Horváth Lívia

(39) Ugyanazon a napon, Felipe

Az életem egy nagy fordulatot vett. Olyan fajta voltam, olyan zenészfajta, aki mindig mindent szeretett volna megmagyarázni. Fiatalabb koromban csapongó, de a lázadó vérvonal bennem maradt. Tudtam, van a férfi és a nő, akik összeillenek és vannak olyanok, akik mindent megmagyaráznak, miért igen és miért nem. Bár, nem is ezen múlik. Előbb utóbb egymásra találnak azok, akik ismerik önmagukat és felismerik a másik lelkében saját magukat. Nem kell itt a nőnek hajtania, a nő nem kocsis. A férfi pedig értékelni fogja a lelkét, a lényét. Nem kell a férfinak nyomulnia. Az a férfi, aki azt tudja, hogy nyomulni kell, az rég rosszul csinálja.

Mindenki önálló lény, nem pasit kell fogni meg csajt, a társprobléma ennél sokkal bonyolultabb, és bizony, aki összeillik elkergetni sem tudja a másikat. A legnagyobb összeveszés is csak arra ébreszti rá az embert, mennyire fontos a másik és minden szó azért van, hogy tudjunk tovább küzdeni. Együtt. Azért sok a válás is manapság, mert az emberekben már nincsen hit. Ezért vártam ilyen sokáig a dologgal.

Nem egymás személye ellen van gondunk, hanem a problémavilág lett a központ. A probléma, amit hordozunk a szívünk alatt, sok-sok ideig és a másikra öntjük, mint valami gipszet. Aztán hagyjuk az egészet, hogy lassacskán elkopjon. Eddig nem hagyta a büszkeségem, hogy beköttessem a fejem. Bár egyszer majdnem megtettem…

Aztán miért győztem volna meg az egész világot, a női nemet arról, hogy én vagyok a legjobb? Lehet száz nő is, ha egyik sem ér a szívemig. Ritkán éreztem valakivel olyan hullámhosszon magam, mint Évivel. Egy nő volt ez alól kivétel, a régi életemben Dorotea.

A volt barátnőkkel nem mindig „szerettem továbbra is megélni azokat a pillanatokat” amit vele igen.

Tudom, hogy feszültséget okoztam sokszor a nyomulásommal és szövegeltem.

No, ez nagy különbség. Hogy valaki elegánsan beszél, és kellemesen saját magát adja vagy színjátékot rendez a vad befogására. Évi mellett rájöttem, sosem a nő a vad. Mert igazából, ő fogott be engem és nem fordítva, a nő a vadász. Évi, az énekes, a nő. Aztán vajon a nő választ vagy a férfi? A férfi nem küzd, teper.

Ha éreztem nem kaptam visszajelzést, márpedig hiába van valakiben ösztön és küzd a másikért, ha ő nem akar téged. Vagy bizonyára össze sem illetek. Ilyenkor meg kell mondani nyíltan, hogy "nem". Persze van az a fajta férfi, akivel érdemes ezt a játékot eljátszani, a nő szívesen játszik, és ha játszani akar, elfogadja a közeledést.

Évi ilyen volt. Olyan természetesen jó.

De vannak határok, mindenben vannak határok. Megélni a jó pillanatokat, a spontán történéseket, a játékot, azt tényleg nehéz. Mert mindent túlfilozofálunk. Vajon melyik esélyesebb? Ha két személy hasonló egymáshoz, vagy éppenséggel különböznek? Hol találnak közös találkozási pontot? Márpedig ha a közös találkozási pontot keresik, akkor bolondul hasonlónak kell lenniük mindkettőjüknek. Ez nem törvény, nem szabály, nem jövendőmondás. Ez egyszerű tény.

Nem kívántam a múltamból táplálkozni és nem kívántam a mások irigykedő véleményeit a hátamon súlyként fájlalni.

Végre az voltam, akinek lennem kellett volna már oly régóta.

Évi teremtett újjá, mert megláttam benne azt a végtelen szellemet, aminek szükségét kívántam. Érzésekkel teli volt. Érzékiségétől hullámzott a levegő, lelkét előttem kinyitotta, ahova beléphettem. Hallgattam, ahogyan a szíve hozzám énekelt. Szerettem a természetességét, igazi nőként lépett fel, akárhová ment. Nélkülem is.

Már nem kívántam megmagyarázni a miérteket.

Semmi miértet.

Semmi magyarázkodást.

Egyet kivéve…

Két napja postafordultával kaptam Dorotea-tól egy levelet. Dorotea –t nagyon szerettem, akkoriban, de elváltak útjaink. Megkértem, hogy jöjjön hozzám, de nemet mondott. A zenei élet keményen vitt a zuhatagba és sokat utaztam külföldre. Ő jött velem, egy darabig. Fellépésekre jártam. Nagyon bántam, hogy nem foglalkoztam vele eleget. Nem vihettem magammal, mint a poggyászomat. Magyarországra sem, mert nem akart velem jönni. Titkok közt éltem.

Dorotea pedig Spanyolországban maradt a fiúnkkal. Igen, van egy kisfiam. Leopoldo.

… Én is csak a levélből tudom…

(38) Éva, 2 hónappal később…

Sétáltam a napsütésben, a Dunáról visszatükröződő fényben. Majd egyenesen hazamentem. Azon a napon egy új álom kezdődött. Elfeledtem minden valóságos mesét a régi álmaimban és nem gondolva rájuk, új életet kezdtem. Laci Joe-t készült megtalálni, ami eddig sikertelen történetnek bizonyult. András és Zsombor egy közös zenei projekten dolgoztak.

Én pedig Felipével összebútoroztam. Laci, a találkozásunk alkalmával elköltözött Zsombortól. Anyám halálhírét tragikusan fogadtam és Lacival, amikor közöltem, hogy az apánk valójában nem az apánk, azóta egy hazugságnak hitte az életet. Tibor folyamatosan nyomozott az ügyben, hogy kiderítse mi is történt azon az estén, de a kérdések kérdéshalmazzá változtak. Olyannak tűnt mindenki, amilyennek eddig sosem.

Minden megváltozott, a titkok egy része napvilágra hozták a miértekre a választ, de végül is nem adtak választ a hogyan –ra. Hogy történhetett meg, mindez velünk? Mi az álom és a valóság közötti határ? Már magam sem tudtam, mikor álmodom, és mikor állok valóságban az olvasó előtt. Készültünk az újévre, semmi meglepetést várva, de úgy döntöttünk Felipével és Lacival együtt, hogy Rómába megyünk karácsonyozni.

A hírt nem kürtöltük világgá, egy fellépést is elvállaltunk római klubban, a Fekete Tanyában. Források szerint, Joe sokat megfordult már ott. Sokan adtak koncertet arrafelé, főleg Ron annak idején, ott ütötte ki magát. „Apámra „bíztam a pesti lakást, aki már nem dühöngött Laci miatt. Felipével még nem volt kibékülve, de engem ez most annyira nem érdekelt. Tudni akartam, ki írta anyámnak azokat a leveleket. Tudni akartam Zsombor mit tud még az anyámról, amiről nem hajlandó beszélni. András vitte Pesten a csapatot, két új fiúval. Mi pedig a nagy útra készültünk, nagy útra készültünk az álmainkban.

Helyre kívántuk tenni az életünket, túl akartunk lépni a valóságon végre. Egy időutazást kívántam tenni, beletérdelni abba a fájdalomba, amit nem élhettem meg akkor, mert nem ismertem azokat az embereket, akiket mindig is ismernem kellett volna! Valaki színészszerepet játszott ebben a történetben, egy előre megírt szereplőt alakított, aki meggátolta azt, hogy eljussak az igazsághoz. Felipe megígérte, hogy mindenben segít engem és azért sem haragudtam már rá, amiért nem mondta el az elején, hogy ismeri a testvéremet. Miért lettem volna haraggal az iránt, akit szeretek? Hogy magamat bántsam a gyűlöletemmel, amire úgysem vagyok képes? Nem. Az álomhasadék kezdett szétnyílni és időben kellett cselekednem, amíg minden tény feltárása előtt be nem csukódik újra a szakadék.

Elmélkedésem közepette, hazaérkezett Felipe. Kérően rám nézett és szerelmesen a szemembe nézett. Elegáns mozdulatával azt súgta, készül valamire, talán arra, hogy érdeklődésemet kivívja. Titokzatosságot adtak az arcvonásai. Teljesen átadtam magam a megborzongás élményének. Testemet átjárta a hideg bizsergés és Felipe forró ajkának érintése kiverte az agyamból a gondolkodás lehetőségét. Lehelete a fülemhez simult és két kezem közé fogtam puha arcát. Magához font, hajamat sodorta az ujjaival és megtalálta a magában a tekintetemet. Ébredéssel köszöntöttem az érintését, és tudtam boldogabb, mint valaha!

- Évi! – csak ennyit mondott. Aztán elbotlott szavai közt, éreztem könnyei összemosódásának akaratát a szívemben…

Még ki sem mondta azt, amire olyan régóta vágytam, s egy pillanat alatt semmin nem habozva, feleltem neki, hogy igen! Igen, hozzád megyek feleségül..

Aztán ujjamra áldotta, a sorsunk pecsétjét…

( 37) Éva, 2008. október 15.

Zsomborhoz indultam. Öntörvényű voltam, ha valamit a fejembe vettem, annak úgy kellett történnie. Pedig nem volt ez mindig így, csak képzeltem egy képzelt életet. Magamnak. Sokszor éreztem, nem azt mondom és teszem, amit gondolok. Sok barátomat bántottam volna meg az igazsággal. Nem szerettem különösképpen megjegyzést tenni az embertársaimra, mert általában maguk is tisztában voltak a hibáikkal, nehézségeikkel és a kinézetükkel. Miért pont én lettem volna az, aki ítél? Mi és ki felett? Az élet arra tanított, hogy küzdjek és elfogadjak. Még így is voltak dolgok, amikkel nem értettem egyet, nem tartoztak bele az életvilágomba.

A sok titok csak rejtőzött mögöttem és ajtó rám volt csukva. A szerelmem settenkedett mellettem, az apám szellemként igazodott a mindennapjaimhoz és anyámról még mindig nem tudtam semmit. Itt volt az idegen, akiről álmodtam, itt voltak az álmos nappalok, amiben aludtam. Itt voltak a nagy kérdések, amikre nem kaptam választ. Álmodtam és álmodtam, képzeltem és éreztem. Elvarázsolt voltam a saját magam idegenségétől. S ráadásul az összes létező felhő goromba lett az égen. Zuhogni kezdett az eső.

- Az esernyőm nem fog sokat érni ebben a zivatarban, de azért magammal viszem. Olyan, mint Zsombor. Van, de néha hiába van…

Sosem voltam karrierista. Nem voltam hivalkodó, próbáltam a munkámban arra törekedni, ésszel és értékkel igazodjak a feladatokhoz. A lányaim, ők túlságosan a külsőségre és a büszkeségre fonták fel az életüket. Pedig a szépség nem onnan sugárzott, hanem a belső erőből, a tudásból, a tehetségből és az igazán szépségekben megláttam ezt a pluszt akkor elvállaltam a „kiképzésüket”. A szépség lehetett eszköz, az érvényesüléshez, de ezeket a lányokat a férfiak is csak eszköznek tekintették. Aztán amikor sírva borultak a vállamra, mint a kis mimóza Milla, akkor elhatároztam, nem hagyom annyiban azt, hogy így alázzák, és keményen felléptem az érdekében. Egy szép arc és mosoly, még nem garancia a sikerre. Okosnak kellett lennem, ha már mások helyett is gondolkodnom kellett. Zsombor ebben látta a saját gyengeségét, hogy én nem voltam ilyen nő, nem voltam hajlandó így cselekedni, pedig sok híres modellcég felkért, hogy ebben a „ szakmában dolgozzam”. Nem, már kislányként nem láttam magam ebben az életben. A fotózás, az ének és a titok. Ez a három dolog tartotta életben nálam a szerepet. Én voltam az, aki megörökít, nem az akit megörökítenek.

- Vajon, jól éreztem Zsombor izgatottságát a múltkor? – vágott mellbe a gondolat, hogy megint a régi vágyakat akarja belőlem kierőltetni.

