztett a gondolat. 

A gondolat, az értékén nevezhető értéktelenség,

amire mindenki figyelt. 

Volt egy ember, Rony 

aki nevet szerzett magának,

tudással és emberségével kitűnt

és aki értékén nevezhető. 

Egy ember, aki olyan emberrel volt kénytelen foglalkozni, 

aki talán nem is érdemelt volna nyilvánosságot. 

Rony-nak volt egy lánya, 

Julia aki beállt modellnek.

A szüzességet ugyancsak értéknek nevezném,

tisztaságnak, a jónak, a nem pénzen vehető anyagnak, 

miért kellett neki árat szabni? 

Mi az, ami még nem vehető meg,

mi az, ami még nem eladható? 

Eladható a szüzesség, eladhatóak az érzelmek? 

Eladható a saját magam, 

hogy bárki köpködhessen, 

hogy utánam kérdezzen, 

aztán marad a „sajnáltassam magam effektus”? 

Pénzt kellett csinálni a semmiből. 

Kiderült a lány nem is akarta elveszíteni a szüzességét.

Még csak 16 éves volt, 

egy ország mosolyogott rajta. 

Kit érdekelt, ha már több milliót ajánlottak érte?

Emberek? 

Nyissátok ki a szemetek, 

figyeljetek oda egymásra! 

Ne halmozzatok magatokra adósságot.

Ha sok pénzetek van,

tegyetek félre belőle, 

a luxus a mindent megveszek, 

csak játék, ebben az anyagias világban,

már az ember is csak egy 

eladható pénzhalmaz! 

Mivé formálódott az érték? 

Írok. Írok. Írok. 

Háromdimenziósan gondolkodva,

párhuzamot vonva, érték és

értéktelenség között. 

Nekem nem csinálta 

meg a hajam mesterfodrász, 

nem forgok flancos körökben. 

Lehet, ha megtenné sem dicsekednék,

mert lehet nem is tetszene.

Ilyen ez a világ.

Hogy nyomdába adjam a gondolataimat? 

talán még nem is álmodtam róla.

Talán igen, de hát az nem biztos, 

hogy álom volt.

Értékén kezelem én ezt a világot,

de nagyon nehéz értékén kezelni.

Emberek. szeretlek benneteket, 

nem magamnak írok! 

Reklamálok rendesen, 

de értéket akarok ennek a világnak,

és amibe belekezdtem, 

arról a pontról nincsen visszaút. 

Tovább és tovább lapoztam a noteszt. Évát épphogy megtaláltam, már sodródtam a veszedelembe. Éva neve is meg volt említve a napló végén, egy bejegyzésben. Ekkor kegyetlen forróság és félelem fogott el, szétesett a térkép a cél előtt… 

Az utolsó lapon, volt egy dátum, amit nem tudtam hova tenni. Valamint egy kép, egy gitárról amit felismertem. 

Ezen a gitáron tanultam meg gitározni…. 

És ki írhatta a dalszöveget?

(40) Felipe, 2008. október 30.

Az utazásom folytatódott. A véget nem érő, saját magam elöl menekülés próbára tett. Menekülni kívántam az arcom elöl. Látni akartam a félelmeimet. Ösztönöm hajtva képeztem magam a túlélésre. Zavartak az álmaim. Az életem pedig végtelen egyszerű lett volna, ha a könnyebb utat választom. Viszont a több elágazás nehezebb álmot épít, és szebbet, igazabbat hoz létre… 

Meg kellett tanulnom végre élni. Érzéssel, gondossággal. A haragot és mérget ellensúlyozni önmagammal szemben. Az élet egyszerűségét nem feledni és szeretni a szerethetőt. Évát… 

Lehet, hogy nem egészen olyan, mint én, de nem hagy magamra, ha vétkezek. Aki szótlanságomból mosolyt képes építeni a lelkembe…

Együtt folytatódott a világ ezután, ami eddig hiányzott belőlem, hagytam betöltse. Mert szükségem volt rá. Nem kértem tőle semmit, még azt sem öleljen át, mert ez annyira természetes volt. Jött, nem kérdezett, csak rám nézett. Hitt bennem végre valaki. Ő. Hittem benne és a régi berögződéseimet kívántam eldobni magamtól. Nem abból kiemelni őt, átruházni valami olyasmivel, amibe nem tartozik bele…

Döntöttem. Mellette. Döntöttem a zenélés mellett, Laci mellett, hogy megvalósítsuk a terveinket a zenei életben. Döntöttem, hogy meglátogatom Dorotea-t… 

Meglátogatom a fiamat, akiben önmagam fogom látni…S csak játszott a szél, a gitárom húrjain vonuló ujjak játszottak. Mintha az arcom simogatta volna a szerelmem, a csókját éreztem, a lágyságát, hogy itt van velem. A halk dallam a fülemre ült, az érzéssel dobbanó ritmus ölén forgolódtam. 

Hallgattam, pedig ordíthattam volna attól, amit nem akarok. S kívántam őt, hogy arra a dallamra táncoljon nekem, Évi. 

Féltem elmondani neki az igazat, de hosszútávon önmagamat csapnám be, ha elhallgatnám előle, a tényeket. Őt szeretem, semmi olyan gond nincsen, ami megállíthatna. Csak a szemébe kellett néznem, hogy tudjam, nyugtalanságom nincs többé.

Néztem, ahogy alszik. Néztem, a boldogságát. Minden szegénységemet elfeledve jártam szemeimmel az ajkán, a lélegzésén. 

Apró levegővétellel csitította magát, nehogy felébredjen. Még álmodott.

Az éjjelszekrényre tettem a levelet.. Évi, akitől felébredt magányom szótlanságából a kedvem. Itt kell, hagyjalak, kis időre.

De visszajövök, ígérem. Tudod, ígértem neked valamit és ez nem csak ígéret. 

Nem fogadalom, nem valaminek az megmagyarázása. Neked, nekem. Nekünk. 

Eddig is éltem, de nem tudtam milyen élni.

Ebben az életben a jobbá tett valóm, neki köszönhettem. 

Szia, szerelmem. Mennem kell, álmodj csak…. 

Minden út, akármerre is megyek, hozzád vezet. 

Nincsen olyan ébredés, ami megrendítene. 

Csak olyan árnyék vagyok, aminek te vagy a fénye… 

Bármerre is fordít a világ…

Horváth Lívia

(39) Ugyanazon a napon, Felipe

Az életem egy nagy fordulatot vett. Olyan fajta voltam, olyan zenészfajta, aki mindig mindent szeretett volna megmagyarázni. Fiatalabb koromban csapongó, de a lázadó vérvonal bennem maradt. Tudtam, van a férfi és a nő, akik összeillenek és vannak olyanok, akik mindent megmagyaráznak, miért igen és miért nem. Bár, nem is ezen múlik. Előbb utóbb egymásra találnak azok, akik ismerik önmagukat és felismerik a másik lelkében saját magukat. Nem kell itt a nőnek hajtania, a nő nem kocsis. A férfi pedig értékelni fogja a lelkét, a lényét. Nem kell a férfinak nyomulnia. Az a férfi, aki azt tudja, hogy nyomulni kell, az rég rosszul csinálja.

Mindenki önálló lény, nem pasit kell fogni meg csajt, a társprobléma ennél sokkal bonyolultabb, és bizony, aki összeillik elkergetni sem tudja a másikat. A legnagyobb összeveszés is csak arra ébreszti rá az embert, mennyire fontos a másik és minden szó azért van, hogy tudjunk tovább küzdeni. Együtt. Azért sok a válás is manapság, mert az emberekben már nincsen hit. Ezért vártam ilyen sokáig a dologgal.

Nem egymás személye ellen van gondunk, hanem a problémavilág lett a központ. A probléma, amit hordozunk a szívünk alatt, sok-sok ideig és a másikra öntjük, mint valami gipszet. Aztán hagyjuk az egészet, hogy lassacskán elkopjon. Eddig nem hagyta a büszkeségem, hogy beköttessem a fejem. Bár egyszer majdnem megtettem…

Aztán miért győztem volna meg az egész világot, a női nemet arról, hogy én vagyok a legjobb? Lehet száz nő is, ha egyik sem ér a szívemig. Ritkán éreztem valakivel olyan hullámhosszon magam, mint Évivel. Egy nő volt ez alól kivétel, a régi életemben Dorotea.

A volt barátnőkkel nem mindig „szerettem továbbra is megélni azokat a pillanatokat” amit vele igen.

Tudom, hogy feszültséget okoztam sokszor a nyomulásommal és szövegeltem.

No, ez nagy különbség. Hogy valaki elegánsan beszél, és kellemesen saját magát adja vagy színjátékot rendez a vad befogására. Évi mellett rájöttem, sosem a nő a vad. Mert igazából, ő fogott be engem és nem fordítva, a nő a vadász. Évi, az énekes, a nő. Aztán vajon a nő választ vagy a férfi? A férfi nem küzd, teper.

Ha éreztem nem kaptam visszajelzést, márpedig hiába van valakiben ösztön és küzd a másikért, ha ő nem akar téged. Vagy bizonyára össze sem illetek. Ilyenkor meg kell mondani nyíltan, hogy "nem". Persze van az a fajta férfi, akivel érdemes ezt a játékot eljátszani, a nő szívesen játszik, és ha játszani akar, elfogadja a közeledést.

Évi ilyen volt. Olyan természetesen jó.

De vannak határok, mindenben vannak határok. Megélni a jó pillanatokat, a spontán történéseket, a játékot, azt tényleg nehéz. Mert mindent túlfilozofálunk. Vajon melyik esélyesebb? Ha két személy hasonló egymáshoz, vagy éppenséggel különböznek? Hol találnak közös találkozási pontot? Márpedig ha a közös találkozási pontot keresik, akkor bolondul hasonlónak kell lenniük mindkettőjüknek. Ez nem törvény, nem szabály, nem jövendőmondás. Ez egyszerű tény.

Nem kívántam a múltamból táplálkozni és nem kívántam a mások irigykedő véleményeit a hátamon súlyként fájlalni.

Végre az voltam, akinek lennem kellett volna már oly régóta.

Évi teremtett újjá, mert megláttam benne azt a végtelen szellemet, aminek szükségét kívántam. Érzésekkel teli volt. Érzékiségétől hullámzott a levegő, lelkét előttem kinyitotta, ahova beléphettem. Hallgattam, ahogyan a szíve hozzám énekelt. Szerettem a természetességét, igazi nőként lépett fel, akárhová ment. Nélkülem is.

Már nem kívántam megmagyarázni a miérteket.

Semmi miértet.

Semmi magyarázkodást.

Egyet kivéve…

Két napja postafordultával kaptam Dorotea-tól egy levelet. Dorotea –t nagyon szerettem, akkoriban, de elváltak útjaink. Megkértem, hogy jöjjön hozzám, de nemet mondott. A zenei élet keményen vitt a zuhatagba és sokat utaztam külföldre. Ő jött velem, egy darabig. Fellépésekre jártam. Nagyon bántam, hogy nem foglalkoztam vele eleget. Nem vihettem magammal, mint a poggyászomat. Magyarországra sem, mert nem akart velem jönni. Titkok közt éltem.

Dorotea pedig Spanyolországban maradt a fiúnkkal. Igen, van egy kisfiam. Leopoldo.

… Én is csak a levélből tudom…

(38) Éva, 2 hónappal később…

Sétáltam a napsütésben, a Dunáról visszatükröződő fényben. Majd egyenesen hazamentem. Azon a napon egy új álom kezdődött. Elfeledtem minden valóságos mesét a régi álmaimban és nem gondolva rájuk, új életet kezdtem. Laci Joe-t készült megtalálni, ami eddig sikertelen történetnek bizonyult. András és Zsombor egy közös zenei projekten dolgoztak.

Én pedig Felipével összebútoroztam. Laci, a találkozásunk alkalmával elköltözött Zsombortól. Anyám halálhírét tragikusan fogadtam és Lacival, amikor közöltem, hogy az apánk valójában nem az apánk, azóta egy hazugságnak hitte az életet. Tibor folyamatosan nyomozott az ügyben, hogy kiderítse mi is történt azon az estén, de a kérdések kérdéshalmazzá változtak. Olyannak tűnt mindenki, amilyennek eddig sosem.

Minden megváltozott, a titkok egy része napvilágra hozták a miértekre a választ, de végül is nem adtak választ a hogyan –ra. Hogy történhetett meg, mindez velünk? Mi az álom és a valóság közötti határ? Már magam sem tudtam, mikor álmodom, és mikor állok valóságban az olvasó előtt. Készültünk az újévre, semmi meglepetést várva, de úgy döntöttünk Felipével és Lacival együtt, hogy Rómába megyünk karácsonyozni.

A hírt nem kürtöltük világgá, egy fellépést is elvállaltunk római klubban, a Fekete Tanyában. Források szerint, Joe sokat megfordult már ott. Sokan adtak koncertet arrafelé, főleg Ron annak idején, ott ütötte ki magát. „Apámra „bíztam a pesti lakást, aki már nem dühöngött Laci miatt. Felipével még nem volt kibékülve, de engem ez most annyira nem érdekelt. Tudni akartam, ki írta anyámnak azokat a leveleket. Tudni akartam Zsombor mit tud még az anyámról, amiről nem hajlandó beszélni. András vitte Pesten a csapatot, két új fiúval. Mi pedig a nagy útra készültünk, nagy útra készültünk az álmainkban.

Helyre kívántuk tenni az életünket, túl akartunk lépni a valóságon végre. Egy időutazást kívántam tenni, beletérdelni abba a fájdalomba, amit nem élhettem meg akkor, mert nem ismertem azokat az embereket, akiket mindig is ismernem kellett volna! Valaki színészszerepet játszott ebben a történetben, egy előre megírt szereplőt alakított, aki meggátolta azt, hogy eljussak az igazsághoz. Felipe megígérte, hogy mindenben segít engem és azért sem haragudtam már rá, amiért nem mondta el az elején, hogy ismeri a testvéremet. Miért lettem volna haraggal az iránt, akit szeretek? Hogy magamat bántsam a gyűlöletemmel, amire úgysem vagyok képes? Nem. Az álomhasadék kezdett szétnyílni és időben kellett cselekednem, amíg minden tény feltárása előtt be nem csukódik újra a szakadék.

Elmélkedésem közepette, hazaérkezett Felipe. Kérően rám nézett és szerelmesen a szemembe nézett. Elegáns mozdulatával azt súgta, készül valamire, talán arra, hogy érdeklődésemet kivívja. Titokzatosságot adtak az arcvonásai. Teljesen átadtam magam a megborzongás élményének. Testemet átjárta a hideg bizsergés és Felipe forró ajkának érintése kiverte az agyamból a gondolkodás lehetőségét. Lehelete a fülemhez simult és két kezem közé fogtam puha arcát. Magához font, hajamat sodorta az ujjaival és megtalálta a magában a tekintetemet. Ébredéssel köszöntöttem az érintését, és tudtam boldogabb, mint valaha!

- Évi! – csak ennyit mondott. Aztán elbotlott szavai közt, éreztem könnyei összemosódásának akaratát a szívemben…

Még ki sem mondta azt, amire olyan régóta vágytam, s egy pillanat alatt semmin nem habozva, feleltem neki, hogy igen! Igen, hozzád megyek feleségül..

Aztán ujjamra áldotta, a sorsunk pecsétjét…

( 37) Éva, 2008. október 15.

Zsomborhoz indultam. Öntörvényű voltam, ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Pedig nem volt ez mindig így, csak képzeltem egy képzelt életet. Magamnak. Sokszor éreztem, nem azt mondom és teszem, amit gondolok. Sok barátomat bántottam volna meg az igazsággal. Nem szerettem különösképpen megjegyzést tenni az embertársaimra, mert általában maguk is tisztában voltak a hibáikkal, nehézségeikkel és a kinézetükkel. Miért pont én lettem volna az, aki ítél? Mi és ki felett? Az élet arra tanított, hogy küzdjek és elfogadjak. Még így is voltak dolgok, amikkel nem értettem egyet, nem tartoztak bele az életvilágomba.