Önzőnek képzeltem őt. Szerelmünk sem tartott sokáig, igazából csak rajongtam érte, nem volt ez akkora szerelem, csak bíztam benne, hogy jobb nálam. Ez vezetett félre, önmagamtól.

Ahogy az emlékeimben vágtattam, észrevettem, hogy késik a buszom. Pedig nem szerettem volna későn érkezni és előre bejelentett módon megjelenni a lakása előtt. Így hátha többet megtudok, nem tudja eltűntetni a nyomokat, a hazugságokat, amit rejteget előlem egy ideje.

Forró, szeles, idege október nézett az arcomba. Láttam a magam sérülékenységét ebben az egész kapcsolatban. Semmi közöm nem volt már hozzá, mégis muszáj volt hozzá mennem, mert sem Felipe, akit szeretek, sem András, akit szerettem nem árulta el azt, amiről tudnom kellene. András sem érdekelt, de Felipe egyre jobban gyötört engem, a fellépésein sem jártam, nem tudtam róla semmit, kivéve azt, hogy nagyon szeretem őt.

Megmagyarázhatatlan volt az egész kapcsolatunk. Amolyan bújócska játék, és folyton keresnem kellett őt….a lelkemben.

Azonban sokat sírtam én miatta, sokat, nagyon sokat.

Jött a busz, felszálltam és elindultam a belvárosba. Nem akartam metrót választani, mert gondolkodnom kellett az ablakból kifelé.

Amikor megérkeztem, megborzongtam. Megnyomtam a tömbházba épített kaputelefon csengőt.

Egy hang szólt, de nem téveszthettem össze, nem Zsomboré volt. Ebben biztos voltam. Talán? De nem akartam találgatni, mert nem volt értelme. Nem kérdezte meg ki vagyok. vajon miért nem?

Nem használtam a liftet, pár emelet csak nem tesz tönkre. Szedtem a lábam, egyre feljebb és feljebb, nem volt megállás. Amikor odaértem, kifújtam magam és becsengettem.

- Rögtön megyek .- Szólalt meg újra az a hang.

Beleborzongtam az egészbe, mert már minden porcikámmal tudtam, nem Zsombor fog ajtót nyitni nekem.

És az ajtó kinyílt….

Egy férfit pillantottam meg, egy fekete hosszú hajú férfit és hirtelen magamat véltem felfedezni benne. Gitár volt a kezében, valami dallamot dúdolt, nem értettem, mert az elmosódott valóság játszott velem. Csak néztem és ő is figyelt rám. Nem ismertem ezt a férfit, de tudtam ki ő.

Nem ismert engem, de láttam a könnycseppeket a szeme sarkában, láttam, hogy eleredt a könnyem és patakok telnek meg a boldogságomtól. Láttam, mivé változok az örömtől és láttam, milyen az amikor igazán szeretnek….

- Éva? – Csak ennyit mondott.

- Ki vagy te?

- Én vagyok. – Felelte.

Aztán odalépett elém és átölelt, a hajában éreztem a könnyeim, a könnyeit éreztem az arcomon.

Semmi nem érdekelt, csak az, hogy végre az álmomban ébredjek fel….

és tudtam, hogy most ez bekövetkezett….

(36) 2008. október 12. Laci (A turnénak vége…)

(A kedves olvasók, vagyis Önök nem hihetik azt, hogy az élet olyan egyszerű. Vajon, hogy lehet az, hogy Laci és Éva még nem találkozott egymással? Én tudom a választ, de Laci még nem tudja, hogy a legjobb barátja, az ikertestvérének a szerelme…)

Titkokat halmozott fel a tányéromra az élet. Megjártunk egy csomó helyet, felléptünk hazai fesztiválokon, majd Bécsben. Az állandósult nyüzsgés, a koncertezés kikészítette az idegeimet. Keveset aludtam, nem úgy koncentráltam a feladatokra, ahogyan azt jómagamtól elvártam. Zsombor nem fogadta pozitívan a bécsi akciónkat. Én pedig Zsombort. Lantos Úr is behívatott az irodájába és nem volt rózsás a hangulata. Felipének észrevehetően nem a dalszövegíráson járt az esze és folyton elmaradozott, késett a próbákról. Észrevehetően rejtegette előlem az új barátnőjét is. Kezdett szétesni a csapat. Andrással nem lehetett kommunikálni. Mindenki élt a saját maga kis világában, és ez nem volt így jó. Minden elromlott. Viszont nem szállhattam ki, és nem is akartam kiszállni. Új bandát egyik pillanatról a másikra nem tudtam volna magam mellé képzelni. Össze kellett valahogy ragasztanom újra a meglévőt. Tudtam, hogy erre csak Joe a megoldás. Senki más.

Joe- ról annyit tudtam, amennyit a lapokban olvastam. Meg amennyit Zsombor mesélt róla. Öreglegény nem vitatom, de nem az évjárat püfögteti rosszul az autót. Ez a guitarra jobban szólt, mint csak sejteni mertem. Végignéztem a tizenöt évvel ezelőtti koncerteket, lestem a szólóját, és csak igennel tudtam rá felelni. Joe-nál nyeregben volt a gitár, és azok az akkordjátékok, amiket tőle hallottam, nem a megszeppent zenei világról árulkodtak. Zsombor szerintem kissé irigy volt iránta, és túlságosan kételkedett saját magában. Ezért szakadtak szét, ezért nem figyeltek egymásra. Tudtam, hogy meg kell keresnem Joe-t és hatnom kell rá. Azt is tudtam, Lantos és Zsombor sem fog ellenem vétkezni, ha ezt a meccset eljátszom egy döntetlenre…( Bizony.)

- Te komolyan azt gondoltad, hogy a zenélésből meg fogsz tudni élni? - hunyorított rám Zsombor, s közben az arcába szűrődő fény megvilágításából magából kifordult arca megdöbbentette az enyémet is.

- Idejössz a világ végéről, egy idegen országba, ahol semmid sincs, és semmi sem köt ide. Én a helyedben okosabb lettem volna, és nem teszek olyasmit, ami nem a helyénvaló.

Egy szót sem szóltam, hagytam hadd jöjjön ki a sodrából.

- Megkukultál?- nézett rám bambán, mint aki nem tiszta. Akkor sem szóltam, csak elröhögtem magam.

- Most meg mi olyan vicces?- düledezett, és tekintetével próbált ostromolni.

- Zsombor, azt tudom sosem vagy eszednél, de ilyen önző már nem lehetsz, hogy megtilts nekem dolgokat, hogy találkozzam a testvéremmel. Nem a tulajdonod. Ő nem egy tárgy, holmi ékszer, amit felhúzhatsz, majd levehetsz az ujjadról, ha kedved úgy tartja.

- Márpedig ez akkor kemény harcnak ígérkezik, barátom. Aztán én nem tiltottam meg neked semmit. Te tiltod meg magadtól a dolgokat.

- Egyelőre, te laksz az én lakásomban, szereztem neked protekciós munkát, úgyhogy ha boldogulni akarsz nélkülem, akkor minderre a kényelemre nincsen szükséged. Évát pedig én ismerem jobban és felzaklatná, ha a kis hazugságok csak így napfényre kerülnének. Testvérke a nagyvilágból belopja magát az életébe, és majd mindenki boldog lesz…

- Ennyire érzéketlen voltál velem szemben is – mordultam fel. Nem csoda, ha nincs most veled, és nincs jogod így beszélni velem!

Ez a hangvétel nekem egyáltalán nem tetszett, legszívesebben a földbe döngöltem volna a puszta kezemmel, de csak gondolatban…

- Te féltékeny vagy! - hümmögtem az orra alá a nemtetszésemet.

- S ráadásul a bosszúd szeme hozzám ért most fel, de nem rám irányul - Zsombor, te őrűlt vagy!

- Lehet, hogy őrült vagyok, de legalább tudom, hogyan csináljam az őrültségeimet, gondosan megtervezve és beiktatva egyszer a gyakorlatban is…..

- Joe, ő mindennek az oka – váltott hirtelen témát a ficsúr, nem igazán vágtam mire célzott…

- Joe, így Joe úgy, a drága basszerom, a hihetetlen tehetséges gitárosom, akiért megőrült a közönség. Nem tudtam elviselni…

- Áá, vagyis beparáztál, nem is rám támadnak a rosszhiszemű zöld szörnyek belőled, hanem rá, ez szép. Legalább megkímélsz, mert ha nem akkor ide-vagy oda az ismeretség, meg a jótett helyébe jót várj. Én tudok segíteni neked.

- És tudok Ron Flashről is. Mibe keveredtél?

- Ez szép mondhatom, egymás ellen játszunk, egy csapatban. - Diadalmaskodni akart a szavaival felettem…

- Nem, nem, ez nem éppen így van, ha már átvágtattál a témán, hadd mondjam el, hogy tudatosítsam benned: Nem is vagyunk egy csapatban, így nem játszhatunk egymás ellen, én vagyok egy csapat és te egy másik, az én csapatomba nem tartoznak olyan álbarátok, akik képesek lennének egy csapaton belül arra, hogy hátba támadjanak…

- És ha nem élek meg a zenélésből, egye fene, nekem ez már nem erről szól. – fakadt ki magánkívül Zsombor.

- Gondolom, Joi-nak sem tetszett a csapatjátékod.

- Neki az nem tetszett, hogy jobb voltam nála. -Fűzte Zsombor tovább a fonalat, aminek már lassan nem is látszott a vége.

Komoly arcot vágtam.

- Én azt nem hinném.

- És Ron ő miben sántított?

- Ron drogozott. Keményen drogozott. Tanácsoltam neki, hogy időlegesen hagyja el a zenekaromat, és menjen elvonóra. De személyes támadásnak nyilvánította a segítő szándékomat. A felesége elhagyta és magával vitte a két gyereket is, Ron teljesen összeomlott. Nem bírt lépést tartani a zenekarral, az otthoni dolgait hagyta inkább veszendőbe. A család nem volt összeegyeztethető a folytonos utazásokkal, a fellépésekkel és a csábító kínálattal sem.

- Nők. Szóval nincs hűség csak kísértés, folyton ott a jobb csapatban a rossz ellenfél, a csapatjátékon belüli harc, a folytonos bűntudat. - Fejtegettem tovább a gondolatmenetét.

- Ha még csak az lenne. Teljesen szétcsapott a banda, Joe kiszállt, Ron nem élte túl a nyomást. Egészen az utolsó pillanatig hatni akartam rá, de nem ment.

- Mit akarsz most tenni? Újra összehozni a régmúlt szép idők emlékeit? Újra alapítanád a zenekart? Szerinted menne?

- Nem. Nem akarok új zenekart. Semmilyen zenekart nem akarok. Joe –t ezer éve nem láttam, azt sem tudom, hogy mit reagálna arra, ha felkeresném.

- És ha én keresném fel? – vágtam vissza most én a szavába, akkor talán még alkothatnák egy egészet, minden rossz kiszűrésével.

- Ne élj az illúziók kastélyában Laci, ez itt most nem az Alice csodaországban című darab. Ne fuss a riadt nyúl után, mert gödörbe vezet.

- Lehet, hogy odavezet, de rájövök, hogy a puszta kártyalapok nem parancsolhatnak nekem. Csupán tárgyak és…

- És? Most folytassuk Don Quijote De La Mancha-val?

- Örökké szélmalomharcot vívnál.

- Ez nem szélmalomharc, hanem csapatjáték.

- Meglépnéd? Hogy felkeresd?

- Miért is ne.

- Szerintem ez nem jó ötlet. Már túl késő, csak kezdődnének újra a fellángolt bajok.

- Miből gondolod? Nem ütheted agyon a még el sem kezdődött terveket. Rendbe kell tenned magadban a kérdéseket és lépni kell.

- Csak hiszed. Joe a nehezebb gondolat.

- Mi már megöltük azt az időt. - Lohasztotta le a padlóra tekintetét Zsombor.

- Ébreszd fel az alvó oroszlánt, különben csak harcolni fogsz önmagaddal, falakat

építesz magadban, és nem hagy nyugodni az érzés, miért nem próbáltad meg.

- Segítek, és el is költözöm a lakásodból.