A sok titok csak rejtőzött mögöttem és ajtó rám volt csukva. A szerelmem settenkedett mellettem, az apám szellemként igazodott a mindennapjaimhoz és anyámról még mindig nem tudtam semmit. Itt volt az idegen, akiről álmodtam, itt voltak az álmos nappalok, amiben aludtam. Itt voltak a nagy kérdések, amikre nem kaptam választ. Álmodtam és álmodtam, képzeltem és éreztem. Elvarázsolt voltam a saját magam idegenségétől. S ráadásul az összes létező felhő goromba lett az égen. Zuhogni kezdett az eső.

- Az esernyőm nem fog sokat érni ebben a zivatarban, de azért magammal viszem. Olyan, mint Zsombor. Van, de néha hiába van…

Sosem voltam karrierista. Nem voltam hivalkodó, próbáltam a munkámban arra törekedni, ésszel és értékkel igazodjak a feladatokhoz. A lányaim, ők túlságosan a külsőségre és a büszkeségre fonták fel az életüket. Pedig a szépség nem onnan sugárzott, hanem a belső erőből, a tudásból, a tehetségből és az igazán szépségekben megláttam ezt a pluszt akkor elvállaltam a „kiképzésüket”. A szépség lehetett eszköz, az érvényesüléshez, de ezeket a lányokat a férfiak is csak eszköznek tekintették. Aztán amikor sírva borultak a vállamra, mint a kis mimóza Milla, akkor elhatároztam, nem hagyom annyiban azt, hogy így alázzák, és keményen felléptem az érdekében. Egy szép arc és mosoly, még nem garancia a sikerre. Okosnak kellett lennem, ha már mások helyett is gondolkodnom kellett. Zsombor ebben látta a saját gyengeségét, hogy én nem voltam ilyen nő, nem voltam hajlandó így cselekedni, pedig sok híres modellcég felkért, hogy ebben a „ szakmában dolgozzam”. Nem, már kislányként nem láttam magam ebben az életben. A fotózás, az ének és a titok. Ez a három dolog tartotta életben nálam a szerepet. Én voltam az, aki megörökít, nem az akit megörökítenek.

- Vajon, jól éreztem Zsombor izgatottságát a múltkor? – vágott mellbe a gondolat, hogy megint a régi vágyakat akarja belőlem kierőltetni.

Önzőnek képzeltem őt. Szerelmünk sem tartott sokáig, igazából csak rajongtam érte, nem volt ez akkora szerelem, csak bíztam benne, hogy jobb nálam. Ez vezetett félre, önmagamtól.

Ahogy az emlékeimben vágtattam, észrevettem, hogy késik a buszom. Pedig nem szerettem volna későn érkezni és előre bejelentett módon megjelenni a lakása előtt. Így hátha többet megtudok, nem tudja eltűntetni a nyomokat, a hazugságokat, amit rejteget előlem egy ideje.

Forró, szeles, idege október nézett az arcomba. Láttam a magam sérülékenységét ebben az egész kapcsolatban. Semmi közöm nem volt már hozzá, mégis muszáj volt hozzá mennem, mert sem Felipe, akit szeretek, sem András, akit szerettem nem árulta el azt, amiről tudnom kellene. András sem érdekelt, de Felipe egyre jobban gyötört engem, a fellépésein sem jártam, nem tudtam róla semmit, kivéve azt, hogy nagyon szeretem őt.

Megmagyarázhatatlan volt az egész kapcsolatunk. Amolyan bújócska játék, és folyton keresnem kellett őt….a lelkemben.

Azonban sokat sírtam én miatta, sokat, nagyon sokat.

Jött a busz, felszálltam és elindultam a belvárosba. Nem akartam metrót választani, mert gondolkodnom kellett az ablakból kifelé.

Amikor megérkeztem, megborzongtam. Megnyomtam a tömbházba épített kaputelefon csengőt.

Egy hang szólt, de nem téveszthettem össze, nem Zsomboré volt. Ebben biztos voltam. Talán? De nem akartam találgatni, mert nem volt értelme. Nem kérdezte meg ki vagyok. vajon miért nem?

Nem használtam a liftet, pár emelet csak nem tesz tönkre. Szedtem a lábam, egyre feljebb és feljebb, nem volt megállás. Amikor odaértem, kifújtam magam és becsengettem.

- Rögtön megyek .- Szólalt meg újra az a hang.

Beleborzongtam az egészbe, mert már minden porcikámmal tudtam, nem Zsombor fog ajtót nyitni nekem.

És az ajtó kinyílt….

Egy férfit pillantottam meg, egy fekete hosszú hajú férfit és hirtelen magamat véltem felfedezni benne. Gitár volt a kezében, valami dallamot dúdolt, nem értettem, mert az elmosódott valóság játszott velem. Csak néztem és ő is figyelt rám. Nem ismertem ezt a férfit, de tudtam ki ő.

Nem ismert engem, de láttam a könnycseppeket a szeme sarkában, láttam, hogy eleredt a könnyem és patakok telnek meg a boldogságomtól. Láttam, mivé változok az örömtől és láttam, milyen az amikor igazán szeretnek….

- Éva? – Csak ennyit mondott.

- Ki vagy te?

- Én vagyok. – Felelte.

Aztán odalépett elém és átölelt, a hajában éreztem a könnyeim, a könnyeit éreztem az arcomon.

Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre az álmomban ébredjek fel….

és tudtam, hogy most ez bekövetkezett….

(36) 2008. október 12. Laci (A turnénak vége…)

(A kedves olvasók, vagyis Önök nem hihetik azt, hogy az élet olyan egyszerű. Vajon, hogy lehet az, hogy Laci és Éva még nem találkozott egymással? Én tudom a választ, de Laci még nem tudja, hogy a legjobb barátja, az ikertestvérének a szerelme…)

Titkokat halmozott fel a tányéromra az élet. Megjártunk egy csomó helyet, felléptünk hazai fesztiválokon, majd Bécsben. Az állandósult nyüzsgés, a koncertezés kikészítette az idegeimet. Keveset aludtam, nem úgy koncentráltam a feladatokra, ahogyan azt jómagamtól elvártam. Zsombor nem fogadta pozitívan a bécsi akciónkat. Én pedig Zsombort. Lantos Úr is behívatott az irodájába és nem volt rózsás a hangulata. Felipének észrevehetően nem a dalszövegíráson járt az esze és folyton elmaradozott, késett a próbákról. Észrevehetően rejtegette előlem az új barátnőjét is. Kezdett szétesni a csapat. Andrással nem lehetett kommunikálni. Mindenki élt a saját maga kis világában, és ez nem volt így jó. Minden elromlott. Viszont nem szállhattam ki, és nem is akartam kiszállni. Új bandát egyik pillanatról a másikra nem tudtam volna magam mellé képzelni. Össze kellett valahogy ragasztanom újra a meglévőt. Tudtam, hogy erre csak Joe a megoldás. Senki más.

Joe- ról annyit tudtam, amennyit a lapokban olvastam. Meg amennyit Zsombor mesélt róla. Öreglegény nem vitatom, de nem az évjárat püfögteti rosszul az autót. Ez a guitarra jobban szólt, mint csak sejteni mertem. Végignéztem a tizenöt évvel ezelőtti koncerteket, lestem a szólóját, és csak igennel tudtam rá felelni. Joe-nál nyeregben volt a gitár, és azok az akkordjátékok, amiket tőle hallottam, nem a megszeppent zenei világról árulkodtak. Zsombor szerintem kissé irigy volt iránta, és túlságosan kételkedett saját magában. Ezért szakadtak szét, ezért nem figyeltek egymásra. Tudtam, hogy meg kell keresnem Joe-t és hatnom kell rá. Azt is tudtam, Lantos és Zsombor sem fog ellenem vétkezni, ha ezt a meccset eljátszom egy döntetlenre…( Bizony.)

- Te komolyan azt gondoltad, hogy a zenélésből meg fogsz tudni élni? - hunyorított rám Zsombor, s közben az arcába szűrődő fény megvilágításából magából kifordult arca megdöbbentette az enyémet is.

- Idejössz a világ végéről, egy idegen országba, ahol semmid sincs, és semmi sem köt ide. Én a helyedben okosabb lettem volna, és nem teszek olyasmit, ami nem a helyénvaló.

Egy szót sem szóltam, hagytam hadd jöjjön ki a sodrából.

- Megkukultál?- nézett rám bambán, mint aki nem tiszta. Akkor sem szóltam, csak elröhögtem magam.

- Most meg mi olyan vicces?- düledezett, és tekintetével próbált ostromolni.

- Zsombor, azt tudom sosem vagy eszednél, de ilyen önző már nem lehetsz, hogy megtilts nekem dolgokat, hogy találkozzam a testvéremmel. Nem a tulajdonod. Ő nem egy tárgy, holmi ékszer, amit felhúzhatsz, majd levehetsz az ujjadról, ha kedved úgy tartja.

- Márpedig ez akkor kemény harcnak ígérkezik, barátom. Aztán én nem tiltottam meg neked semmit. Te tiltod meg magadtól a dolgokat.

- Egyelőre, te laksz az én lakásomban, szereztem neked protekciós munkát, úgyhogy ha boldogulni akarsz nélkülem, akkor minderre a kényelemre nincsen szükséged. Évát pedig én ismerem jobban és felzaklatná, ha a kis hazugságok csak így napfényre kerülnének. Testvérke a nagyvilágból belopja magát az életébe, és majd mindenki boldog lesz…

- Ennyire érzéketlen voltál velem szemben is – mordultam fel. Nem csoda, ha nincs most veled, és nincs jogod így beszélni velem!

Ez a hangvétel nekem egyáltalán nem tetszett, legszívesebben a földbe döngöltem volna a puszta kezemmel, de csak gondolatban…

- Te féltékeny vagy! - hümmögtem az orra alá a nemtetszésemet.

- S ráadásul a bosszúd szeme hozzám ért most fel, de nem rám irányul - Zsombor, te őrűlt vagy!

- Lehet, hogy őrült vagyok, de legalább tudom, hogyan csináljam az őrültségeimet, gondosan megtervezve és beiktatva egyszer a gyakorlatban is…..

- Joe, ő mindennek az oka – váltott hirtelen témát a ficsúr, nem igazán vágtam mire célzott…

- Joe, így Joe úgy, a drága basszerom, a hihetetlen tehetséges gitárosom, akiért megőrült a közönség. Nem tudtam elviselni…

- Áá, vagyis beparáztál, nem is rám támadnak a rosszhiszemű zöld szörnyek belőled, hanem rá, ez szép. Legalább megkímélsz, mert ha nem akkor ide-vagy oda az ismeretség, meg a jótett helyébe jót várj. Én tudok segíteni neked.

- És tudok Ron Flashről is. Mibe keveredtél?

- Ez szép mondhatom, egymás ellen játszunk, egy csapatban. - Diadalmaskodni akart a szavaival felettem…

- Nem, nem, ez nem éppen így van, ha már átvágtattál a témán, hadd mondjam el, hogy tudatosítsam benned: Nem is vagyunk egy csapatban, így nem játszhatunk egymás ellen, én vagyok egy csapat és te egy másik, az én csapatomba nem tartoznak olyan álbarátok, akik képesek lennének egy csapaton belül arra, hogy hátba támadjanak…

- És ha nem élek meg a zenélésből, egye fene, nekem ez már nem erről szól. – fakadt ki magánkívül Zsombor.

- Gondolom, Joi-nak sem tetszett a csapatjátékod.

- Neki az nem tetszett, hogy jobb voltam nála. -Fűzte Zsombor tovább a fonalat, aminek már lassan nem is látszott a vége.

Komoly arcot vágtam.

- Én azt nem hinném.

- És Ron ő miben sántított?

- Ron drogozott. Keményen drogozott. Tanácsoltam neki, hogy időlegesen hagyja el a zenekaromat, és menjen elvonóra. De személyes támadásnak nyilvánította a segítő szándékomat. A felesége elhagyta és magával vitte a két gyereket is, Ron teljesen összeomlott. Nem bírt lépést tartani a zenekarral, az otthoni dolgait hagyta inkább veszendőbe. A család nem volt összeegyeztethető a folytonos utazásokkal, a fellépésekkel és a csábító kínálattal sem.

- Nők. Szóval nincs hűség csak kísértés, folyton ott a jobb csapatban a rossz ellenfél, a csapatjátékon belüli harc, a folytonos bűntudat. - Fejtegettem tovább a gondolatmenetét.

- Ha még csak az lenne. Teljesen szétcsapott a banda, Joe kiszállt, Ron nem élte túl a nyomást. Egészen az utolsó pillanatig hatni akartam rá, de nem ment.

- Mit akarsz most tenni? Újra összehozni a régmúlt szép idők emlékeit? Újra alapítanád a zenekart? Szerinted menne?

- Nem. Nem akarok új zenekart. Semmilyen zenekart nem akarok. Joe –t ezer éve nem láttam, azt sem tudom, hogy mit reagálna arra, ha felkeresném.

- És ha én keresném fel? – vágtam vissza most én a szavába, akkor talán még alkothatnák egy egészet, minden rossz kiszűrésével.

- Ne élj az illúziók kastélyában Laci, ez itt most nem az Alice csodaországban című darab. Ne fuss a riadt nyúl után, mert gödörbe vezet.

- Lehet, hogy odavezet, de rájövök, hogy a puszta kártyalapok nem parancsolhatnak nekem. Csupán tárgyak és…

- És? Most folytassuk Don Quijote De La Mancha-val?

- Örökké szélmalomharcot vívnál.

- Ez nem szélmalomharc, hanem csapatjáték.

- Meglépnéd? Hogy felkeresd?

- Miért is ne.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Már túl késő, csak kezdődnének újra a fellángolt bajok.

- Miből gondolod? Nem ütheted agyon a még el sem kezdődött terveket. Rendbe kell tenned magadban a kérdéseket és lépni kell.

- Csak hiszed. Joe a nehezebb gondolat.

- Mi már megöltük azt az időt. - Lohasztotta le a padlóra tekintetét Zsombor.

- Ébreszd fel az alvó oroszlánt, különben csak harcolni fogsz önmagaddal, falakat

építesz magadban, és nem hagy nyugodni az érzés, miért nem próbáltad meg.

- Segítek, és el is költözöm a lakásodból.

- Ugyan. Én csak…

- Te csak…? Meggondoltad magad? Nincs rá semmi szükség, elvégre igazad van, nincs ínyemre elkényelmesedni.

- Én pedig nem szívesen játszom ebben a csapatban. Édes a bosszú, nemde? Felgurítanád a múltam egy hörpintésre, mint nyári estéken a jó hideg sör mellé a jagert.

- Az a jó, ha keveredik.

- Te felkeresed Joe-t, és beszélsz vele. Én pedig belenyugszom, hogy nem szívesen hozom össze a csapatot…Meglátjuk. Idő kell hozzá. És Joe-val vigyázz. Sosem volt tiszta. Vigyázz, mert nagyon forrófejű és kemény fickó. Nehéz megütni a fejében a közös hangot.

- Szóval, összehozzuk a zenekart Joe-val, aki elfelejti a régmúlt bosszúságait.

- Azt kétlem, hogy elfelejti, csak szítja majd az elkezdett játékokat.

- És Éva? Vele mi lesz? Őt is bevesszük a csapatba?

- Laci, ez nehéz ügy. Én még meggondolom az egészet, a menedzselés dolog visszaüt. Ezt meg kell még fontolnom. Viszont a csapatot újítani kell, mert így nem életképes. Lantos így is dühös.

- Egy-két koncert erejéig még Joe-val, talán megérné.

- Szóval, nem mersz belevágni. Ha nem Joe, majd lesz más.

- Pedig ő kell a csapatba és nem két koncert erejéig. – Pillantottam közben a kezemen nyüglődő órám mutatóira.

- Ezt Lantos is meg fogja erősíteni.

- Lantos…- áradozott Zsombor.

- Lantosnak csak a pénz számít.