- Ugyan. Én csak…

- Te csak…? Meggondoltad magad? Nincs rá semmi szükség, elvégre igazad van, nincs ínyemre elkényelmesedni.

- Én pedig nem szívesen játszom ebben a csapatban. Édes a bosszú, nemde? Felgurítanád a múltam egy hörpintésre, mint nyári estéken a jó hideg sör mellé a jagert.

- Az a jó, ha keveredik.

- Te felkeresed Joe-t, és beszélsz vele. Én pedig belenyugszom, hogy nem szívesen hozom össze a csapatot…Meglátjuk. Idő kell hozzá. És Joe-val vigyázz. Sosem volt tiszta. Vigyázz, mert nagyon forrófejű és kemény fickó. Nehéz megütni a fejében a közös hangot.

- Szóval, összehozzuk a zenekart Joe-val, aki elfelejti a régmúlt bosszúságait.

- Azt kétlem, hogy elfelejti, csak szítja majd az elkezdett játékokat.

- És Éva? Vele mi lesz? Őt is bevesszük a csapatba?

- Laci, ez nehéz ügy. Én még meggondolom az egészet, a menedzselés dolog visszaüt. Ezt meg kell még fontolnom. Viszont a csapatot újítani kell, mert így nem életképes. Lantos így is dühös.

- Egy-két koncert erejéig még Joe-val, talán megérné.

- Szóval, nem mersz belevágni. Ha nem Joe, majd lesz más.

- Pedig ő kell a csapatba és nem két koncert erejéig. – Pillantottam közben a kezemen nyüglődő órám mutatóira.

- Ezt Lantos is meg fogja erősíteni.

- Lantos…- áradozott Zsombor.

- Lantosnak csak a pénz számít.

Vajon mi takargatnivalója van még Zsombornak? Fogalmazódott meg bennem a kérdés. A drogos ügyletei, a mások feletti indulatos ítélkezése, megrendíthette Joe-t is, és ha benne több ambíció volt nem csoda, ha máshol akart a tehetségével azonosulni.

Horváth Lívia

( 35) Laci, ugyanazon a napon (Bécs, turnéállomás, - a koncert után …virradóra)

A hotelszobám olyannak tűnt, mint egy kisebb „egérlyuk”, de megfelelő extrákkal volt felszerelve, mint franciaágy, besüppedős fotel és egy kétfiókos íróasztal, amerikai stílusban. Mert ugye, a tartalmát tekintve a Holy Bible, fellelhető volt benne, magyar kiadásban.

Ami szokatlannak tűnt, de gondolkodás nélkül fellapoztam és belemélyedtem a vallás rejtelmeibe. Mindig őszintén hittem Istenben, de egyetlen bűnöm csak az volt, hogy nem olvastam eddig a szentírást, komolyan és mélyre hatóan. Vagy ha a bűn, összetett fogalom, akkor ott van még a marihuánás cigi is, ami már olyan élvezetet adott nekem, mintha születendő sarjam ébredését várnám, a szeretett nőm méhében. Azt kaptam eddig az élettől, amit választottam, s azt nyújtom vissza a kezébe, amit eddig adott. Csoda, ha minden gyógyulásra szorul a földön? Hasogatott a fejem és a vállaim úgy viselkedtek velem, mint a ruhafogasok, amin tartogatom a súlyos göncöket. A mai fellépés alatt kinyílt az agyam a külvilágra és még mindig az éneklő tömeg hangjainak a mámorát leltem fel magamban.

A lézerfények visító ereje, rontottak a látásomon, s egyre jobban elhomályosodott előttem a tér. Pihenni vágytam és közben ébren lenni egyszerre, mert hajtotta a vérem, az alkotószellem. Kihúztam a bal oldali fiókot és visszacsúsztattam belé a Bibliát, aztán a jobb oldaliból kivettem egy folyós golyóstollat, mintha tudtam volna előre, hogy ott fogom megtalálni, de papírt sehol sem találtam hozzá. A fiók belsejét teljesen összefogta a kék tinta és a kis hézagokat a fában teljesen, kitöltötte a folyadék akarata. A vonalak kirajzolódtak, egybe összeálltak és örökre nyomot hagytak a fiók belsejében. Ami belül megsebzetté vált, ha kívülről épnek is látszott. A tenyerem apró ráncaiban is szétfolyt a bája csendesen.

Nem volt kedvem a fürdőszobáig elmászni, hogy lesikáljam róla a torkos megszáradt cseppeket. Bár ősz volt, kissé fülledtnek találtam a szoba levegőjét, ezért odatévedtem az ablakhoz, és kis résnyire kinyitottam azt, s széthúztam előtte a csipkefüggönyt, hogy azért visszafogjam a túlzott októberi szmogos levegő ízét. A falon lógó antik falióra mutatója sürgette a szemeimet, még épphogy elütötte az éjfélt, azon kaptam a magam eljárt felettem az álom. Takaró nélkül, háttal, fejet hajtottam a kissé dohos szagú díszpárnára, s közben az üres plafonon futtattam végig a mai nap eseményeit. Fáradtnak hittem a csontjaim, de az elmém még nem fogyatkozott meg, mégis a testem győzött s félig némán megkönnyebbültem, behunytam két kiégett szemem. Egy érzés hatására felnéztem, és pillantásom a szoba falára letelepedett pár másodpercre. A leheletnyi vöröses színű tapétát nyaldosta az ablakon beszűrődő tompa fény, ami villanó autólámpából szabadult fel s botorkált végig a szobán. A sötétség, nemsokára befestette a falakon futkosó aranyszín hatalmát, s fekete lénye hús szellőként lengette a fehér függöny szoknyáját, hirtelen olyannak tűnt számomra mintha egy angyal repült volna be hozzám. De az árny eltűnt.

Persze, elmosolyodtam, Mert eszembe jutott Felipe, aki, ma „őrangyalként” hozta értem a legjobb formáját, amit talán meg sem érdemeltem. Félig felültem a bevetetlen ágyon, hátamat görnyedten behúztam és vártam, előjön- e újra az a csodálatos idegen. A túlzott stressz okoz hallucinációt! Jutottak eszembe anyám szavai, aki mindig óvott a félelmeimtől, nehogy átéljek ilyesmit. Pedig mindig hittem olyan dolgokban is, amit szemmel sosem tudtam átérezni, s most, hogy ennek megvolt a lehetősége, a véletlenre akartam bízni magam. Persze, a véletlenekbe nem tápláltam hitet, mégis vártam, hátha meglátom azt az ismeretlen repdeső túlvilági valóságot. Mozdulatlanul, halk szabályos levegővételekkel azonosultam az éjszaka kedvével, és csak vártam. Egyszerre arra lettem figyelmes, hogy valaki hívogat, és a nevemen szólít: Laci? Hiszel annyira magadban, hogy megtaláld magad a világban? Ha nem gyere elviszlek oda ahol boldog és elégedett leszel magaddal! Gyere velem!

Hiszel benne? Hiszel…? Kábulatomból a józanság felé bandukolva tekintetemmel, egy forró, hosszú szőke hajú, fehér szárnyakkal ékesített női alakot láttam testem felett lebegni.

Mielőtt nedves ajkaimmal szólhattam volna bármit is, egy másodperc alatt köddé vált előttem bársonyos hangulatú zengő lénye. Felébredtem. Csak álom volt? Felkeltem.

Még nem kezdett hajnalodni, ahhoz túl sötét volt. Odamentem az ablakhoz és kicsuktam a beáramló hideg levegő marását a szobából, mert teljesen lehűtötte az arcom, az ujjaim alig hajlottak a merevségtől.

Visszafeküdtem, a gyűrött ágyra, felkapcsoltam a mellette ülő fiókos szekrényen tanyázó éjjeli lámpát. Kivettem a bibliát és a tollat is a fiókokból. A legutolsó lapokra lapoztam a könyvet, az üres, nyomdafesték nélküli szűz oldalakra és írni kezdtem. Az ujjlenyomataim, már biztosan maradandó károsodást okoztak, egy „szent helyen”, amire nem voltam büszke,

De a spontaneitást mindig is becsültem annyira magamban, hogy nem éreztem különösebb lelkiismeret furdalást az egész feladatban. Lassan hajnalodni látszott, a nedves köd belepte az ablaküveget. Kialvatlan voltam.

De álmatlanságom egy új dallamot szült a mai ifjúságnak.

Hét órát ütött az óra. Befordultam a fal felé, ne érjen a komor, sápadt októberi reggel köszöntése. Nem akartam róla tudni. El akartam takarni arcom elöl a valóságot, s egy ismeretlen álmok közé merültem, ahol az illúzióim kiteljesedtek, s mégis féltem magam átadni annak a különös érzésnek, mert a földön kívántam járni, nem a föld felett…

Megint azzal az ismeretlen árnnyal azonosultam, aki folyton, egymás után ugyanazt kérdezte meg tőlem, s próbáltam kimondani neki a választ, de nem sikerült. Kinyitottam a szemem és egy alakot láttam magam előtt, aki értetlenül előttem áll s egy pillanatra olyan volt mintha máshol lennék.

Laci? Magadban beszéltél, nem nagyon tudtam kivenni mi volt az, de az őrangyaloddal volt kapcsolatos. Szerinted neked rajtam kívül van őrangyalod? –Felipe kissé elmerengett, s én csak alig tudtam pár szót kinyögni magamból, olyan fáradt voltam, hogy nem is figyeltem rá, miket is mond. De hamar összeszedtem az erőmet.

Felipe?- ez az én szobám, menj ki és hagyjál még aludni! Kopogni nem tudsz?

Különben pedig kulcsra zártam az ajtót!

Felipe fülembe hasító kacagással próbált legyőzni. Éreztem, hogy hideggé válik a testem és a tüdőmből kilehelt hideg levegő a térbe fagy. Felipe szája színe lilává változott át. Nem is tudom ő volt e az, vagy valaki más.

Laci? A szellemek átjutnak az ajtón is, a kulcslyukon is, bárhol. Emlékezz! Gyerekkorodban is ezzel a rémtörténettel terrorizáltak téged! Emlékszel?

- Igen, érzem…gyermek vagyok és félek. Menj innen!

- Le kell győznöd a félelmeid Laci! Tedd meg! Különben mindig kevés leszel önmagad számára! Ha megteszed visszanyered az erőd és az önbecsülésed! Meg kell tenned!

- Nem tudtam megszólalni. Az ablakon befolyó szürke köd átnedvesítette a szobát. Fáztam. Láttam kinyílik az ablak és a különös szőke angyal, hatalmas szárnycsapkodással az ágyam mellé repült. Rám nézett és átéreztem a lángban égő vörös szemeinek varázsát.

- Gyere velem! Én tudom hol a helyed! – bájával próbált meghatni s testemmel kívántam az akaratának eleget tenni.

- Ne! – kiáltott fel Felipe! Ne higgy neki! – láttam, ahogy hirtelen megremegtem és fejemben átsuhannak a gondolatok. De még nem voltam képes megszólalni. Felkeltem s homályos szemekkel az ajtó felé indultam. A zárban nem volt kulcs. Megfogtam a kilincset és lenyomtam, az ajtó halk nyikorgással kinyílt. Mint féllábú, rendíthetetlen ólomkatona meredten lecövekeltem. A halk október szellő, a hajamat lobogtatta, olyannak tűnt mintha ki akarná tépni a fejbőrömből az összes létező szálat. A halál tusáját vívtam.

Amikor szemeim homályából kitisztultam, egy női alak lépett elém. Barna, vállig érő hajába felkapaszkodott az erőtejes szél, ami engem is bántott. S egy pillanat alatt világossá vált előttem, hogy ki ő.

- Anya? Nem vagy valódi! Ez hazugság!

- Nem! minden igaz, amit látsz. Visszajöttem, s most visszakapom a fiam!

- Nem! Halott illúzió vagy! – üvöltöttem.

- A szőke árny a bal vállamra telepedett és magával akart vonszolni. Éreztem a lábam alatt nincsen talaj. A jobb karomat anya fogta és próbált ő is elvinni másik irányba.

- Az enyém! – szólt az árny.

- Nem! A fiam nem adom! Pokolfajzat!