Vajon mi takargatnivalója van még Zsombornak? Fogalmazódott meg bennem a kérdés. A drogos ügyletei, a mások feletti indulatos ítélkezése, megrendíthette Joe-t is, és ha benne több ambíció volt nem csoda, ha máshol akart a tehetségével azonosulni.

Horváth Lívia

( 35) Laci, ugyanazon a napon (Bécs, turnéállomás, - a koncert után …virradóra)

A hotelszobám olyannak tűnt, mint egy kisebb „egérlyuk”, de megfelelő extrákkal volt felszerelve, mint franciaágy, besüppedős fotel és egy kétfiókos íróasztal, amerikai stílusban. Mert ugye, a tartalmát tekintve a Holy Bible, fellelhető volt benne, magyar kiadásban.

Ami szokatlannak tűnt, de gondolkodás nélkül fellapoztam és belemélyedtem a vallás rejtelmeibe. Mindig őszintén hittem Istenben, de egyetlen bűnöm csak az volt, hogy nem olvastam eddig a szentírást, komolyan és mélyre hatóan. Vagy ha a bűn, összetett fogalom, akkor ott van még a marihuánás cigi is, ami már olyan élvezetet adott nekem, mintha születendő sarjam ébredését várnám, a szeretett nőm méhében. Azt kaptam eddig az élettől, amit választottam, s azt nyújtom vissza a kezébe, amit eddig adott. Csoda, ha minden gyógyulásra szorul a földön? Hasogatott a fejem és a vállaim úgy viselkedtek velem, mint a ruhafogasok, amin tartogatom a súlyos göncöket. A mai fellépés alatt kinyílt az agyam a külvilágra és még mindig az éneklő tömeg hangjainak a mámorát leltem fel magamban.

A lézerfények visító ereje, rontottak a látásomon, s egyre jobban elhomályosodott előttem a tér. Pihenni vágytam és közben ébren lenni egyszerre, mert hajtotta a vérem, az alkotószellem. Kihúztam a bal oldali fiókot és visszacsúsztattam belé a Bibliát, aztán a jobb oldaliból kivettem egy folyós golyóstollat, mintha tudtam volna előre, hogy ott fogom megtalálni, de papírt sehol sem találtam hozzá. A fiók belsejét teljesen összefogta a kék tinta és a kis hézagokat a fában teljesen, kitöltötte a folyadék akarata. A vonalak kirajzolódtak, egybe összeálltak és örökre nyomot hagytak a fiók belsejében. Ami belül megsebzetté vált, ha kívülről épnek is látszott. A tenyerem apró ráncaiban is szétfolyt a bája csendesen.

Nem volt kedvem a fürdőszobáig elmászni, hogy lesikáljam róla a torkos megszáradt cseppeket. Bár ősz volt, kissé fülledtnek találtam a szoba levegőjét, ezért odatévedtem az ablakhoz, és kis résnyire kinyitottam azt, s széthúztam előtte a csipkefüggönyt, hogy azért visszafogjam a túlzott októberi szmogos levegő ízét. A falon lógó antik falióra mutatója sürgette a szemeimet, még épphogy elütötte az éjfélt, azon kaptam a magam eljárt felettem az álom. Takaró nélkül, háttal, fejet hajtottam a kissé dohos szagú díszpárnára, s közben az üres plafonon futtattam végig a mai nap eseményeit. Fáradtnak hittem a csontjaim, de az elmém még nem fogyatkozott meg, mégis a testem győzött s félig némán megkönnyebbültem, behunytam két kiégett szemem. Egy érzés hatására felnéztem, és pillantásom a szoba falára letelepedett pár másodpercre. A leheletnyi vöröses színű tapétát nyaldosta az ablakon beszűrődő tompa fény, ami villanó autólámpából szabadult fel s botorkált végig a szobán. A sötétség, nemsokára befestette a falakon futkosó aranyszín hatalmát, s fekete lénye hús szellőként lengette a fehér függöny szoknyáját, hirtelen olyannak tűnt számomra mintha egy angyal repült volna be hozzám. De az árny eltűnt.

Persze, elmosolyodtam, Mert eszembe jutott Felipe, aki, ma „őrangyalként” hozta értem a legjobb formáját, amit talán meg sem érdemeltem. Félig felültem a bevetetlen ágyon, hátamat görnyedten behúztam és vártam, előjön- e újra az a csodálatos idegen. A túlzott stressz okoz hallucinációt! Jutottak eszembe anyám szavai, aki mindig óvott a félelmeimtől, nehogy átéljek ilyesmit. Pedig mindig hittem olyan dolgokban is, amit szemmel sosem tudtam átérezni, s most, hogy ennek megvolt a lehetősége, a véletlenre akartam bízni magam. Persze, a véletlenekbe nem tápláltam hitet, mégis vártam, hátha meglátom azt az ismeretlen repdeső túlvilági valóságot. Mozdulatlanul, halk szabályos levegővételekkel azonosultam az éjszaka kedvével, és csak vártam. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy valaki hívogat, és a nevemen szólít: Laci? Hiszel annyira magadban, hogy megtaláld magad a világban? Ha nem gyere elviszlek oda ahol boldog és elégedett leszel magaddal! Gyere velem!

Hiszel benne? Hiszel…? Kábulatomból a józanság felé bandukolva tekintetemmel, egy forró, hosszú szőke hajú, fehér szárnyakkal ékesített női alakot láttam testem felett lebegni.

Mielőtt nedves ajkaimmal szólhattam volna bármit is, egy másodperc alatt köddé vált előttem bársonyos hangulatú zengő lénye. Felébredtem. Csak álom volt? Felkeltem.

Még nem kezdett hajnalodni, ahhoz túl sötét volt. Odamentem az ablakhoz és kicsuktam a beáramló hideg levegő marását a szobából, mert teljesen lehűtötte az arcom, az ujjaim alig hajlottak a merevségtől.

Visszafeküdtem, a gyűrött ágyra, felkapcsoltam a mellette ülő fiókos szekrényen tanyázó éjjeli lámpát. Kivettem a bibliát és a tollat is a fiókokból. A legutolsó lapokra lapoztam a könyvet, az üres, nyomdafesték nélküli szűz oldalakra és írni kezdtem. Az ujjlenyomataim, már biztosan maradandó károsodást okoztak, egy „szent helyen”, amire nem voltam büszke,

De a spontaneitást mindig is becsültem annyira magamban, hogy nem éreztem különösebb lelkiismeret furdalást az egész feladatban. Lassan hajnalodni látszott, a nedves köd belepte az ablaküveget. Kialvatlan voltam.

De álmatlanságom egy új dallamot szült a mai ifjúságnak.

Hét órát ütött az óra. Befordultam a fal felé, ne érjen a komor, sápadt októberi reggel köszöntése. Nem akartam róla tudni. El akartam takarni arcom elöl a valóságot, s egy ismeretlen álmok közé merültem, ahol az illúzióim kiteljesedtek, s mégis féltem magam átadni annak a különös érzésnek, mert a földön kívántam járni, nem a föld felett…

Megint azzal az ismeretlen árnnyal azonosultam, aki folyton, egymás után ugyanazt kérdezte meg tőlem, s próbáltam kimondani neki a választ, de nem sikerült. Kinyitottam a szemem és egy alakot láttam magam előtt, aki értetlenül előttem áll s egy pillanatra olyan volt mintha máshol lennék.

Laci? Magadban beszéltél, nem nagyon tudtam kivenni mi volt az, de az őrangyaloddal volt kapcsolatos. Szerinted neked rajtam kívül van őrangyalod? –Felipe kissé elmerengett, s én csak alig tudtam pár szót kinyögni magamból, olyan fáradt voltam, hogy nem is figyeltem rá, miket is mond. De hamar összeszedtem az erőmet.

Felipe?- ez az én szobám, menj ki és hagyjál még aludni! Kopogni nem tudsz?

Különben pedig kulcsra zártam az ajtót!

Felipe fülembe hasító kacagással próbált legyőzni. Éreztem, hogy hideggé válik a testem és a tüdőmből kilehelt hideg levegő a térbe fagy. Felipe szája színe lilává változott át. Nem is tudom ő volt e az, vagy valaki más.

Laci? A szellemek átjutnak az ajtón is, a kulcslyukon is, bárhol. Emlékezz! Gyerekkorodban is ezzel a rémtörténettel terrorizáltak téged! Emlékszel?

- Igen, érzem…gyermek vagyok és félek. Menj innen!

- Le kell győznöd a félelmeid Laci! Tedd meg! Különben mindig kevés leszel önmagad számára! Ha megteszed visszanyered az erőd és az önbecsülésed! Meg kell tenned!

- Nem tudtam megszólalni. Az ablakon befolyó szürke köd átnedvesítette a szobát. Fáztam. Láttam kinyílik az ablak és a különös szőke angyal, hatalmas szárnycsapkodással az ágyam mellé repült. Rám nézett és átéreztem a lángban égő vörös szemeinek varázsát.

- Gyere velem! Én tudom hol a helyed! – bájával próbált meghatni s testemmel kívántam az akaratának eleget tenni.

- Ne! – kiáltott fel Felipe! Ne higgy neki! – láttam, ahogy hirtelen megremegtem és fejemben átsuhannak a gondolatok. De még nem voltam képes megszólalni. Felkeltem s homályos szemekkel az ajtó felé indultam. A zárban nem volt kulcs. Megfogtam a kilincset és lenyomtam, az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Mint féllábú, rendíthetetlen ólomkatona meredten lecövekeltem. A halk október szellő, a hajamat lobogtatta, olyannak tűnt mintha ki akarná tépni a fejbőrömből az összes létező szálat. A halál tusáját vívtam.

Amikor szemeim homályából kitisztultam, egy női alak lépett elém. Barna, vállig érő hajába felkapaszkodott az erőtejes szél, ami engem is bántott. S egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy ki ő.

- Anya? Nem vagy valódi! Ez hazugság!

- Nem! minden igaz, amit látsz. Visszajöttem, s most visszakapom a fiam!

- Nem! Halott illúzió vagy! – üvöltöttem.

- A szőke árny a bal vállamra telepedett és magával akart vonszolni. Éreztem a lábam alatt nincsen talaj. A jobb karomat anya fogta és próbált ő is elvinni másik irányba.

- Az enyém! – szólt az árny.

- Nem! A fiam nem adom! Pokolfajzat!

Felipe csak nyugodtan figyelt. A reggeli állott szagú levegő megtörte teste harmóniáját. Elővett egy kis faládikát az ágyam alól és kinyitotta. Egy kis megfáradt könyvecskét vett elő, éreztem illata régi, dohos. Kinyitotta egy oldalon és olvasni kezdett:

„Ki bántva lett, s elmenekült,

Tán vadfolyók sodrásában evezett

Túl az éveken,

Hol a hold remeg

Ott kúszik szüntelen,

Álmodva életről,

Zokogva halálról,

A fény lelkében temetve lett.”

A szőke árny visítani próbált, de nem következett be, mert egy szempillantás alatt beleolvadt a kintről nevetgélő langyos fénybe, majd az ablakon kisuhanva elkárhozott.

- Fiam! – rebegett anyám hangja még, de minden jel arra mutatott, hogy hamarosan ő is megsemmisül.

- Mindent jóváteszek, kérlek bocsáss meg mindenért amit tettem!

- Itt a helyem. Nem ismerlek többé. Te csak kísérteni jöttél. Hagyj magamra!

Könnyei folytak szerteszét a padlón, ami lassan megtelítette a szobát. A víz ellepett mindent.

Láttam a tenger alá merülni magam s láttam őt amint elszívja az érett mélység, lehúzza őt, és vége lesz…láttam magam, ahogy felfelé csapkodva karjaimmal a felszínre úszom.

Felipe elkapja a jobb csuklóm s egy mozdulattal kiránt a partra. Aztán igazából felébredtem. Rémálmok ejtettek foglyul. A számból a díszpárnára folyt nyálam poshadt ízétől felfordult a gyomrom. Meztelenre vetkőztem.

A fürdőszobába osontam, kábán, értetlenül. Betörtem a zuhany alá és közepesen langyos vizet engedtem magamra. Majd csuromvizesen a kimásztam a konyhába és hörpintettem

Egy fél pohár jeges whiskyt. Ráültem az asztalra és fél óráig üres maradtam.

Mit is keresne Felipe nálam hajnalok hajnalán? Nincs itt.

Nem is volt. Csak egy visszatérő, befejezetlen álmot láttam. Megint. Az én titkom.

És az anyámé. Felipe új alakként jelentkezett. Miért? Eddig mindig lenyelt a tátott szájú óceán, s most úgy hittem megmenekültem, a fájdalmamtól.

- Őrangyal? Miért teszed ezt velem barátom? Érek vajon annyit, hogy megments?

Mindenesetre azt tudtam: sokkal többel tartozom neki, mint azt gondolná.

Hamar elhagytam a hotelszobát. Az utazótáskámba dobtam a bibliát is, hogy magammal vigyem a hitem. És a benne bűnhődő dalszövegemen járt az eszem, hogy megzenésítsem.

Kiléptem az ajtón. Mindent szanaszét hagytam magam mögött.

A folyóson a szobalány édesen mosolygott rám, takarítani indult, de amint fülemben meghallottam a vékony hangját, hogy felháborodott:

- Micsoda trehányak ezek a zenészek! Csupa tinta a függöny, ekkora orgiákat rendezni!

Megmosolyogtam. Bár csúnya viselkedés volt ez tőlem. De nem tudtam ellene tenni. Ilyen vagyok és kész. Ilyen is voltam mindig és ilyen is maradok. Az idők változnak, az álmok változnak, a valóság változik. De én olyan maradok mindig is amilyennek megteremtett az anyaföld.

( 34) Felipe, 2008 szeptember 28 – (Turné, Bécs)

- Istenien néztek ki drágáim, hamarosan kezdődhet a pokol!- A Spanyolországi kalandjaim felvágták a gondolataimat. Legszívesebben megőrültem volna, a koncert előtt már, és kéjes hangulatom támadt…Laci! Gyere egy kis immunerősítőt venni! Nézd a lányokat, mennyire a színpadra kívánják magukat! Laci?

- Merre vagy? Az előbb még itt volt, most meg mintha a föld nyelte volna el! A vicces mosolyom, kezdett aggódóan anyáskodóvá válni.

- Jól van. Semmi gond.

Van még egészen egy teljes óránk, tengernyi időnk van, addig magamba szívok egy kis friss levegőt, egy kis éltető sugallatot az égből, egy kis halhatatlan varázst a mélyből. Oldom magam egy kosznyi meditációval, és talpam alatt lebegő talajon járhatnak a gondolataim. Erre van szükségem. És erre a fellépésre, de Laci elnyomja bennem a magabiztosságom. Most minek remegjek rajta, mit csinál?

Káromkodni kívántam, meg Lacit helyretenni. Valami azt súgta, kissé szétesett a hirtelen nagy lámpaláztól.

- András? Nem láttad Mr. Csábos fiút?

- A füléig húzta a száját, a bamba szemeivel meg úgy nézett rám, mintha karót nyelt volna.

- Aggódsz érte, anyuka?

- De cinikus vagy. Beszívtál?

- Én nem, de Laci nem kizárt.

- Csak nem te láttad el, valami fincsi kis droggal?

- Azt inkább magamnak megtartom, az ínségesebb időkre.

- Vagy a koncert utánra, nemde? Nem hinném, hogy bespájzolnád magad nélküle.

- Ma biztos szükségem lesz rá, főleg ha Laci nélkül kell színpadra állnunk.

- Miért láttad valahol?

- Hát nem is tudom.

- Te azt hiszed a játszópartnered vagyok?

- Felipe, ne fűtsd túl magad, mert még odaégsz!

- De paprikás a nyelved, elárulnád végre, hol van?

- Az ő baja, nem a tiéd, ha elmenekül a feladat elöl. Gondoltam, hogy gáz lesz a fickóval.

Odaléptem Felipe orra elé és belevájtam a szemébe a szúrós tekintetem, mérgesen felhörgettem a torkomat, és farkasszemet gyakorolva néhány másodpercig figyeltem megrezdülnek e az arcvonásai.