Felipe csak nyugodtan figyelt. A reggeli állott szagú levegő megtörte teste harmóniáját. Elővett egy kis faládikát az ágyam alól és kinyitotta. Egy kis megfáradt könyvecskét vett elő, éreztem illata régi, dohos. Kinyitotta egy oldalon és olvasni kezdett:

„Ki bántva lett, s elmenekült,

Tán vadfolyók sodrásában evezett

Túl az éveken,

Hol a hold remeg

Ott kúszik szüntelen,

Álmodva életről,

Zokogva halálról,

A fény lelkében temetve lett.”

A szőke árny visítani próbált, de nem következett be, mert egy szempillantás alatt beleolvadt a kintről nevetgélő langyos fénybe, majd az ablakon kisuhanva elkárhozott.

- Fiam! – rebegett anyám hangja még, de minden jel arra mutatott, hogy hamarosan ő is megsemmisül.

- Mindent jóváteszek, kérlek bocsáss meg mindenért amit tettem!

- Itt a helyem. Nem ismerlek többé. Te csak kísérteni jöttél. Hagyj magamra!

Könnyei folytak szerteszét a padlón, ami lassan megtelítette a szobát. A víz ellepett mindent.

Láttam a tenger alá merülni magam s láttam őt amint elszívja az érett mélység, lehúzza őt, és vége lesz…láttam magam, ahogy felfelé csapkodva karjaimmal a felszínre úszom.

Felipe elkapja a jobb csuklóm s egy mozdulattal kiránt a partra. Aztán igazából felébredtem. Rémálmok ejtettek foglyul. A számból a díszpárnára folyt nyálam poshadt ízétől felfordult a gyomrom. Meztelenre vetkőztem.

A fürdőszobába osontam, kábán, értetlenül. Betörtem a zuhany alá és közepesen langyos vizet engedtem magamra. Majd csuromvizesen a kimásztam a konyhába és hörpintettem

Egy fél pohár jeges whiskyt. Ráültem az asztalra és fél óráig üres maradtam.

Mit is keresne Felipe nálam hajnalok hajnalán? Nincs itt.

Nem is volt. Csak egy visszatérő, befejezetlen álmot láttam. Megint. Az én titkom.

És az anyámé. Felipe új alakként jelentkezett. Miért? Eddig mindig lenyelt a tátott szájú óceán, s most úgy hittem megmenekültem, a fájdalmamtól.

- Őrangyal? Miért teszed ezt velem barátom? Érek vajon annyit, hogy megments?

Mindenesetre azt tudtam: sokkal többel tartozom neki, mint azt gondolná.

Hamar elhagytam a hotelszobát. Az utazótáskámba dobtam a bibliát is, hogy magammal vigyem a hitem. És a benne bűnhődő dalszövegemen járt az eszem, hogy megzenésítsem.

Kiléptem az ajtón. Mindent szanaszét hagytam magam mögött.

A folyóson a szobalány édesen mosolygott rám, takarítani indult, de amint fülemben meghallottam a vékony hangját, hogy felháborodott:

- Micsoda trehányak ezek a zenészek! Csupa tinta a függöny, ekkora orgiákat rendezni!

Megmosolyogtam. Bár csúnya viselkedés volt ez tőlem. De nem tudtam ellene tenni. Ilyen vagyok és kész. Ilyen is voltam mindig és ilyen is maradok. Az idők változnak, az álmok változnak, a valóság változik. De én olyan maradok mindig is amilyennek megteremtett az anyaföld.

( 34) Felipe, 2008 szeptember 28 – (Turné, Bécs)

- Istenien néztek ki drágáim, hamarosan kezdődhet a pokol!- A Spanyolországi kalandjaim felvágták a gondolataimat. Legszívesebben megőrültem volna, a koncert előtt már, és kéjes hangulatom támadt…Laci! Gyere egy kis immunerősítőt venni! Nézd a lányokat, mennyire a színpadra kívánják magukat! Laci?

- Merre vagy? Az előbb még itt volt, most meg mintha a föld nyelte volna el! A vicces mosolyom, kezdett aggódóan anyáskodóvá válni.

- Jól van. Semmi gond.

Van még egészen egy teljes óránk, tengernyi időnk van, addig magamba szívok egy kis friss levegőt, egy kis éltető sugallatot az égből, egy kis halhatatlan varázst a mélyből. Oldom magam egy kosznyi meditációval, és talpam alatt lebegő talajon járhatnak a gondolataim. Erre van szükségem. És erre a fellépésre, de Laci elnyomja bennem a magabiztosságom. Most minek remegjek rajta, mit csinál?

Káromkodni kívántam, meg Lacit helyretenni. Valami azt súgta, kissé szétesett a hirtelen nagy lámpaláztól.

- András? Nem láttad Mr. Csábos fiút?

- A füléig húzta a száját, a bamba szemeivel meg úgy nézett rám, mintha karót nyelt volna.

- Aggódsz érte, anyuka?

- De cinikus vagy. Beszívtál?

- Én nem, de Laci nem kizárt.

- Csak nem te láttad el, valami fincsi kis droggal?

- Azt inkább magamnak megtartom, az ínségesebb időkre.

- Vagy a koncert utánra, nemde? Nem hinném, hogy bespájzolnád magad nélküle.

- Ma biztos szükségem lesz rá, főleg ha Laci nélkül kell színpadra állnunk.

- Miért láttad valahol?

- Hát nem is tudom.

- Te azt hiszed a játszópartnered vagyok?

- Felipe, ne fűtsd túl magad, mert még odaégsz!

- De paprikás a nyelved, elárulnád végre, hol van?

- Az ő baja, nem a tiéd, ha elmenekül a feladat elöl. Gondoltam, hogy gáz lesz a fickóval.

Odaléptem Felipe orra elé és belevájtam a szemébe a szúrós tekintetem, mérgesen felhörgettem a torkomat, és farkasszemet gyakorolva néhány másodpercig figyeltem megrezdülnek e az arcvonásai.

- Azt hiszed rögtön eldobom magam? Azt mondta bent felejtett valamit a turnébuszban, mindjárt jön. Az más kérdés, igazat mondott e. Elégedett vagy?

- Tudod András? Te vagy a gáz, hogy így beszélsz róla.

Mindenki megvan, mindenki felkészült a nagy show- ra. Azt hiszem merényletet kellett Lacival szemben elkövetnem. Meg kell keresnem. Jól nézünk ki, mint a kisiskolások a szünetben.Bújócskát játszunk, fa mögé bújunk, és jól elhahotázunk, ha megtaláljuk egymást.

- Azt mondta erősítőt kell vennie,a gyomrára. Gondolom a turnébuszban horpaszt, vagy még rosszabb.

Kezdtem kijönni a sodromból. Az öltözőn keresztül kivágtattam a hosszú folyosó hátsó kijárata felé, ami nekünk zenészeknek volt „kibúvó” a nagy rajongói tömeg akarata ellen. A nagyvárosi sportcsarnok, ugyan…egy kis tömeg elől nem menekülhetsz el, lányok kedvence….!

Botrányok hőse címre vágysz, akkor hamar arra a sorsra juthatsz, hogy az újságok címlapjára kerülsz egy kis olcsó szöveggel, ami megbélyegezheti a karriered. Mintha régi önmagam után kellett volna futnom, a szép régi idők emlékét felkavarni. Ami azt sugallta: Ha hányinger fóbia jött rám, jobb volt kidobni a taccsot, így koncert előtt…Laci, ezen túl kell esned!

A turnébusz üres volt, csak a szétszórt ruhák hevertek mindenhol, az ágyon, az ágy mellett…

Legszívesebben ráhúztam volna egy- két kortyot az ír whiskym- ből, amit az utazótáskámba rejtettem el, pont ilyen idegoldó pillanatokra…na, ne!

A táskámba nyúltam, de a Ballantines-om, nem volt ott! Na, tessék!

Érdekes lesz ez a mai fellépés!

Puff !

Az én piám lesz az oka, ha kidől itt nekem!

Meg kell találnom, nem szeretném, ha kirúgatná magát a csapatból! A rossz hírnév engem is megcsap ám!

Laci?

Hova a fenébe tudtál eltűnni egy pillanat alatt?

Emlékeim nem csaltak meg soha, én is elkövettem néhány hibát, mikor belekezdtem a szakmába. Én is oltári nagy hévvel indultam neki országnak-világnak, és aztán volt, hogy vesztesen kerültem ki mindenből. A túlhajszoltság, olyan volt számomra, mintha egy veterán cadillac száguldozott volna az államok sztrádáin, rajtam keresztül. Aztán a rock and roll dallamok súgták volna a fülembe: segítsen rajtam a drog, meg a pia, akkor jobb lesz elviselni a lámpalázat, a korán jött sikert, a hullámvölgyet, a kiégettséget. De nem lehettek túl nagy vágyaim, vagyis voltak. A kivillanó arrogancia, ebben a körben túl nagy fontossággal bírt. Nehéz volt megmaradnom, olyan embernek, amilyennek megszülettem. Nem hibáztattam Lacit, de az irány, amin elindult, inkább a háta mögé vezette őt, mint előre…

Lépteket véltem felfedezni, de közben kalandoztak a gondolataim. Kinéztem az ablakból, nem láttam senkit jönni. Hé! Egy kéz hirtelen megveregette a vállam. András! Mit keresel te itt? Árnyék a gödörből! Ne ijesztgess már!

- Mit keresnék? Ugyanazt, amit te a problémát megoldani. Vagyis: Nincs probléma.

Nem foglakozhatsz mindig vele. Én sem veled. Úgyhogy, ha nem kerül elő, az az ő problémája lesz….Különben meg, úgyis mindegy!

- Mi? Te tudod hol van? Eddig is tudtad, csak elhallgattad!

- Ja, ne csináld ezt, amikor a lányok sminkelni kezdtek, Laci teljesen kifordult önmagából, nem tetszett neki a bevadulós smink, és annyira leamortizálódott, hogy adtam neki egy kis anyagot…

- Neked teljesen elment a józan eszed? Tönkre akarod tenni?

- Ugyan már! Ne verd nagydobra a szitut. Mi is így kezdtük, az elején. A lámpaláz, hamar kiheverődik.

- Persze, te így kezdted, de én nem így fogom befejezni. Mit adtál neki?

- Bogyót. Pár szemet…

- Elvitte a whiskym, te marha! Ha ez kiderül lőttek, nekünk is.

- Még jó, hogy csak bérzenész vagyok, nem bérgyilkos, mert tuti kinyírnálak, akár rendelésre, akár csak úgy, de nem teszek neked ekkora szívességet.

- Ezt most bóknak veszem.

- Vedd aminek akarod, de most megyünk és megkeressük Lacit. – mordultam fel kissé, nem volt viccre hajló hangulatom, mint egy római gladiátor, annyi erővel rendelkeztem, de főleg lelkiekben álltam a helyzet magaslatán. Fél kézzel kihajítottam volna Andrást a buszból.

De nem kívántam a kezeimet mosni, egy rosszul felépített fazon miatt.

Nem kívántam részt venni a hülyeségeiben, de legalább világossá vált előttem, az a tény, hogy Andrásra nem számíthattam. Mert beszámíthatatlan és balhés alak. Még mindig kavargott bennem valami, ami azt sejtette, hogy hazudik. Laci nem drogos. Ha elfogadta, bevette, akkor nem jól ismerem. És jobb helyem lenne Spanyolországban. Nem vágyom cirkuszra, csak heves bulikra és legalább ez ott megvolt. Az itteni turné alatt megsínylem az álmaimat.

Ha ilyen bepörögve indul a turné, akkor mindent bele. Őrültek vagyunk, túl bohémok, azt hisszük egy szellemvilágban élhetünk és az élet egy karikacsapás, persze a puszta valóság ennél teljesen felemelőbb: olyan alakokkal kell együtt dolgoznunk, akikhez semmi közünk nem kellene, hogy legyen, de elég a szakmaiság? Vagy ez már rég kevés? Azért mert éppen az aktuális csapatommal nyúzom el az életem jórészét, törődjek is velük? Ugyan már! Laci! Ha tudnád, hogy senkinek nem kellenél a csapaton kívül, akkor mihez kezdenél?

Szóba állnál velem, ugyan már. Én sem fényeztetném magam, ha nem tudnám, hogy nem csillogok!