- Azt hiszed rögtön eldobom magam? Azt mondta bent felejtett valamit a turnébuszban, mindjárt jön. Az más kérdés, igazat mondott e. Elégedett vagy?

- Tudod András? Te vagy a gáz, hogy így beszélsz róla.

Mindenki megvan, mindenki felkészült a nagy show- ra. Azt hiszem merényletet kellett Lacival szemben elkövetnem. Meg kell keresnem. Jól nézünk ki, mint a kisiskolások a szünetben.Bújócskát játszunk, fa mögé bújunk, és jól elhahotázunk, ha megtaláljuk egymást.

- Azt mondta erősítőt kell vennie,a gyomrára. Gondolom a turnébuszban horpaszt, vagy még rosszabb.

Kezdtem kijönni a sodromból. Az öltözőn keresztül kivágtattam a hosszú folyosó hátsó kijárata felé, ami nekünk zenészeknek volt „kibúvó” a nagy rajongói tömeg akarata ellen. A nagyvárosi sportcsarnok, ugyan…egy kis tömeg elől nem menekülhetsz el, lányok kedvence….!

Botrányok hőse címre vágysz, akkor hamar arra a sorsra juthatsz, hogy az újságok címlapjára kerülsz egy kis olcsó szöveggel, ami megbélyegezheti a karriered. Mintha régi önmagam után kellett volna futnom, a szép régi idők emlékét felkavarni. Ami azt sugallta: Ha hányinger fóbia jött rám, jobb volt kidobni a taccsot, így koncert előtt…Laci, ezen túl kell esned!

A turnébusz üres volt, csak a szétszórt ruhák hevertek mindenhol, az ágyon, az ágy mellett…

Legszívesebben ráhúztam volna egy- két kortyot az ír whiskym- ből, amit az utazótáskámba rejtettem el, pont ilyen idegoldó pillanatokra…na, ne!

A táskámba nyúltam, de a Ballantines-om, nem volt ott! Na, tessék!

Érdekes lesz ez a mai fellépés!

Puff !

Az én piám lesz az oka, ha kidől itt nekem!

Meg kell találnom, nem szeretném, ha kirúgatná magát a csapatból! A rossz hírnév engem is megcsap ám!

Laci?

Hova a fenébe tudtál eltűnni egy pillanat alatt?

Emlékeim nem csaltak meg soha, én is elkövettem néhány hibát, mikor belekezdtem a szakmába. Én is oltári nagy hévvel indultam neki országnak-világnak, és aztán volt, hogy vesztesen kerültem ki mindenből. A túlhajszoltság, olyan volt számomra, mintha egy veterán cadillac száguldozott volna az államok sztrádáin, rajtam keresztül. Aztán a rock and roll dallamok súgták volna a fülembe: segítsen rajtam a drog, meg a pia, akkor jobb lesz elviselni a lámpalázat, a korán jött sikert, a hullámvölgyet, a kiégettséget. De nem lehettek túl nagy vágyaim, vagyis voltak. A kivillanó arrogancia, ebben a körben túl nagy fontossággal bírt. Nehéz volt megmaradnom, olyan embernek, amilyennek megszülettem. Nem hibáztattam Lacit, de az irány, amin elindult, inkább a háta mögé vezette őt, mint előre…

Lépteket véltem felfedezni, de közben kalandoztak a gondolataim. Kinéztem az ablakból, nem láttam senkit jönni. Hé! Egy kéz hirtelen megveregette a vállam. András! Mit keresel te itt? Árnyék a gödörből! Ne ijesztgess már!

- Mit keresnék? Ugyanazt, amit te a problémát megoldani. Vagyis: Nincs probléma.

Nem foglakozhatsz mindig vele. Én sem veled. Úgyhogy, ha nem kerül elő, az az ő problémája lesz….Különben meg, úgyis mindegy!

- Mi? Te tudod hol van? Eddig is tudtad, csak elhallgattad!

- Ja, ne csináld ezt, amikor a lányok sminkelni kezdtek, Laci teljesen kifordult önmagából, nem tetszett neki a bevadulós smink, és annyira leamortizálódott, hogy adtam neki egy kis anyagot…

- Neked teljesen elment a józan eszed? Tönkre akarod tenni?

- Ugyan már! Ne verd nagydobra a szitut. Mi is így kezdtük, az elején. A lámpaláz, hamar kiheverődik.

- Persze, te így kezdted, de én nem így fogom befejezni. Mit adtál neki?

- Bogyót. Pár szemet…

- Elvitte a whiskym, te marha! Ha ez kiderül lőttek, nekünk is.

- Még jó, hogy csak bérzenész vagyok, nem bérgyilkos, mert tuti kinyírnálak, akár rendelésre, akár csak úgy, de nem teszek neked ekkora szívességet.

- Ezt most bóknak veszem.

- Vedd aminek akarod, de most megyünk és megkeressük Lacit. – mordultam fel kissé, nem volt viccre hajló hangulatom, mint egy római gladiátor, annyi erővel rendelkeztem, de főleg lelkiekben álltam a helyzet magaslatán. Fél kézzel kihajítottam volna Andrást a buszból.

De nem kívántam a kezeimet mosni, egy rosszul felépített fazon miatt.

Nem kívántam részt venni a hülyeségeiben, de legalább világossá vált előttem, az a tény, hogy Andrásra nem számíthattam. Mert beszámíthatatlan és balhés alak. Még mindig kavargott bennem valami, ami azt sejtette, hogy hazudik. Laci nem drogos. Ha elfogadta, bevette, akkor nem jól ismerem. És jobb helyem lenne Spanyolországban. Nem vágyom cirkuszra, csak heves bulikra és legalább ez ott megvolt. Az itteni turné alatt megsínylem az álmaimat.

Ha ilyen bepörögve indul a turné, akkor mindent bele. Őrültek vagyunk, túl bohémok, azt hisszük egy szellemvilágban élhetünk és az élet egy karikacsapás, persze a puszta valóság ennél teljesen felemelőbb: olyan alakokkal kell együtt dolgoznunk, akikhez semmi közünk nem kellene, hogy legyen, de elég a szakmaiság? Vagy ez már rég kevés? Azért mert éppen az aktuális csapatommal nyúzom el az életem jórészét, törődjek is velük? Ugyan már! Laci! Ha tudnád, hogy senkinek nem kellenél a csapaton kívül, akkor mihez kezdenél?

Szóba állnál velem, ugyan már. Én sem fényeztetném magam, ha nem tudnám, hogy nem csillogok!

András meg csináljon amit akar, de téged nem viszlek a mocsokba.

Egy szempillantás alatt a táncoslányunk, Jenny is belibbent közénk. Jennyt a mai koncetre szerződtettük. Viszont most segítségre volt szükségem. Na, ne már! Mi a franc lesz a mai fellépéssel? – mordultam fel az orrom alól. Rögtön megadom magam és elmenekülök valahová pár napra, ahol egyedül a hold ismer, a felhők fölött.

- Jaj, ne zúzd már magad! Ha Lacit keresitek, akkor tudom, merre találjátok meg!

A sportcsarnok egyik biztonsági őre azt mondta, hogy egy srác, beszólt neki kifelé menet, hogy sétál egyet az Angyalka „angyalkájával” a közeli parkban és dob egy hátast a szökőkútban is, mert annyira üti a testét a forróság!

- Az angyalkáddal!? – hangzott felém kórusban a ledöbbenés és egyszerre számonkérés is, komolyan már csak egy pap hiányzott volna, aki feloldoz engem a haragom alól!

- Ja, a piádat nevezed így. Amit megfújt tőled.

- Könnyű a felfogásod cicus, hogy jöttél rá?

- Ne cseszegesd már a csajt András! Elrontod a mai koncertünket, a kedvünket- lobbantam fel hirtelen.

- Miért beszélsz többes számban? Nincs elrontva a kedvem. Sőt…! Élvezem is… – András kihozott a sodromból és kezdtem izzani mint a jól felpiszkált parázs.

- Fiúk! Hagyjátok abba. Nincs időnk szarakodni. Menjünk és keressük meg, míg nem késő!

Háromfelé szaladtunk. Bejártuk kutyafuttában a fél környéket, démoni sminkben, mire Lacira egy parkban rátaláltunk. Vagyis én rátaláltam. Rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra. Egy kissé spiccesnek látszott, de egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki beszedett volna valamiféle kábítószert is. Szerintem András blöffölt és csak fel akart idegesíteni engem.

- Laci, mesélnél róla mi a fene ütött a kis agyacskádba? - kérdeztem ingerülten, kissé számon kérően az eseményeket. Ahelyett, hogy válaszolt volna, elröhögte magát és motyogni kezdett az orra alatt. Valami dal lehetett, nem igazán értettem.

-„ Egy korty isteni nedű, feloldja bennem pokoli gátlásaim,

Az ördög jéggé fagy, ha a jégkockák a whiskymből, nyelvére cseppennek.

Legyen az én nyelvem is rossz, de a whiskym nem lesz soha gonosz”

- Szent ég! – hunyorogtam, mint akinek szemébe süt a déli napfény.

- Poklok pokla! – virradt fel Andráss, úgy tűnt, jól érzi magát más hülyeségétől.

- Jesszusom! – nézett bambán Jenny is, mint egy kis megszeppent kislány.

- Muszáj isten nevét káromkodásra használnotok? – szólalt meg Laci, mint aki teljesen oké.

Persze, nem volt az.

- Jé! Megszólalt a gödörből a lyuk- csillant fel András szeme, egy pillanatra. És hozzátette:

- Gyertek vigyük vissza, koncertképes állapotba kell hoznunk kb. van még 20 percünk addig…

- Várjatok! – állítottam le a bandát, és fél kézzel az égbe löktem a jobb karomat. Hé!

- Laci, bevettél valamit még az alkohol mellé? – kíváncsiskodtam, de csak Ákost akartam az egésszel megcáfolni, hogy kitalál dolgokat.

- Mi van? Azt akarod mondani bedrogoztam-e!? Persze. Az biztos kissé részegnek tűnök, de csak egy marihuánás cigit szívtam el. Ez akkora megbocsáthatatlan bűnnek számítana?

Tudtam. A jó kis banda összejött. Andrást nem tudtam követni. A következő alkalommal pedig szereltetek rá egy nyomkövetőt…

- Nem megyünk sehova. Még nem. – játszottam a főnököt, mint akinek hatalma van a dolgozói fölött.

- Mit akarsz ezzel? – durrogott András, és közben fel s alá járt jobbra- balra, s közben a kezeit tördelte.

- Azt, hogy mit képzelsz te magadról? Beszedted a bogyókat, mi? Nem Lacinak adtad, a pirulákat. Mindig így lépsz színpadra a nagyközönség előtt? Ettől indulsz be?

- És ha igen?

Nem erre a válaszra számítottam, hanem épp az ellenkezőjére. Meg sem próbált védekezni ellenem, tőle ez szokatlan volt.

- Öld magad, de mást ne sebezz meg. - firtattam a dolgot, unottan, földbe gyökerezve. Máshol jártam: Agytekervényeimben Sevilláig futottam, egy latinos gitárestre, ahol megszüntettem minden rám rótt gátlásomat, kiéltem magamból az elvesztegetett idő réseit.

Nem akartam kiállni a tomboló tömeg elé, ma este nem. De munka az munka. Nincs mit tenni. Ha lemegy a turné, összeállítom a saját csapatom. Bizony. És abban András nagyon nem lesz benne. Kis fába szorult féreg…

- A te piád pedig engem öl meg – mosolygott Laci cinikusan, szar egy gondolat volt tőle, de annál igazabb.

- Esetleg pecséttel ne hitelesítsem írásban az imént elhangzottakat? – nézett rám Jenny a nagy kérdő szemeivel. Közben meg folyton az óráját figyelte.

András kihívóan emelte az állát az ég felé, a tekintete elmosta azt a kérdést, hogy min törheti azt a butuska agyát, de a cinikussága, mérhetetlenül lerítt a szemeiből. Látszott nem egészen a „tisztaság” árnyai suhannak el előtte. Nagy ívben megfordultam. A bódultságából felébredő Lacit pedig felhúztam a padról és dülöngéltünk ugyan, de annyi erő még szorult belém, hogy a fél vállamra felkapjam és elinduljak vele vissza a koncert helyszínére. Egy szó nélkül visszaértünk mindannyian, még maradt tíz percünk az alatt. Lacit felpofoztam a zuhany alatt egy kis hideg vízzel. Nagyjából sikerült visszapofozni a józanság állapota felé. Jenny gyors sminkje kissé elfárasztotta a whisky foltjait az arcáról. Mérges voltam. Lacira. Haragos voltam. Andrásra. A kettő fűtött, és közötte égtem. Bomba koncert lesz a mai…Piával és droggal keverve. Csak észre ne vegyék….

- Felipe, remélem egyszer tehetek veled valami jót még ebben az életben.

- Köszönöm.- mondta alantosan Laci a szerény mondókáját.

- Ebben az életben, vagy a túlvilágon, ugyan már. Nem hagyhatom, hogy a földbe tapossanak. De te se hagyd magad. Mindenesetre, most turbózd fel magad és mivel nem vagy a topon palástold a túlzott szenvedélyedet, ha érted mire gondolok…

- Persze. Fékezzek a sztrádán mikor száguldozhatnék…

Laci közben önelégülten méregette magát a tükörben. A feszülős szerkója, a bőrnacija, szétpukkasztotta az egóját. Az elvont dalszövegeit is ebben az állapotban írja, nem csoda ha érthetetlenné teszi azokat.

Nem volt kedvem firtatni a dolgokat. Laciban egy üveg whisky, Andrásban a bogyók, bennem meg semmi nem volt. Az is kezdett kiveszni. De emeljük ki: nem vagyok befolyásolható, semmi és senki által. Csak nehéz józanésszel végignéznem, milyenné is formálódik egy fiatal ember aki, nem a maga ura. Hanem az ördögé. A gonoszé, a démoné vagy akárkié, aki csak rossz lehet, aki befúrja magát a dalszövegekbe, és nem nyugszik addig még tönkre nem vág egy lelket aztán még egyet, undorító. Kezdtem felfogni András dalszövegeit. Lacit pedig gyónásra ítéltettem volna, de nem tehettem. Nem volt hozzá jogom. És nem is lesz, soha sem.

Az ég elhomályosult. A lézerfények a lábaink elé borultak, beborították a színpadot. Becsuktam a szemem, hallgattam az iszonyatosan üvöltő tömeg sikítását. Illúziók tükrében, Spanyolország küszöbére képzeltem magam, ahogy éppen fél lábbal bekúszok az országba.

Lecövekelek, mint féllábú ólomkatona és többé nem mozdulok onnan, még akkor sem, ha feléget az a magány, amit most éreztem a testem mélyén. Kinyitottam éber tekintetem. Az égen sündörgő felhők rosszalkodtak, minden erejüket arra áldozták, hogy elrontsák a mai legelső koncertünket. Nem ők voltak a rosszak, hanem az érzés, ami bennem ütött sebet, a gondolat, ami nem hagyott nyugodni, hogy a harag belém költözött. András gőgösen felém pillantotta titokzatos arcát, Laci szeme sarkából pedig egy kóbor könnycseppet véltem felfedezni. Ami talán nem volt más, csak a közelgő eső eljöttének az előétele, az Úr akarata, hogy a csúcs szabadtéri koncertünket, az emberi „nyájat” egy szorongó benti katlanba terelje. Kedvem volt hallani a sistergő szentjánosbogarak játékát. Kedvem lett volna letérdelni és azt kérni, aranypor hulljon le rám, a felhők martalékából, amit összenyomott az ezüstszínű hold. Így megszabadulhatnék a gondoktól. Király lennék, aki az alattvalóinak parancsol, a nap azon percében, mikor szórakozni vágynék, vagy híres fáraó, aki naphosszat a titokzatos szerelmével, tiltott bűnbe esve szeretkezne napokon és éjeken át. Nem értem mit keresek én itt. Meg kell szoknom: nehéz az élet. Túl nehéz ahhoz, hogy éljem is.