András meg csináljon amit akar, de téged nem viszlek a mocsokba.

Egy szempillantás alatt a táncoslányunk, Jenny is belibbent közénk. Jennyt a mai koncetre szerződtettük. Viszont most segítségre volt szükségem. Na, ne már! Mi a franc lesz a mai fellépéssel? – mordultam fel az orrom alól. Rögtön megadom magam és elmenekülök valahová pár napra, ahol egyedül a hold ismer, a felhők fölött.

- Jaj, ne zúzd már magad! Ha Lacit keresitek, akkor tudom, merre találjátok meg!

A sportcsarnok egyik biztonsági őre azt mondta, hogy egy srác, beszólt neki kifelé menet, hogy sétál egyet az Angyalka „angyalkájával” a közeli parkban és dob egy hátast a szökőkútban is, mert annyira üti a testét a forróság!

- Az angyalkáddal!? – hangzott felém kórusban a ledöbbenés és egyszerre számonkérés is, komolyan már csak egy pap hiányzott volna, aki feloldoz engem a haragom alól!

- Ja, a piádat nevezed így. Amit megfújt tőled.

- Könnyű a felfogásod cicus, hogy jöttél rá?

- Ne cseszegesd már a csajt András! Elrontod a mai koncertünket, a kedvünket- lobbantam fel hirtelen.

- Miért beszélsz többes számban? Nincs elrontva a kedvem. Sőt…! Élvezem is… – András kihozott a sodromból és kezdtem izzani mint a jól felpiszkált parázs.

- Fiúk! Hagyjátok abba. Nincs időnk szarakodni. Menjünk és keressük meg, míg nem késő!

Háromfelé szaladtunk. Bejártuk kutyafuttában a fél környéket, démoni sminkben, mire Lacira egy parkban rátaláltunk. Vagyis én rátaláltam. Rosszabbra számítottam, sokkal rosszabbra. Egy kissé spiccesnek látszott, de egyáltalán nem tűnt olyannak, mint aki beszedett volna valamiféle kábítószert is. Szerintem András blöffölt és csak fel akart idegesíteni engem.

- Laci, mesélnél róla mi a fene ütött a kis agyacskádba? - kérdeztem ingerülten, kissé számon kérően az eseményeket. Ahelyett, hogy válaszolt volna, elröhögte magát és motyogni kezdett az orra alatt. Valami dal lehetett, nem igazán értettem.

-„ Egy korty isteni nedű, feloldja bennem pokoli gátlásaim,

Az ördög jéggé fagy, ha a jégkockák a whiskymből, nyelvére cseppennek.

Legyen az én nyelvem is rossz, de a whiskym nem lesz soha gonosz”

- Szent ég! – hunyorogtam, mint akinek szemébe süt a déli napfény.

- Poklok pokla! – virradt fel Andráss, úgy tűnt, jól érzi magát más hülyeségétől.

- Jesszusom! – nézett bambán Jenny is, mint egy kis megszeppent kislány.

- Muszáj isten nevét káromkodásra használnotok? – szólalt meg Laci, mint aki teljesen oké.

Persze, nem volt az.

- Jé! Megszólalt a gödörből a lyuk- csillant fel András szeme, egy pillanatra. És hozzátette:

- Gyertek vigyük vissza, koncertképes állapotba kell hoznunk kb. van még 20 percünk addig…

- Várjatok! – állítottam le a bandát, és fél kézzel az égbe löktem a jobb karomat. Hé!

- Laci, bevettél valamit még az alkohol mellé? – kíváncsiskodtam, de csak Ákost akartam az egésszel megcáfolni, hogy kitalál dolgokat.

- Mi van? Azt akarod mondani bedrogoztam-e!? Persze. Az biztos kissé részegnek tűnök, de csak egy marihuánás cigit szívtam el. Ez akkora megbocsáthatatlan bűnnek számítana?

Tudtam. A jó kis banda összejött. Andrást nem tudtam követni. A következő alkalommal pedig szereltetek rá egy nyomkövetőt…

- Nem megyünk sehova. Még nem. – játszottam a főnököt, mint akinek hatalma van a dolgozói fölött.

- Mit akarsz ezzel? – durrogott András, és közben fel s alá járt jobbra- balra, s közben a kezeit tördelte.

- Azt, hogy mit képzelsz te magadról? Beszedted a bogyókat, mi? Nem Lacinak adtad, a pirulákat. Mindig így lépsz színpadra a nagyközönség előtt? Ettől indulsz be?

- És ha igen?

Nem erre a válaszra számítottam, hanem épp az ellenkezőjére. Meg sem próbált védekezni ellenem, tőle ez szokatlan volt.

- Öld magad, de mást ne sebezz meg. - firtattam a dolgot, unottan, földbe gyökerezve. Máshol jártam: Agytekervényeimben Sevilláig futottam, egy latinos gitárestre, ahol megszüntettem minden rám rótt gátlásomat, kiéltem magamból az elvesztegetett idő réseit.

Nem akartam kiállni a tomboló tömeg elé, ma este nem. De munka az munka. Nincs mit tenni. Ha lemegy a turné, összeállítom a saját csapatom. Bizony. És abban András nagyon nem lesz benne. Kis fába szorult féreg…

- A te piád pedig engem öl meg – mosolygott Laci cinikusan, szar egy gondolat volt tőle, de annál igazabb.

- Esetleg pecséttel ne hitelesítsem írásban az imént elhangzottakat? – nézett rám Jenny a nagy kérdő szemeivel. Közben meg folyton az óráját figyelte.

András kihívóan emelte az állát az ég felé, a tekintete elmosta azt a kérdést, hogy min törheti azt a butuska agyát, de a cinikussága, mérhetetlenül lerítt a szemeiből. Látszott nem egészen a „tisztaság” árnyai suhannak el előtte. Nagy ívben megfordultam. A bódultságából felébredő Lacit pedig felhúztam a padról és dülöngéltünk ugyan, de annyi erő még szorult belém, hogy a fél vállamra felkapjam és elinduljak vele vissza a koncert helyszínére. Egy szó nélkül visszaértünk mindannyian, még maradt tíz percünk az alatt. Lacit felpofoztam a zuhany alatt egy kis hideg vízzel. Nagyjából sikerült visszapofozni a józanság állapota felé. Jenny gyors sminkje kissé elfárasztotta a whisky foltjait az arcáról. Mérges voltam. Lacira. Haragos voltam. Andrásra. A kettő fűtött, és közötte égtem. Bomba koncert lesz a mai…Piával és droggal keverve. Csak észre ne vegyék….

- Felipe, remélem egyszer tehetek veled valami jót még ebben az életben.

- Köszönöm.- mondta alantosan Laci a szerény mondókáját.

- Ebben az életben, vagy a túlvilágon, ugyan már. Nem hagyhatom, hogy a földbe tapossanak. De te se hagyd magad. Mindenesetre, most turbózd fel magad és mivel nem vagy a topon palástold a túlzott szenvedélyedet, ha érted mire gondolok…

- Persze. Fékezzek a sztrádán mikor száguldozhatnék…

Laci közben önelégülten méregette magát a tükörben. A feszülős szerkója, a bőrnacija, szétpukkasztotta az egóját. Az elvont dalszövegeit is ebben az állapotban írja, nem csoda ha érthetetlenné teszi azokat.

Nem volt kedvem firtatni a dolgokat. Laciban egy üveg whisky, Andrásban a bogyók, bennem meg semmi nem volt. Az is kezdett kiveszni. De emeljük ki: nem vagyok befolyásolható, semmi és senki által. Csak nehéz józanésszel végignéznem, milyenné is formálódik egy fiatal ember aki, nem a maga ura. Hanem az ördögé. A gonoszé, a démoné vagy akárkié, aki csak rossz lehet, aki befúrja magát a dalszövegekbe, és nem nyugszik addig még tönkre nem vág egy lelket aztán még egyet, undorító. Kezdtem felfogni András dalszövegeit. Lacit pedig gyónásra ítéltettem volna, de nem tehettem. Nem volt hozzá jogom. És nem is lesz, soha sem.

Az ég elhomályosult. A lézerfények a lábaink elé borultak, beborították a színpadot. Becsuktam a szemem, hallgattam az iszonyatosan üvöltő tömeg sikítását. Illúziók tükrében, Spanyolország küszöbére képzeltem magam, ahogy éppen fél lábbal bekúszok az országba.

Lecövekelek, mint féllábú ólomkatona és többé nem mozdulok onnan, még akkor sem, ha feléget az a magány, amit most éreztem a testem mélyén. Kinyitottam éber tekintetem. Az égen sündörgő felhők rosszalkodtak, minden erejüket arra áldozták, hogy elrontsák a mai legelső koncertünket. Nem ők voltak a rosszak, hanem az érzés, ami bennem ütött sebet, a gondolat, ami nem hagyott nyugodni, hogy a harag belém költözött. András gőgösen felém pillantotta titokzatos arcát, Laci szeme sarkából pedig egy kóbor könnycseppet véltem felfedezni. Ami talán nem volt más, csak a közelgő eső eljöttének az előétele, az Úr akarata, hogy a csúcs szabadtéri koncertünket, az emberi „nyájat” egy szorongó benti katlanba terelje. Kedvem volt hallani a sistergő szentjánosbogarak játékát. Kedvem lett volna letérdelni és azt kérni, aranypor hulljon le rám, a felhők martalékából, amit összenyomott az ezüstszínű hold. Így megszabadulhatnék a gondoktól. Király lennék, aki az alattvalóinak parancsol, a nap azon percében, mikor szórakozni vágynék, vagy híres fáraó, aki naphosszat a titokzatos szerelmével, tiltott bűnbe esve szeretkezne napokon és éjeken át. Nem értem mit keresek én itt. Meg kell szoknom: nehéz az élet. Túl nehéz ahhoz, hogy éljem is.

(33) Éva, 2008 szeptember 15.

Zsombor lerázott a telefonban. El sem hittem. A múltkor olyan őszintének véltem őt, mégsem hallgattam meg. Nem voltam rá kíváncsi egyszerűen. Azt mondta Rómában van, elutazott egy hétre, üzleti ügyben. Valamit motyogott, hogy nagy koncertszervezések vannak, sürgős volt elutaznia. Várjam meg, amíg hazaérkezik. A csapata koncertezik, szívesen, örömmel találkozik velem utána. Mégis olyan elutasító volt. Semmi tűz nem volt benne, ami azt a hangulatot adta volna, amit a múltkor. Mit akarhatott vajon?

Olyan álomvilág érződött körülöttem, volt valaki, akiben hittem, bár nem emlékeztem rá, de nem Felipe volt az. Felipe és Zsombor is egyértelműen titkolt előttem valamit. Ki kell derítenem mi az a titok! Nadja folyton kérdőre vont, pszichológushoz akart cipelni, a különös ihleteim miatt, de én nem kértem az orvoslásból.

Talán a történetem íróját kérdezhetném arról, mit tartogat még a számomra. Tulajdonképpen, az apámat is helyettesíti valaki más személy. Vajon hol keverem az illúziót a valósággal?

Az álmaink naplója majd választ ad rá. A válasz pedig még várat magára. Egy jó darabig.

(32) Felipe, Ugyanazon a napon (…négy óra múlva)

Éva kisurrant a kerti kapun én meg elszundikáltam. Az ügynökségre ment be egész délutánra. Kimerített a nő, kikészített. Arra ébredtem, hogy valaki veregeti a vállam.

Ne aludjon már! – süvített a szokatlan udvariatlanság a füleim közé. Aludni sem hagynak, akkor mikor a legjobb álmok falatoznák szét az éjszakámat a sajgó fejemben.

Tisztára fölborítja az egyensúlyomat, holnapra nem fogok tudni lábra állni.

– hökkentettem vissza a szám sarkából flegmán, sejtetően és közben szemem sarkából figyeltem a modortalan arcát és türelmetlensége kirajzolódott a ráncai vonalaiban, amivel elnyerte nálam nemtetszésemet a viselkedése.

- Na, mondom, ne aludjon már! Tulajdonképpen, holnap úgyis elutazom a városból, és rugdal a kíváncsiság, hogy mi van magában olyan különleges, ami az én lányomat a bűvöletébe ejti!

Rögtön legyökereztem volna fekvő helyzetemben is úgy képen csaptak a szavai, mintha leterítettek volna egy jobb öklössel.

- Fenomenális spanyol vér tolong az ereimben, ez ontja ki belőlem azt a vonzerőt, azt a varázst, ami megbabonázza azt a gyönyörű szépséget.

Nem bírtam ki, hogy ne hergeljem fel egy kicsit, jólesett az önérzetemnek, egy kis piszkálódás.

- Spanyol akcentus. Észrevettem, amint megszólalt. Gondoltam, hogy nem olyan fickó, mint a többi, sokkal bonyolultabb és nem gondolom, hogy a lányomnak való.

Nem gondolja. Rossz válasz. Nagyon rossz. - dobtam vissza rá a haragom…

- Most mondhatná, hogy előítéleteim vannak fiam, de ismerem a magadfajtát, a csábító macsót a nem mindennapi spanyol vehemességet…a kalandozó lelket…

-Mert ön is ilyen volt valamikor, nemde? Ezért a védő- óvó kéz az ismeretlentől, nehogy a kislánya, megsebződjön, de nem ítélem el a hirtelen indulatossága miatt. Nem ismer nem tudhatja, mit gondolok a kislányáról, aki már nem kislány. Nagyon is nem az…

Már nem is volt álom a szememen, pedig még a betépett emlékképek botorkáltak a fejemben, összekeveredve a valósággal. Éva még nem is tudja, hogy van egy testvére. Viszont minél később tudja meg, annál jobban haragudni fog rám. És Frederikre?

- Főzne nekem egy jó erős kávét? – hunyorogtam a felkavart gyomrom hatására, ami már szinte a torkomat sodorta felfelé.

- Én főzzek magának kávét, minek néz engem a házvezetőnőjének? Különben is, ott az asztalon a kávé.

- Az már buggyant, hideg. Frissre lenne szükségem, igazi kávéillatra. Elszívhatunk egy slukkot is, mit szól hozzá?

- Slukkot? Kávét? Egyéb szociális gondok?

- Vannak, de orvosolhatóak…

- Amire gondol, azt felejtse el. Nem mintha bármi közöm is lenne hozzá, de nem a lányom mellé való. A lakásomon alszik. A lányommal hetyeg. Ráadásul úgy, hogy én is itt vagyok.

- Abból kár bármilyen konzekvenciát is levonni Frederik úr.

A beszélgetésünk rossz irányba vándorolt. Kezdtem unni már, nem tudom mire ment ki a játék. Nem ilyennek képzeltem ezt a férfit, Éva apját. Aki nem is az apja. Nem is hasonlított rá, sem a szeme, a tekintete nem tükrözte azt, hogy ennek az embernek bármi is köze lenne ehhez a családfához.

Nem is az apja…Nem is az apja. Járt a fejemben a vonat. Zúgott. Zakatolt. Talán, nem is családtag?

Hogy juthatott eszembe ilyen gondolat? Nem is érdekelt. De valami ezt sejttette velem.

- Frederik úr! Szeretném, ha most magamra hagyna, nagyon fáradt vagyok, aludni szeretnék…

- Fura madár maga Felipe. Furcsa szárnyakkal repül a felhők felett. Vigyázzon, hogy nehogy utat tévesszen.

- Most arra céloz, hogy a spanyol vér, ami bennem folyik, az rosszabb mint a magáé? Pedig az a szenvedély, ami bennünk van és az otthonszeretet, az életérzés ami képviseli a létünk, az nagyon értékes momentum.

- Igazán költőiek a gondolatai. - vágta a fejemhez az egyetlen igaz megnyilvánulását a mai csevegésünk közepette. Direkt nem hagyott pihenni.

Kezdtem ideges lenni, ami csak a végső esetben szokott előfordulni velem, mikor szakad már a kötél.

Aztán Laciról kezdett beszélni, hogy mennyire elcseszi az életét, ebben a zenekarban: drog, pia, csajozás ihleti a napjait, ami nem vet rá sem jó fényt, és ezt ecsetelve totálisan elszállt az agyam. Nem is volt valós. Laci tehetséges és önfegyelmezett srác volt. Ha néha kibukott, persze adott magának a rombolásból.

Az ajtónál kulcscsörgésre lettem figyelmes, csak nem Éva jönne már haza.

- Amint Lacit illeti- tettem hozzá, félszemmel az ajtót lesve.

- Ha jobban ismerné őt, boldogabb lehetne, ezt elhiheti nekem.

Nagyszerű fia van, de ha már elszalasztotta a lehetőséget és nem apjaként viselkedett vele, azért még ne ítélje meg zenész voltát.

Mert ha igazán arra született, ami tapasztaltam is, hogy úgy van, akkor örülnie kellene, mert van valami az életében, amit fontosnak kell, hogy tartson, a megismerést, az esélyt, hogy akire majd számíthat az ő lesz, és a lánya Éva, nem kell, hogy haragudjon önre, ha elmondja a tényeket, az igazságot, mert ezzel tartozik nekik. Joguk van hozzá, hogy tudják.

Az ajtó egy nyikorgással kinyílt és Éva lépett be rajta, mielőtt észbe kapott volna, én odaléptem elé és szenvedélyesen megcsókoltam.

Még levegőt sem engedtem neki, hogy vegyen! Úgy tapadtam rá, mint a mágnes, ellenkezést nem tűrve, míg gondolataim mélyén tudtam, hogy ezt most azért csinálom, hogy az apját bosszantsam.

Hosszasan csókoltam odaszorítva a mellkasomhoz, hogy el ne meneküljön előlem, hogy tudjam, megkívánt, csak titkolja.

Éreztem én rajta az izgalmát, a vágyát és ez nagyon fellázította bennem a vad temperamentumom kibontakozását.

Amikor vége lett, amikor elszakadtunk egymástól, Éva fojtogatóan bámult rám, de én tudtam, hogy ez az izzást, ami benne él, tőlem kapta, és én ezt a helyzetet, mikor ilyen volt, azt nagyon élveztem!

- Na jól van ebből elég volt! – hördült fel a drága álpapa.

Aztán rosszallóan rám nézett és kilépett a félig kitárva hagyott ajtón és becsapta azt maga mögött.

Remélem vitt kulcsot magával!- kiabáltam a távolból utána, ahogy a levegő még utána szállt a hangommal együtt.

Remélem, mert nem lesz időnk éjjel beengedni, ahhoz túl elfoglaltak leszünk!

- Láttam visszanézett, a házra, mielőtt az autójába szállt. Nem szereztem nála jó pontot, de ő kezdte az egész hercehurcát.

Éva meredt rám nagy szemeivel, vágyakozva, érintetlenül. Alig vártam, hogy hozzáérjek. Nem ellenkezett. Nem is lett volna semmi oka rá!

Egyszerűen ellenállhatatlan vagyok!

Horváth Lívia

( 31) Felipe, 2008. szeptember 12.

A testem a testébe olvadt. Eddig a percig csak titkon vágytam arra, hogy a benne lévő tűz a lelkem forróságával egyesüljön. A vonzalmam, ha el is fedtem eddig a büszkeségemmel, éreztem, hogy a szemeiből tükröződő vadság és titokzatosság körülöleli a szívem s akarva sem tudtam szabadulni a félelmeimtől. Dorotea sem járt már az eszemben. Elengedtem
Gyengévé tett ez a lány és elvarázsolta bennem a szenvedélyt, amit csak neki adtam, többé más nem érhetett a nyomába. Ő más volt nekem, nem csupán puszta húsvér emberasszony, ő volt maga a tökély, a „nő”, és a lényéből vándorló kéj levetkőztette a bensőm mély rejtekében szunnyadó magányos lelkem. A szemeivel átkaroló érzés, és minden apró mozzanat, ahogyan érintett, ahogyan átadta magát a vadságomnak, megőrjített. Tudtam, hogy megbélyegzett. . A végtelen erőm megadta magát, és legyőzött. Nem kaparhatott fel onnan a bizonytalanság sem. Mámoromban tértem nyugovóra. Azon az éjszakán vele álmodtam. Mintha örökké tartana az élet. Ilyenkor elhiszem, hogy megtörtént velem, még akkor is, ha eljön a reggel, üres ágyra ébredek…

Nem így történt. Pislákoló tekintetétől égetett a levegő, ahogy beszívtam ártatlan rabbá fényesedett előttem a vágya. Nem bírtam neki ellenállni azon a reggelen, megismertem őt. Nem tudtam mi lesz majd ezután, nem gondolkodtam. Bármit megtehetett. Hagytam.

- Évi!
- Pszt.!- szólt rám, ahogy szép nevét ajkaimon suttogtam nedves arca felé.
- A szavak néha nem mondanak semmit, ne szólj, kérlek!
- Elnevettem magam, kínzó mosolyom a párnámat súrolta, és belevetettem magam a takaróm alá. Onnan suttogtam fel, az egyik nagyon - nagyon régen írt dalom, amit arra a percre tartogattam, ami a mostani is volt:


Loneliness

A magány útját követeltem,
hogy csak én léphessek rá.
Törvényt szítva éltem,
megszánt a hazugság.

A magány útját láttam,
kettétört az állomás
hol meg - meg álltam.
Sehol sem voltál, égi vágy.

Nem voltál.
Nem érintettél,

mindig csak félrevezettél.
Most menekülök félve,
akaratlanul.
ketrecbe zárt a szívem, most
újra kitárul.

A magány elfojtotta hangom ébredését,
Lelkem összetörten
sírtam, hogy légy enyém,
de nem voltál, nem kértél.

A szavak mind illúziók,
az arcod.
a véred:
mind ismeretlenség.
Eltűnt a régi remény,
szótlanul hív a Sötétség, a Nap felé.

Arcod ma sápadt,
Nem nézel rám.
Nem figyelsz,
hogy rám találj.

Arcod ma is ismeretlen,
becsukott fényt látok én.
Az elképzelt gondolatok fájnak,
mozdul bennem csöppnyi vér.

Arcod ma néma,
érezd, lüktet a hév.
Utolsó szóval vége,
nincs tovább.
A kezdet ugyanaz,
mint a vég.


- Ez megdöbbentő! Felipe! Ilyennek még sosem láttalak, megsebeztél. Az örök vad vagyok a számodra, akit elejtettet a bódultság és most kábán omlok a karjaid közé. Ne haragudj, de nekem most mennem kell.
- Évi, valami baj van?
- Azt te úgyis tudod, mert a szavak nem mondanak semmit, emlékszel?
Nem tudtam felismerni Évi csalódottságának az okát. Mit tettem?
- Mire számíthatok? – kérdeztem csöndesen az én szerelmemet.
Nem válaszolt. Csókolt helyette. Mégis gyanakvó maradtam.

Aztán rögtön eszméltem is fel a józanságomból. No, itt van az apád. Hallottam most állt le a ház előtt az autójával. Biztosan ő az, megismerem már, ha ő jön.

Angi jól elderült az egészen, csak vigyorgott rám. Mosolygott érthetetlenül.
- Nagylány vagyok drága, Különben pedig ő nem az apám, nincs joga beleszólni a dolgaimba…
- Nem az apád? Álljunk meg, ezt most, hogy értsem?
- Úgyhogy, nem az apám.
- Az apám hét évvel ezelőtt meghalt Ausztráliában. Egy kutatócsoport tagjaként részvett egy féléves expedíción, ahol egy vírus törzset tanulmányoztak és izoláltak. A queenslandi trópusokon jártak, az esőerdők szerelmese volt. Utazott ő mindenfelé.
Megmarta egy fekete vipera.
- Sajnálom!
- Istenem, Évi!
- Akkor ki ez az ember kicsoda?
- Akivel eddig éltél, ha nem az apád?
- És ezt csak így közlöd velem?
Nem tértem magamhoz, mintha belém is kígyó mart volna és szétáradt volna bennem a mérgének az össze cseppje.
- Ő az apám öccse, Frederik. Ő is sokat járta már a világot, vele maradtam apám halála után. Nem volt senkim.
- Nem kell félned. Most már van.
Átöleltem.
A szemében láttam a veszteséget. És a bizalmát is.
Boldog voltam.

Hallottam, ahogy Frederik zörgött a kulcsaival. Úgy látom maradunk még egy kicsit, nem volt kedvem kimenni, és összetalálkozni vele.
A tegnapi este után meg főleg nem.
Pff…!!
A szúrós lelkét ismertem meg belőle, nem csípett az öreg. Ha nem ő volt az apja Évinek, a féltékenységet volt kitől örökölnie.
Lelkiismeret furdalásom támadt, csak azért mert nem láttam a dolgok elébe.
Fel sem merült bennem a gyanú. Nem hanyagolhattam tovább a dolgok elodázását.
Ezt most, hogy mondom el Lacinak? Ehhez csak Évinek van joga!
Évinek pedig joga van tudni, hogy van egy testvére.


Sürgősen tennem kell valamit. Nagyon sürgősen!

(30) Éva Ugyanazon a napon

- Egy kicsit fordulj jobbra András. Picit igazíts a zakódon és tökéletes vagy.
- Rendben van, hölgyem!
A fotózás lelkesített. Fokozódott bennem egy könnyedség, nyugalom. Közel ért a lelkemhez valami, de nem András váltotta ki belőlem. András fokozott udvariasságával, nem igazán nyerte el a szívemet. Mesterkéltnek találtam.
Nem csíptem azt, ha becserkészésre való alanynak néztek. Átláttam a szőtt hálón, a megszerzésemhez pedig nem adtam alájuk a lovat. A régi időkben nem így viselkedett velem, ezért sem értettem a megnyilvánulásait. Nem. Most a munkára kellett koncentrálnom, nem vele foglalkoznom. Meg egyébként sem.
- Most egy picit balra, mosolyt kérek. Egy kicsit erősebb és keményebb tekintetet. Az sem baj, ha egy pillanatra a napba néztek fiúk. Lassan befejezzük és mehettek játszani!
Irányítottam őket, ahogyan most is. Apám pedig fél kezével megfojtotta volna legszívesebben az udvarlóimat. Nem mondta, de láttam az arcán. Vajon mi járhatott a fejében? talán, ha férfinek születtem volna, tudnám a választ. Az apám tekintete áruló volt, elárulta a féltékenységét. Bohókásan, komolytalanul, de ezt kihasználva rájátszottam a féltékenységére, hogy jobban féltsen. Most már megértettem őt. Én voltam a soron a családalapítással, de csúszott a dologból a férj. Ráadásul, ha már férjhez megyek egyszer, akkor meg sem állok három gyereknél kevesebbel. Viszont még a jelentkezők közül sem volt kedvem válogatni. Nem ám férjhezmenetel. Titkon vágytam rá, de nem akárkivel. Féltettem a karrieremet? Nem. Gondolkodtam, bíztam a mostban és nem állítottam a jövőt az előképbe.
- Felipe! De jó téged látni – harsogtam szemérmetlenül. Szemrevaló fickó volt, tele élni akarással, a capoeirában pedig legyőzésre szólított.
- Igen, lejöttem kíváncsi vagyok a munkádra. Egyébként sajnálom, hogy múltkor nem sikerült találkoznunk. Remélem, nem érzel tolakodónak.
- De..Ööö- pirultam el zavaromban.
- Nem, Felipe nincsen szó ilyesmiről. Egyszerűen furcsa energiát érzek a közelemben.
- Hmm. –sejtetett a szemével Felipe. Majd beszédbe kezdett.
- Nézd Évi, jól érzed. Nem akartam erről szót ejteni most…
András közbeszólt. Azt a nézést, amit kaptam tőle. Villogó tekintete körbejárt rajtam és Felipén. Ha valakin, ő rajta látszott az irigység.
- Akkor Évi mennék. Köszönöm.
- Szívesen és amint elkészítettem a borítókat. Telefonálok.
- Köszönöm Évi.
Elviharzott András és a srácok is vele együtt. Felipe pedig zavaros volt. A mondanivalója is félbetört.
- Szóval – folytatta. Jól érzed, Évi.
- Kérdezhetek tőled valamit?
- Persze, de megijesztesz. Olyan titokzatos vagy.
- Zsombor nem keresett téged mostanában?
- De igen keresett. Csak nem voltam kíváncsi a mondanivalójára. Igazából hozzá akartam indulni, most a fotózás után. Mert valami nem stimmel nála.
- Igen. Pontosan erről van szó. –hajtogatta Felipe és engem egyre jobban kivert a víz. Hőség volt, de most nem a nagy forróság cipelt magával, hanem valami ismeretlenség bontakozott ki az elmémben…
- Évi. Én nem akarlak bajba sodorni, nem is előnyt akarok faragni a dologból. Viszont Zsombor így akar visszaszerezni téged. Csak magára gondol és önző.
- Miről beszélsz?- botlottak el a szavaim, a saját hangom barlangjában. Mintha belülre beszéltem volna, mintha nem is jött volna ki hang a torkomon. Elfojtottam magamat.
- Évi.
- Igen?
- Nem, nem.
- Mit nem? Kérlek, mondd el!
Kértem mondja el, bármi is az, de ne tartson a bizonytalanságban.
- Rendben van, de azt kell tenned, amit mondok.
Olyan titokzatos vagy Felipe. Mondd el végre nekem, miről van szó! Az utóbbi időben, nagyon megváltozott az élet körülöttem. Szeretném végre tudni, szeretném végre úgy élni az életemet, ahogyan megálmodtam.
Elmosolyodott.
- Igen erről van szó, Évi. Én pedig azt szeretném, ha mostantól kezdve neked udvarolhatnék! Nagyon tetszel nekem, szeretném ha szeretnél!

Nem jött ki hang a torkomon.
Választanom kellett. Mégsem tettem meg. Csak érezni akartam őt.
Megszólalni sem voltam képes, ugyanakkor megkönnyebbültem és átadtam magam a szerelem szépségének.
Adnom kellett magamnak egy esélyt, adnom kellett magamnak valamit, amitől jobb lehetek és jobbá tehetem az életemet. Persze tetszett a fiú, nem is kicsit. Ezt nem mertem magamnak bevallani. A gyorsaságot meg nem kíméltem. Mire vártam volna?

Innentől kezdve, kéz a kézben jártunk. Nem csak a következő fejezetig.

(29) Laci 2008. augusztus 30 ( fotózás napján)

Csodás napnak ígérkezett. Bár már messze nem külföldön, de elégedettség érzése fogott el. Imádtam Toszkánában élni. Imádtam a zenét, és imádtam utazgatni az olasz csizmában mindenfelé, amerre arcomat égette a nap. Az itteni város a zsúfolt hétköznapokhoz hasonlított, az emberek fel alá járkáltak, mint akiknek halaszthatatlan elfoglaltságuk lenne, ilyenkor is. A rövid hétvégének hosszú a párja, ezt is szoktam mondani.

Délelőtt fél tizenegy felé járt már az idő, úgy gondoltam még tíz perc múlva elindulok a nyugati pályaudvar felé a metróval. Ha késik Tibor, ha nem, ma megpályázom az igazság felderítését. És nyernem kell. Kisebb kölyökkoromban, mindig játszottam, vagy a seprűvel alkottam magamból gitárost, vagy a hajszárítóból képzeltem a mikrofont. A jó öreg bakelit, pedig Stevie Ray Vaughan-t játszott folyamatosan. Akkor tanultam meg az életnek az ízét játszani, magamnak elmondani, hogy ez mennyire jó érzés, és nem akartam kiszállni az álmaiból. Aztán mégis a leszállópálya következett. Tizennyolc éves koromban, anyám kórházba került. Hónapokig tüdőgyulladással gyengélkedett. Akkoriban elmaradtak a kiállításai, nem festett, apám nem tudom melyik világnak a másik felén éldegélt. Nem törődött velünk más, csak az ég. Szóval, ételkihordóként dolgoztam, de kirúgtak hamar. A főnököm, Antonio zenélt, nagy dáridókat rendezett az éttermében, de megszorult a kisujjam körül a hurok. Egy kis balhé miatt. Ők a művészetet csak balhénak nevezték, mivel október harmadikán Stevei születésének évfordulóján a helyi fiúkkal kipróbáltuk magunkat a kifőzde konyhájában, mindenféle eszközöket és a tulaj gitárját kölcsönvéve. Berágott az öreg és úgy gondolta, nem fér meg két dudás együtt a csárdájában. Ő maradt én mentem. Szegény Stevie meg onnan fentről integetett nekem, hogy fel ne adjam. Sosem értettem, miért szenvednek a híres és a mindenre megtermett zenészek, ilyen tragikus kimenetelű baleseteket. Ez Isten sem akarhatta, meg senki nem kívánhatta, hogy ez megtörténjen. Az élet meg mégis erről adott számot: Vitte azt, akire nekem nagy szükségem lett volna.

Gyorsan forgott az óra kereke, el kellett indulnom lassan lassan. Össze kellett szednem a gondolataimat, a kérdéseimet, bár képtelennek éreztem magamat erre a feladatra. Anyámnak lett volna a küldetése az, hogy felvértez a világgal szemben és nem hagy engem a bizonytalanság kátyújában. Az apámnak lett volna dolga, hogy férfit neveljen a fiából, és nem egy kétkedő gyereket.

Zsombor már hajnalban elment, nem kérdeztem hova és miért. Viszont tördelte az ujjait és ez nála idegességre vallott. Talán valamiben sántikált, vagy a rossz megérzéseim vezettek erre a megállapításra. Voltak jó ötletei, de nekem nem ezzel az oldalával mutatkozott be, így kénytelen voltam Tibort kérdőre vonni.

Délben volt találkozónk a nyugatinál.

Késett.

Márpedig aki késik, feltételezem, hogy nem túlságosan szigorú önmagához. Én inkább szerettem előbb odaérni a helyszínre. Az utcán sétáló emberek már nyugodtabbnak látszottak, elmulasztotta a hétvége a rohanó csend forgatagát. Egy embert láttam rohanni, egyenesen felém vette az irányt. Amint közelebb ért hozzám, jobban kirajzolódott az alakja.

Tibor volt az. Nagyon stresszesnek találtam az állapotát. Nyúzott volt, mint aki kialvatlan.

- Szia - szólt hozzám fátyolos, kissé unott hangon.

- Szia.

- Mi történt veled? - kérdeztem.

- Hosszú volt az éjszaka. Fogadáson voltam és egy kicsit többet ittam a kelleténél, nem aludtam és nem jött össze a projekt.

- Most elégedett vagy?

- Ne érts félre, csak láttam, nem vagy valami formában.

- Formában? nézz csak rám, ezek a fogadások, a mindennapi bájolgás a nagyérdeműnek, már nem nekem való foglalatosság. Minden a fogadással kezdődött...

- Igen? Mi minden? - néztem rá kíváncsian.

- Igen, a fogadással...Ott találkoztam az édesanyáddal először. Hivatalos voltam egy megnyitóra. Sok híres ember megfordult ott akkor, én voltam a testőre egy olasz színésznek. Fenyegetéseket kapott és engem osztottak ki a bodyguard szerepre. Amikor talpalatnyi időm lett, bemutattak az anyádnak is. Mesélte nekem, hogy az utóbbi időben nagyon retteg valamitől. Először arra fogta a dolgot, hogy rosszul alszik és rémálmok gyötrik, de ugyanakkor lehetett az valaki más is.

- Más is? Ezt, hogy érted? - döbbenten álltam a bennem még nem tudatosult események előtt.

- Valami férfi.

- Férfi? Az apám?

- Nem. Egy fiatalabb férfiről beszélt, fura fickóról. Amolyan magadfajtáról.

- Most már elég! - fakadtam ki.

- Hogy mersz engem így nevezni?

- A zenészfajtára gondolok. A zenészfajta egy külön világot képvisel az éppen meglévőtől.

Összekulcsoltam a kezem és az orrom elé emelve, egy nagy levegőt szívtam belőle.

- Igen, igazad van. Egy más világ. Ilyen ahogyan most láttad, szívás....

Kételkedve figyelt rám, mint egy tanár.

- Tudod, Laci...A családodban nagyon furcsa események történtek. Kibogózhatatlanná váltak a történések és minden a feje tetejére állt.

A tárgyra tértem...

- Zsombor honnan ismeri a szüleimet és te honnan ismered Zsombort?

- Azon a fogadáson történt minden. Ott futottam össze édesanyáddal és Zsomborral is. Arra nem tudok neked választ adni, édesanyád és Zsombor között milyen kapcsolat volt, volt- e egyáltalán bármi ismeretség is. Egyet azonban tudok, volt ott egy férfi...valami Rony.

- Rony Flee??? - kérdeztem vissza, felment vérnyomásom közepette. Éreztem, ahogy a nyakamon lüktető erek, nem szabályos ritmusban kezdtek el játszani...

- Elképzelhető. Zenészgyerek ő is. Mást nem tudok róla.

- De te honnan ismered a fickót?

- Zsombor ismerőse, pár hete heroin túladagolás végett elhunyt. Az anyám sokkal régebben halt meg. Nem értem, mi lehetne az összefüggés, de meg kell tudnom...

- Hmm...- morgott egyet Tibor. Amolyan vénember forma volt ilyenkor. Letagadhatatlanul látszott rajta a gond.

- Zsombor mondta ezt el neked?

- Nem. Hanem egy csomó újságcikk és határidőnaplók által jutottam ezekhez az információkhoz.

- Micsoda pali....-hörgött Tibor. Aztán csak folytatta:

- Ez a Zsombor elhallgatott és elhallgat dolgokat előlem, mossa magát, de nem áll össze a kép. Engem azzal bízott meg, menjek utánad.

Én megtettem.

- Most itt ez a halálhír...Laci, maradjunk abban, hogy a homályos képeket nem akasztjuk ki a nagyközönségnek a falra, mert még összefestik a valótlant az igazságtalansággal is. Ennek utána kell nyomoznom, mi történik itt körülötted...körülöttünk...

- És mi lesz Évával?

- Évát a te dolgod megtalálni, de ha akarsz egy jó tanácsot tőlem, vigyázz ezzel a Zsomborral. Van egy gyanúm, és ha nekem erre van érkezésem, akkor annak sok a valós alapja.

Zsombor szerelmes a testvéredbe, de legalábbis fojtogatja őt a birtoklási vágy. A lány pedig könnyen visszaszerezhetővé válik, ha szépen van neki beadagolva annak a ténye, hogy te létezel és ő a hős, aki megtalált téged a nagyvilágban. A nővel ha foglalkoznak és figyelnek rá, akkor teljes valójában megszelidül...

Én szerintem tedd a dolgod, ami vezérli a lelked, találd meg a lányt végre. A közeledben kell, hogy legyen. Ha Zsombor itt van, a lány is itt van. Egészen közel van.

Hallgattam, mint egy jó óvodás a meseolvasás közepette és zarándokoltam a gondolataim hullámain fel és le...és fel és le...

Anyámon járt az eszem. Láttam, ahogyan csónakjában ül és fest, láttam a tengert, a madarakat, a szél ízét éreztem az arcomon. Láttam egy kislányt az emlékeimben. Tudtam, hogy valamire még nem tudok emlékezni, ezért kell elmondania nekem, hogy mi történt a gyermekkorunkban...

Sietnem kellett.

Minden jel arra mutatott, hogy Éva lesz az, aki majd Zsomborhoz megy.

Az én testvérem lesz az a lány, aki megtudja ettől a férfitől, hogy én létezem....?

Még ma meg kell találnom őt, hogy ezt a botlást elkerüljem!

Horváth Lívia

(28) Éva, ugyanazon a napon

Nagyon fáradt voltam. A mozgás, a munka és a feladat tartotta bennem a fennmaradást, most mégis arra vártam, mikor tudok saját magammal együtt lenni, együtt akartam gondolkodni a terveimmel, az ötleteimmel, amibe beleszólást nem engedhettem meg. Sem Andrástól, sem Zsombortól, sem senkitől. Felipével még capoierán futottam össze, hetekkel ezelőtt. Nem engedtem a közelembe, nem adtam neki jelet, sem napfényt magamból, hogy tündökölni láthasson engem....

- Szia Hölgyem!
- Szia. Kihez van szerencsém? - Vagy szerencsétlenségem...(?) gondoltam magamban a sablonforma kérdést.
- Felipe vagyok.
- Éva.
- Nagyon jól mozogsz...
Elferdítettem a számat. Egy férfi ha ilyet mond, tutira a lényegre akar térni, attól függetlenül, hogy csak a nevedet tudja. Valaki még azt sem kérdezi. Ilyen világot kell éljünk? Vagy csak egyszerűen gyorsan ítélek...
- Tanulás eredménye. - Feleltem neki. Nem haboztam a válasszal. Gondoltam, majd előbb lepattan rólam...
- Igen, ez a sport kemény önfegyelmet és kitartást igényel.
Félrebillentettem a fejem és végimértem a srácot. Jóképű volt, de kicsit flegma. Olyan "ki ha én nem típus", de hagytam, nem tántorítottam el a céljától. Kíváncsivá tett valamiért. Nem hasonlított sem Zsomborra, sem Andrásra külsőleg. Annál inkább jobban, az apámra. Tény, vagycsak mondják, hogy a lányoknak az apja típus férfi a zsánere? Akárhogy is van, volt benne valami " nem átlagos". Ahhoz, hogy véleményt is mondhassak róla, legalább egy kis időt el kellene töltenem a társaságában.
- Új vagyok a városban, nemrég költöztem ide. - Mondta szerényen Felipe.
- De ugye, nem most jársz először Magyarországon? – kérdeztem. Igazából nem is volt olyan fontos.
- Nem. Viszont első hazám, hiába nagy szerelmem a Spanyolhon. Mégis többször jártam itt átutazóban, mint bárhol máshol a világban.
- Te merre szoktál utazni?
Nem gondolkodtam sokat a kérdésen és folyton az arcát bámultam, és a mimikáját, a hanglejtését figyeltem. Érdekes akcentussal beszélte a magyart, olyan ritmusosan, éneklősen szólt a hangja.
- Brazília a nagy álmom- feleltem.
Ó, Egy igazi nő áll előttem, egy harcos angyal. Régen beszélgettem már ilyen csodálatos nővel, mint te…
Megmosolyogtam.
Valami baj van Évi?
- Ö…Neem, nem. Nincsen, de miért kérded?
Elmosolyodott.
Annyira figyeltem őt, hogy szerintem már feltűnő volt neki is…
Zavaromban elfordultam, hogy megyek.

- Ne haragudj, Felipe,de sok a dolgom. Nagyon örültem a találkozásnak.
- Folytathatnánk is valamikor? – bökte rá.
Gondolhattam volna, hogy ennek randi lesz a vége. Nem vártam sokat, mire vártam volna. Hazudtam volna magamnak, ha érdektelennek találtam volna őt.
Igazából számítottam arra, hogy ezt megkérdezi. Sőt, jó volt hallani, valahol vártam is tőle és legszívesebben most rögtön igent mondtam volna neki, de azt nem lehetett. Nem tehetem, nő vagyok és nehezen kapható.
- Természetesen, nagyon örülnék neki. – válaszoltam.
- Én is örülök neked, tényleg. – Áradozott a fiú.
- Holnap?
- Holnap nekem nem jó, dolgozom. Sok munkám van és elmaradásaim vannak.
Kicsit babláztam, mert ez így azért nem volt igaz…
- Rendben van, akkor bízzuk a véletlenre…
- Jól van. – sugárzott belőlem az igen…Bízzuk a véletlenre.
- Mindenesetre itt a számom. – Húztam elő a zsebemből a névjegyem.
- Köszönöm, és keresni foglak.
- Most megyek. – Húzódtam el a lehetőségek elől, futottam, menekültem előle.
- Szia. Minden jót neked. – Habogtam.
- Neked is, és örültem. Vigyázz magadra Évi!

Nagyon jól esett Felipe közelsége. Jól esett, ha rám nézett, ha beszélt hozzám, pedig nem is ismertem. Mégis többet kívántam róla tudni. Visszaadott nekem valami életerőt, valami régi érzést, amiről azt hittem már nem is létezik bennem. Valami szabadságot, amiben élhettem egyszer, ami mára megváltozott….

Azóta majd egy hét telt el, egyszer hívott is telefonon, de nem vettem fel a kagylót. Folyton az anyámon járt az eszem. Az apám alig mesélt róla valamit. Szinte soha nem beszélt az „első életéről”, ha én nem kérdeztem tőle. Néha úgy viselkedett, mintha nem is emlékezne dolgokra.
- Lányom, nagyon hasonlított rád, minden percben, amikor rád nézek, ő jut rólad eszembe, olyan mintha akkor lenne, és…
Ilyenkor mindig csak elhallgat. Aztán vagy otthagy, vagy csak meredten néz rám és semmire nem válaszol. Tudom, hogy festőművész volt, láttam a képeit. Láttam az otthonunk falán tőle képeket, de azok a képek önmagukban semmire nem adtak magyarázatot. Talán csak arra, hogy szerette a tengert, szerette a szabadságát, jobban bármi másnál és azt is tudom, hogy nagyon rövid ideig éltek együtt egymással. Nagyon fiatalok voltak. Apám csak az orra alatt mormog, ha kérdezek tőle, csak lehajtja a fejét és próbál kitérni az egyenes válaszadás alól.
Amíg így morfondíroztam az emlékeimen magamban, kimentem a konyhába és készítettem egy teát. Majd leültem a dolgozószobámban az íróasztal mellé és kezembe vettem a fotókat, amit még a héten el kell postáznom a kiadónak.
Megcsörrent a mobilom. A kijelzőre néztem. Felipe volt az.
- Szia. – Szóltam bele bizonytalanul.
- Szia Évi. Hogy vagy?
- Köszönöm Felipe, nagyon jól.


Holott tele voltam gondokkal, amikor vele kellett beszélnem. Azt hiszem megtetszett nekem és ez feszélyezett. Nehéz volt vele kommunikálnom. Olyankor nehéz az embernek a titkait megtartania magának, ha arra érdemes emberrel találkozik…

- Szeretnélek meghívni téged holnap este a Vörös Oroszlán bárba. Pár barátomnak bemutatnálak és szerintem nagyon jól éreznénk magunkat. Egyik haverom bandája, a Floe rockzenekar is fellép majd az este. Jó műsor ígérkezik….
- Ez igazán kedves Tőled Felipe, nagyon örülök a meghívásnak, de sajnos holnap nem tudok menni. Sürgős munkát kell befejeznem és nem szeretnék kicsúszni a határidőből.
Hazudtam. Magamnak, a fiúnak, a világnak, az igazságnak, a hazugságnak. Volt ugyan munkám, de annyira nem volt sürgős. Egyszerűen megijedtem.
Megijedtem magamtól, megijedtem az élettől, megijedtem a férfitől. Megijedtem minden olyan dologtól, amiben a férfi jelenléte szerepelhetett az én életemben.
- Nagyon sajnálom, hogy ki kell, hagyjad a bulit. Akkor nincs más hátra, mint az, hogy jó munkát kívánjak neked és remélem legközelebb összehozunk egy kellemes estét.
- Úgy legyen. Igen, legközelebb…- feleltem csöndesen, szinte elfordulva a magam arca elöl.
Egyik nap Andrással találkozom, utána három idegennel. Majd napokig sajnálom magam, hogy olyasvalakikre pazaroltam el az időmet, akikre igazán nem is volt érdemes. Azonban ez ment már egy ideje. Válaszolni nem akartam sem Felipének, sem Andrásnak és tulajdonképpen magamnak sem.

Az igazságot akartam, tudni akartam miért néz rám ilyen furcsán Felipe, hogy valóban én érdeklem, vagy valami mást vélt felfedezni bennem. Tudni akartam, az apám miért tesz úgy mintha semmi nem történt volna velünk és tudni akartam azt is, milyen titok lappang körülöttem. Úgy döntöttem, beszélek Zsomborral. A múltkor szépen elküldtem, nem hallgattam meg őt, és valami azt súgta a kicsinyes füllentései mellett is, hogy most mindenképpen el kell mondania azt, amiről akkor szintén nem akartam tudni…
Valahogy el kell kezdenem egy lépést előre menni, mert a hátamra esek…Vagy a hátamra döntenek?
Az én fejemben volt a választás, senki máséban…